Hillaryt ütötték lovaggá, de a serpája nélkül nem lett volna első az Everesten

Amikor 70 évvel ezelőtt Edmund Hillary visszaért a világ legmagasabb hegyéről Nepál fővárosába, Katmanduba, az a hír fogadta, hogy II. Erzsébet királynő lovaggá ütötte őt. Az elismerésről szóló közlemény 1953. június 12-én meg is jelent a The London Gazette-ben, ahogy több más kitüntetés is: a királynő a hegymászó expedíció 37 tagját jutalmazta meg. Egyikük Hillary serpa kísérője volt, Tendzing Norgaj, aki valószínűleg szintén lovagi címet kapott volna, ha a Nemzetközösség állampolgára lett volna, mert kulcsszerepe volt a sikerben.

A két férfi 1953. május 29-én, helyi idő szerint délelőtt fél 12-kor ért fel a Csomolungma csúcsára, ahol Hillary fényképezni kezdett. Lefotózta a környéket és mászótársát is, ahogy jégcsákánnyal pózol. Amikor Norgaj felajánlotta, hogy ő is készít egy fotót Hillaryról, ő ezt visszautasította. A képek így is bizonyították azt, hogy feljutottak a Föld legmagasabb pontjára – az emberiség történelme során először ők ketten, legalábbis dokumentáltan. Hillary később sem bánta nagyon, hogy kihagyta a mindent vivő szelfit, és amikor erről faggatták, általában azt mondta: „Sosem éreztem úgy, hogy le kellene fényképeznem magam.”

Az új-zélandi hegymászó egyébként sem akarta nagyon a saját személyéhez kötni a 8849 méteres Csomolungma meghódítását. Mindig azt hangoztatta, hogy a mászás az egész expedíció eredménye volt, és hangsúlyozta, hogy ő Norgaj nélkül nem jutott volna fel. Több mint harminc évig azt sem lehetett tudni, ki lépett fel legelőször a csúcsra. A két hegymászó elkente a kérdést azzal, hogy egyszerre érkeztek fel – nem akarták, hogy bármelyik nemzet kisajátítsa a sikert. Hillary végül csak akkor árulta el, ki volt az első, miután Norgaj 1986-ban, 71 évesen, agyvérzésben elhunyt. Az új-zélandi elmondta, hogy ő lépett fel először a hegy legtetejére, mert a serpa nagyjából három méterrel mögötte ment, de másodpercekkel később felsegítette a társát maga mellé. De ez tényleg részletkérdésnek tűnik ahhoz képest, hogy a sikeres expedíció a britek több mint harmincévnyi próbálkozását koronázta meg.

A Brit Birodalom az Északi- és a Déli-sarkot is megpróbálta elsőként elérni, de ez nem sikerült: az amerikai Robert Peary, illetve a norvég Roald Amundsen megelőzte őket (bár később Peary eredményeit vitatták). A Mount Everest megmászása ezért presztízskérdés volt a briteknek, és az 1920-as évektől kezdve jókora erőfeszítéseket tettek, hogy a világ tetején övék legyen az elsőség. Ekkortájt újdonságnak számítottak, de már léteztek a hegymászáshoz használt oxigénpalackok, és a technikai vívmánnyal a britek is éltek.

Az első expedíció 1921-ben indult, de sem ez, sem az 1922-es nem vezetett sikerre. A harmadik próbálkozás 1924-ben történt, és ennek eredménye a mai napig vitatott. George Mallory és mászótársa, Andrew Irvine eltűnt a csúcstámadás során, de nem zárható ki teljesen, hogy előtte feljutottak a hegy tetejére. Ennek valószínűsége elég csekély a korabeli felszerelések miatt, illetve azért, mert a mászók Tibet felől indultak el, a nehezebbnek számító északi úton. Ott 8610 méteren van egy 40 méteres felszökés, amin akkor szinte lehetetlen volt túljutni (azóta kínai hegymászók felszereltek rá egy létrát). Az mindenesetre biztos, hogy a két brit nagyon közel jutott a csúcshoz: Irvine jégcsákányát később 8460 méteren találták meg, 1999-ben pedig Mallory holtteste is előkerült 8156 méteres magasságban. Nem volt nála a felesége fényképe, és korábban azt nyilatkozta, hogy a csúcson hagyja majd a fotót. Hogy Malloryék pontosan meddig jutottak el, az máig az Everest egyik legnagyobb rejtélye.

A britek nem adták fel, később is sokan tették magukévá Mallory híres mondását (amikor 1923-ban a New York Times újságírója megkérdezte őt, miért akarja megmászni a Csomolungmát, annyit válaszolt: „mert ott van”). A következő mérföldkő mégsem hegymászóknak volt köszönhető. 1933-ban két brit pilóta, egy küldetésvezető és egy fotós egy Westland PV-3 és egy Westland PV-6 típusú géppel átrepült a hegy felett, először a történelemben. A repülők nyitott dupla fedelesek voltak, ezért a négy embernek fel kellett készülnie az extrém magaslati körülményekre. A repülés rendben lezajlott, a fotós pedig remek képeket készített fentről, ezek további információkkal szolgáltak a Mount Everestről és környékéről.

Malloryék eltűnése után, illetve a második világháború alatt volt két hosszabb szünet, de ezt leszámítva a britek rendszeresen próbálkoztak továbbra is a Föld legmagasabb hegyénél. Az 1953-as misszió, ami végül meghozta a régóta várt sikert, már a kilencedik nagyszabású expedíció volt, amit az akkorra már Nemzetközösséggé alakuló birodalom szervezett. Az expedíció vezetője, John Hunt indiai születésű volt, Hillary pedig új-zélandi, de mindketten brit gyökerekkel büszkélkedhettek.

Edmund Percival Hillary 33 éves volt akkor, és 16 éves kora óta mászott hegyeket, miután egy iskolai kirándulás felkeltette az érdeklődését. Jó adottságai voltak ehhez az extrém sporthoz, jó fizikuma mellett bőven átlagon felüli volt a tüdőkapacitása. A hegymászó a felsőoktatásban kevésbé volt sikeres, mint a sziklafalakon: egy aucklandi főiskolára járt, de két év után kimaradt, és apja vállalkozását követve méhésznek állt. Nyaranként a méhekkel foglalkozott, telente pedig mászott, amikor csak tehette. Ezt a ritmust csak a második világháború zavarta meg, amikor Hillary a csendes-óceáni térségben szolgált navigátorként.

1948-ban már Új-Zéland legmagasabb hegyét, az Aorakit is megmászta. Ez 3724 méteres magasságával messze elmarad a Csomolungmától, de nehéz és veszélyes terep, így jó referencia volt Hillarynek, amikor jelentkezett az 1951-es brit Everest-expedícióra, majd később az 1953-asra is. Viszont nem volt jelentős tapasztalata a Himalája környéki hegyekkel, nem is őt választották először a csúcstámadásra: Charles Evans és Tom Bourdillon indult útnak, de 8750 méterről vissza kellett fordulniuk a légzőkészülékeik hibája miatt. Két nappal később indulhatott el Hillary és serpa segítője, Tendzing Norgaj.

Hillary csúcsra jutását több kedvező tényező is lehetővé tette. Egyrészt az időjárás, ami az ő mászásuk során nem okozott nagy gondot. Másrészt az, hogy Malloryékkal ellentétben az 1953-as expedíció a könnyebbnek számító déli úton indult el. Az ötvenes évek elején ugyanis Nepál megnyitotta a hegymászók előtt a határait és ezzel a déli utat. 1952-ben egy svájci expedíció majdnem el is happolta az elsőséget, de egy vihar miatt vissza kellett fordulniuk 240 méterrel a csúcs alatt.

A harmadik tényező pedig maga Tendzing Norgaj volt, akinek a hozzájárulását nem lehet eléggé hangsúlyozni. Bár nem volt nepáli születésű (szülei jakpásztorok voltak a tibeti oldalon), serpa közösségben nőtt fel, és nála tapasztaltabb hegymászó nemigen akadt a környéken. Akkor már 19 éve kísérgetett expedíciókat, az 1952-es svájci küldetésen is részt vett, ahol 8600 méter fölé jutott. Az edzőmászások során egyszer Hillaryt is kimentette egy nehéz helyzetből: amikor az új-zélandi becsúszott egy hasadékba, Norgaj segítette ki a jégcsákányával. És persze ne felejtsük el, hogy a páros mögött ott volt az egész expedíció, több mint 400 ember, ezek többsége a 4,5 tonnányi felszerelést és készletet mozgató hordár. Csak serpákból húsz kísérte a csapatot.

Csapatmunka és szerencse is segített tehát Hillarynek elérni a világ tetejét, de nyilván a saját fizikuma és képességei nélkül sem lehetett volna az első ember a Mount Everesten. Amikor 70 évvel ezelőtt Norgajjal felértek, negyedórát töltöttek a csúcson. Ezalatt Hillary fotózott, a serpa csokit és kekszet ásott el a hóba, hogy buddhista hite szerint így adózzon az isteneknek, aztán mindketten levizelték a csúcsot. Ezt nem tiszteletlenségből tették, hanem egyszerűen ott jött rájuk a szükség. Nagy magasságon a dehidratáció amúgy valódi veszély, ezért a páros rengeteg folyadékot ivott, és ahogy Hillary önéletrajzi könyvében leírta, „pattanásig feszülő hólyaggal” értek fel a csúcsra. Ezek után már tényleg nem volt mit csinálni, elindultak visszafelé.

A csúcstámadás előtti táborban természetesen éljenezve fogadták a két hegymászót, miután Hillary az első szembejövővel közölte, hogy „Nos, George, kiütöttük a rohadékot”. A Times egyik megbízottja, egy helyi futár juttatta el az információt a legközelebbi településre, ahonnan már rádión eljutott a jó hír Angliába is. A diadalról éppen június 2-án, II. Erzsébet koronázásának napján értesülhetett a közvélemény, és innen egyenes út vezetett a lovagi címhez.

Hillary a következő években még tíz himalájai csúcsot megmászott, és olyan expedíciókon is részt vett, amelyek az oxigén nélküli mászás lehetőségeit kutatták. Sőt, a jeti létezésének cáfolatához is hozzájárult. 1958-ban a nemzetközösségi antarktiszi expedíció tagja volt, ezzel elérte a Déli-sarkot, 1985-ben pedig elkísérte Neil Armstrongot az Északi-sarkra. Így Hillary lett az első ember, aki megjárta mindkét sarkot és a Csomolungmát is.

Rekordjai mellett Hillary ismert volt filantrópiájáról is. 1960-ban megalapította a Himalayan Trustot, amelynek célja a serpák és általában a nepáli emberek megsegítése volt. Ezt az alapítványt a haláláig vezette, ezalatt két kórházat, 27 iskolát, valamint számos repteret, hidat és kolostort építtetett az országban. Bár sokat utazott máshova is, rengeteg időt töltött Nepálban, ahol egy nagy családi tragédia is érte: 1975-ben Katmandu mellett repülőszerencsétlenségben meghalt a felesége és az egyik lánya. Két gyereke maradt: Sarah és Peter, akik beszálltak az alapítvány irányításába, miután Edmund Hillary 2008-ban szívinfarktusban elhunyt. Peter is hegymászó lett, sőt ő is feljutott a Mount Everest csúcsára.

Az 1953-as expedíció sikere rengeteg embert inspirált az extrém hegymászásra, ezután megszaporodtak a további próbálkozók, a technika fejlődésével és néhány útvonal kiépítésével pedig biztonságosabbá vált a Csomolungma meghódítása. De továbbra is veszélyes megpróbálkozni a heggyel a kockázatos útszakaszok és az időjárás miatt, arról nem is beszélve, hogy 8000 méter fölött már nyugalmi állapotban létezni is próbatétel. Évente átlagosan 6 hegymászó hal meg a világ legmagasabb hegyén, az idei különösen halálos év, tucatnál is magasabb a halálesetek száma. Sajnos idén magyar áldozata is volt a Csomolungmának. Suhajda Szilárd nem tért vissza a csúcstámadásról, a nyomkövetője alapján 8795 méterig biztosan feljutott, magyarként a legmagasabbra palack és serpák nélkül.

(A cikket eredetileg május 29-én, a csúcsra jutás 70. évfordulóján terveztük közölni, de éppen akkor jutott el hozzánk is Suhajda Szilárd halálhíre. Nem tűnt ízlésesnek azokban a napokban egy másik hegymászó diadalát ünnepelni, ezért elhalasztottuk a publikálást a lovaggá ütés évfordulójára.)