Ha baj van, én megyek elöl, sikernél én vagyok az utolsó

Nagyon nehéz elképzelni, hogy önöknél egy családi ebéden ne legyen ott minden mondatban a kézilabda, ha már az egész életüket a sportág töltötte ki. Apja, István, közismertebb nevén Szacsa, 227-szeres magyar válogatott. A testvére, Zoltán, a Debrecen női csapatának edzője, BL-nyolcaddöntőre készül. Ön tíz évnél is többet húzott le a Bundesligában, eközben az osztrák válogatottban játszott, most pedig a világ egyik legpatinásabb kézilabdaklubjának, a THW Kielnek a sportigazgatója hét éve. A Kiel ezúttal is favorit a BL-ben, miután megnyerte a csoportját.

Igen, a kézilabda a téma, az áll a középpontban, olykor sajnálom is édesanyámat, hogy ilyen egysíkúak vagyunk. Kevés lehetőségünk van amúgy, hogy összeüljünk, mert a bátyám a magyar női juniorválogatottat is felkészíti, így az eddig szabadabb nyarak is telítettek lettek. Úgy emlékszem, négyéves korom óta jártam a kézilabdacsarnokokat, előbb Magyarországon, aztán Ausztriában. Olykor összekeveredik, hogy egy régi emlékre, képre valóban önmagamtól emlékszem, vagy csak azért van meg, mert számtalanszor elmesélték a családi asztalnál, mi történt, mondjuk, Debrecenben vagy később St. Pöltenben, amikor kicsi voltam.

Azt mondta egyszer az apjáról, hogy már gyerekkorában sem egyszerű edző volt, hanem mentor is. Akkoriban ezt a szót lényegesen kevesebbszer használták, mint mostanában. Mit kellett ezen érteni?

Nagyon jó, hogy nem csak edző volt. Akkor persze nagyon utáltam, amikor 17 évesen kihagyott a csapatból, noha úgy éreztem, hogy mikor bedobott a felnőttek közé az osztrák élvonalban, nem ment rosszul a játék. Erre pár hét múlva ott ültem mellette a padon. De a játékomat, az izomzatomat lépésről lépésre lehetett csak felépíteni. Ma már pontosan tudom, mennyire a javamat akarta. Egy lázadó, a vasat is átharapó fiatal nem érzékeli a veszélyt, ezért is hálás vagyok, hogy óvatosan bánt velem. Szépen bele is erősödtem, és fejben is nagyon fontos volt, hogy érezte az ütemet, nehogy túl korai legyen a sok lehetőség, mert egy fiatal teljesítménye nyilván hullámzik, többször hibázik, de abból legalább tanul. Végül is így készített fel Ausztriában a német Bundesligára.

Ki volt a család legjobb játékosa?

Nehéz megmondani, mert talán a kézilabdában jön elő legélesebben a csapatsportágak közül, hogy milyen sebességbeli változáson ment át a sportág, még öt év alatt is hihetetlenül sokat gyorsult. Apám játszott a világválogatottban, ami nem csekélység, oda akárkit nem hívtak meg, járt olimpián 1976-ban, évtizedeket határozott meg itthon. Egyébként a mai napig kikérem a tanácsait, mert tudom, hogy néha az ember vezetőként képes a csőlátásra, és egy kvázi kívülálló sokkal jobban meg tudja ítélni, mire van szükség egy kisebb hullámvölgyben. Egy körön kívüli friss szemlélet sokat ér. Ráadásul még jó tanácsokat is kapok tőle, szóval ez a mentorálás nem szűnt meg, a jelenben is tart.

Ön pedig mindent megnyert klubszinten, amit csak lehetett.

Igen, a média nagyon szereti ezt, hogy valamennyi kupa járt a kezemben. Ma már csak két trófea van, akkoriban még három volt, a KEK-et már senki sem tudja megnyerni, mert megszűnt, azt csak akkor lehetett, ezt megtettem a Gummersbachhal.

Valóban, megnyertem mindet, de ezek csak betűk és évszámok a névjegyemben, az az igazi, hogy milyen élmények, hatások, képek vannak mögötte, mi rakódott rá egy győzelemre.

Vagy hogy milyen élményeket raktároztunk el a társakról. Ha újra találkozom az esseni vagy a kieli barátokkal, és sztorizgatunk, az többet jelent, mint hogy valaha a dobogó tetején álltunk a kupával, vagy hogy előkerül ez az adat, hogy mindent megnyertem. A barátságokat, az emberi kapcsolatokat visszük tovább a karrierünk után is a mindennapokban, az adatokat nem. Bár szerencsés vagyok, mert egy elveszített döntő után átélhettem azt is, amikor minden jól alakult, és elkerülhetetlen lett az eufória.

Ezt a meccset elkeresztelték az esseni csodának 2005-ben. Az EHF-kupában a nyolcgólos idegenbeli vereség után ugyanis 31–22-re nyertek hazai pályán a Magdeburg ellen, úgy, hogy negyven másodperccel a vége előtt még csak 29–22 volt. Akkor időt kértek. Aztán két sikeres támadás, és összejött a fordítás.

Igen, hisztorikus volt. Hogy is mondják ezt magyarul? Történelmi. Tényleg az volt. A Magdeburg meg is zavarodott a harmincadik gólunk után, elhamarkodottan vezettek egy támadást, a kapusunk védett, az orosz olimpiai bajnok, Torgovanov az utolsó másodpercekben fejezett be egy gyors támadást, aki félig sérült volt, nem volt biztos a játéka. Több gólt nem is lőtt, csak az utolsót. Akkor kilenccel vezettünk, amivel már összesítésben is nálunk lett az előny, és egy góllal mi lettünk a jobbak.

Emlékszik arra, hány gólt dobott?

Hármat vagy négyet?

Négyet.

Dobhattam volna ötöt is, semmire nem megyünk vele, ha a csapat csak héttel nyer, így a meccsnek nem lenne semmilyen mágiája, így viszont tényleg egy euforikus esténk volt. Nagy mázlim volt, hogy a Bundesligában a világ legjobbjai összegyűltek, és ott lehettem köztük, olimpiai bajnok és világbajnok csapattársaim lehettek az utamon. Mindig csapatember voltam, elképzelni sem tudtam volna magam egyéni sportolónak. Amikor megsérültem, és egy keresztszalag-szakadás után egyedül edzettem hosszú heteken át, akkor éreztem igazán, mennyire fontosak a társak, a hangulat, a légkör, egy vicc.

A 2007-es Bajnokok Ligája-sikerről milyen élményei vannak?

A Kielnek ez volt az első BL-sikere. A negyeddöntőben kikaptunk Veszprémben, de otthon hattal nyertünk, ekkoriban én nem számítottam kulcsembernek. A Portlandet egy góllal vertük meg összesítésben, a döntőben a Flensburg ellen két gól volt a javunkra. Akkor még nem volt négyes döntő, egy meccs itt, egy ott, így hirdettek győztest. Ők az ősi riválisunk, a két város száz kilométerre sincs egymástól. Manapság is nagy a rivalizáció, arra a meccsre mindig minden jegy elfogy, azt mindenki látni akarja, bajban vagyok, ha arra kér tőlem bárki. Akkor is nagy eufória volt. Van egy BL-győzelmem, de hány játékos van, akinek többször is megadatott ez az érzés, Csepkinnek mindjárt hét. Teljesen más szinten vagyunk. De attól is, aki többször tudott nyerni, mert azért egyszer is pokoli nehéz.

Aztán eltelt 13 év, és megint ott volt a dobogón, de akkor már mint a klub sportigazgatója. A kispadról nézte a meccseket, de az ünnepléskor tudatosan a háttérbe vonult, nem rázta a pezsgőt.

És ez így van rendjén. Ez volt a negyedik BL-győzelem, 2012 után sikerült, nagyon akartuk. Soha nem törtem az első sorba, mert nekem akkor van dolgom, ha baj van. Akkor én megyek elöl, az én felelősségem, hogy ha nem megy a gól a csapatnak, akkor nyilatkozzak, elmondjam, mi a gond, az edzőnek amúgy is van elég gondja. Egy győzelem a játékosoké, az edzői stábé, én vagyok az utolsó, aki kéri belőle a részét. Az idei szezonunk nem jó a Bundesligában, hipp-hopp összejött egy nagy, 12 pontos hátrány, csak a negyedikek vagyunk, a BL-be az első kettő mehet csak. Most természetesen nekem kell nyilatkoznom, elmondani, hogy milyen problémáink adódtak, miért nem áll össze a játék. Az őszinteség mindig kifizetődő. A közönséget nem lehet becsapni, nálunk kilencezer bérletes van.

Az őszinteség nem kifogások keresése.

A kieli közönség igényes, nem fordultak ellenünk, ha elmaradt egy győzelem, de tájékoztatni kell őket, megérdemlik. Alig várom, hogy ne engem kérdezzenek, mert akkor tudom, hogy általában nyerünk, és jól mennek a dolgok, és akkor a játékos a fontos.

Maradjunk még egy kicsit a kieli kezdetnél! Hogyan nevezték ki? Mi alapján esett önre a választás? Mert ez egy olyan állás, amire minden egyes kézis vágyik: a világ egyik legnagyobb klubját, a német rekordbajnokot formálni.

Én pedig még fizetést is kapok érte, szoktak ezzel viccelődni. Olykor talán még meg is érdemlem a fizetést, ha nyer a csapat. A lehetőség hirtelen jött. Úgy készültem, hogy a Bergischer HC-ban még játszom egy évet, megszerzem az edzői papírokat, és majd edzősködni kezdek. Amikor Ljubomir Vranješ lett a Veszprém edzője, még az is felmerült, hogy hazamegyek. Aztán 2017 novemberében jött egy ajánlat. Azt rögtön érzi az ember, hogy ez más, ezt végig kell hallgatni, ha volt is előttem egy pályaív, azt a Kiel kedvéért át lehet értékelni. Én is ezt tettem. Mert azt tudtam, hogy ahogy mondta, erre a lehetőségre vágyik mindenki.

A klub akkor nem volt a legjobb bőrben, 2015-ben nyerték meg a bajnokságot, a nemzetközi kupában is elmaradtak a sikerek, Alfreð Gíslason mester már bejelentette, hogy a 2019 nyarán lejáró szerződését nem hosszabbítja meg. De még mindig ott volt másfél év. Eközben azt is tudtuk, hogy Filip Jícha abbahagyja a játékot Barcelonában, és őt abszolút edzői karakternek gondoltam. Amikor egymás mellett játszottunk, már akkor is sokkal több minden érdekelte, mint egy átlagos játékost. Nyitott volt, nemcsak befutott edzésre, elvégezte a dolgát, hanem minden érdekelte, miért ezt vagy azt csináljuk. Azt tudtam, hogy Filip tökéletes edző lesz, de ott volt még a 2018–2019-es idény. Gíslason mindig mindent egyedül csinált.

És akkor összeültünk, elfogyott jó pár üveg vörösbor nálam, aztán úgy álltunk fel az asztaltól, hogy Alfreð mellett lesz egy stáb, amiben ott lesz Filip, aki jóval több lesz annál az edzőnél, aki megcsinálja a srácokkal a bemelegítést.

Azt éreztem, hogy Jíchának elsőre sok lenne egy teljes szezon. És ez az ötlet végül megtetszett a szereplőknek, végül is bevált. Alfreð kérdezte is egyszer tőlem, amikor már fél órája ment az edzés, hogy neki mit kell csinálnia, mi szükség van rá. Eddig mindent ő csinált, most már van erőnléti edző, fiziós, kapusedző, ott van Filip. Megnyugtattam. Most a német válogatott edzője, és elég jól működik együtt egy megfelelő stábbal.

A német sajtóban gyakran emlegetik az igazgató nevét is a csapat mellett, nem csak az edzőét. Ez már Szilágyi Viktor Kielje?

Most már szinte mindenkit én igazoltam. Minden év elején bemegyek az öltözőbe, és elmondom, hogy ezt az évet biztosan így együtt fogjuk megcsinálni. A klub lesz még húsz vagy harminc év múlva is, de ebben a felállásban pörög le az idényünk. Elmondom, micsoda nagyszerű dolog, hogy ebben az évben tehetünk valamit ezért a nagyszerű klubért. Augusztusban beszélek, de a számlát majd csak júniusban rendezzük, és egy ilyen hosszú szezonban sok minden történhet. A sportban nagyon sok emóció van, természetes, hogy emberileg is közelebb kerülünk egy-két játékoshoz, de nekünk mégsem a szívünkre, hanem a fejünkre kell hallgatni, valahogy mindig középen maradni. Nyugodtan, okosan, higgadtan dönteni, nem egy hullámra felülni. Mert olykor egy játékostól meg kell válni. Amennyire tudom, beleviszem az ötleteimet az építésbe.

A Barcelona és a PSG előnyben van velünk szemben, mert nekik ott van a foci, ők a klub részei. Kielben a foci nemhogy nem a klub része, hanem konkurencia, pláne, hogy ilyen jól szerepelnek a másodosztályban, hiszen feljutó helyen állnak. A katalánok és a franciák mellett vannak hazai riválisok is, a Berlin, a Magdeburg, korábban a Löwen. És akkor még ott a Veszprém és a Szeged is. Fantasztikus, hogy Magyarországon mennyit tesznek a kézilabdáért.

Érezhető konkurenciát jelent a két magyar csapat a piacon?

Igen. Már nem természetes, hogy a legjobbak Kielbe jönnek játszani. Vannak olyan ajánlatok, amikkel mi nem tudunk és nem akarunk versenyezni. Vannak, akik jobban keresnek, mint ha Kielbe jönnének, de itt az alaptétel, hogy senki sem lehet nagyobb a klubnál.

Sokszor kérdeznek engem a titokról, a siker DNS-éről, de nem tudok mást mondani, csak ezt. Itt tényleg nem kell semmi mással foglalkozni, csak a kézilabdával, komoly törődést kapnak a játékosok. Nekik pedig a Bundesligában, a BL-ben kell a tudásukat megmutatni, garantáltan remek hangulatban. Minden adott. Sok kis fogaskerék kapcsolódik egymáshoz a háttérben, az orvostól a fizióson át egészen a buszsofőrig, mindenki teszi a dolgát. Előfordult, hogy eltűntek spanyol klubok, Dániában is volt egy kísérlet, ami kudarcba fordult, Németországban is, de a Kiel stabil. Stabilnak kell lennie. Sok bajunk van, krízis követ krízist, de nekünk állni kell.

Az igaz, hogy amikor megnyerték a bajnokságot, és a polgármester fogadta önöket, és együtt ünnepeltek a városháza erkélyén, akkor azt az erkélyt is ki kellett bérelnie a klubnak?

Igen, mindent bérlünk, a versenytársaknál ez nem így van, tudom, de nálunk ez a modell van már régóta. A győzelmi erkély egy nagyon kedves tétel, azt már szívesen fizetjük.

Jövőre lesz egy magyar játékosa is a Kielnek. Hogyan esett Imre Bencére a választása?

Nem volt olyan interjú, amiben ne kérdezték volna meg, hogy mikor lesz magyar játékosunk. Sohasem voltam elutasító ebben a kérdésben, Fazekas Gergő apjával együtt játszottam Gummersbachban, jó helyen van a Plockban, szurkolok neki, hogy hamarosan a Veszprémet irányítsa. Imre Bencét már néztük az U20-as németországi vb-n, és most az Eb-n is.

Nagyon tetszett a magyar válogatott, ahogy Chema Rodríguez hozzányúlt a fiatalokhoz. Nemcsak akkor tette be őket, amikor már megvolt egy meccs, hanem azt remélte, a fiatalok fontos szerepet játszanak a győzelemben. Ilyen volt Bence is. Nyilván könnyebb otthon, ahol megvan a nyelvismeret, mint egy másik közegben, de Bencében megvan a bátorság, és ő a jövőnk része. Ahogy a feröeri Skipagøtu vagy a svéd Eric Johansson. Bence is képes nyerő emberré válni, bár nyilván lesznek hibái, ami a korából adódóan természetes.

Nemcsak Magyarország játszik olimpiai selejtezőt a hétvégén (Tunézia, Norvégia és Portugália ellen), hanem Ausztria is. Mit gondol, melyik válogatottnak van nagyobb esélye?

A magyaroknak. Nagyon szeretném, ha mindkét válogatott ott lenne az olimpián, de az osztrákoknak hét-nyolc játékosuk van, a magyaroknál azért nagyobb a tapasztalat, Mikler Roland a kapuban, Lékai Máté középen. Ők már voltak olimpián, voltak selejtezőben, amikor négy, de akár két nap alatt is minden eldőlhet. Az, hogy Magyarország Tatabányán játszhat, hatalmas előny, azt hiszem, ez a faktor befolyással lesz a végeredményre is.

Van két norvég játékosunk, eléggé elkenődve tértek vissza az Eb után, nem értik, miért csak egyszer jött ki belőlük az a tudás, ami bennük volt. A játékoskeret kimagasló, de az eredmény nem. Ha korábbi játékosunk, Sander Sagosen, meg akarja menteni a szezonját, vezérré kell válnia, de még így is kevés lehet csapatszinten az az erő és képesség, ami benne van. A portugáloktól évek óta várjuk, hogy egy nagy meccs után mikor mennek végig megállíthatatlanul egy tornán, de ez nem történt meg, hullámzóan teljesítenek. Nüanszok döntenek, nem tudok még én se mást mondani, mint a közhelyeket, egy-egy támadás döntő lehet. A magyart egy nagyon ellenálló csapatnak látom, amelyiknek van válasza a különböző helyzetekre, taktikákra. Életem nagy élménye lenne, ha magyar–osztrák meccset láthatnék a párizsi olimpián, és az tuti téma lenne a legközelebbi családi összejövetelen.