A mítosz, amire már ráköltöttük 1,5 évnyi magyart oktatás árát – itt az ideje, hogy elbúcsúzzunk a rezsicsökkentés mai rendszerétől

Az Orbán-kormány talán legnépszerűbb, és emiatt érinthetetlennek tűnő intézkedése volt a rezsicsökkentés bevezetése 2013-ban. Nem véletlen, hogy az új kormány egyelőre nem nyúlt hozzá a szent tehénhez, és mind a kampány során, mind a kormányváltás óta óvatosan nyilatkozik a témáról, és a rezsicsökkentés fenntartását ígéri. Ebben az írásban azt próbálom bemutatni, hogy a rezsicsökkentés (és minden hatósági ár úgy általában) egy rendkívül káros politika, és amellett érvelek, hogy minél előbb meg kéne szüntetni ezt a rendszert, és ajánlok egy új koncepciót is.

A rezsicsökkentés romboló hatásait két dimenzióból érthetjük meg a legjobban: az ösztönzők és a negatív gazdasági következményein keresztül. Mint az EU-s pénzekről szóló írásomban kifejtettem, az ösztönzők a közgazdaságtan egyik kulcsfogalma, és egyes gazdaságpolitikák sikerességét az alapján tudjuk legjobban megítélni, hogyan hatnak a gazdasági szereplők ösztönzőire.

Negatív ösztönzők

Amikor a kormány belenyúl a piaci működésbe árkorlátozáson keresztül, az negatívan hat az ösztönzőkre. A piaci ár kiváló szabályozó eszközként tud működni egy gazdaságban. Ha valami drága, az emberek visszafogják a keresletüket a termék vagy szolgáltatás iránt, ezzel is mérsékelve az árat. Ez különösen fontos olyan termékek esetén, amelynek a kínálata szűkös és/vagy valami fennakadás miatt nehezebben elérhető.

Az energia pontosan ilyen termék.

Alapvető társadalmi érdek, hogy kevesebb energiát fogyasszunk és kevesebbet pazaroljunk, amihez elengedhetetlen a lakossági tudatosság fejlesztése és az emberek megtanítása arra, hogy a takarékoskodás nem a gyengeség jele, hanem kulcsfontosságú, és ebben nekik is feladatuk és felelősségük van. Ukrajna orosz inváziója ráébresztette a világot, hogy az energia nem triviálisan adott, és nagyon könnyen nehézzé és drágává válhat a hozzáférés. Az idei nyár sokkoló hősége pedig kijózaníthatóan hathatott azokra, akik még elhitték, hogy nincsenek problémák a magyar energiaellátásban.

Amikor a kormány hatósági árszabályozás által elzárja a lakosságot a piaci ár hatásaitól, azzal azt hiteti el az emberekkel, hogy „nincs itt semmi probléma, búra alatt éltek, mi megvédünk benneteket, ezért fogyasszatok csak nyugodtan”. Ezt jól mutatja, hogy

2014 és 2021 között Magyarországon az áram, a gáz és a távhő együttes fogyasztása 34 százalékkal, a gázfogyasztás 43 százalékkal emelkedett, míg pl. Németországban ugyanezen időszakban a teljes háztartási energiafelhasználás 7,8 százalékkal, a gázfelhasználás 13,9 százalékkal nőtt.

(Nyilván, nem feltétlenül Németország a legjobb összehasonlítási alap, de nehéz nagyon jó kontroll országot találni, mivel az EU-s országok energiamixe meglehetősen heterogén.) Fontos persze kiemelni, hogy a különbség nem tulajdonítható teljes egészében a rezsicsökkentésnek, mert az időjárás, a jövedelmek, a háztartások száma, a lakások mérete és az energiahordozók közötti váltás is befolyásolja a fogyasztást. Azt azonban bátran kijelenthetjük, hogy a mesterségesen alacsony magyar energiaárak gyengítették a takarékossági és korszerűsítési ösztönzőket.

Egy komoly akadémiai tanulmány (a Telex összefoglaló cikke az egyik szerző előadásáról itt) fő konklúziója az, hogy a rezsicsökkentés valóban mérsékelte a háztartások közvetlen energiakiadását és az inflációt, de közben többletfogyasztást idézett elő, főként a magasabb jövedelmű háztartásokat támogatta (tehát regresszív volt), gyengítette az energiahatékonysági beruházások ösztönzését, és a költségek egy részét a vállalkozásokra, az energiaszektorra, illetve közvetve más fogyasztói árakra terhelte. A szerzők becslése szerint 2013-2018 között a rezsicsökkentés 13,2 petajoule (kb. 3,67 milliárd kWh) többlet háztartási energiafelhasználást idézett elő, ami a 2018-as, 243,6 PJ-os magyar háztartási energiafogyasztás mintegy 5,4 százaléka volt, valamint az akkori hivatalos lakossági megtakarítási cél közel kétharmadának felelt meg. Összességében tehát a program rövid távon csökkentette a rezsiszámlát, hosszú távon azonban fenntartotta a magas energiaigényt és a korszerűtlen lakásállományt.

Hogy a rezsicsökkentés sokkal inkább politikai termék, mint jól átgondolt gazdaságpolitika, az is jelzi, hogy a 2011-es Nemzeti Energiastratégia még pontosan felismerte az általános árszabályozás problémáit, amennyiben szükségalapú szociális támogatást javasolt, figyelmeztetett a túlzott fogyasztásra, illetve hangsúlyozta az energiahatékonyságot és a fogyasztói tudatosságot. A rezsicsökkentés 2013-as bevezetése után azonban a későbbi szakpolitikai dokumentumok egyre inkább utólagos indoklást adtak a már működő politikának, azaz elkezdték a gombhoz varrni a kabátot. Az energiaszegénység fokozatosan vált a rezsicsökkentés fő hivatalos igazolásává, és 2020-ra a rezsicsökkentés eredményeinek fenntartása már a Nemzeti Energiastratégia és a Nemzeti Energia- és Klímaterv egyik központi célja lett.

Jól látjuk tehát, hogy a rezsicsökkentés bevezetése rossz irányba vitte el a lakossági ösztönzőket, és ezzel az ország egyre kiszolgáltatottabbá vált az energiapiaci sokkokra. Egy példa arra, mennyire hatékonyak tudnak lenni az ösztönzők: emlékezzünk, hogy néhány hete a kormány arra kérte (nem kényszerítette) a lakosságot, hogy a csúcsidőszakban fogják vissza az energiafogyasztásukat. Az adatok alapján azt mondhatjuk, hogy a kérés sikeres volt, hiszen észrevehető volt a fogyasztás mérséklődése. Azonban illúzió lenne azt gondolni, hogy mindez elég. Nem mindenki fogta vissza a fogyasztást, sőt, egyes fideszes influenszerek azzal kampányoltak, hogy csak azért is járatják a klímát. Ha az árakra bíznánk az ösztönzőket, a megnövekedett árak mellett kisebb lett volna az ő szájuk is.

Rezsicsökkentés, mint illúzió

A közgazdaságtan egyik alaptétele, hogy nincsen ingyenebéd, ami azt jelenti, hogy semmi sincs ingyen, és egy erőforrás felhasználása mindenképpen költséggel jár. A rezsicsökkentésre alkalmazva ez azt jelenti, hogy ugyan elzárhatjuk a lakosságot a piaci ártól, de valakinek ki kell fizetnie a piaci árat, és ahogy szokott lenni, a végén mindig a lakosság fizet, legfeljebb közvetett formában.

A rezsicsökkentés ugyanis nem szüntette meg az energia többletköltségét, hanem áthelyezte és elrejtette annak egy hányadát. Amikor a kormány nagylelkűen hirdette, hogy az állam átvállalja a lakosság terheinek egy részét, azt „elfelejtette” megemlíteni, hogy az államnak nincsen pénze, hanem adófizetői pénzt költ el (és/vagy még több hitelt vesz fel a piacról). A rezsitámogatásra fordított ezermilliárdok nem álltak rendelkezésre oktatásra, egészségügyre, közlekedésre, épületfelújításra, adócsökkentésre, vagy hiánycsökkentésre. Ez persze nem bizonyítja, hogy egy konkrét szolgáltatás romlását kizárólag a rezsicsökkentés okozta, de világosan megmutatja a rendszer költségvetési alternatívaköltségét.

Érdemes azt is kiemelni, hogy a gázár 2014-es befagyasztásának az időzítése meglehetősen szerencsétlen és kockázatos volt, mert ugyan 2013-2014-ben az importgáz ára még magas volt, az árcsökkentés pillanatában még nem lehetett biztosan tudni, hogy a következő években a nemzetközi gázárak jelentősen visszaesnek. A kormány kockáztatott és nyert: 2015 és 2020 között mind az európai piaci, mind az orosz szerződéses gázárak kedvezően alakultak, így a piaci körülmények további lakossági árcsökkentést is lehetővé tettek volna, de a kormány ettől eltekintett és inkább megőrizte a rendszerben keletkező pénzügyi tartalékot a rosszabb évekre. A piaci áresés előnye így nem jelent meg teljes egészében a háztartási számlákban, hanem a szabályozott energiarendszer pénzügyi mozgásterét növelte. Hogy ebből mennyi volt tényleges profit, veszteségfedezet, hálózati költség vagy állami tulajdonosi jövedelem, nyilvános adatokból nem állapítható meg. Mindenesetre ahogy a lakossági kiskereskedelem fokozatosan állami kontroll alattivá vált, ahogy a korábbi szolgáltatók kivonultak, vagy tevékenységük állami szereplőhöz került, a pénzügyi előny egyre inkább az állami energiacsoporton belül maradt. Azt pedig az Orbán-kormány 16 évéből tudjuk, hogy a pénzügyi források nem voltak hatékonyan és a társadalom érdekében elköltve.

A kormány számítása szerint a rezsicsökkentés 2013-2019 között 1700 milliárd forint megtakarítást eredményezett a háztartásoknak. Ezzel szemben a fent említett tanulmány ugyanarra az időszakra csak 632,5 milliárd forintos megtakarítást becsült (kb. 0,3 százaléka az ebben az időszakban mért éves GDP-nek), ami alig több mint az egyharmada a kormány által közölt számnak.

2021-ben a beszerzési ár meredeken emelkedett. Az MVM a kedvezményes tarifánál sokkal magasabb költséggel szerezte be az energia egy részét, a különbözetet pedig nagyrészt az állami költségvetés térítette meg. Az MVM rezsivédelmi szolgáltatásért kapott támogatása a következőképpen alakult az elmúlt években:

• 2022: kb. 516 milliárd forint
• 2023: kb. 1002 milliárd forint
• 2024: kb. 762 milliárd forint
• 2025: kb. 823 milliárd forint.

Ez összesen nagyjából 3100 milliárd forintnyi összeg, amivel a központi költségvetésből kisegítették az MVM-et.

Ez azonban nem azonos a rezsivédelem teljes nemzetgazdasági költségével: az alapból távhőszolgáltatók, költségvetési szervek, önkormányzatok és más kedvezményezettek is kaptak támogatást. A Magyar Közlönyben megjelent egyedi kormányhatározatok összesítése szerint

az Orbán-kormány 2022 őszétől 2025 végéig mintegy 5376 milliárd forintot osztott ki különböző rezsivédelmi jogcímeken.

Ebből 2022-ben kb. 800 milliárd, 2023-ban 2400 milliárd, 2024-ben 1291 milliárd, 2025-ben pedig 902 milliárd forint jutott a kedvezményezettekhez.

Ez egy elképesztően nagy összeg. Hogy lássuk, mekkora, érdemes összehasonlítani más költségvetési tételekkel. Ebben az időszakban az állam a GDP nagyjából 5 százalékát költötte oktatásra, ami folyó áron kb. 15 ezer milliárd forintos kiadást jelent ezen időszakban. Tehát a teljes rezsivédelmi csomag a 2022-2025-ös oktatási kiadások körülbelül 35-40 százalékának felelt meg, ha pedig éves kiadásra osztjuk le, akkor az 5376 milliárd forint közel másfél évnyi teljes magyar oktatási közkiadással egyenértékű. Ha az egészségügyi kiadásokat vesszük, szintén 35-40 százalék közötti számot kapunk.

Érdekes lehet azt is kiszámolni, mennyi ez a költség háztartásra lebontva. Magyarországon kb. 4 millió háztartás él, vagyis az 5376 milliárd forint körülbelül 1,33 millió forintot jelent, ami a vizsgált periódus közel 40 hónapjára leosztva kb. 34 ezer forint havi összeget jelent háztartásonként.

Mekkora összeg ez egy átlagos havi energiaszámlához képest? A kormány által meghatározott kedvezményes fogyasztási határ az áram esetén évi 2523 kWh (havi kb. 210 kWh), míg földgáz esetén évi 1729 m³ (havi kb. 144 m³). Ami a kedvezményes árakat illeti, az hozzávetőleg 36 Ft/KWh az áramra, illetve 102 Ft/m³ a gázra. Az államilag meghatározott „átlagfogyasztás” mellett a kedvezményes havi gáz- és áramszámla tehát körülbelül 22400 forint. Fontos megjegyezni, hogy ez nem a KSH által megfigyelt átlagos háztartási számla, hanem csupán a kormányzati fogyasztási limitekből képzett egységes összehasonlítási alap.

Ezekkel az adatokkal számolva a teljes rezsivédelmi csomag 4 évre és háztartásokra vetített havi költsége az átlagfogyasztási limitekből számolt kedvezményes gáz- és áramszámla körülbelül 152 százalékának felelt meg. Másképpen fogalmazva, a látható havi számla kb. 22 400 Ft, míg az országos rezsivédelmi kiadás háztartási egyenértéke kb. 34 000 Ft/hó. A számolás persze torzít valamennyire, hiszen a teljes 5376 milliárdos összeg nem kizárólag lakossági áram- és gáztámogatás. Ha az MVM-nek juttatott 3100 milliárddal számolunk, akkor az arány nagyjából 71 százalékra csökken, ami még mindig nagyon magas szám.

Ezek nyilvánvalóan leegyszerűsített és durva becslések, de jól mutatják a rezsicsökkentés rendszerének hatalmas alternatívaköltségét. A havi rezsiszámlákon valóban kisebb összeg szerepelt, de ténylegesen a lakosság fizette meg ezt az óriási extraköltséget. Demagóg lenne kijelenteni, hogy az oktatás és egészségügy összesen nagyjából kilenchavi finanszírozását vette el ez a kiadás – és nincs is egyértelműen kimutatható oksági kapcsolat –, de azt igen, hogy ez a hatalmas összeg felhasználható lett volna épületfelújításokra és korszerűsítésekre, amik hosszabb távon csökkentették volna az energiaigényt. Sajnos ez politikai okokból nem valósult meg, egyszerűbb rászoktatni valakit a drogokra, mint lehozni róluk.

Összefoglalva, a rendszer lefelé nem engedte át automatikusan a piaci árváltozást a fogyasztóknak, felfelé viszont előbb az energiacégekre, később a vállalkozásokra, és végül a költségvetésre terhelte annak kockázatát. Az állam évről évre kifizette az energiafogyasztás egy részét ahelyett, hogy egyszer segített volna csökkenteni magát a fogyasztási igényt.

Ne feledkezzünk el a vállalatokról sem. A háztartások alacsony, szabályozott energiaára ugyanis nemcsak a költségvetésben jelent meg, hanem a vállalati szektorban is. A 2022-es reform (rezsicsökkentés csökkentése) után a vállalkozások többsége piaci szerződésben vásárolta az energiát, és sok cég éppen a válság csúcsán kötött egy-két éves, magas fix áras szerződést. Emiatt Magyarország egy időre az EU legdrágább országai közé került a nem lakossági villamos energia tekintetében.

A magyar rezsivédelem tehát kettős árrendszert hozott létre. Miközben a háztartások a kedvezményes sávban Európa legalacsonyabb villamosenergia-árait fizetik, a magyar vállalatok 2023-2024-ben az EU legmagasabb áramáraival szembesültek. A terhet a cégek részben az áraikba építették, és részben a profitjukból, a fizetett bérekből és a beruházásaik visszafogásával finanszírozták. Így az olcsó lakossági energia költsége részben magasabb bolti és szolgáltatási árakon keresztül mégiscsak visszakerült a háztartásokhoz. Ismét visszatérve a demagógiához, a drága lángosért is jó részben a rezsicsökkentés felelős.

Jól látjuk tehát, hogy a rendszer fenntartása hatalmas költségekkel jár, igazságtalan, és az erőforrások hatékonytalan elosztásához vezet. Nem túlzás kijelenteni, hogy a rezsicsökkentés társadalmi költsége meghaladja annak hasznát, nemcsak pénzügyi értelemben, hanem az ország felzárkózása szempontjából sem.

Mit kellene csinálni?

A fentek leírtak tükrében nem lenne elegáns, ha nem ajánlanék alternatívát a rezsicsökkentésnek nevezett termék helyett (ahogy láttuk, az egész valójában csak mítosz, mintsem valódi költségcsökkentés). Nem egy részletes kormányprogramot javaslok, hanem egy koncepciót, aminek egyes elemei már évek óta szerepelnek nemzetközi szervezetek ajánlásaiban.

Nehéz megszabadulni egy olyan rendszertől, ami ennyire az emberek életének részévé vált, de ha van erre alkalmas időpont, az most van. Az ellenzék éppen felszámolja önmagát, a kormánypárt támogatottsága pedig soha nem látott magasságban van. Emellett, ha egy koherens, könnyen megérthető és átlátható koncepcióval jön elő a kormány, akkor a politikai költség egészen kicsi lehet, sőt, akár nyerhetnének is vele. Közgazdászként persze a reform politikai költsége számomra irreleváns és másodlagos, a rendszer radikális átalakításra szorul, és minél előbb tesszük meg, annál jobb.

A valódi, hosszú távú rezsicsökkentés nem az ár befagyasztása, hanem az, ha ugyanazt a komfortot kevesebb energiával lehet előállítani. Tehát ne az energiafogyasztást támogassuk korlátlanul, hanem a lakosságot védjük, a lakásokat korszerűsítsük, a megtakarítást pedig jutalmazzuk.

Egy hitelesen működő rendszerhez alapvető, hogy szétválasszuk a szolgáltatás indokolt költségét (ami egy energiaszakmai kérdés) attól, hogy kit támogatunk (ami szociálpolitikai döntés). Ha a két dolgot összekeverjük, nem látszik, hogy mennyibe kerül a szolgáltatás, mekkora támogatást ad az állam, ki kapja azt, és végül ki fizeti meg. Nem az a probléma, hogy az állam támogatást nyújt, hanem az, ha a politikailag meghatározott tarifát úgy mutatják be, mintha maga az energiaellátás kerülne annyiba.

Jelenleg a szolgáltatás indokolt költsége és a fogyasztó által fizetett ár egyetlen számban olvad össze, azaz a jelenlegi árpolitika támogatása rejtett: a kedvezmény nem külön pénzbeli juttatásként jelenik meg, hanem a mesterségesen alacsony egységárban. Ez azért fontos, mert az alacsony egységárból általában az kap több forintnyi támogatást, aki több energiát fogyaszt, ez pedig nem igazságos és pazarló, ahogy fent láttuk.

A tarifaképletnek nyilvánosnak és átláthatónak kell lennie, és jó lenne, ha azt egy a kormánytól független testület ellenőrizné és aktualizálná. A tarifa nem kell, hogy hónapról hónapra kövesse a tőzsdei ár mozgását. Ehelyett egy stabilizációs alapot kellene létrehozni, ami alacsony ár idején tartalékot halmoz fel, magas ár idején pedig tompítja a fogyasztói áremelkedést. Az alap előre rögzített szabály alapján működne és nem finanszírozhatna más költségvetési célokat, és persze mind az éves jelentése, mind az eszközállománya nyilvános és jól követhető kell, hogy legyen.

A reform központi eleme egy országos lakásfelújítási program lenne.

Elérhető és ellenőrizhető célt kellene kitűzni, pl. 10 év alatt 150-200 ezer lakás érdemi energetikai korszerűsítése. Egy mélyfelújítás akár 60 százalékkal is csökkentheti egy lakóingatlan energiafelhasználását, a 2050-es célokhoz pedig évente körülbelül 130 ezer lakás mélyfelújítására volna szükség. A támogatás mértéke függjön a jövedelmi szinttől: az alacsony jövedelmű háztartásoknál 60-100 százalék támogatás, efölött kisebb támogatás és kamatmentes/kedvezményes hitelek. Mivel a korszerűbb lakásban csökken a fogyasztás, az új és a régi rezsiszámlák különbségének egy része beszámítható lenne a törlesztésbe. Az osztrák helyreállítási programban például az alacsony jövedelmű háztartások szociális lakóépületeinek hőszigetelése, nyílászáró- és fűtéscseréje akár a teljes költség 100 százalékáig támogatható.

A jelenlegi kedvezményes fogyasztási sávot nem célszerű egyik napról a másikra megszüntetni, hanem inkább létre kell hozni helyette egy energia alapcsomagot, amely minden háztartás számára megfizethető mennyiségű energiát biztosít. Emellett a tarifa lehetne sávos rendszerű: lenne egy „létminimum”-sáv védett árral minden háztartás számára; egy normál fogyasztási sáv, ahol a beszerzési költségeket követné a tarifa, és az ár mondjuk félévente előre meghatározott képlet szerint változhatna (de limitált mértékben, pl. legfeljebb 10 százalékkal); és egy magas fogyasztási sáv, ami az átlagot jelentősen meghaladó fogyasztásra vonatkozna és semmilyen támogatásban nem részesülne. A sávokat nem országos szinten kellene megszabni, hanem figyelembe kéne venni a helyi sajátosságokat (háztartás létszáma, eltérő éghajlat, fűtési módszerek, társasház vagy családi ház, stb.), ezzel is hozzájárulva a regionális különbségek mérsékléséhez. Ezt egy decentralizált rendszer tudja a legjobban végrehajtani járási vagy térségi energiairodákkal.

Fontos veszély, hogy ne jutalmazzuk tartósan a rossz energiahatékonyságot. Ha a rossz állapotú lakás automatikusan magasabb havi támogatást kap, de nincs hozzá felújítási kötelezettség vagy lehetőség, az állam éveken át finanszírozhatja a pazarló épületet, ami elkerülendő. Mit lehet tenni? Rövid távon a rossz energetikai állapot növeli a rezsijóváírást, hogy a háztartás ne maradjon megfelelő fűtés nélkül. Hosszabb távon a háztartás pedig elsőbbséget kapna az ingyenes vagy erősen támogatott korszerűsítésben. A felújítás után a támogatási szükséglet fokozatosan csökken, miközben a háztartás nettó terhe nem nő. Vagyis a rossz lakást átmenetileg kompenzálni, tartósan pedig felújítani kell.

Az okosmérőkhöz való ingyenes hozzájutást már bejelentette az új kormány, ami üdvözlendő lépés. Ezen túl lehetnének választható tarifacsomagok is a háztartások részére, pl. napszakos és dinamikus tarifákkal. Az időalapú szerződések, az okosmérők és az összehasonlító eszközök lehetővé teszik, hogy a háztartások a fogyasztás időzítésével csökkentsék a számlájukat. Ez gyökeres ellentéte a rögzített hatósági áraknak, amik gyengítik a rugalmasságot és az innovációt.

Ahogy említettem, fontos lenne a szociális támogatást elválasztani az energia árától. Az alacsony jövedelem szociális probléma, amit nem az energiaszolgáltatónak, hanem a szociális rendszernek kell kezelnie. Egy rászoruló háztartás pl. havonta vagy a fűtési idényben automatikus rezsijóváírást kaphatna a rezsiszámláján, ahol a támogatás összege ismét a helyi sajátosságoknak megfelelően alakulna. Ehhez persze szükséges egy jó információs rendszer, ami a háztartásokról és az épületekről is aktuális adatokkal rendelkezik.

A tűzifával és szénnel fűtő háztartások külön programot igényelnek. Itt nemcsak az olcsó tűzifa biztosítása lényeges, hanem pl. a régi kályhák ingyenes vagy erősen támogatott cseréje, ingyenes szigetelés biztosítása, illetve fokozatos átállás más fűtési módra.

Szintén elengedhetetlen a vállalati energiaárak reformja, mivel az nem fenntartható, hogy a vállalkozások tartósan az uniós átlagnál lényegesen többet fizetnek az energiáért.

Ehhez kell egy átlátható és nyilvános képlet, ami szétosztja az energia költségeit a gazdasági szereplők között. Nem működhet olyan rendszer, amelyben az olcsóbb állami energia haszna kizárólag az egyik fogyasztói csoportnál jelenik meg, míg a piaci csúcsárak aránytalan része egy másik szereplő vállára helyeződik.

A kulcskérdés persze az, hogy miből finanszírozzuk az új rendszert. Egy triviális forrás a rezsicsökkentés megszűntetésével felszabadult összeg, ami hatalmas mennyiség, ahogy fent bemutattam. Emellett léteznek EU-s pénzek, amiket fel lehetne használni: kohéziós és REPowerEU források, Szociális Klímaalap, ETS/ETS2. Egy korábbi írásomban kifejeztem a kételyeimet az EU-s források hatékonyságával és értelmével kapcsolatban, de azt is kihangsúlyoztam, hogy hatékonyan működő intézményrendszer esetén pozitív lehet a hatásuk. És mivel az EU-s pénzek még léteznek és igénybe vehetők, nem kellene lemondani róluk, csak okosan használjuk fel őket. Zöldkötvények kibocsátása további finanszírozási forrást jelenthet, valamint számolni lehet a magas fogyasztási sávból, illetve egy a karbonintenzív energiára kivetett adóból befolyó összegekre is. Mivel Magyarországon kultúrája van annak, hogy a közpénz rejtélyes módon átalakul, aztán eltűnik, vagy nem oda kerül, ahova tervezték, törvényben kellene rögzíteni, hogy a fogyasztási ártámogatás csökkenéséből felszabaduló összeg legalább pl. 70-80 százalékát lakossági és kkv-energiahatékonyságra kell fordítani.

Az átállás nem megy egyik napról a másikra, fokozatosságra kell törekedni, amihez szükség van egy alaposan kidolgozott és nyilvánosan elérhető és megvitatott ütemtervre. Ez csökkenti a bizonytalanságot a gazdasági szereplők számára, hiszen fel tudnak készülni a következő lépésekre. A lakosság részére pedig transzparens és hatékony kommunikációra van szükség. Kell egy frappáns név a programnak, mint pl. „Kevesebb fogyasztás, kisebb számla”, vagy „Rezsibiztonság 2030”, és az üzenetet 3-5 rövid pontban össze kell tudni foglalni. De ezt már rábíznám kommunikációs szakemberekre.

Végül kulcsfontosságú, hogy nyilvánosan mérhető, számszerű célokat kell felállítani, ahogy azt is meg kell határozni, milyen következményei vannak annak, ha a célok nem teljesülnek. Ez szükséges ahhoz, hogy a politika hiteles és elszámoltatható legyen. Ez jelentene végső szakítást a jelenlegi rendszerrel, ami pont az ellentéte ennek. Ideje felnőttnek nézni a magyar társadalmat és nem bedrogozott zombiként kezelni az embereket, akikre nem bízunk semmiféle felelősséget, és az állam dönt az életükről.