A papucsozás olyan volt az uszodában, mint a körmös az iskolában

Turi György úszóedzőről már sok tanítványa véleményt mondott. 2013-ban megjelent könyvében Szepesi Nikolett kezdte a sort, az idei olimpia után viszont a legsikeresebb tanítványa, Cseh László vádolta meg lelki terrorral. Ők nem is beszélnek egymással. Kozma Dominik, Bernek Péter, majd Reményi Diána megerősítették Cseh szavait, Dara Eszter már szexuális zaklatásról beszélt. Úszóedző eddig még nem szólalt meg az ügyben, ön az első.

Egy ilyen esetről sohasem könnyű beszélni. Sokat tanakodtam, hogy megtegyem-e. Nincs szó összezárásról, a sajtóból tájékozódunk, egymás közt tanakodunk róla. Nekünk könnyebb az érem másik oldalát látni, miközben a társadalom jó része okkal háborodott fel. Azért döntöttem a megszólalás mellett, mert sok káros dolog is a felszínre került. Vannak olyan megszólalások, írások, amelyek úgy állítják be ezt a szakmát, mintha nyúznánk a gyerekeket. Szó sincs erről.

Nincsenek ezerszámra megnyomorított gyerekek, nincs mérhetetlen uszodai szenvedés. Nem helyes az a megközelítés, hogy ezer áldozat volt az ára annak, hogy egy-egy érem megszületett. Nem gondolom, hogy Cseh Laci életunt és megtört ember lenne.

17 évet dolgoztam együtt Gyurival.

1983 tavaszán mindketten ott voltunk a Spartacus frissen átadott Kőér utcai uszodájában. Egyikünk sem volt válogatott úszó, mint az akkori edzői csoportot összeverbuváló Kiss László. Gyuri nem szakadt el a Kőér utcától, én 1999-ben Máltára mentem, és az ottani válogatott edzője lettem. 2014-től dolgoztam Érden, és az egyik első csoportomban találkoztam Milák Kristóffal, vele világcsúcsig, olimpiai aranyéremig jutottunk. Nem célom megvédeni Gyurit, mocskolni sem, egyszerűen csak a hátteret, az igazságot szeretném megvilágítani.

Amikor együtt dolgozott Turival, már akkor is cárnak szólították?

Nem volt beceneve, gúnynévre sem emlékszem, Gyuri volt ő az edzői kollektívának.

Az első vádat a fizikai erőszakról Kiss Noémi írónő fogalmazta meg vele szemben. Emlékszik rá versenyző korából?

Hogyne. Én vittem az uszodába Noémit, a testnevelő tanára voltam Kőbányán. Nem az én csoportomba került, hanem Gyuriéba. Egerszegi Krisztina mellett úszott, nagyon ügyes és tehetséges kislány volt. A szavaiban nem kételkedem, nincs rá okom.

Sajnálom, hogy rossz emlékeket szerzett az uszodában, és abban reménykedem, hogy ahhoz az 1-2 százalékhoz tartozik, akik így jártak.

Hadd ne legyek félreérthető: egyetlen eset is sok, de a nyolcvanas években kódolva volt sok sportágban, nemcsak az úszásban, hogy egy akarnok edző olyan módszerekhez nyúl, ami ma már elítélendő, viszont akkor teljesen megszokott és elterjedt volt. Szívesen előrerepülnék az időben, és nagyon kíváncsi lennék, mi lesz az elfogadott a 2050-es években, de ez csak a fantáziám játéka.

Kiss Noémi esetéről értesült akkoriban?

Az edzők a saját csoportjaikkal foglalkoztak, sok gyerek volt, nem figyeltük, mi történik egy másik csoportban. Nem értesültünk túlkapásokról, nem is láttuk ennek kézzelfogható jelét.

A nyolcvanas években a testi fenyítés más elbírálás alá esett, mint most. Ön is élt vele?

Én is alkalmaztam olykor, nem vagyok büszke rá. Elnézést is kértem az érintettől, akivel már felnőttként megbeszéltem ezt a dolgot.

De nem csak elfogadott volt egy meglegyintés, olykor maguk a szülők ösztönözték, hogy bánjunk nyugodtan kemény kézzel a gyerekekkel.

A papucsozás, hogy a fegyelmezetlen, a másikat piszkáló gyerekek fenekére csaptunk a papuccsal, a rendszer olyan része volt, mint az iskolában a körmösök osztogatása. Ez a múltunk, az örökségünk része. De a testi fenyítés nem szerepelt a tankönyvekben, erre a főiskolán biztatást nem kaptunk, ezt határozottan állítom. Nem attól lesz jó edző valaki, mert ki tudja verni a tanítványából a sikert.

1990-től a szülők mentalitása jelentősen megváltozott. Nem egyik napról a másikra, nem volt ennyire éles a határ, lassú, de érzékelhető folyamat volt. Az edzők hozzáállása is átalakult, a legtöbb esetben idomult a társadalmi normákhoz, és ez így volt rendjén. Már a hangos szó is elkerülendő lett, nem hogy a bántalmazás. Amennyire belelátok, 1990 és 1999 között, amíg én közvetlen kollégája voltam Gyurinak, nem jött rá érdemi panasz. A sérelmek inkább 2000 utánra tehetőek, amikor vezető edzővé vált. Utána én már eltávolodtam a Szparitól, direkt élményeim nem is lehetnek, nem tudom, hogyan viselkedett a tanítványaival.

Szepesi a könyvében a masszőrt, Kicsi bácsit is megvádolta zaklatással, molesztálással. Őt ismerte?

Megdöbbenve olvastam, amit írt róla Niki, és amit mondtak róla mások. A mi időnkben rá sem volt panasz. Az olimpiai bajnok Kovács Ági anyukája például biztos a szemét kikaparta volna, ha egy ujjal is megérinti a lányát. De hogy 1999 után mi történt abban az uszodában, arról nincs információm.

Máltán milyen volt az uszoda légköre?

Azt tapasztaltam, hogy ott a tanárok, edzők a családfőnek szóltak, ha a gyerekekkel nem stimmelt valami, és a család ezt szűk körben lerendezte. Nem tartozott ránk.

Ön büntetéspárti?

Nem. Határozottan nem. Az együttműködés híve vagyok. Abszolút nem vagyok híve a pressziónak sem. Akkor érzem jól magam, ha közösen tudtunk alkotni. Én a parton, a versenyző a vízben. Az értelemre lehet hatni, a meggyőzésnek adok fontosabb szerepet. A legfontosabb ezt megtanulni, a türelmet. Mert eközben ott van a másik oldalon az eredménykényszer. Voltak kollégák, akik elfogadóbbak a büntetéssel. Kristófnál büntetésekkel, erőszakkal például nem mentem volna vele semmire.

Mit csinált Millákkal, ha az utasításai nem teljesültek?

Hazaküldtem. A büntetésből elvégzett hosszok nem hoznak eredményt. Egy jó edző meg tudja értetni, hogy fizikai áldozatot kell hozni a sikerért.

Induljunk ki abból, hogy az élsport nem kötelező.

A szülők beadják úszótanfolyamra a gyerekeiket. Megtanítjuk őket úszni, aztán 10-11 éves korban kinyílik a gyerek szeme, rálát a világra, érzi, van-e kedve a mindennapos edzésekhez. 12 évesen elkezdődnek a kora reggeli edzések, az a nagy vízválasztó. Akiben olyan elhivatottság van, akit hajt a versengés utáni vágy, óhajtja a sikert, velünk marad. A szülőnek ilyenkor is fontos dolga van, hozza és viszi a gyerekét. Az elfáradást, a légszomjat, a magas pulzust nem mindegyik gyerek tolerálja, noha fájdalom nélkül nincs siker, ez sok nyelvben létező és használt mondás.

Az élsport oldaláról közelítve, ha Milák Kristóf nem megfelelő pedagógiai érzékkel rendelkező edzőhöz kerül, akkor elkallódott volna?

Elképzelhető. Ezért nagyon fontos a szerepünk. De még ennél is fontosabb, hogy sok ezer olyan gyerek legyen, aki élvezettel gondol vissza az uszodában eltöltött időszakra, amikor teszem azt, Amerikában csinált karriert, és onnan hazajön a régi társai, vagy éppen az edzője kedvéért. Sok ilyen van. Hargitay András, Verrasztó Zoltán, Gyarmati Andrea, Wladár Sándor, a hetvenes-nyolcvanas évek sztárjai egytől egyig orvosok lettek, a nagybetűs életben is megállták a helyüket, mert az uszoda képes volt arra is, hogy felkészítse őket a sporton túli világra is.

Mire jut ön szerint a Turi-ügy kivizsgálására létrehozott bizottság?

Tényalapú feltárásra. A döntését pedig el kell fogadni, és abból a sportág, a gyerekek védelmében és érdekében mindenkinek okulnia kell.