Liu Shaoang: Próbáltam tartani magam, de az utolsó pillanatban kicsordult a könnyem

2007-ben, kilencévesen Kínába utazott a testvérével, Shaolinnal együtt. Édesapja összebarátkozott Magyarországon a kínai csapattal, és elfogadták a meghívásukat. Az volt a tervük, hogy a kint töltött másfél év alatt sokkal jobbak legyenek, mint itthon voltak. Kockázatos lépés volt, nem volt garancia az átütő sikerre. Emlékszik arra, hogyan teltek az első napok?

Liu Shaoang: Igen, másfél évre mentünk ki. Anya és apa egy fél év után otthagytak minket, miután megismerkedtek a körülményekkel, és látták, jó helyen vagyunk. Shaolin akkor 12 éves volt, ő volt a támaszom. Nagyon hamar fel kellett nőni, erre tisztán emlékszem. Tudtam, hogy miért vagyunk ott, de persze szerettem volna játszani, ahogy a többi hozzám hasonló korú gyerek, de a játszótér helyett engem az edzés várt. Edzettünk, iskolába is jártunk, megismertük a betűket, tudtunk kínaiul írni és olvasni, de azokat már elfelejtettük, a beszéd megmaradt, annak a mai napig a hasznát vesszük. Nagyon sok mindenre emlékszem, és ezek az emlékek sohasem vesznek oda. Sokkal többet voltunk a jégen, mint itthon, sokkal több szárazföldi edzésünk volt, mint itthon, és teljesen más kultúrával edzettek kint. Minden kis sportoló kollégiumban lakott, ahonnan csak át kellett sétálnia az öt percre lévő jégcsarnokba. Az édesanyám dolgozta fel inkább nehezen, hogy nap mint nap 35 fokban futkározni lát minket, hogy tűzpiros a fejünk, amikor hazatérünk, és konkrétan az életünkért küzdünk egy edzés végén, annyira kimerültünk. De ez kint természetes volt. Sokszor megsajnált minket, melyik szülő nem tette volna ugyanezt. Rengeteg áldozatot hoztak a szüleink, különösen édesanyám, hiszen a világ másik felére került, bár huzamosabb időt addig mi sem töltöttünk el Kínában. Kemény volt az indulás, de enélkül most biztosan nem tartanánk itt.

2017-ben Innsbruckban volt a junior vb, amin 500, 1000 és 1500 méteren is világbajnok lett. Senki másnak nem sikerült ez a triplázás azóta sem. Akkor már indult a felnőttek közt is világkupákon. Hogy raktározta el ezt a korosztályos sikert önmagában?

A sportágban addig nem történt olyan, hogy valaki mindhárom távon nyerjen, erre mindenki felkapta a fejét. Lina mégis borzasztóan ideges volt, hogy a negyedik arany kicsúszott a kezemből, a maximalizmusára jellemző, hogy vágyott a negyedikre is, az összetettre. Elkezdett ordibálni, amitől kicsit rosszul éreztem magam, de ezt a versenyt nagyon élveztem. Lina kezei alatt cseperedtünk kint, 2012 körül csatlakozott hozzánk Magyarországon, később lett az egyik vezető, és szerencsére megtartotta azt a tulajdonságát, hogy ha nyerek, akkor sem elégedett. Olyan apróságokat meglát, amiket más nem. A minimális technikai elmozdulásokat is azonnal kiszúrja.

Az 500 méteres olimpiai döntőben talált hibát?

Ez most mindegy volt. Most nyerni kellett, nem számítottak a hibák, csak a győzelem. Eddig nem mondta, hogy észrevett volna valamit.

Látszik egy felvétel, amin kiabál. Akkor mit mondott?

Nem hallottam edzői utasítást a finálé alatt, meg hát mindenki üvöltött torka szakadtából, a versenyhelyzet kellős közepén, flow-ban voltam, nem jutott el hozzám semmi. Lehet, hogy már csak a célba érés után mondott valamit.

És a döntő előtti egy órában mi történt?

Regenerálódás. Kocogás, kis nyújtás, folyadékbevitel, táplálékkiegészítő, sétáltam a folyosón, nem éreztem a nyomást, nem kattogott az agyam. Nem kell ezt túlgondolni, ez az érzés volt bennem. Jön egy újabb futam, amiben az ellenfelek nem olyan erősek, mint az elődöntőben. Az elődöntő mezőnye egy döntővel ért fel. Rémült volt a társak arca, amitől én még jobban megnyugodtam. Máshogy vették a levegőt. Nem zihálósan, de azt egy versenyző kiszúrja, hogy valaki izgul mellette. Pedig a címvédő kínai, Vu-Ta Csing is ott állt mellettem az elődöntőben. Akkor éreztem, amit már egész nap, hogy nem veszíthetek. Lina konkrét utasítást akkor már nem adott, csak annyit, hogy a rajtra figyeljek oda, utána pedig menjek. Ha a rajtom nem sikerült volna jól, és nem az első helyen fordulok el, akkor is tudtam volna előzni, de erre nem volt szükség.

Korábban, már a call roomban eldőlt az arany, nem is a jégen?

Lehet, hogy furcsán hangzik, de igen. Kellett korcsolyázni, de a riválisokon a feszültség a rajtnál is érződött, én pedig teljesen nyugodt voltam. Tudtam, hogy fel vagyok készítve, tudtuk, mi lesz a vége. Bíztam a munkában, és a korábbi szerencsétlenségek miatt is tudtam, hogy annak egyszer vége kell szakadnia. Az már látszott, hogy erős vagyok a kvalifikációs világkupákon is, de valahogy nem jött ki a lépés sem októberben, sem novemberben. Kétszer Vu-Ta Csing nyert, kétszer Sanyi ezen a távon, mivel most ők nem voltak ott a döntőben, szinte kötelező volt hoznom.

A negyeddöntőre még ugorjunk vissza. Shaolin kiesett, az ön futama előtt. A hármas pályáról indult, két kanadai mellől. Tudta, hogy a rajtban lemarad, mert Dubois dinamikája utolérhetetlen, de utána majd eljön a pillanat, amikor előznie kell 300 méter tájékán. Türelmesen ki kellett várnia, aztán egyszer csak ellépett a kanadai mellett. 2018-ban épp az ilyen előzésekre nem volt képes. Akkor is tudta, hogy mi a taktika, de akkor nem sikerült végrehajtania, és mindhárom távon kizárták. Hogy lehet azt érzékeltetni, mennyire nehéz feladat kivárni a megfelelő pillanatot, addig viszont nem kapkodni, nehogy valami rosszul süljön el, amivel az egész verseny romba dőlhet?

Liu: Amiben hibáztam négy éve, kijavítottam. Lehet, hogy a négy évvel korábbi énem most beragad. Kizártam magamban minden rosszat, azok a hibák nem jöhettek elő ismét. Mivel az egyik kanadai kicsúszott, nyugodtabban tudtam Dubois-t megelőzni. Nem lehetett elkapkodni, nem lehetett rizikósat húzni, nem is akartam. Visszanéztem a videót, könnyűnek tűnik az előzés.

Bánhidi Ákos: Pekingben nagyon ritkán van olyan nap, amikor esik a hó. Kinéztem reggel az ablakon, és azt láttam, hogy február 13-án, az ötszázas finálé napján mindent beborított pár centi hó. Akkor tudtam, hogy ez egy különleges nap lesz. Már majdnem három hete voltunk a városban, addig szépen sütött a nap, és fújt a szél. Nem olyan fából faragtak, hogy szeretnék hibát keresni egy döntős, aranyérmet jelentő korcsolyázásban. Ha az ember elmegy Lajkó Félix koncertjére, de mondhatom Miles Davist is, felteszi magában a kérdést, hogy lehet ilyen nagyszerűt csinálni ilyen természetességgel? Ezt érzem, amikor Ádót látom a jégen.

Genetika, istenáldotta tehetség, jó nézni őt, mert ehhez ért, mestere a szakmájának, és még csak 23 éves. A short track minden létező szépségét tudja, minden megvan a lábában, a fejében.

A pályavédelem, az előzés, és még hosszan sorolhatnám. Fantasztikusan gyors, és olyan íveket fog meg, amit csak kevesen vesznek észre a mezőnyben.

Játsszunk el a gondolattal, ha 2007-ben az akkor már olimpikon Knoch Viktor is ott lehetett volna Kínában a Liu testvérekkel, akkor most három zseniről beszélnénk? Vagy a titok a kínai izomzatban és a magyar állóképességben keresendő?

Bánhidi Ákos: A kanadai módszerek azt támasztják alá, hogy két egymástól merőben eltérő úton is fel lehet jutni a csúcsra. Ha nagyon profánul érzékeltetem, mi történik Kínában, akkor azt mondom, vesznek száz tojást, elkezdik a falhoz csapkodni, és az a kettő amelyik nem törik el, abból lesz a világbajnok, mert mindenki másnál többet elbír. Viktor egy szenzitív fejlesztési időszak végére, 14 éves koráig egészen más szellemben nevelkedett, abban nem részesülhetett, mint a Liu testvérek, és mégis olimpiai bajnok lett. Mi edzők sem voltunk annyira képben, mint most, de emellett a pécsi jégpályán örültünk, ha nem lépett rá a jégre hulló falevelekre, és nem esik el nagy sebességnél. A körülmények és a felkészültségünk megváltozott. Jobban rálátunk arra is, hogyan lehet kiaknázni a tehetségeket.

Kósa Lajos: 2018-ban, amikor a váltó megnyerte az olimpiát, 102 igazolt versenyzőnk volt összesen. Kínában 30 millió, Koreában 300 ezer, mégis versenyképesek voltunk. A két ázsiai országban lehet válogatni, nálunk minden tehetség aranyat ér. A 2010-es olimpiára még úgy utazott Heidum Berni, hogy a pengéjét magának csiszolgatta, mert nem volt köszörűs. Két pengéje volt, nagyon vigyáznia kellett, el ne törjön az egyik is. Most ez a veszély már nem áll fent. Összeállt egy jó csapat, onnantól, aki a jeget készíti egészen az elnökig. A kooperáció nélkül nem jöhetett volna létre egy aranyérem sem. 2010-ben 70 millió forint volt a szövetség teljes költségvetése, most 800 millió forintot kaptunk a kormánytól csak a shorttrack-válogatott versenyeztetésére. A sikerek hatására 300 igazolt versenyző lett. Megháromszorozódott. A szakmai stáb két külön felkészítéssel is gondoskodott arról, hogy ötszázon és ezren is a magyar versenyző legyen a leggyorsabb. Ádó kevesebb nap átállással, külön edzve, Sanyi a többiekkel együtt készülve, hosszabb átállással volt a leggyorsabb ezren. Igaz, kizárták. De majd a szakmai stáb alaposan kielemzi, miért volt sikeres mindkettő.

Hová tűnt a magyar–kínai zászló, ami az ünneplésre volt bekészítve, és amit az édesanyja erre az alkalomra varrt?

Liu: Nem tudtam róla, előttem is meglepetés akart lenni. Shaolin bevitte a szobájába. Egyszer, amikor átmentem hozzá, kérdeztem tőle, mi ez. Mire mondta, hogy a közös zászló. Nem figyeltem, hogy végül hová tette, azt hiszem, a szobájában maradt. Egy kicsit sajnálom, hogy azzal nem mehettem egy tiszteletkört.

Elhangzott az utóbbi napokban, hogy kilépett a bátyja árnyékából. Nem feltétlenül ez a leghelyesebb kifejezés, de ön más típus, mint a testvére, aki keresi a kamera közelségét, ön inkább magába forduló, másként örül. Ha ökölbe szorítja a kezét, akkor egy évre letudta az örömöt.

Liu: Sokan összekevernek minket, azt hiszik, ikrek vagyunk, pedig nem, két és fél évvel fiatalabb vagyok. Különböző emberek vagyunk, abszolút másak. Jin és jang, sokszor szoktam ezt a párhuzamot használni. Nem hiszem, hogy bármikor is az árnyékában lettem volna. Úgy helyesebb, hogy minden pillanatban segítjük egymást. Most nekem sikerült aranyat hoznom, volt olyan verseny, ahonnan neki. Bár ezren ugye így is ő volt a leggyorsabb. Sanyi volt az első világbajnok, sok mindenen ment át, kitaposta az utat az őt követőknek. Nem nekem, nem nekünk, hanem a sportágnak. Sanyi egy másik szintre emelte.

Bánhidi: Hadd mondjak ehhez pár gondolatot. Itt nincs a legcsekélyebb árnyék sem. Elhiszem, hogy marha jó lenne a médiának, de nincs. Elhiszem, hogy vevők lennének az emberek arra, hogy Sanyi féltékeny az öccsére, de ez nincs. És nem is lesz. Meggyőződésem, hogy soha nem is lesz, egyszerűen nem olyan típusok. Amióta ismerem őket, mindig együtt mentek az útjukon, zördülések nélkül. Hagyjuk őket jó testvérnek lenni. Mert akkor a legveszélyesebbek, ha együtt vannak fent a jégen. Az egyik a másikért mindig meg fog tenni mindent, hogy behúzhassa, és mindketten, a legcsekélyebb irigység nélkül örülni fognak.

Kósa: Valamelyik nagy író mondta, hogy a testvéri szeretetből nehéz 400 oldalas regényt írni. Unalmas, ha nincs konfliktus. Jobban néznének ki a szalagcímek: testvérháború. A jégen küzdenek meg egymással a testvérek. De amikor egymás ellen küzdenek, akkor is egymásért küzdenek. Amikor először együtt vacsoráztunk egy kínai étteremben, akkor Sanyi vitte a szót, Ádó csak néha szólalt meg, de olyan nyomatékot adott azzal a néhány szóval Sanyi gondolatainak, hogy felkaptam a fejem.

Liu: Egymás ellentétei vagyunk, és mégis egyek, ilyen egyszerű.

Az olimpia kellemetlen meglepetését a váltó okozta. Nem sikerült a címvédés, kemény nyilatkozatok jöttek közvetlenül a futam után. Ez egy elhibázott taktika volt?

Bánhidi: A felelősséget vállaljuk, túlgondoltuk. Azt nem állítottam soha, hogy elhibáztuk volna. Mert nem is biztos, hogy elhibázott volt. Ha végigjátszanánk az összes forgatókönyvet, nem biztos, hogy az általunk kigondolt lenne a legrosszabb. Az igen tehetséges Nógrádi Bence 19 éves, nagyon bezárta magába az olimpiát, a mentális nyomásnak fizikai tünetei lettek, aminek semmilyen előjele nem volt. Lina, ahogy látta, hogy nem mozog jól a lába, abban a pillanatban utasítást adott a cserére, helyesen. Bence lefagyott, és nem tudta lereagálni. Ha lök egyet Kruegeren, akkor megmarad az esély a továbbjutásra.

Amit kitaláltunk, nem lehetetlen volt, nem egy leszúrt Rittbergert kértünk a váltáskor, nem megoldhatatlan feladatot. Az egy főre jutó terhelés mennyiségét nem olyan könnyű nálunk belőni, mint más sportágakban.

Futballnyelvre lefordítva, nem találtuk ki az utolsó pillanatban, hogy 4-4-2 helyett 3-5-2-ben álljunk fel. Amikor Bence nem haladt jól, le kellett váltani. Ez a srác felállt innen, a B döntőben már a tudását hozta, hibátlanul ment, és egészen biztosan még több jön ki belőle Milánóban, a 2026-os olimpián.

Kósa: Mindegyik váltónak van negyedik embere, nemcsak a miénknek. A későbbi bronzérmes Kónya Zsófinak is volt egy rossz futama a mix váltóban. Másodszorra már ő is sokkal jobban teljesített. Neki a harmadik olimpiája. 27 évesen sokkal nagyobb tapasztalattal rendelkezik, mint Bence, aki a második olimpiáján meg fogja oldani a rá bízott feladatokat. Az elvégzett munka tekintetében nincs különbség az első és a hatodik között, ebben biztos vagyok. Az elején azt mondtuk, hogy 15 ponttal már a mennyben vagyunk. 20 lett belőle, én pedig maradéktalanul elégedett vagyok. Bár az azért foglalkoztat, mikor lesz húsznál is több pontunk.

Liu: Több pontot szeretne, elnök úr? Rajtunk nem múlik. Mindent megteszünk, ahogy eddig is.

Kósa: Legyen 25 pont négy év múlva, én elfogadom. Valamivel álljunk már elő! Mert azzal nem lehet, hogy jobbos kanyarok legyenek, ebben a sportágban csak balra lehet kanyarodni.

Látja már magát az aranyéremben?

Liu: Csillog-e annyira? Nem is tudom. Annyira vártam már, hogy végre megfoghassam, hogy láthassam, nagyon izgatott voltam. Az egész versenyen akkor voltam izgatott, mert a munka gyümölcsét még nem kaphattam meg a döntő után, csak másnap. Teljesen más érzés volt, mint bármelyik más érmet a kezembe venni. Jó volt megfogni, a magaménak érezni, megszorítani. Ki voltam rá éhezve. Látom magamat benne, igen. De azokat is, akik mellettem voltak. Akik támogattak ezen a hosszú úton.

Mi történt a Himnusz alatt, lepörgött az élete kilencéves korától, attól a bizonyos kínai edzőtábortól?

Megjelent előttem, hogy mennyi mindenen mentem át, mert borzasztóan hosszú út volt, volt olyan világbajnokság, amikor eltört a kezem. És hát a kiutazásom sem volt mindennapos. Próbáltam tartani magam, de az utolsó pillanatban kicsordult a könnyem a dobogón. A kínai emlékek nem jöttek elő, az olimpia eleje annál inkább. Mert az nehéz volt. Január 20-án este tudtam meg, hogy pozitív a koronavírustesztem, nem mehetek a többiekkel. Nem kerültem magam alá. Furcsa érzés volt, hogy ők már ott vannak, én pedig otthonról nézem, hogyan posztolnak a társak, az ellenfelek. Olyan érzésem volt, mintha hetek óta tartana ez az állapot, pedig csak hat napot késtem. Idegennek éreztem magam, aki nem tud semmit arról a helyről, ahol eközben zajlik az élet, és mindenki ott van, aki számít. Üresség volt bennem, amikor megérkeztem. Nem várt senki, üres volt a szoba, mert a többiek már edzeni mentek. Néztem ki a fejemből egyedül. Amikor megjöttek, rögtön jobb kedvem lett. Ezek a képek rohantak meg. Aztán fokozatosan minden a helyére került. Szerencsére az arany is.

Fényesebb ez az arany, mint a négy évvel ezelőtti?

Nincs különbség, nem is lehet különbséget tenni. Ez a könyv, ami az előző négy évről szól, ugyanarra a polcra kerül, a másik mellé. Persze, ez egy vastagabb könyv, mert három érmet is nyertem. A legfontosabb, ez a siker is pár nap múlva lecseng, el kell felejteni és új könyvet kell kezdeni.