Berlini Mission Impossible: megmutatjuk, miért indult ilyen borzalmasan Dárdai Pál visszatérése

Dárdai Pál 2023-as visszatérése a Hertha BSC kispadjára legalább hatvan percig rettenetesen sikerült, és az utolsó félóra biztató jelei ellenére végeredményben vele is folytatódik a Hertha idei rémálma. A miérteket és a hogyan továbbot elemeztük.

„Barátaim, mi lehetne jobb,
mint itt lenni a stadionban,
mint itt a stadionban szurkolni a Herthánknak”

– énekli lassan harmincadik éve Frank Zander himnuszát a berlini Olimpiai Stadion közönsége. Azt a dalt, ami amúgy a Hertha második csapatának 1993-as, Német Kupa-döntőig tartó menetelése során, a Chemnitz elleni elődöntőn, ötvenhatezer néző előtt debütált. Bár a szerzője eredetileg Ibizán egy Rod Stewart-dalt, a Sailinget akarta feldolgozni különösebb futballkontextus nélkül, az elődöntőre már az ikonikus „Nur nach Hause gehen wir nicht” szöveggel párosult szerzemény azóta a berlini csapat himnuszává vált.

„És a lelátóról szurkolni nekik
A csúcs felé vezető úton”

– arról, hogy kinek mit jelent a csúcs és az odavezető út, a hegymászókat érdemes faggatni, vagy esetleg az utóbbi években leginkább csak a zuhanást megélő Hertha-drukkereket. Jelen cikknek nem célja, hogy a Hertha közelmúltját taglalja – ezt megtettem már számos helyen, de mindenképpen ajánlom hozzá a kiváló Hertha-szakértő Marc Schwitzky címszavas tweetjeit és hírfolyamát.

Az utóbbi hónapokban azért a színfalak mögött már sejthető Dárdai-visszatérés kicsit olyannak tűnik, mint a „nemszámolomhányadik” Mission Impossible: a producerek és rendezők jól ismerik minden sorozat aranyszabályát, miszerint a főhősnek (legyen az Tom Cruise Ethan Hunt szerepében vagy Dárdai Pál a kispadon) a korábbiakhoz képest egyre nehezebb és lehetetlenebb mentőakciókból kell győztesen kijönnie. Dárdainak ezúttal úgy kellene megmentenie a kieséstől a Herthát, hogy amikor átvette a csapatot, a szezonból még hat forduló volt hátra, és 22 ponttal a 18. helyen álltak a bajnokságban, 2 ponttal lemaradva az osztályozót érő, 16. helyen álló VfB Stuttgarttól. Ezután jött a visszatérése utáni első meccs: hazai pályán 4–2-re kikaptak a Werder Brementől.

„Mindannyian izgatottan várjuk az abszolút mérkőzést.
Mert a Hertha-fiúknak mind csak egy céljuk van:
Ma nyerni akarnak, a kék-fehér mezért.
És egyébként is ohoooo, ohoooo. És egyébként is ohoooo, ohoooo”

– a Hertha-himnusz első sorában megjelenő várakozás többszörösen is igaz volt a Bréma elleni hazai meccsre, amit a hatmeccses kapaszkodás első etapjaként is fel lehetett fogni.

Elviekben a feljutás után jól kezdő, de tavasszal abszolút középcsapattá visszaeső Werder nem tűnt legyőzhetetlennek. A fiatal német edzőgeneráció egyik legtehetségesebb szakembereként korábban a Holstein Kielnél tevékenykedő 34 éves Ole Werner 2021 novemberében meglehetősen kaotikus körülmények között vette át a Werdert. A negyven év után a Bundesligát elhagyó csapat akkor épp 15 meccs után a tizedik helyen szerénykedett a másodosztályban, és meglehetősen komoly morális válságban is volt, miután Markus Anfang vezetőedzőt és stábját hamis oltási igazolvánnyal való visszaélésen kapták rajta. Ekkor jött a Kiellel majdnem feljutó Werner, aki egyébként maga is egy évet eltöltött a berlini utánpótlásban, és a Marvin Ducksch, Niclas Füllkrug duóval (plusz a volt berlini Mitchell Weiserrel) letarolta a Zweite Ligát, tíz meccsen 28 pontot bezsebelve, tükörsimán visszajutva.

A Hertha-mizériával szemben pozitív példaként is szembeállítható Bréma tulajdonképpen anyagi korlátai miatt ugyanazzal a kerettel vágott neki az első osztálynak, és Werner emberorientált magas presszingje, valamit az aszimmetrikus 3-5-2-je olyan jól működött, hogy 15 meccs után 21 ponttal (pl. a Dortmundot a 88. perc után három gólt lőve, 0–2-ről legyőzve) 6 pontra állt a negyedik helytől. Ám a vébészünet nekik sem tett jót, mint ahogy a Frankfurtnak vagy a következő Hertha-ellenfél Bayernnek sem, és 13 meccsből csak 11 ponttal, valamint 27 kapott góllal jöttek Berlinbe. (Ettől csak egy csapat, épp a Hertha kapott többet 33-mal.) Nem éppen kedvező előjelekkel érkeztek, lévén, hogy a Bundesliga góllövőlistájának vezetője, Niclas Füllkrug, miután végigcsinálta a meccs előtti utolsó edzést, végül kidőlt.

„Az edzőváltás miatt nem lehetünk biztosak abban, hogy hogyan fognak felállni. Emiatt még fontosabb, hogy fókuszáljunk a saját erősségeinkre” – nyilatkozta a meccs előtt Werner.

Ezzel szemben a 15. helyről induló, de tavasszal is csak 8 pontot összeszedő hazaiak tovább nehezítettek a helyzetüket. Sőt a kiesési különversenyben a közvetlen rivális Schalke elleni 5–2-vel meg is pecsételték Sandro Schwarz vezetőedző sorsát, hiszen a kiesési valószínűségük a FiveThirtyEight modellje szerint 60 százalékról 77-re ugrott. Maga Dárdai a hét elején még a hetvenezres publikum erejében, az isteni csodában, illetve ahogy azt a szombati meccs utáni sajtótájékoztatóban említette, valami olyasmiben bízott, hogy ennél nincs lejjebb. És – teszem hozzá én – talán az úgynevezett new manager bounce-ban, azaz az új edző kinevezése utáni ugrásszerű teljesítményjavulásban, mint ahogy teszik ezt az olyasfajta optimisták, akik Frank Lampard vagy Ole Gunnar Solskjær kinevezésétől várnak sikereket.

Nézzük, mi történt a pályán!

Tulajdonképpen semmi más, mint hogy a Werder egy átlagos meccset produkált, míg a Hertha egy kihagyott Lukebakio-helyzet után rettenetes hatvan percet. A vendégcsapat szokásos emberorientált magas letámadassal jött ki – itt a gyenge oldali szárnyvédő betolódik a második labdák felszedéséhez –, amit a Hertha nem igazán tudott átpasszolni:

Dárdai csapata próbálkozott az értelemszerűen egyetlen szabad emberként maradó Christensen kapus játékba vonásával, helyenként kialakítva a pl. Christian Titz által meghonosított, a német fociban egyre inkább elterjedő Torwartkettét (amiben a jól passzoló kapus az első építkezési lánc szerves és talán legfontosabb része):

Ez többnyire reménytelen volt:

• A hosszú labdáknál nem a Scherhant, Lukebakio filigrán szélsőduó volt előnyben a Stark, Veljkovic, Friedl hármassal szemben. Zárójelben megjegyezném, hogy az egyébként 15 cselkísérletével legaktívabb és legsikeresebb (8) Lukebakio a második percben egy teljesen más forgatókönyvet írhatott volna, ha kihasználja meglehetősen nagy helyzetét.
• A fiatal középcsatár Jessic Ngankam 22 százalékos párharcmutatóval és kilencből három megnyert fejpárbajjal zárt.
• A hatosok közül a labdabiztos Cigerci védekezésben volt teljesen más hullámhosszon, míg Tousart 15 előrepasszából csak 8 volt jó, nem különösebben progresszív módon futballozott.
• A két védekező típusú, „vissza a jövőbe” szélsőhátvéd közül a Dárdai-favorit Pekarik előrepasszainak csak 67 százaléka volt jó, és a pontrúgáskirály Plattenhardt sem éppen kombinációs készségéről híres.
• A konstans nyomás alatt az alapesetben passzkereső Dárdai Márton-Kempf duó (itt érdekes volt, hogy miért játszik két ballábas belső védő) pontatlan volt, és többnyire a fiatal magyar belső védő kényszerült felbombázni a labdákat.
• Christensen kapuson is nagyon látszott, hogy mennyire más dolog pontosan passzolni nyomás alatt és nélküle: míg az első félidőben 57 százalékban sikerültek a saját harmadát elhagyó passzai, a másodikban ez 75 százalékra javult – noha azt a bizonyos negyedik gólt nehéz lesz megmagyarázniuk.

Az ok relatíve egyszerű, a négygólos előny tudatában a Werder nem üldözte tovább a labdát. Ezt egyébként szépen alátámasztja a PPDA (engedett passzok vs. közbelépések) mutató, ami 7,5-ről esett vissza 21-re. (Viszonyításképp: a Bayern 8,76-tal vezeti a ligát, az Union Berlin 15-je a legpasszívabb.)

Az új szakvezető alatt alig pár napja együtt edző, igaz Schwarz alatt sem az építkezésről híres Herthának a labdás terve tehát nem működött, így maradt a labda elleni munka, amire Schwarz is nagy hangsúlyt fektetett, de ami talán minden Dárdai-csapat alfája és omegája.

Amennyire bizonytalan lehetett Ole Werner a Hertha taktikáját illetően, annyira betonbiztosan lehetett számítani a Werder alapjátékára: a kapus általában nem vesz részt a labdakihozatalokban, így a többnyire oldalra tolt belsővédő-trió miatt kialakul egy aszimmetria, ahol a baloldali szárnyvédő Anthony Jung kvázi negyedik védőként visszalép, míg a túloldalon a korábbi berlini üdvöske Mitchell Weiser kulcsszerepet kap.

A Dárdai-érában nem a védekezéséről híres volt Bayern-nevelés, aki két éve totális karrierválságban igazolt a másodosztályba, teljesen újjászületett. Weiser a Werdernél amolyan nagelsmanni értelemben vett jolly joker, akinek feladata a szélesség tartása, de a mélységet és a támadókombinációkat is ő biztosítja. Ezt a Werner által kitalált szabad szerepkört olyannyira élvezi, hogy 8 gólpassza is van már neki. Láthatóan nagy kedvvel mutatott be például esernyőcseleket szombaton – apropó, az megvan, hogy a top 5 ligában Neymar előtt ő adja a legtöbb kötényt? – és lőtt egy (meglehetősen ajándékba kapott) gólt is.

Mivel Dárdai egy 4-2-3-1-et választott, ahol a három belső védőt elviekben Ngankam középen, Lukebakio és Scherhant a szélen vette fel, míg a a brémai mélységi irányító és labdacipelő Großt emberezte, a Werdernek megoldást kellett találnia. A második gól előtti szituáció jól példázza, miért kellett Großt követni, de azt is, hogy mennyire nem működtek az alapvető védőharmadbeli kommunikációs vonalak a Herthánál:

Ez a fókusz a Werder hatosára nem újdonság – magam például februárban Brémában láttam, ahogy egy szintén erősen berlini kötődésű tréner, Niko Kovač a Wolfsburggal alkalmazta ezt és „engedélyezte” ugyanazokat a területeket a Brémának, amiket a Hertha. Ez ugyanis egy dilemma, egy tudatosan kikényszerített választás – vagyis Werner remekül manipulálja az ellenfél duplahatosát.

Míg ugye a széleket elviszi Jung és Weise​​r, középen a két csatár, akik vissza is léphetnek, be is indulhatnak, az ellenfél két védekező középpályását kihúzzák a komfortzónájukból – mind mentálisan, mind fizikailag –, hiszen sokszor nem ők azok a játékosok, akik versenyt tudnak futni a szélen. Általában nekik ugyanis a pálya közepét kellene biztosítaniuk (egy esetleges kontra ellen vagy a visszalépő csatárokat felvenni, lyukakat betömni, stb), de két félterületes kombinatív tízessel (Stage és Bittencourt) légüres térbe kényszerítik a két berlini hatost, és túltöltik 2 az 1-ben a szélső védőket.

A taktikai hiányosságokon kívül pedig számos olyan nehezen megmagyarázható dolog volt a Hertha védekezésénél, amikre elviekben fel voltak készülve (Ducksch visszamozgásai és védővonal mögé indulásai, folyamatos koncentráció és nyomáshelyezés a labdára), de a gyakorlatban mégis botrányosan sültek el.

Két további vendéghelyzet is kimaradt, így az első harminc percet, majd miután Ducksch a negyvenegyedikben hibázott, a félidőt megúszta kettővel a Hertha. Hiába ment le Dárdai, Scherhant és Cigerci és jött Rogel, Boateng, valamint Serdar és javult akfel például Kempf felpasszai, Ngankam harcossága vagy Lukebakio egy-egyezései miatt a BSC, a meccs legkésőbb a Rogel és Christensen által összehozott negyedik góllal effektíve véget ért.

Nem csoda, hogy miután a „rút, ronda madarak” – ahogy maga Niclas Füllkrug nem kevés öniróniával definiálta a Marvin Ducksch-sal alkotott, meglehetős esztétikai kihívást jelentő furcsa párosát – kevésbé ismert fele bevágta a harmadik gólját, majd Weiser még megadta a kegyelemdöfést, a lelátón többen hazaindultak. Talán ahogy a magyar edző a meccs után mondta, a „szép időben kertészkedni” vagy csak valamit megmenteni ebből a szép reményekkel induló berlini szombat délutánból.

A reményből ami maradt, az Ngankam 68. perces találata, amit persze úgy szerzett, hogy hivatalosan Florian Niederlechner volt a kilences, míg ő bal oldali támadó posztra ment. Amolyan igazi csatárgól volt – ez Berlinben körülbelül olyan hiánycikk, mint az átgondolt és megvalósított vezetői stratégia. A 78. perc végén Ngankam 11-est érő szép csele már inkább csak a Werder-szurkolók meccsélményét rontotta el, bár az optimista Hertha-drukkerek – és hát legkésőbb Esterházy Péter óta tudjuk, hogy a szurkolás költői lét – talán már valamit beleláttak a következő, Bayern elleni meccsbe.

Azt tudjuk, hogy Dárdai mit látott bele, hiszen a meccs után tulajdonképpen beismerte, hogy noha pár százalék esélyt látott a meglepetésre („ennél nem lehet lejjebb”), a tapasztalatai alapján felkészült a vereségre. Ugyan elmondása szerint nem mutatott semmi váratlant a Werder, akit egy jó ellenfélként jellemzett, a saját csapatától negatív értelemben annál inkább kapott váratlan dolgokat:

„A mentális problémák nagyobbak, mint gondoltam, amikor látod, hogyan játszik a csapat, miután egyértelműen hátrányba került. Az első félidő teljesen leblokkolt, mindenki magával volt elfoglalva”.

A vereség tényét tehát elfogadta, módját – főleg a gyámoltalan és kaotikus játékot vagy a hónapok óta hiányzó csapategységet, fizikalitást, a bennmaradáshoz elégtelen lötyögést – viszont egyáltalán nem.

Ennek a nyomásnak a feloldása lesz majd a legnagyobb feladata, amit a jelek szerint elég nagy vehemenciával kezdett meg a kendőzetlen őszintéségéből mit sem vesztő magyar tréner, aki két szabadnapot adott a csapatának. A Young Boystól igazolt francia-elefántcsontparti csatár, a 22 meccsén 2 gólt összeszedő Wilried Kanga edzésmunkája és testbeszéde nem volt megfelelő, ezért nem fért be. A vasárnapi edzésen pedig a hatos poszton egyébként kiváló játékintelligenciával rendkelkező, ám Kangához hasonlóan szintén csalódást keltő Ivan Šunjić még rosszabbul járt, miután Dárdai elég hamar hazaküldte őt.

Mindenesetre a Hertha immáron 87 százalékra nőtt direkt kiesési eséllyel látogat ahhoz a Bayernhez, amelyik vezetői döntései némi túlzással lassan kezdenek hasonlítani a Hertha elmúlt pár évében hozottakra. Mióta a 37 meccsből 3-mat és ezek miatt az állását is elvesztő Julian Nagelsmann elment, Thomas Tuchelék már 7-ből 3-mat vesztettek, és triplázás helyett lassan a bajnokságot is elszórakozzák. Dárdai Pál mérlege vezetőedzőként 12 meccsből 8 vereség, 3 döntetlen és 1 győzelem (még Niko Kovač ellen), illetve 7–21-es gólkülönbség a bajor rekordbajnok ellen.

Tehát Dárdai ügynök, „Az Ön küldetése, ha úgy dönt, hogy elfogadja…” – és mint tudjuk, a hegymászókban, Ethan Huntban és Dárdai Pálban az a közös, hogy a lehetetlen küldetésekre képtelenek nemet mondani.