Egy kütyü, ami teljesen átformálta a bringaversenyzést

A sportban sokáig csak a legegyszerűbb mérőszámok, az idők és megtett távok szolgáltak úgy-ahogy objektív teljesítménymutatóként. Arra természetesen jók, hogy versenyeket döntsenek el, és rekordokat tarthassunk számon, de magáról a sportoló terhelhetőségéről, és hogy mennyit adott ki magából, keveset árulnak el.

A sportorvostudomány már a huszadik század közepe monitorozta a sportolókat, hogy terhelés közben hogyan változnak az élettani mutatóik, meddig megy fel a pulzusuk, mikor savasodik be az izomzatuk, vagy milyen az oxigénfelvevő kapacitásuk. Ezekből sok adat kinyerhető az edzéstervezéshez, de igazán csak laborkörnyezetben működnek ezek a tesztek. Az pedig sokkal fontosabb, hogy verseny közben mi történik a sportolóval, akinek azonnali visszacsatolásra van szüksége.

Az 1980-as évektől kezdve erre egész jó válasznak tűnt a pulzusmérő óra, aminek a szenzora folyamatosan küldi az infót az ütésszámról, és ennek alapján a sportoló tudja, hogy már elment falig, a maximális pulzusa közelében van, vagy még annyi terhelést sem kap, mint amikor elteker a boltba. A pulzusszám alapján arra is lehet következtetni, hogy a szervezet inkább a bőségesen rendelkezésre álló zsírból vagy a jóval korlátozottabban rendelkezésre álló szénhidrátból nyer energiát a mozgáshoz. Az állóképességi sportágakban éppen ezért terjedt el a pulzuscélzónák használata.

Amikor becsap a saját pulzusod

A pulzusméréssel viszont vannak gondok, például hogy nem mindig elég objektív. „A pulzusszám részben élettani sajátosság is, nem fog nagyon változni. A teljesítménynövekedést nem lehet pulzusból megmérni. A pulzusszám arról sem ad képet, hogy merről fúj a szél, vagy milyen irányból esik az eső, pedig ezek is befolyásolják a teljesítményedet. A wattmérővel fixebb zónákat lehet kialakítani, jobban adagolható az edzésterhelés” – mondja Valter Tibor edző, aki itthon az elsők között használta a wattmérőt. Hozott is egy példát, hogy miért lehet megtévesztő csak a pulzust nézni. Fia, Attila éppen a Giro d’Italián teker, ahol első látásra ő is furcsa adatokat produkált.

„Az első három szakaszon 205-207-es maximális pulzussal ment a hegyen. Ez iszonyat magas pulzus. Lehet, hogy túlpihentették és izgult, emiatt történhetett. De wattokban sokkal kevesebbet mutatott, mint amennyit valójában bír. A negyedik és ötödik szakaszon már hozta azokat a wattokat, amiket általában tud, de a pulzusa már csak 190-re ment fel.”

Valter tapasztalatai szerint a pulzusmérés hézagos része, hogy például egy többnapos versenyen a fáradtsággal és a terhelés megszokásával, pont egy zónával odébb kerülhet minden, így a bringás becsaphatja magát, ha ahhoz ragaszkodik, amit előre kitaláltak az edzőjével. „A wattmérő ennél objektívebb képet ad, de azért nem tökéletes, kicsit úgy tekint rád, mintha gép lennél. Egy-két acélos gyerek, mint például Primoz Roglic időnként azért úgy is mennek, mintha gépek lennének” – mondta Valter.

Torzul az anyag, pedig csak tekersz

De miért és hogyan mér a wattmérő? A műszer a bringás által a tekerésbe belefektetett energiát rögzíti, összegzi, hogy mennyiszer és milyen erővel rugdalja a pedált a biciklista. A nagyobb lábfordulat kevesebb nyomatékkal ugyanazt a wattot adja, mint kevesebbszer adott nagyobb nyomaték. A mérésére három módszer terjedt el, az elvégzett munkát a hajtókarba, a pedálba vagy a hátsó agyhoz rögzített szenzorok mérik.

„Mindegyiknél az az elv, hogy a szemmel természetesen nem látható anyagtorzulást mérik.

Amikor a lábbal erőt fejtünk ki, a szenzor méri a hajtókar torzulását, amiről egy időbélyeget készít. Miután kikalibráltuk, hogy mi az abszolút nulla, ahhoz képest mondja meg, meg mennyit a torzulás, egy csip pedig leadja a jelet a kerékpáros órának” – mondta Valter.

Az első wattmérő 1989-ben jelent meg, a háromszoros Tour de France-győztes Greg Lemond is használta már, de az eszköz ára ekkor még úgy két bicikliével vetekedett, nem igazán tudott elterjedni. Ma már többtucatnyi cég gyárt ilyet, profik mellett amatőrök és turisták is könnyen elérhetik.

Egy versenyen általában az a kerékpáros nyer, aki több wattot tud leadni a döntő szakaszban. Az olyan sprinterek, mint például André Greipel a megindulásukkor 1800-1900 wattot is tudnak, amivel egy egész ház áramellátást is tudná biztosítani, de ilyen kiugró adatokat csak néhány másodpercig lehet mérni. Sokkal fontosabb, hogy tartósan milyen teljesítményre képes egy kerékpáros. Ennek a maximuma pedig inkább 450 watt körül van.

A wattok a versenyző tömegével is összefüggnek, ezért nem teljesen összehasonlíthatóak. A watt per kilogramm sem tökéletes mutató, kicsit jobb képet ad, de ez sem érvényes minden helyzetre. A 400 wattot tudó 80 kilós ember 5 watt/kg-ot ad le, míg egy 60 kilós 5 watt/kg-ja 300 wattot jelent. Az átlaguk ugyanannyi, de a kisebb súlyú sokszor hátrányban van.

„Sík úton, sőt, nagyjából négyszázalékos átlag meredekségig az nyer, aki nagyobb wattot ad le. Viccből szoktam mondani, hogy a kerékpár is lehetne súlycsoportos sportág, ha megnézzük Filippo Gannát, ő egy időfutamon 500 wattot tud, verhetetlen. Egy háromhetes verseny átlagában viszont ki lehet egyenlíteni ezeket. Hegymenetben valahol nyolc százaléknál egyenlítődik ki a watt per kilogramm, ennél meredekebb emelkedőn már a könnyűsúlyú bringás a jobb. Amikor alig 6-8 kilométer per órával haladnak, már ez számít” – mondta Valter. Egy háromhetes versenyen az is fontos, ki mennyire fárad, nagyon kevesek képesek folyamatosan az FTP-jük közelében tekerni. „Sok versenyző már négy-öt nap után is nehezen tudja nyújtani a szükséges szintet. A Giro-mezőnyben is rengetegen vannak, akiknek muszáj beiktatniuk lazább napokat, hogy regenerálódjanak. Szerencsés esetben ezt a komplett mezőny megteszi, de van, akinek ez nem elég, és inkább leszakad, hogy a következő napokban újra megfelelő állapotban legyen.”

A Girón a harmadik hét elejéig egyelőre inkább nőtt az élmezőny teljesítménye, Valter Attila a 14. szakaszon adta le a legnagyobb wattot, öt- és húszperces átlagban is, valamint a teljes távra is. Edző édesapja szerint ebből arra lehet következtetni, hogy az egész mezőny teljesítménye is növekszik.

A versenyzők folyamatosan nyomon követik, hogy ellenfeleik milyen wattokat produkálnak, általában a tiszta hegymenetek az igazi összehasonlítási alapok, mert a mezőnyben tekerve egy jó szélárnyék vagy kigyorsításos kanyar is nagyban befolyásolhatja a teljesítményt. Az emelkedőn mindennek már minimális jelentősége van.

Játék, ami ott van biciklis komputeren

A bringások edzéseit egy alapteszt alapján tervezik. Ennek során egy küszöbértéket (FTP vagy Functional Threshold Power) határoznak meg: ez az a maximális érték, amellyel a bringás egy órán át képes fölfelé mászni egy emelkedőn. Mivel itthon nincs egyórás hegy, húszperces a teszt, és 0,95-tel szorozzák meg az ott mért értéket. Az FTP-tesztet felkészülési időszakban csinálják meg általában, de aztán két-három havonta megismétlik, vagy egy verseny közben rögzített adatot használnak az edzéstervezéshez. Az FTP alapján aztán öt-hét zónát állapítanak meg az edzők, ennek alapján fejleszthetnek gyorsaságot, állóképességet, vagy éppen lőhető be a regeneráció.

Az edzések során a biciklisek megtanulják, hogy egy adott watton mennyi ideig tudnak tekerni. Vannak olyanok, akik a versenyeken is csak saját kottájukat szeretik követni, nem igazán érdekli őket, hogy mit csinálnak a többiek. Akiknek a wattjairól azért szintén vannak információk. Sok bringás a Straván minden edzésének és versenyének adatait megosztja. A wattmérőzés versenyzés egyik mestere a már mindhárom nagy körversenyt megnyerő Chris Froome, aki meredten nézi komputerét az emelkedőkön, és hiába lépnek el az iramot váltó bringások mellette, nem változtat a tempóján. Aztán legtöbbször mindenkit befog. „Ha valaki belószol (erős iramváltás, támadás), akkor nagyobb teljesítményt ad le, de mivel ez az FTP-je is, valahol kénytelen alább menni, hogy kijöjjön az átlag. Ez szoftveresen is elég jól kimérhető. A hátsóbb versenyzők sokszor ezért át sem veszik a lószt, mert tudják, hogy az ellenfél fél percig tud így menni, aztán lassabban megy, mint az ő átlaguk, tehát pár perc múlva ugyanott lesznek. Ennek is vannak zsenijei. Ez egy játék, ami ott van előtted a monitorodon. Lehet, hogy egy kicsit gyorsítasz, de nem annyit. Tényleg kicsit megváltozott a versenyzői mentalitás a wattmérőtől” – magyarázta Valter, aki szerint régebben maguk a versenyzők sem tudták, hogy mire képesek, mert a szubjektív érzéseikre hagyatkoztak.

Alberto Contador két éve nyilatkozta azt, hogy ugyan edzésekhez nagyon hasznos a wattmérő, de a versenyeken betiltaná, mert kiöli a bringásokból az ösztönösséget, a versenyek pedig emiatt kevesebb show-t kínálnak.

Azért a wattmérőnél is kijöhet a pszichés rész, az előírt számokat nem olyan egyszerű teljesíteni, mindenkinek lehet rossz napja, bukása, vagy akár egy magánéleti probléma is hatással lehet a teljesítményre. Szóval nem mindig a legerősebb nyer.

„Itt van például Thibaut Pinot. Bármilyen gépbe beteszed, az jön ki, hogy ő a nyerő ember, aztán tíz Tour de France-ból hatot nem tudott végigcsinálni úgy, ahogy kellett volna neki.”

Hogyan válhatott a Tour de France a fiatal bringások terepévé

A wattmérővel és a hozzájuk kapcsolódó szoftverekkel jó előre is lehet tervezni, az összes edzés adata rendelkezésre áll, könnyebb meghatározni, hogy milyen szintre érhet el egy versenyző. Valter Tibor szerint ennek az edzéseszköznek is köszönhető, hogy manapság a Tour de France-okat 22-23 évesek is képesek megnyerni, ami korábban elképzelhetetlen lett volna. „Korábban az egyetlen edzői megfontolás az volt, nem engedjük el a fiatalokat háromhetesre, vagy ha el is engedjük, akkor nem engedjük őket végigmenni. Csak a sikeresebb 24-25 évesek próbálták meg befejezni ezeket. Ma már az edzők egy szoftverben látják, hogy készen áll-e valaki, jobban feltérképezhetők a versenyzők. Le lehet modellezni vele, hogy mekkora terhelést ró a szervezetre egy háromhetes. Tudjuk ki fogja bírni. Egy húszéves sokkal jobban regenerálódik, ez elég egyértelmű, a mindennapos terhelést így effektíve jobban bírják, ha megvan a megfelelő edzettségi állapotuk.”

Az idei szezon legnagyobb sztoriját a Tour de France szolgáltatta, amikor Tadej Pogacar egyperces hátrányából egyperces előnyt csinált úgy, hogy két percet vert gyakorlatilag az utolsó szakaszon a hegyi időfutamon Primoz Roglicra, aki a szám egyik specialistája. Később kiderült, hogy Pogacar nem vitt magával wattmérőt, ami ezen a szinten elég meglepő.

„Pogacar már-már gyanús is, olyan wattokat produkál, ami miatt nem is tesz föl wattmérőt. Egy ideje már nem is publikusak az adatai. Már eddig is olyan wattjai voltak, hogy azt mondtam, ez majdnem lehetetlen, és még erre is rátett egy lapáttal. Csak számolgatni tudunk. A 2017-es időfutam világbajnok Tom Dumoulin azt nyilatkozta, hogy 430-440 wattot ment, és így kapott másfél percet Pogacartól. A szlovén 4-5 kilóval könnyebb, de ez is 400 watt fölötti teljesítményt jelenthet. Egy háromhetes legvégén, iszonyat érdekes sztori. Az egy dolog, hogy Pogacar nem látta az adatait, de furcsa, hogy a csapat sem rögzítette, erre nekik és az egész kerékpársportnak szüksége lett volna” – mondta Valter, aki azt még el tudja képzelni, hogy nem akarták előre kiszámolt adatokkal hamis biztonságérzetbe ringatni Pogacart, ezen a szakaszon jobban járt, ha érzésből, mindent beleadva megy.