A számok megmutatják, miért nyerhettek az olaszok, és miért szólt a támadófutballról az Eb

A vírushelyzet és a 2020-as, több hónapos leállás nem állította könnyű helyzet elé a sportélet szereplőit sem: nyár közepén kellett lejátszani a 2019/2020-as szezon hátramaradt mérkőzéseit, tolódtak a nemzetközi kupák összecsapásai, halasztották a válogatott meccseket, csak szeptemberben kezdődtek el a topbajnokságok. A lerövidült szezon nem jelentett kevesebb mérkőzést, sőt, a hivatalos FIFA-játéknapokon, válogatott szünetekben így nem két találkozó szerepelt a programban, hanem három meccset is le kellett játszaniuk az egyre fáradó, túlterhelt játékosoknak. A csapágyasra járatás következményeként a legtöbbet foglalkoztatott futballisták számos hazai és nemzetközi mérkőzéssel a lábukban érkeztek a tornára: például Bruno Fernandes 58, Mason Mount 54, Rúben Dias 53 alkalommal lépett pályára klubcsapataiban.

A pihenőidőszak, regeneráció hiányában végigjátszott hónapok és a pozitív teszteredmények a játékosok egészségi állapotára is erős hatást gyakoroltak. Voltak olyanok, akiket hosszabb kihagyás és regeneráció után drótoztak össze a kezdésre, voltak, akik az Európa-bajnokságon nem is léphettek pályára. Virgil van Dijk hiánya például alapjaiban határolta be Hollandia lehetőségeit, de nekünk is lehetne okunk a panaszra, hiszen igazi irányító, kreatív labdarúgó nélkül kellett fejest ugranunk az Eb-be: Szoboszlai Dominik és Kalmár Zsolt sem állt Marco Rossi rendelkezésére.

A fogadóirodák előzetesen Belgium, Franciaország, Portugália, Spanyolország és Anglia győzelmére adták a legkisebb szorzókat, sötét lóként aposztrofálva Olaszország és Dánia válogatottját. Roberto Mancini olasz válogatottja ráadásul egy 27 mérkőzés óta tartó veretlenségi sorozattal érkezett a tornára, 2018 szeptemberében szenvedtek legutóbb vereséget.

Az előzmények, az új lebonyolítás miatt 11 helyszínen megrendezett találkozók, a sok utazás, logisztika inkább negatív előrejelzéseket szült, de szerencsére kellemes csalódás lett a vége.

Az Európa-bajnokságon 51 mérkőzést és 142 gólt láthattak a nézők, közel 2,8 találat esett meccsenként, vagyis 32 percenként találtak be a csapatok.

A túlterhelést, fáradtságot kicsit alátámasztva a gólok jelentős hányada a második félidőben esett, annak is az első negyedórájában (30) és a mérkőzések utolsó 15 percében, pár perces hosszabbításában, összességében 29. A kieséses szakasz több hosszabbítást és tizenegyespárbajt hozott, a nyolcból négyszer dőlt el a továbbjutás 120 perc alatt, hét gól született ezeken a meccseken, négyszer pedig a tizenegyespárbaj döntött.

A szurkolók és a semleges szimpatizánsok legnagyobb örömére azok a csapatok jutottak a legtovább, akik az előrefelé mutatott játékban értek el jó statisztikai mutatókat.

A legtöbb gólt Olaszország, Spanyolország és Dánia szerezte, ez a három nemzet alakította ki a legtöbb helyzetet is a tornán, valamint nekik volt a legtöbb kaput eltaláló lövésük is.

Luis Enrique spanyol válogatottja erőltette rá leginkább az akaratát ellenfeleire, 66,8%-os labdabirtoklása egy meggyőző adat (senki sem végzett 60% fölött), de 5239 passzuk is domináns jelzőszám, ezerrel több passzt kezdeményeztek, mint bármely más nemzet. Ugyanilyen érdekes az az összevetés is, hogy míg az elődöntő csapatai indították a legtöbb támadást, addig az előzetesen döntőbe várt topcsapatok közül Portugália csak a 7., Franciaország a 10., míg Belgium a 11. helyen zárt ezen a listán.

Hamar egyértelművé vált, hogy ezen a tornán kevés lesz visszaállni, védekezni, a világsztárok megmozdulásaiban bízva arra bazírozni, hogy az ellenfelek egy-egy megingását kihasználva a végsőkig lehet menetelni, ahogy tette azt Portugália 2016-ban, egy 90 perc alatt megnyert mérkőzéssel eljutva az Eb-győzelemig.

Az egyéni statisztikák tekintetében kezdjük a legfontosabbal. A torna leggyorsabb két játékosa Leonardo Spinazzola és Loic Nego lett, 33,8 km/h sebességet mértek sprintjeiknél. Az olasz játékos elévülhetetlen sikereket szerzett csapata jó teljesítményében is, hozzájárulva ahhoz, hogy kiemelt figyelmet kapjanak a balhátvédek az eseményen. Az AS Roma játékosa mellett ki kell emelnünk Joakim Maehle teljesítményét is, a dán válogatott bal oldali védője góljai és gólpassza mellett a negyedik legtöbb cselt mutatta be a tornán. Sokan emlékezni fognak Luke Shaw csupaszív és megbízható játékára is, aki asszisztjai mellett a döntőben gólt szerzett. Fiola Attiláról se feledkezzünk meg, aki jobbhátvédként a bal oldalon szerepeltetve alkotott maradandót. Kimagasló védőstatisztikái mellett arra is futotta még erejéből a számára diszkomfortos pozícióban, hogy a világbajnok ellen vezetéshez juttassa válogatottunkat.

Cristiano Ronaldo és a Leverkusen támadója, Patrik Schick szerezték a legtöbb találatot a tornán, mindketten ötször voltak eredményesek. A portugál klasszisnak ehhez egy mérkőzéssel kevesebbre volt szüksége, mint cseh társának. A legjobb kiszolgáló címet Steven Zuber szerezte meg, négy gólpassza azért elismerésre méltó, mert klubcsapatában, az Eintracht Frankfurtban idén 22 mérkőzésen még gólt sem szerzett, és az előkészítések terén is csak háromig jutott.

A legtöbb kísérlet a spanyol válogatott Dani Olmo nevéhez fűződik, az olasz támadófutballt példázva őt három Európa-bajnok játékos követi, Insigne, Immobile és Chiesa is remekül teljesített az ellenfél térfelén. Támadásban Raheem Sterling is remekelt, a csoportküzdelmek alatt ő jelentette a veszélyt az angol támadásban, az egész tornára vetítve pedig a nevéhez fűződik a legtöbb csel (34). A bátor, egy az egy elleni kimagasló statisztikája azért is elismerésre méltó, mert a sorban a második legtöbb cselezést bemutató Mbappé is csak 26-ig jutott ebben az összehasonlításban.

Az említetteken túl is voltak olyan futballisták, akiknek az Európa-bajnokságon mutatott produktuma mellett nem szabad elmennünk szó nélkül. Az első közülük a Chelsea-vel Bajnokok Ligája győzelmet ünneplő, 29 éves sztár, Jorginho, aki szíve és lelke volt az olasz gépezetnek. Ő tette meg magasan a legtöbb kilométert, a legtöbb labdaszerzés is az ő nevéhez fűződik, és felállított egy új rekordot is: amióta az Opta data készíti a futball statisztikáit, senki sem lesett le több passzt Európa-bajnokságon (25). Az olasz tengelyben nem maradt páratlan a brazil születésű játékos teljesítménye, mert Marco Verratti nevéhez fűződik a legtöbb helyzetkialakítás, a legtöbb szerelés, a legtöbb sikeres passz is a középpályások közül. Az olasz sikerek másik záloga Federico Chiesa volt a tornán. A Juventus szélsője jegyezte a legtöbb labdavezetést, ami kapuralövéssel, vagy helyzettel végződött. A kevés kapott gólra pedig a rutin, az évek és a tapasztalat volt garancia:

a Bonucci–Chiellini páros áthatolhatatlannak bizonyult. Lenyűgöző adat utal arra, hogy egyszer sem cselezték ki őket az olasz válogatott hét lejátszott mérkőzése alatt, és egy olyan hibát sem követtek el, ami az ellenfelet lövéshez, nagy helyzethez segítette volna.

Azt már csak csendben jegyezném meg, hogy Olaszország 2015-ben kapott ki legutóbb, amikor ez a védőpáros futott ki kezdőként. Chiellini mutatta be a legtöbb tisztázást és nyerte a legtöbb fejpárbajt a döntőben, Bonucci góljával, 11-esével és magabiztos játékával járult hozza a győzelemhez. Az egész tornán mutatott teljesítményének elismeréseként beválogatták az Európa-bajnokság legjobb tizenegyébe, és a döntő legjobb játékosának is megválasztották. Az olasz válogatott kapujában Gianluigi Donnarumma állt, aki fiatal kora ellenére végig karizmatikus, meggyőző produktumot nyújtott. Ugyan az olaszok hét mérkőzésén csak tíz védést kellett bemutatnia, de kétszer is elkelt a tudása, segítsége a tizenegyespárbaj során, ahol háromszor is hárítani tudott, kétszer hibáztak a vele szemben.

Kapusposzton meg kell említenünk a Mönchengladbach svájci kapusát, Yann Sommert is, aki ugyancsak kimagaslóan teljesített, ő mutatta be a legtöbb védést a torna alatt. A második legtöbbször foglalkoztatott kapus a dán Kasper Schmeichel volt, nem egyszer védett megfoghatatlannak látott, gondolt lövéseket, fejeseket.

Az angol válogatottból a már említett Sterlingen kívül Kyle Walkerről is kell pár szót ejtenünk. A Manchester City villámgyors jobb oldali védőjét, aki a németek és az olaszok ellen alkalmazott háromvédős rendszerben középen kapott szerepet, mindösszesen egyszer cselezték ki a tornán, a döntőben, és egy1 szabálytalanságot követett el az 599 perc alatt, amit a pályán töltött. Hátborzongató statisztika. Kalvin Phillips és Declan Rice jó mutatói, védekezésben és támadásban is szerepet vállaló fáradhatatlan játékuk, munkabírásuk hosszú távra oldhatja meg Gareth Southgate angol szövetségi kapitány gondjait a pálya közepén.

A torna álomcsapatába öt olasz és három angol játékost szavaztak be, mellettük a dán gépezet biztonsága és mozgatórúgója, Pierre-Emile Höjbjerg, a legtöbb megtett kilométerek tekintetében Jorginho mögött végző spanyol tinédzser, Pedri, és a belga reményeket sokáig életben tartó, klubcsapatával idén bajnoki címet ünneplő Romelu Lukaku kapott helyet.

Az Európa-bajnokság csapata: Donnarumma – Walker, Bonucci, Maguire, Spinazzola – Höjbjerg, Jorginho, Pedri – Chiesa, Lukaku, Sterling

A sok gól, a támadófutball, az izgalmak és számos pozitív fejlemény mellett sokaknak a magyar válogatott teljesítményéről marad emlékezetes az Európa-bajnokság. Gulácsi védései, Fiola, Schafer és Szalai gólja, egy döntetlen a világbajnok ellen, és a 84. percig továbbjutásra álló csapat a halálcsoportban Németország ellenfeleként mind-mind maradandó élményt jelentenek.

Mindezek alapján az idei Európa-bajnokság az egyik legjobb, legizgalmasabb tornaként vonul a történelemkönyvekbe.