A könyv, amely feldolgozza a szovjetek elleni dicsőséges 6–0 történetét

„Ami velünk történt, azt a világ hamar elfelejti, csak mi fogunk még beszélni évekig róla”

– így zárta a tudósítását a Magyar Ifjúság két szerzője, Bocsák Miklós és T. András Emil az 1986-os foci-vb-ről, amelyiken a magyar válogatott két ponttal, 2–9-es gólkülönbséggel már a csoportmeccsek után általános meglepetésre búcsúzott. Az eredetileg a nyolc közé várt, de sokak szerint akár az elődöntőre is esélyes csapat az első meccsen, június másodikán megsemmisítő verést kapott a szovjetektől Irapuatóban, erre a 0–6-ra akkor sem született, és azóta sincs kimerítő és alapos magyarázat, csak a felszínt kapargatták.

Miközben az a 0–6 generációkat sokkolt, és fordított el bizalmatlanul a futballtól. Noha az a csapat a hollandiai (1–2) és az ausztriai győzelmével (0–3) milliók kedvence lett, hogy a brazilok elleni háromgólos győzelemről már ne is beszéljünk. Sokan vágytak volna valódi helyzetértékelésre, kibeszélésre, a pályán lévők pedig nyilván egy bocsánatkérésre az illetékesektől, hiszen mégiscsak ők voltak a gyalázatos kudarc elszenvedői, és akik mindent végrehajtottak, amit parancsoltak nekik. Abban az időben hogy is mertek volna lázadni.

A mexikói kudarcot még azon a nyáron öt könyv dolgozta fel (a már említett Bocsákon és T. Andráson kívül Végh Antal is jelentkezett a meglátásaival, bár ő nem volt a helyszínen), a sajtóban megvolt az őszinte szembenézés igénye, a szakvezetés részéről egyáltalán nem. Mohácsi csapatorvos csak annyit mondott a tévének a hazaérkezés után, a doktorok nem focizhatnak a játékosok helyett, és mivel már régóta nem él, nem is tudja fellebbenteni a fátylat, igazak-e a pirulákról, a vérdoppingról, Ringer-oldatról szóló pletykák. Mezey, aki még él, valós és reális értékelés helyett már ott a helyszínen (már a félidőben) degradálta a csapatát, amelyikkel 1985-ben sikereket ért el, és amelyik őt is feltette Európa focitérképére. Már kint arról beszélt, hogy a legnagyobb ígéretnek tartott Détári Lajosnak mindössze hat komoly meccse volt életében, a hat vb-selejtező (Ciprus ellen kétszer játszottunk), időre van szüksége, amíg nemzetközi rutint szerez, a magyar bajnokság ehhez a rutinhoz kevés, de még az európai kupameccsek sem elegendők.

37 évvel a történtek után Szerelem és halál Irapuatóban címmel Bodnár Zalán egy krimiregényt írt az ottani eseményekről, ami mögött jól érezhetően meghúzódik a realisztikus szál, a tényfeltárásra is szorítkozik, de nem ez a fő motívum. Mindjárt a bevezetőben ír viszont egy agyonhallgatott meccsről, amelyről akkoriban be sem számolhattak a lapok. Elutazása előtt ugyanis teljes titokban a vb-csapat játszott egy edzőmeccset az MTK-pályán a ZTE-vel, és a zalaegerszegiek úgy nyertek 1–0-ra, hogy megkegyelmeztek a fáradtan és rozsdásan mozgó Garabáéknak. Többet is rúghattak volna nekik. Erre a találkozóra nem engedték be a kor egyik jeles újságíróját, Lukács Lászlót, így barátja, az akkori MLSZ-elnök, Szepesi György szolidaritásból szintén távol maradt. A főpróba lement zajtalanul, Mezey nyilván nem volt elégedett a csapatával, a zalaegerszegi Gellei Imre persze igen, de ő sem beszélhetett arról, mi történt a zárt lelátók előtt.

A kudarc utáni könyvek sokféle értelmezést szolgáltattak, beivódott a köztudatba a tészta – valóban sok tésztát ettek kint és itthon is, hogy a szénhidrátháztartás mindenkinél rendben legyen. A hőség sem volt mindennapi, az pedig egészen egyedi, hogy ebben a rekkenő hőségben délben edzettek (helyi idő szerint a meccs is akkor kezdődött), ettől azt remélték, hogy majd jól hozzászokik a játékosok szervezete, és elsöprő teljesítményt nyújtanak. Ráadásul magaslaton tették mindezt, hiszen Mexikóban volt a meccs. Minden más ország a túlélésre rendezkedett be, eszébe nem jutott senkinek a tűző napra kimerészkedni.

A most megjelent könyvből az is kiderült, hogy fekete melegítőt kellett felvenniük a játékosoknak, hogy ezzel is fokozzák az állóképességüket. Ez csak egy volt Mezey őrült húzásai közül, azt is kihirdette, hogy mindenkinek a versenysúlya alá kell mennie 1-2 kilóval, különben kiszorul az utazócsapatból. Disztl Péter felesége el sem akarta hinni, hogy a férje mennyire komolyan vette az önmegtartóztatást, eszébe sem jutott meginni vacsora után egy sört, és a diós vagy a mákos tésztát is tömte magába, hogy mindenáron megfeleljen a kapitánynak.

A szerző megemlíti azt is, hogy a vb-rajt előtt sok gonddal küszködő szovjetek nem bánták volna, ha egy békés döntetlen születik, és meg is tették a szükséges lépéseket, de a magyarok nem akartak megegyezéses eredményt. A szovjet válogatottat az utolsó pillanatban vette át Valerij Lobanovszkij, aki májusban a Dinamo Kijevvel megnyerte a KEK-et, és a második góljuk előtt egy olyan támadás futott végig a pályán az Atlético Madrid ellen, ami ma is megállná a helyét, szinte egyérintőből vitték végig a saját tizenhatosuktól a labdát a hálóig. Lobanovszkij egy edzőóriás volt, aki már 1977-ben BEK-elődöntőt játszott a csapatával, és a Dinamo Kijevet még 1999-ben is eljuttatta a négy közé a Bajnokok Ligájára átkeresztelt sorozatban. Az eltelt 22 évben a futball robbanásszerűen fejlődött, de ő alkalmazkodott a legújabb trendekhez is, hogy légiósok is szerepelnek a csapatában.

„Taktikát nehezebb változtatni, mint csapatot” – ez volt az elve, és ennek megfelelően a Dinamo Kijevre épített 1986-ban is, mindössze két ember volt a válogatottban, aki nem dolgozott a klubnál a keze alatt. A mérnöki végzettségű Lobanovszkij megelőzte a korát, már a 90-es években ráállított néhány embert a statisztikákra, akiknek semmi más dolguk nem volt, mint hogy strigulázzák a jó és a rossz megoldásokat egy-egy adott játékosnál, és pontosan jegyezzék fel azt is, ha elhagyta-e azt a zónát, amit előre megbeszélt a jobbhátvéddel például. Ezek miatt is lényegében az adatelemzés apostolának tekinthető. Ezt a szovjet válogatottat felfelé ívelő szakaszban fogta ki a magyar, hiszen az beszédes, a szovjetek 1988-ban Eb-döntőt játszottak, a magyaroknak pedig esélyük sem volt a kijutásra.

Amíg Lobanovszkij ilyen háttérrel érkezett, addig Mezeynek 1986-ig az általa lefitymált magyar bajnokságban sem voltak számottevő eredményei, egyszer volt bronzérmes, majd Mészöly Kálmán segítője lett 1980-ban. Elméleti felkészültsége ettől még elvitathatatlan, de az nem volt erős oldala, amikor emberekkel kellett bánnia. Abszolút negatív szereplője a könyvnek is, egy üldöztetési mániás kapitány, aki nemcsak a csapatát, de még a sajtót is terrorban tartotta, mindenki ellenséggé vált a szemében.

Na de vissza a cselekményhez. Pákozdi Géza lyukóvölgyi bányász a Füles rejtvényújság pályázatán nyert egy utat, és ott lehet Mexikóban. Előbb újságírónak adja ki magát, Hegyi Ivánék azonban gyorsan rájönnek, hogy nem az, így hát fel kell fednie a lapjait. A könyv szerzője, Bodnár 2010-ben újraélesztett egy műfajt, a ki nem küldött tudósítóét. A józsefvárosi albérletéből küldte a helyszíninek látszó jelentéseit a FourFourTwónak, mintha ténylegesen Dél-Afrikában járna. A fantáziája most is élénk, ugyanis Pákozdi nemcsak egyszerű szerencsés nyertese egy sorsolásnak, hanem doppingszert csempészett Mexikóba, amit Dajkán keresztül el is juttatott a csapathoz. A cuccot kaktusztüskében kellett a nyelv alá juttatni, hogy kifejtse a hatását.

Dajkának egyébként nagyon tetszett az írás, és azt is hozzátette, hogy később edzői szemmel nézve a Mexikóban történeteket, szinte törvényszerű volt ez a bukás, annyira mellément minden. „Kaphattunk volna tízet is, ha kicsivel hosszabb a meccs” – ismerte most be, amikor a könyvről is beszélgettünk.

A szovjetek ellen Péter Zoltán helyére őt küldte be Mezey a második félidőben. Péter abban az időszakban fizikálisan, lövőerőben a legjobbak közé tartozott, de a felépülése nem ment zökkenőmentesen, csak lézengett a pályán, rászolgált a cserére a 62. percben, hogy aztán a következő két meccsen Mezey már ne is számítson. Hogy miből gondolta, hogy az első meccsen már képes csúcsteljesítményre, teljes rejtély, Mezeynek ez volt a sok közül az egyik kapitális hibája. Dajka amúgy a kapitány utasítására fittyet hányva egy rúd téli szalámit vitt magával, esténként azzal és mogyorós csokival csillapította az éhségét.

„Amit két ember tud, azt már három is, ezért hallgattam, mint a sír, nem szóltam senkinek a titkomról, hogy van dugikajám, hogy a vb előtt, életünk nagy élménye előtt zugevő vagyok”

– mondta most.

A könyvben az irapuatói meccs a háttérbe szorult, mi több, a sorozatos megpróbáltatások és szenvedés ellenére a magyar csapat az utolsó pillanatban varázsszerhez jutott, és megállíthatatlanul játszott és győzött. És itt a csavar, 6–0-ra győzött! Így hát Irapuato nem szitokszóvá, hanem mint a legnagyobb magyar diadal helyszínévé válik. Maga Irapuato egyébként jellegtelen, vendégszerető mexikói kisváros, öt évvel ezelőtt jártam ott, de nem merném hasonlítani egyetlen magyar városhoz sem, mert sértő lenne a magyarokra nézve. Dajka szerint a stadion öltözője olyan volt mint egy NB III.-ban szereplő csapaté.

Mezey a nagyszerű diadal és vb-szereplés után a Real Madrid edzője lett, Lobanovszkijt viszont örökre félretették, sohasem bocsátották meg neki a vereséget. Áthallásos, a valóságban Mezeynek nagyon is megbocsátották a vereséget, olyannyira, hogy az edzőképzést is rábízták. Azt már nem spoilerezem el, hogy a hatos után hol állt meg a magyar csapat, és azt sem, hogy miért szerelem a könyv címében a halál is.

Ha azzal kezdtük, hogy évekig fogunk beszélni Mexikóról, akkor mostanra elmondhatjuk, évtizedekig. A történtek megoldásához ez a regény nem visz közelebb, de a magyar néplélektől sohasem állt távol az, hogy mi akkor is nyerünk, ha veszítünk. Sok eklatáns példát lehetne mondani, a futballokos miniszterelnöknek is van erre egy hasonlata: addig játszunk, amíg nem nyerünk. Ez a könyv amellett, hogy alátámasztja ezt, a sebek kitisztítása még mindig időszerű lenne, ennyi év után is.