Amikor jól megy, mindenki a barátod, amikor nem, köszönni is elfelejtenek

• Dina Márton országúti kerékpáros három évet töltött az Ivan Basso és Alberto Contador által alapított Kometa nevű spanyol–olasz csapatnál, ahol a világ legjobbjai ellen versenyezhetett. 2021-ben már az olasz háromhetesen, a Giro d’Italián is részt vehetett.
• A sikeres szezonok után nem tudott megküzdeni a csapata által ráhelyezett nyomással, a stressz evészavarokhoz is vezetett nála. Csapata másfél-két kiló túlsúlyt sem tolerált.
• 2023-ban egy alsóbb kategóriájú cseh klubhoz, az ATT Investmenthez igazolt, pszichológus segítségével teljesen átalakította az életét, visszanyerte magabiztosságát és újra szállította az eredményeket.
• Az utóbbi két szezonja annyira jól sikerült, hogy 2024 végén vissza tudott kapaszkodni az igazi profi világba, amire nagyon ritkán van példa, főleg 28 évesen. Most vezetőként számítanak rá a baszk Euskaltel–Euskadinál, ő maga sem hitte, hogy ez összejöhet neki.
• Úgy érzi, jobb lehetőségei is lehettek volna pályafutása alatt, de sosem volt menedzsere, mert nem látták benne a pénzt. Most már inkább ő segít az ismerőseinek csapatot találni.
• Őt is megérintették az elmúlt években történt halálos versenybalesetek, de igyekszik nem gondolni ezekre, mert bénítólag hatna rá. De szerinte is valahogyan lassítani kéne a mezőnyt.
• Magyarországon nem annyira jó kerékpározni, mert a közlekedési kultúránkkal még vannak bajok, de nem akar kiköltözni külföldre, a Pilisben is fel tud készülni a nagy hegyekre.

Az Euskaltel híres arról, hogy baszkokon, spanyolokon kívül ritkán igazol le más nemzetből származó kerékpárosokat, gondoltad volna valaha, hogy pont neked nyílik majd itt egy kapu?

Én sem hittem igazán ebben, hogy ez lehetséges. Úgy kerültem hozzájuk, hogy ismertem az egyik sportigazgatót, még 2019-ben a Kometánál volt néhány versenyen a masszőröm. Megmaradt a jó kapcsolat, és amikor később találkoztunk versenyeken, mindig váltottunk egymással néhány szót. Amikor eljöttem az Eolo-Kometától, már akkor is kérdeztem, hogy van-e hely náluk, de nem jött pozitív válasz. Idén aztán a Tour de Hongrie-n is beszélgettünk, és feltűnő volt, hogy elkezdett kérdezgetni Jorge Azanza, a vezető sportigazgatójuk is, hogy milyen a szezonom, a versenyprogramom, milyen csapatban vagyok. Jól ment a Tour de Hongrie és az utána következő versenyek is, ezért újra írtam az ismerősömnek, hogy nem lehetek-e érdekes a számukra. Erre az volt a válasz, hogy rajta vagyok a tíz-tizenkét fős szűkített listájukon, de várnom kell még másfél hónapot. Közben egy másik prokontinentális csapattal is elkezdtem tárgyalni, de ott lassan mentek a dolgok. Az Euskalteltől aztán egyik pillanatról a másikra beesett egy beszélgetés Azanzával, ami nagyon pozitív volt. Három napot kért, de már jelezte, hogy ha úgy alakul a keret, felajánl egy kétéves szerződést. Tizenkét óra sem telt el, és jött egy sms, hogy gyere. Volt még egy videóhívás, én pedig két nap után eldöntöttem, hogy szeretnék hozzájuk menni.

Mi változott a csapatban, miért nyitottak?

Azt azért tudni kell, hogy nem egy nagy költségvetésű csapatról van szó. Nagy neveket ritkán tudnak igazolni, de akkor is baszkokra mennek rá. Most nyitnak, mert új országokban szeretnének versenyezni. A ranglistán is előrébb akarnak jutni, hogy több pontot szerezzünk. Lehet, hogy ez a nyitja annak, hogy most francia, holland, brit és magyar bringást is szerződtettek.

Mit néz ilyenkor egy csapat, amikor leigazolnak valakit?

A másik érdeklődő csapat kíváncsi volt a Trainingpeaksemre (ide töltik fel a kerékpárosok az edzéseik teljesítménymutatóit), de az az érdekes, hogy az Euskaltel igazából semmi pluszt nem kért tőlem, csak a beszélgetés és a versenyeredményeim alapján döntöttek. Azt mondták, hogy nagyon magas szinten voltam idén. Az egyik legjobb hegyimenőjüket megvertem a Tour de Hongrie-n, ez biztos számított, meg az is meggyőző volt, hogy közel háromszáz ranglistapontot gyűjtöttem a Nemzetközi Kerékpáros Szövetségnél, az UCI-nál. Az ottani sportigazgató azt mondta, hogy nem kell neki bemutatkoznom, azóta, hogy spanyol csapatban voltam, követ, ismeri az eredményeimet, akarnak engem. Úgy gondolta, hogy ugyan 28 éves vagyok, de a legjobb éveim előtt állok. Arra kérdeztek rá, hogy mi volt a 2022-es szezonban, mert az kicsit gyengébben sikerült. Akkor voltak evészavaraim, és túl is edzettem magamat. Erre közbevágott, ne is folytassam, rengeteg versenyző átesik ezen a problémán, látott már ilyet közelről.

Az előző csapatod a hivatalos besorolás szerint egy kategóriával alacsonyabb volt, miben jobb az új klubod?

Mindenképpen ugrás, hogy ide igazoltam, de rettenetesen nagy különbséget nem fogok érezni. Amennyire belelátok, hasonlók a feltételek, de azért előrelépés versenynaptárban, fizetésben, és talán kerékpárban is jobb lesz. Azt azért ne gondolja senki, hogy olyan, mintha a Visma-Lease a Bike-ba, Valter Attila csapatába kerültem volna. Úgy gondolom, hogy kisebb lépcsőket kell vennem, és ez is hozzátesz a karrieremhez.

Amikor eljöttél az Eolo-Kometától, gondoltad volna, hogy lesz visszaút magasabb szintre?

Amikor az euskalteles sportigazgató kimondta, hogy ők vezető szerepet szánnak nekem és két évre igazolnak le, akkor teljesen elérzékenyültem. Nem hittem el, hogy velem még ilyen szinten számolnak prokonti csapatban. Talán háromszázból vagy még többől egy versenyzőnek sikerül ez. Tudtam, hogy ez nagyon nehéz lesz, ehhez képest nagyon jól alakultak az elmúlt két év versenyei és a felkészülés.

Miért ilyen ritka az ilyen fajta visszatérés? Miért gondoltad, hogy neked sincs sok esélyed?

Például azért, mert már 28 éves vagyok, a kerékpársport pedig most abba az irányba megy, hogy 19 éveseket igazolnak le, hát miért akarnának engem ilyen idősen. Egy 28 éves versenyzőnek olyan konstansnak kell lennie, mint amilyen én voltam az előző két évben. Ezt azért nehéz összehozni, a csillagoknak is úgy kell állniuk. Nagyon remélem, hogy meg is tudom majd mutatni az új csapatnál azt, amit elvárnak tőlem. Máris raktam magamra emiatt egy kis nyomást, pedig az elmúlt két évben nem annyira éreztem ilyesmit.

Azért is volt jobb a teljesítményed az előző két szezonban, mert felszabadultabb voltál, mint az Eolo-Kometában?

Mindenképpen. Az Eolóban olyan szintű lelki terror volt, hogy azt nem tudtam elviselni. Amikor jól megy az ember, akkor mindenki a barátod, de amikor nem, akkor még elköszönni is elfelejtenek a verseny után. Ehhez olykor az is elég, hogy nem száz százalékban tudod teljesíteni, amit elvár tőled a sportigazgató. Ezt nem annyira tudtam hova tenni. A kilókban is más nézeteket vallottunk, ők úgy gondolták, hogy mindennek a táplálkozás, a kilók a kulcsa. Most azon leszek, hogy jövőre is felszabadult maradjak, de ezért sokat is kell tenni.

Csapatspecifikus ez a típusú lelki terror vagy a profi lét velejárója?

Más csapatokról is hallottam cifrákat, de kezdünk abba az irányba menni, főleg a nőknél, hogy a sport lelki részével is többet foglalkozunk. A világ egyik legjobb csapatában, az Ineosban tekerő Leo Hayterről is megjelent, hogy depressziós, biztos kellett ott is történnie valaminek. Nekem leginkább az étkezésen csúszott el minden. A ketogén diétát próbálták erőltetni, ami igazából már akkor is túlhaladott volt, az egész kerékpáros világ a minél több szénhidrát bevitelén volt rajta. Étkezési zavaraim és önbizalomhiányom lett, olykor már azt kívántam, hogy legyen pozitív a Covid-tesztem, csak hogy ne kelljen velük sehova se menni. Egy ilyen közegben nem tudsz a versenyzésre koncentrálni. Tudtam, hogy váltanom kell. Voltak olyan mélypontjaim, amikor fel akartam bontani a szerződést.

Miben mutatkozott meg az evészavarod, nem tudtál enni?

Pont hogy rengeteget ettem. Ha problémám volt, ettem. Elképzelhetetlenül sokat ettem, rengeteget. Majdnem hányásig. Nem jutottam el odáig, hogy meghánytassam magam, de közel álltam hozzá. Egy ördögi körbe kerültem: azért ettem, mert magam alatt voltam, közben pedig a súlyom miatt csesztettek. Most már nem esik nehezemre erről beszélni, de voltak olyan időszakok, amikor nagyon-nagyon rossz volt. És tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen kerékpáros, aki ezzel küzd.

Hány kilón ment a harc az egykori csapatodnál?

Másfél-kettő. Ez kihathatott a teljesítményre, a hegyen plusz egy kilót megérzek egy négyórás verseny végén, vagy ha egy héten keresztül cipelsz ennyit, de képtelenség mindig az optimális súlyt tartani. A szervezet is olykor több vizet szív fel, például ha sok rostot eszel. Nekünk azt mondták korábban, hogy a szénhidrát az, ami megköti a vizet. Én ettem is becsülettel a salátákat, hogy vékony legyek. Nagyon alacsony testzsírszázalékot követeltek, Alberto Contador is mindig mutogatta, hogy milyen vékonynak kellene lennünk az év fő versenyén. Szerintem viszont fontosabb, hogy rendben legyél lelkileg, mint hogy van rajtad egy kis felesleg.

Hogy kijöjj ebből, kellett külső segítséget kérned?

Pszichológushoz jártam, és gyakorlatilag mindenen változtattam, nem csak a bringasportról volt szó. Amikor eljöttem az Eolóból, abban az időszakban találkoztam a menyasszonyommal, ez is óriási változást hozott. Edzőt váltottam, máshogy is edzettem, a rettentő sok intervallos (résztávos) edzést eltöröltük, a normál állóképességi edzésre helyeztük a hangsúlyt, mert az is egyfajta stressz, ha állandóan pusholja magát a szervezet, akkor úgy érzed, enni kell. Az étkezést is más alapokra fektettük. Nem számolgatom a kalóriákat, annyi szénhidrátot eszem meg, amennyiről úgy érzem, hogy kell. Egyedül a zsírokat redukálom, és úgy érzem, ez bevált, talán még vékonyabb is vagyok, mint korábban. Körülbelül két évig tarthatott ez az evészavaros időszak, szép lassan jött elő, sokáig megvontam magamtól az ételt, aztán amikor hozzájutottam, akkor mértéktelenül ettem. Most mindennap eszem egy pici sütit, és semmi bajom nincs.

Egyértelmű volt, hogy pszichológushoz kell fordulnod?

Egyébként is járogattam pszichológushoz. Nálam sosem volt ez ciki, édesanyám is pszichoterápiás csoportot vezet. Nemcsak egy sportolónak kell pszichológus, hanem egy csomó embernek. Ha fáj a fogad, elmész a fogorvoshoz, ha fáj a lelked, talán le tudod úgy is élni az életed, de jobb, ha pszichológushoz fordulsz. A pszichológusommal nagyon sok mindenről beszélgettünk, felnyitott egy-két problémát, amit nem láttam. Ő is azt mondta, hogy változtatni kell az életemen.

A versenyzőknek nagyon oda kell figyelniük a táplálkozásra, irdatlan mennyiségű kalóriát kell bevenniük. Ez nem veszi el a kedved az evéstől?

Annyit eszem a kerékpáron, hogy nem úgy érek haza az edzésről, hogy feltépem a hűtő ajtaját, és megeszem, amit találok. Régen kétszer annyit meg tudtam enni edzés után, mint most. Általában edzés közben gumicukrot szoktam enni, amihez szénhidrátos italokat iszok, így jön össze a száz gramm szénhidrát óránként. Rengeteget eszünk kerékpározás közben, de nyilván rengeteg kalóriát is égetünk el. Én például egy négyórás edzés alatt minimum háromezer kalóriát.

Hol volt az a pont, amikor eldöntötted, hogy profi kerékpáros leszel?

Ez szépen lassan alakult ki. Voltak mindig céljaim, de annyira elérhetetlennek tűnt a profi világ teteje. Mindig egy-két lépcsővel láttam magam elé. Ez kulcsfontosságú lehetett. Valter Attilának ebben lehet az óriási ereje, hogy elhiszi magáról, hogy meg tudja csinálni, majdnem dobogós is lett az olimpián. Én mindig inkább kicsikben látok magam elé. Először csak egy kicsit jobb biciklire vágytam, aztán arra, hogy a legjobb tízben megérkezzek a Magyar Kupákon, aztán elérem a dobogót, és talán magyar bajnok is leszek. Amikor ez is sikerült, akkor már külföldön szerettem volna még jobban menni. Az volt az egy óriási áttörés, amikor a 2019-es Tour de Hongrie-n a második lettem. Megvertünk olyan neveket, akik a Giro d’Italián szakaszokat nyertek, és innen aztán már bármi lehet. Sokáig két vasat tartottam a tűzben, hegyikerékpárban még a 2021-es tokiói olimpiára is megpróbáltam kijutni. Az fájó pont volt, hogy elbuktam, de a következő évben megadatott, hogy elindulhattam a Giro d’Italián. Ha olimpiázok, ez nem biztos, hogy összejött volna.

A családodban voltak hagyományai a kerékpározásnak?

A családdal sokat jártunk biciklizni az erdőbe és olykor az iskolával túrázni, de először triatlonozni kezdtem az osztálytársaim miatt. Amikor az öcsémnek kerestünk sportágat, akkor egyszer én is elmentem egy mountain bike edzésre, és akkor mondtam, hogy én már nem akarok többé triatlonozni.

Mi ad neked örömet a bringázásban?

A mai edzés után például a hazaérés. (Egy szeles, hideg napon készült az interjú.) Szeretek szenvedni, szeretem, amikor meg tudom csinálni a nagyon nehéz résztávjaimat, és még egy-két wattal tudok fejlődni hetente. Évről évre ez még tíz-húsz is lehet. Az már egy óriási dolog az én szintemen. De az is élvezet, hogy nem két fal között úszom oda-vissza, hanem hihetetlenül szép helyeken járok, és ehhez elég a Pilisbe elmennem. Olykor eszembe jut, ha a visegrádi Fellegvárnál vagy a Pap-réten tekerek, hogy de jó nekem, mások meg az irodában ülnek.

A kerékpársport elég bonyolult, egyszerre egyéni és csapatsport, versenyről versenyre változik a feladatotok. Egy laikus nyilván csak a győzelmeket értékeli, de te miben méred a sikert?

Nekem az a siker, ha magamhoz képest fejlődtem. A Cseh kör például papíron alacsonyabb kategóriájú volt, mint a Tour de Hongrie, és ha azt nézzük, hogy az előbbin csak egy hellyel végeztem előrébb, akkor arra lehet mondani, hogy nem volt jó eredmény. Eközben én tudom, hogy a Cseh körön erősebb hegyimenők voltak és jobban is mentem, mint a TdH-n. Akár életem eredményének is nevezhetem, még ha az eredménylistából ez nem látszik is.

Az Osztrák körön, ahol top bringásokkal is tartottad a lépést, egy norvég versenyző belehalt egy bukásba. Szinte minden évben van tragikus kimenetelű versenybaleset, hogyan tudtok ilyen tudattal tekerni?

Verseny közben nem jutnak eszembe ilyenek. Ha ez történne, az már régen rossz, abba is hagytam volna. Van, amikor visszaveszel, de ha azon gondolkodsz, hogy meghalhatsz, akkor nem tudsz versenyezni. Megérintettek ezek a halálesetek, a világbajnokságon is ott voltam, amikor kiderült, hogy meghalt az egyik lány. Nem normális, hogy megtörténtek ezek, és tenni is kell ezek ellen valamit. Én személy szerint csak annyit tudok tenni, hogy behúzom a féket. Valami szabályozás már nem ártana. Óriásit gyorsult a kerékpársport, az aerodinamikai fejlődés és az új gumik kis gördülési ellenállása miatt. Talán segítene valamit, ha betiltanák a tubeless gumikat és csak a biztonságosabb, lassabb szingók maradnának.

Régen ekkora helyezkedés sem volt, ma már ott tartunk, hogy egy verseny egyetlen kanyaron múlik, és mivel kiegyenlített a mezőny, mindenki elöl akar lenni. 180 ember nem tud egy hat méter széles utat egyszerre elfoglalni, lassítani kell valahogy a mezőnyt.

Ezekkel együtt is ajánlanád a szülőknek, hogy bringázni vigyék a gyereküket?

Azért amiről most beszéltem, az a bringasport csúcsa. Nyilván nem minden gyerek fog a Grossglockneren lejtmenetezni. Óvatosan kell kerékpározni, ha tehetjük, akkor kerékpárúton vagy az út szélén. Kisgyerek soha ne bringázzon egyedül, és mindig hordjon sisakot, mert az életet menthet. De hát a küzdősportok is veszélyesek, vagy ott van az amerikai foci, ott is mindig sok a sérülés.

Volt valaha halálfélelmed verseny közben?

Általában olyan szituációkban félek, amikor mindenki elöl szeretne lenni. Az idei Tour de Hongrie első szakaszán is azért történt egy nagy bukás, mert amúgy könnyű volt a szakasz, mindenki erősnek érezte magát, és próbált minél jobb pozícióban lenni a sprintnél. Elég volt egy kis hiba 70 km/órás sebességnél, és rengetegen elestek. Én ott konkrétan leghátul gurultam be a célba. Ekkora sebességnél nem annyira jó könyökölgetni, mert ha ott lefekszel, az bizony tud fájni.

Az új csapatodban kapitányként, összetett menőként számolnak veled. Ehhez is meg kell érned?

Lehet, hogy fel kellett nőnöm ehhez a szerephez, de más egy ATT-ben kiemelt embernek lenni, és más az Euskaltel–Euskadinál. Ha ott tudok lenni fejben, amikor eredményért kell mennem, akkor nem lesz az, hogy úristen, én vagyok az első számú ember. Legfeljebb ha nem megyek jól, nem én leszek a kapitány.

Felmerült, hogy külföldre költözz, hogy közelebb legyél a csapat bázisához? Nem hátrány a felkészülés szempontjából, hogy Magyarországon nincsenek nagy hegyek?

Nem szeretnék elköltözni Magyarországról, januárban az egész hónapot edzőtáborban töltöm a csapattal Spanyolországban, utána februárban főleg franciaországi versenyeim lesznek, márciusban pedig már itthon is elég jó idő szokott lenni ahhoz, hogy edzeni tudjak. Dobogókőn, a Mátrában és a Pilisben is el tudom végezni a szükséges edzésmunkát.

Mennyi esélyt látsz arra, hogy a csapatod meghívást kapjon a Vueltára, a spanyol háromhetes körversenyre?

Ez februárban fog kiderülni, de szerintem jövőre nem hívják meg az Euskaltel–Euskadit, mert ha a másik két nagyobb spanyol csapat, a Caja Rural és a Burgos közül valamelyik mégsem kap meghívót, akkor a Kern Parmát fogják hívni, ők idén nagyon jól mentek a Vueltán, három szakaszt is megnyertek. De jelen pillanatban azt remélem, hogy nem indulunk a Vueltán, mert akkor lesz az esküvőm. Az előző két szezonomhoz képest majdnem minden jövő évi versenyem előrelépés lesz. Még nem végleges a jövő évi versenynaptáram, valószínűleg a Katalán körverseny lesz a legnagyobb versenyem.

Mit gondolsz, más lehetőségeid lettek volna, ha van egy olyan menedzsered, akinek kiterjedt kapcsolatai vannak?

Valószínűleg igen, de egyszerűen az a helyzet, hogy nem annyira érdeklem a menedzsereket, mert belőlem már nem fognak óriásit szakítani. Teljesen mindegy, hogy milyen eredményeim voltak, hány UCI-pontom volt idén. Ha aláírnék egy egymillió eurós szerződést, az érdekes lehetne számukra, de én már nem fogok egymilliós szerződést kapni, legalábbis 28 évesen nagyon kicsi erre az esély. Korábban a Tadej Pogačar menedzsere érdeklődött irántam és Fetter Erik iránt, de Ivan Basso erre azt mondta, hogy amíg a csapatában vagyunk, nincs szükségünk menedzserre. Én naivan hittem is neki.

Egyébként jellemző, hogy a bringaversenyzők saját kezükbe veszik a sorsukat?

Kénytelenek, ha nincs menedzserük. Most számoltam pont össze, hogy ősszel három ismerősömnek szereztem csapatot, mert nekem voltak ehhez kontaktjaim, én beszéltem a csapatvezetőkkel. Lehet, hogy egyszer menedzser leszek?

Jobbak most a körülmények ahhoz képest, amikor te kezdted a versenyzést?

Mindenképpen, a maiak már 12 éves koruk óta wattmérővel készülnek, míg én U23-asként jutottam hozzá. Ez óriási előny, mert strukturáltan tudnak edzeni. Régen az volt az edzés, hogy ki tud többet kerékpározni. Az internetnek köszönhetően Magyarországra is egyre inkább eljutnak a legújabb edzésmódszerek és táplálkozási trendek. Már az sem elérhetetlen, hogy eljussanak Belgiumba egy ciklokrossz versenyre. Azt látom, ha elkezdenek valamit a profik, az egy éven belül mindenki számára elérhető lesz. Tavaly nagyot ment a „heat edzés” amikor beöltözve görgőznek. Ezt én is csináltam, pedig csak kontinentális szinten versenyeztem. Kicsit olyan lett ez a sportág, mint a Forma–1. Bár Remco Evenepoel mondta azt, hogy a kerékpársport még mindig amatőr a focihoz képest, mert ő már 15 évesen dietetikussal készült, amikor még focizott. Tizenöt évesen én a Nutellát zabáltam.

Hol tart most a magyar bringasport? Van egy elég sikeres generáció, Valter Attilával, Fetter Erikkel, Peák Barnabással, Vas Blankával és veled, de van utánpótlás?

Utánunk lett egy nagyobb űr, viszont lassan beérik egy új generáció, például Pakot András, Vas Barnabás, Takács Zsombor és Kiss Benedek, akikből nagyon komoly versenyzők lehetnek.

Volt annak hatása, hogy az elmúlt években nagyobb figyelem volt a bringasporton nektek és a Girónak köszönhetően?

Nem látom, hogy több gyerek kezdett volna el bringázni, és nem értem, hogy miért. Még mindig sokkal többen mennek el focizni vagy vízilabdázni, vagy esetleg triatlonozni. Mondjuk, Magyarországon nehéz kerékpározni, mert még nem alakult ki annyira a kerékpáros kultúra. Pontosabban a közlekedéskultúra nem alakult ki. Nagyon egyszerű példát mondok: egy olyan szakaszon mentünk, ahol félóránként ment el egy autó, erre egy taxi mellénk jött, és számonkért minket, hogy miért kettesével megyünk. Nem értem, hogy erre miért volt szükség, ha lassítania kellett volna miattunk, akkor is csak pár másodpercet veszített volna.

Sok hasonló konfliktusod van, amikor Magyarországon edzel?

Azért nincs, mert eleve nem járok olyan környéken, ahol előfordulhat ilyen atrocitás, próbálok inkább kerékpárúton közlekedni. Régen nagyon sokat edzettem Zsámbék környékén, de most már arrafelé is akkora a forgalom, hogy egyszerűen nem lehet. Dobogókőre is alig megyek fel az autók miatt, legfeljebb hétköznap, amikor kisebb a forgalom. Amíg ilyen közlekedési kultúra van itthon, miért mondaná egy szülő a gyerekének, hogy legyél te is kerékpáros?

Hogyan néz ki nálad, kikkel dolgozol együtt a felkészülés során?

Edzőt és táplálkozási tanácsadót adna a csapat, de annyi rossz tapasztalatom volt, hogy inkább ragaszkodom azokhoz, akikkel most is együtt dolgozom. Az Eolónál három-négy edzőm volt, az biztosan nem volt jó. A jelenlegi edzőmmel, Kenyeres Ábellel, együtt végeztük az OKJ-s edzőképzést, de nem onnan szerzi a tudást, hanem folyamatosan képzi tovább magát. Ezekből rettentő sokat lehet tanulni manapság. A táplálkozásban Gönczy Gergely segít sokat, aki szintén bringázik.

Valter Attila arról beszélt a telexes filmpremierjén is, hogy folyamatosan fejlődik, csak közben a mezőny is legalább annyit gyorsul, mint ő. Ez nem tud nyomasztó lenni egy idő után?

Nem is gondolok bele, inkább magamra koncentrálok. Szerintem sokan hajlamosak ezt túlgondolni. Én is túl sokat kattogok azon, milyen lesz az a bringa, amivel majd az új csapatnál megyek, miközben, ha erős vagyok, akkor teljesen mindegy, milyen a kerékpár.