Európa-bajnokság után, Anglia elleni meccs előtt: mi a realitás a magyar válogatott számára?

2021. július 12. – 19:11

Európa-bajnokság után, Anglia elleni meccs előtt: mi a realitás a magyar válogatott számára?
Az Európa-bajnokság F csoportjának utolsó fordulójában játszott Németország–Magyarország mérkőzés a müncheni Allianz Arénában 2021. június 23-án – Fotó: Huszti István / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

2019-ben a magyar csapat tíz hivatalos mérkőzéséből hatot is elveszített, és a negyedik helyet szerezte meg selejtezőcsoportjában, ezután felerősödtek a kritikus hangok. A vírushelyzet azonban más területek mellett a sportéletet is teljesen átszabta, 2020 tavaszán és nyarán is elmaradtak a válogatott meccsek.

A sérültek felgyógyultak, egyre több játékos kezdett játszani külföldi klubjaiban és a hazai bajnokság legerősebb csapata, a Ferencváros is lépdelt előre a nemzetközi kupában. A pozitív fejlemények miatt a válogatottnak is egyre jobban ment, a ferencvárosiak Bajnokok Ligája-szereplése nagy segítséget jelentett Marco Rossinak és stábjának, több, nagycsapatok ellen pályára lépő játékosokból válogathatott. Szeptember elején megvertük idegenben Törökországot, majd három nappal később vereséget szenvedtünk Oroszországtól – senki sem gondolta ekkor, hogy hosszú időre kitörölhetjük a vereség szót a mindennapi használatból. Ezután a magyar labdarúgó válogatott, a Portugália elleni első Eb-csoportmérkőzésig nem kapott ki, tizenegy veretlenül megvívott párharc után vághatott neki a tornának.

Az elmúlt szűk egy év sikeres szerepléseinek okaként meg kell említenünk egy fontos tényt. A 2019-es hat elvesztett találkozó és működésképtelen rendszer elgondolkoztatta a szövetségi kapitányt is. A sok egyéni hiba, a bátrabb, sokak által elvárt támadófutball és négyvédős rendszer nem biztos, hogy eredményekkel is fog párosulni. Az sem biztos, hogy kifizetődő lehet, ha engedve a közvélemény nyomásának, nem a folyamatosan játszó és jó teljesítményt nyújtó játékosokat állítja be, feladva a saját válogatási elveket. A 2019-es évben még tíz meccsből kilencszer is négyvédős rendszerben pályára lépő csapat 2020-tól már kizárólag három védővel, plusz biztosítóval hátul állt fel ellenfeleivel szemben, szépen, lassan tökéletesre fejlesztve a különböző kvalitású csapatok ellen személyre szabható taktikát.

Ha kellett, irányította Marco Rossi csapata a mérkőzés menetét, magabiztosan hozva (amit eddig nem nagyon szokhattunk meg) az esetlegesen gyengébbnek gondolt ellenfelekkel meccseket is, de nem ijedt meg attól sem, hogy a jobb válogatottak ellen fegyelmezetten védekezve megpróbálja elrontani, tördelni azok játékát, megtalálva azt az egy-két hibát a rendszerükben, ami eredményre vezethet.

A magyar válogatott Eb-re felkészítő edzőtábora Ausztriában – Fotó: Huszti István / Telex

Egy ilyen torna a nehézségeket is felszínre hozza

Magyarország a világranglista 37. helyéről érkezett az Európa-bajnokságra, csak Finnország, Oroszország, Észak-Macedónia, Skócia és Csehország állt hátrébb a FIFA-rangsorban. Keretének az összértéke 74,85 millió euró volt, melynél csak két nemzet válogatottja ért kevesebbet. A regnáló világbajnokkal, Európa-bajnokkal, Nemzetek Ligája-győztessel és a 2014-es világbajnokság győztesével egy csoportba kerülő magyarok továbbjutására adták a legnagyobb oddsokat a fogadóirodák. Ráadásul a magyar válogatott két meghatározó játékosa, a csapatot a tornára kilövő Szoboszlai Dominik és a támadásban is, védekezésben is sokat fejlődött Kalmár Zsolt nélkül kellett elkezdeni a csoportkört.

Igazi irányító, a védekezést és támadással összekötő kreatív ember, a pontrúgásokban igen erős, meccseket eldönteni tudó labdarúgók hiányában pedig még nehezebbnek tűnt a feladat.

A Ciprus és Írország ellen lejátszott felkészülési mérkőzések azonban új alternatívát kínáltak a szakmai stábnak. Több, ezen a szinten, topcsapatok ellen is maximális bizalommal pályára küldhető játékos továbbra sem állt Marco Rossi rendelkezésére, de a várható játékképre, a találkozón belüli játékhelyzetek hatékony kezelésére biztosított opciót a két barátságos meccs.

Az, hogy mennyi nemzetközi szintet megütő játékos áll egy szövetségi kapitány rendelkezésére, hány minőségi labdazsonglőr, valós utánpótlást jelentő futballista gurul le a hosszú ideje támogatott nevelőbázisok futószalagjairól, már régóta fennálló probléma. A nehézségeket pedig egy ilyen torna a felszínre hozza.

Az olasz tréner összesen egyszer változtatott a kezdőcsapatán a három mérkőzés alatt, Franciaország és Németország ellen már Loic Nego kezdett az első meccsen jobbhétvédként szereplő Lovrencsics helyett. Természetesen lehet érvelni azzal, hogy a legerősebb összeállítását akarta mindig a magyar stáb a pályára küldeni, de a hatalmas forróságban, egy hosszú és fárasztó szezon után, a világ legjobb csapatai ellen végig koncentráló, futó, harcoló válogatott játékosok helyett azért biztos küldött volna friss erőt is a pályára Rossi, ha lett volna olyan, aki a topcsapatok ellen topprodukcióra képes. Még Finnország és Észak-Macedónia is többször frissített kezdőcsapatán.

A 3-5-2-es felállás az ellenfelek játékereje és dominanciája miatt inkább 5-3-2-nek volt mondható, ahol a két támadó közül Sallai sokszor olvadt védekezésben a középpályás vonalba, 5-4-1-es hadrendben szűkítve a területeket. Nemegyszer fordult elő, hogy a védelem utolsó embere Willi Orbán és a legelső embere, Szalai Ádám között mindösszesen 15-20 méter volt a távolság, élő falat képezve ezzel a 16-osunk és a sztárjátékosok előtt. A jól megválasztott taktika, a fegyelmezett játék, a nagy nyomás alól kiszabadulva vezetett pár gyors kontratámadás, azok átlövéssel vagy fejessel való befejezése pedig azt eredményezte, hogy a csapat védekező mutatói az Európa-bajnokság csapatait nézve a lista első felében találhatók, támadásban viszont nem adódott sok lehetőség, hogy az élmezőnyben végezzünk. De ki gondolta másképp, ki számított másra?

A magyar–francia mérkőzés a Puskás Arénában 2021. június 19-én – Fotó: Huszti István / Telex

Volt olyan mutató is, amiben az élmezőnyben végeztünk

Magyarország mindhárom mérkőzésén 40% alatt birtokolta a labdát, a 34,7%-os átlag a 24., az utolsó a sorban. Összesen 18 helyzetet alakított ki válogatottunk a három találkozón, ez a legalacsonyabb szám a tornán. A tizennyolc kísérletből viszont tíz is kaput talált, melyeknek túlnyomó többsége átlövésből, távoli kísérletből született, ennél a számnál kilenc válogatott is gyengébben muzsikált a csoportkör, köztük Anglia is. A hatékonyság három gólt és két pontot eredményezett a legnehezebb csoportban. Hét induló el sem érte a három találatot a kieséses szakasz előtt, négy csapat pedig pont nélkül vagy csak egy ponttal tért haza.

Az ellenfelek játékereje és tudása nem sok passzt engedélyezett Szalaiéknak. Az egész Eb alatt 926 passzt indító válogatottunknál például Spanyolország egy negyeddöntő alatt többet passzolt, de az összteljesítményt nézve Finnország (1146), Skócia (1184) és Észak-Macedónia (1212) is megelőzi a magyar csapatot. Összesen 48-szor kíséreltünk meg támadást vezetni, ennél is csak jobb mutatók találhatók a statisztikákban. Két szögletet végezhettünk el a 270 perc alatt, így a pontrúgásokra nem nagyon támaszkodhattunk.

Amit az élet az egyik oldalon elvesz, azt a másik oldalon biztosítja: az ellenfeleink összesen 46 helyzetet alakítottak ki ellenünk, ezekből 17 kaput is talált, hatból lett gól. A saját térfélre való visszahúzódás, a területszűkítés, a labdaszerzésekből való megindulásuk számos egy az egy elleni helyzetet eredményeztek, hiszen ellenfeleink letámadtak, labdavesztés után is igyekeztek gyorsan megkaparintani a labdát. Emiatt nem meglepő, hogy a magyar csapat a 13. legtöbb cselt (49) mutatta be a tornán, ahol Németország is mindösszesen 51-ig jutott (négy mérkőzés alatt). Az sem meglepő, hogy 147-szer szerezte vissza, szerezte meg kétes helyzetből a labdát csapatunk, ami a 16. legjobb mutató.

A szerelési kísérletek (62 db) és a sikeres szerelések (26 db) terén is a 8. legjobb statisztika Marco Rossi csapatáé, valamint a tisztázások, felszabadítások rovatában szerzett 14. hely is jó eredménynek számít.

Ami külön dicséretet és említést érdemel, hogy a jól megválasztott taktikát és figyelemfelkeltő védekezési adatokat kevés szabálytalanság mellett produkálták Willi Orbánék, a három mérkőzés alatt összesített 37 szabálytalanság az 5. legkevesebb, igaz, több csapat játszott már azóta a kieséses szakaszban is statisztikát módosító találkozókat.

Marco Rossi szövetségi kapitány a Magyarország–Franciaország mérkőzésen a Puskás Arénában – Fotó: Huszti István / Telex

Az egyéni statisztikák terén talán a legfigyelemfelkeltőbb és legfontosabb: az olasz Leonardo Spinazzola és Loic Nego nyerték a leggyorsabbak listáját, a két szélsőhátvéd sprintjeinél 33,8 km/ó sebességet mértek. A legtöbb kísérletet jegyzők sorában Sallai Roland a 36. helyen végzett nyolc próbálkozással, a kaput eltaláló lövések összehasonlításában Szalai Ádám (4 db) a 19., és a legtöbb csel is az ő nevéhez fűződik (9), ez a 36. a rangsorban. A legtöbbet Szalai Attila passzolt, valamint a legtöbb felszabadítás is az ő nevéhez fűződik (17), ez a 21. legjobb adat a ebben az összehasonlításban.

Labdaszerzések terén Nagy Ádám (24) a 45. és Fiola (19) a 71. helyen zárt, de ő remekelt más összevetésekben is. Szerelési kísérletek terén Botkával a 9. a rangsorban, sikeres szerelések vonatkozásában a 13. pozíció az övék.

Jó egyéni teljesítmények és edzői munka

Számos más megközelítésből is meg lehetne még vizsgálni a magyar csapat teljesítményét, meg lehetne vizsgálni a hőtérképet, a labdaszerzéseinek pontos helyét, a helyzeteinek minőségét, a nyomás alatt, pár passz után elvesztett labdáinak számát vagy egyéb érdekes mutatókat, de az alapadatok is mutatják, amit a képernyők előtt ülve oly sokan láthattak. Marco Rossi jól főzött abból az alapanyagból, ami a rendelkezésére állt, az edzői teljesítmények közül övé az egyik legjobb a tornán. A legnagyobb válogatottak torkán is majdnem megakadt a falat, Portugália a 84. percben találta meg minőségi cseréinek köszönhetően az erőforrásait a leghatékonyabban csatasorba állító magyar rendszer ellenszerét, Franciaország és Németország sem bírt a magyar játékosokkal. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy Joachim Löw csapata is csak a 84. percben egyenlített ellenünk, majd visszaállva őrizte a továbbjutást jelentő döntetlenjét Magyarország ellen, akkor elmondható, hogy sokkal többet kaptunk ettől a csapattól, mint azt nagyon sokan remélték.

Remek egyéni teljesítmények, Gulácsi, Orbán, Szalai Attila, Kleinheisler, Nagy, Schafer, Sallai, Szalai Ádám, de mindenekelőtt egy igazi csapat, mely megmutatta, hogy pontokon és győzelmeken túl is van sok minden, amiért rajongani lehet, és amit észre kell venni, el kell ismerni.

A magyar csapat küzdelme a portugálok ellen a Puskás Arénában 2021. június 15-én – Fotó: Huszti István / Telex

Jönnek a vb-selejtezők, mire számítsunk?

Mire lesz mindez elég, valóban elvárható a folyamatos fejlődés, jobb teljesítmény is most már minden mérkőzésen, legyőzhetjük akár a világ topcsapatait is, kijutunk a világbajnokságra?

A magyar szurkoló már csak ilyen, éri egy-két pozitív élmény, megérinti egy csodálatos hangulat, részese lehet pár jó eredménynek, és levonja a következtetést: innentől bárkit megverhetünk, biztos kijutunk a következő nagy eseményre is, hosszú távra megoldódtak a gondjaink. Ha azonban a csapat rosszabbul játszik, jön egy sérüléshullám, előkerül pár piros lap, eltiltás, vagy csak újra szembejön a realitás, máris temeti a csapatot, változást akar, sürget.

Ezúttal sincs középút.

Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a világbajnokság lebonyolítási rendje merőben eltér az Európa-bajnokságétól. Magyarország úgy kvalifikálta magát a közös rendezésű, 2020-as Eb-re, hogy a negyedik lett csoportjában. Az új szabályozás, a megváltozott kiírások, a Nemzetek Ligája, a keresztbeszámítás, a Kőnig-egyenlőtlenség, a Csebisev-tétel és az Euler-összefüggés együttes alkalmazása révén mégis indulhatott a pótselejtezőkön olyan helyről, mely nem jelentett eddig soha kijutást, még két tiszteletjegyet sem. A jövő évi katari világbajnokságra azonban csak minden csoportelső jut el alanyi ágon, a második helyezettek pótselejtezőre kényszerülnek. Magyarország jól kezdte a selejtezőmérkőzéseit. Hazai pályán döntetlent játszott az erősebb kerettel rendelkező Lengyelországgal szemben, majd megoldott két kötelezőnek mondható feladatot, nyert San Marino és Andorra ellen is. A biztos kijutáshoz azonban meg kellene vernie az Európa-bajnokság legnagyobb keretösszegével rendelkező, döntőig jutó csapatát, Angliát, és idegenben is fel kellene tudni valamit mutatni Lengyelországgal szemben. Arról már ne is beszéljünk, hogy oda-vissza le kellene győzni Albánia válogatottját, melynek több játékosa szerepel topbajnokságokban, mint Magyarországnak, és akik tavaly ugyanúgy egyszer találtak legyőzőre, mint Marco Rossi csapata.

Megelőzni Angliát nem a realitás, Lengyelország előtt végezni még ugyancsak nem az.

A magyar válogatott azonban megmutatta, hogy a nagyok játékát már meg tudja nehezíteni, fegyelmezettségével, harciasságával, győzni akarásával a vele egy szinten lévő csapatokkal tud egy ki-ki meccset játszani, és legtöbbször maga felé tudja billenteni a mérleg nyelvét, és biztosan szállítja a pontokat azokon az összecsapásokon, melyeken neki áll a zászló. Az Európa-bajnokság egyik legnehezebb csoportjában nyújtott produktum viszont nem jelent több minőségi, bevethető játékost a szakmai stáb számára, nem kopogtatnak hirtelen a válogatott ajtaján olyan tinédzserek az akadémiákról, mint az angoloknál Foden, Saka, Doku vagy Pedri, akik megkérdőjelezhetetlen garanciái lennének a hosszú távú, folyamatos sikereknek.

Örülni kell az előrelépésnek, észre kell venni azt a sok pozitívumot, melyet ez a torna számunkra hozott, merni kell a hibákról, észrevételekről, a továbblépéshez szükséges tapasztalatokról is beszélgetni a talajtól való elrugaszkodás, hovatartozás és oldalak nélkül. Talán akkor nem fog annyira fájni, ha véletlen az Európa-bajnokság egyik legjobb csapata legyőz minket a selejtezők bármelyikén. Talán akkor nem azt nézzük majd, hogy hova juthattunk volna, hanem hogy honnan, hova jutottunk ez idáig, és higgyék el, ez sem kevés már.