1904 milliárd forintot költöttünk beruházásokra. De mit kaptunk cserébe?

Májusi parlamenti meghallgatásán Kapitány István gazdasági és energetikai és Kármán András pénzügyminiszter egyaránt arról beszélt, hogy Magyarországnak el kell mozdulnia az összeszerelőüzem-modelltől a magasabb hozzáadott értékű, minőségi növekedés felé, és a multinacionális nagyberuházások helyett nagyobb figyelmet kell fordítani az innovatív hazai kis- és középvállalkozásokra (kkv). Ezzel az iránnyal nehéz nem egyetérteni – a kérdés az, mit jelent ez a gyakorlatban, milyen konkrét eszközökkel érhető el.

Két területen látom a legnagyobb mozgásteret. Az egyik a befektetésösztönzés: az erre fordított közpénzt azoknak a szektoroknak az erősítésére kell fordítani, amelyek az ország hosszú távú gazdaságstratégiai céljait támogatják. A másik a vállalkozások külpiaci terjeszkedésének támogatása, ahol pedig a hazai cégek tartós külpiaci jelenlétének megteremtését kellene hatékonyabban támogatni.

Jó, de milyen?

Magyarország gazdaságában a külföldi tulajdonú vállalatok szerepe rendkívül nagy. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint 2023-ban a külföldi irányítású cégek az aktív vállalkozások mindössze 1,8 százalékát tették ki, mégis a vállalati foglalkoztatás 23,6 százalékát és a hozzáadott érték 40,6 százalékát adták. A feldolgozóiparban még erősebb a koncentráció: a vállalatok 3,8 százaléka foglalkoztatta az ágazat dolgozóinak több mint felét, és állította elő a hozzáadott érték közel 63 százalékát.

Az állam által folyósított beruházási támogatások csaknem 55 százalékát az akkumulátor- és a járműipari beruházásokra fordították. Az OECD 2024-es magyar országtanulmánya az elektromobilitáshoz kapcsolódó nagyberuházásoknál külön meg is jegyezte: még nem látható, hogy ezek hosszabb távon mennyivel növelik a hazai hozzáadott értéket és a termelékenységet. Jogosan vetődik fel tehát a kérdés, hogy ez a koncentráció vajon segíti a gazdaság egészének fejlődését vagy újabb oázisokat teremt a magyar ugaron.

Nézzük a részleteket! Az tény, hogy a hazai kis- és középvállalkozások hozzáadott értékének aránya nemzetközi összehasonlításban alacsony. A hazai hozzáadottérték-arány azt mutatja, hogy egy exportált termék végleges árából mennyi az, amit nem importált alkatrészre, importált szolgáltatásra költöttünk – vagyis mennyi marad itthon bérként, adóként, hazai profitként.

Az OECD legfrissebb, 2021-es adatai szerint a magyar exporton belüli hazai hozzáadott érték aránya 53,5 százalék volt. Ez az uniós mezőny legalja, csak Luxemburgban, Máltán, Szlovákiában és Cipruson alacsonyabb az arány. Csehország ennél jóval magasabb, közel 60 százalékos szinten áll, Lengyelország pedig már túllépte a 68 százalékot. A legfejlettebb uniós gazdaságokra (Franciaország, Németország, Olaszország, Svédország) 76 százalék körüli vagy afeletti mutató jellemző.

Mivel a foglalkoztatottak nagyjából kétharmada döntően hazai tulajdonú kis- és középvállalkozásoknál dolgozik, ezeknek az embereknek a bérszínvonalát alapvetően meghatározza, hogy a saját cégük be tud-e kapcsolódni a nagy, exportáló vállalatok értékláncába, és ha igen, milyen szinten.

Továbbá a magyar export szerkezete is magyarázza az alacsony arányt: a járműipar és a (részben akkumulátoripart is tartalmazó) villamosberendezés-gyártás együtt közel az export harmadát adja, miközben ez a két ágazat képviseli a legalacsonyabb hozzáadott értéket. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) 2024-es termelékenységi jelentése szerint a hozzáadott érték a kibocsátás arányában a járműgyártásban csak 15, a villamosberendezés-gyártásban 19,2 százalék – ezzel szemben a gyógyszeriparban 50, a szakmai, tudományos és műszaki szolgáltatásoknál 62-63 százalék.

Értékteremtő tőke

A minőségi FDI (külföldi működőtőke-befektetés) másik, legalább ennyire fontos eleme, hogy a betelepülő cégnél végzett munka milyen tudást és készségeket igényel, és hogy ezek hogyan tudnak hasznosulni a munkavállaló további karrierjében vagy másképp mondva a gazdaság modernizációjában. Egy multinál megszerzett tapasztalat – mint például a munkakultúra, vállalatirányítás, technológia, vezetési gyakorlat – felfelé nivellálja a munkavállaló munkaerőpiaci státuszát. Jobb munkát találhat a jövőben a megszerzett tudásával, tapasztalatával vagy akár önálló vállalkozóként folytathatja. Ez a fajta felszívó „kürtő” hatás akkor működik, ha a munka maga is tudásintenzív – szakipari, mérnöki, minőségbiztosítási, folyamatfejlesztési feladat –, nem pedig túlnyomórészt betanított, sablonos összeszerelés.

Ehhez képest Magyarországon az elérhető uniós statisztikák szerint a 20–64 év közötti foglalkoztatottak körében az összeszerelő, betanított munka aránya az EU harmadik legmagasabb értéke, csak Románia és Bulgária előz meg minket. Ezen a helyzeten az új külgazdasági stratégiának biztosan változtatnia kell.

A munkaerőnek ez a fajta modernizációja nem új keletű kérdés. Jómagam már 2008-ban írtam a Világgazdaságban megjelent cikkemben arról, hogy a tudásintenzív munkát végző vállalatok hazai beruházásai által létrehozott munkahelyek korszerű tudást és hatékony munkakultúrát tanítanak egy munkavállalónak. A téma az eltelt 16 év alatt sem veszített aktualitásából.

A támogatások mellé olyan az ország gazdasági érdekeit szolgáló feltételeket kell tennünk, mint például hazai beszállítói arány, hozzáadott érték, munkáltatói feltételek, például bérszínvonal, mérhető képzési és szakmai fejlesztési programok a helyi munkavállalóknak, oktatási együttműködés. Ezt egy nyilvánosan követhető, minden államilag támogatott befektetési projektnél kötelező FDI-minőségi pontszámmal kellene mérni és összehasonlíthatóvá tenni.

Több magyar beszállítót, de hogyan?

A hazai cégek gyakran nem a kapcsolat hiánya, hanem a szükséges tanúsítás, minőségbiztosítás, kapacitás, finanszírozás vagy fejlesztési képesség hiánya miatt nem jutnak be a nemzetközi ellátási láncokba. Ezek mellett legtöbbször nincs elég forrásuk a szükséges gyártási, technológiai fejlesztésekhez sem. Ezért a beszállítófejlesztési programoknak nem tréningekből, beszállítói fórumokból kell állnia, hanem vállalati auditokból, technológiai és minőségirányítási fejlesztésből, best practice megosztásból, közös pilot projektekből és elérhető finanszírozás biztosításából.

A nagyobb állami támogatást kapó befektetőknek beszállítói kapcsolódási tervet kellene készíteniük. Ebben meg kellene határozniuk, milyen magyar termékeket és szolgáltatásokat keresnek, milyen minőségi követelményeket támasztanak, hogyan segítik a potenciális partnerek felkészítését, és milyen ütemben kívánják növelni a helyi beszerzést. A vállalásoknak nem merev kvótaként, hanem nyilvánosan követett, szakmailag indokolt célként kellene működniük. A hazai beszállítói integrációra jó példa a Magyar Suzuki, de ez inkább kivétel, mivel nincs olyan rendszerszintű program, amely ezt általánosan előírná a befektetőknek a támogatásért cserébe.

A már megtelepedett befektetők újrabefektetéseit – amelyekből az FDI jelentős része érkezik – úgy kellene ösztönözni, hogy azok magasabb értékláncszintet hozzanak szimpla kapacitásbővítés helyett: mérnöki központot, pénzügyi vagy beszerzési funkciót, regionális irányítási szerepet.

Erre a folyamatra jó példa Csehország, ami a Brno környéki félvezetőipari beruházásokkal, részben amerikai technológiai tőke bevonásával, uniós iparpolitikai támogatással jutott el oda, hogy a high-tech szektorban vannak már nagy hozzáadott értékű tevékenységet végző beszállítói.

Egységes, átlátható normatív támogatási rendszer

A másik nagy terület, ahol érdemi javulás érhető el, a magyar vállalkozások külpiaci terjeszkedésének támogatása. Egy számvevőszéki elemzés szerint a magyar export mintegy 85 százalékát külföldi tulajdonú nagyvállalatok bonyolítják le, és a hazai kkv-szektor exporton belüli részaránya nemzetközi összehasonlításban alacsony. Amíg ez nem változik, a hazai hozzáadott érték sem tud érdemben nőni. Itt látszik, hogy a két probléma (FDI minősége és a hazai kkv-k exportképessége) valójában összefügg.

Egy cégvezető nem igazán akarja tudni azt, hogy melyik intézménynek mi a hatásköre, csak azt, hogy milyen konkrét segítséget kap a megcélzott piacon, hogyan talál vevőt vagy partnert és miből finanszírozza az első 12–24 hónapot. Fontos megjegyezni, hogy nem az a probléma, hogy ne lennének programok. Inkább a támogatások bonyolult hozzáférésében és a széttagolt támogatási rendszerben látom a problémát:

• Jelenleg a Magyar Exportfejlesztési Ügynökség (HEPA) exportérettségi felmérést, célpiaci információt, partnerkeresést, képzést, üzleti delegációkat és kiállítási megjelenést kínál.
• A Nemzeti Innovációs Ügynökség (NIÜ) XPAND programja innovatív cégeket készít fel a nemzetközi piacra, mentorálást és külföldi megjelenést biztosít.
• Az Eximbank hitelt, garanciát és biztosítást kínál.

Ez a rendszer túl bonyolult, széttagolt. A NIÜ alapfeladata az innovációs ökoszisztéma és a kutatás-fejlesztési (K+F) források elérésének támogatása, az XPAND programjuk azonban már nemzetközi piacra lépési képzést, célpiaci felkészítést, mentorálást és külföldi rendezvénymegjelenést is kínál – szinte ugyanazt, amit a HEPA exportfejlesztési szolgáltatásai.

Korszerű, hozzáférhető képzések

A HEPA exportérettségi felmérésre épülő rendszere és a NIÜ XPAND-képzései jó irányba mutatnak, de az alapvető tudásanyag ma nem érhető el korlátozás nélkül: sok esetben regisztrációhoz, előfeltételekhez vagy jóváhagyáshoz kötött. A brit Department for Business and Trade Business Academy programja (a korábbi UK Export Academy) jó példa: ingyenes, élő és visszanézhető tartalmakat kínál négy témakörben – vállalkozásindítás, növekedés, külpiacra lépés és digitális készségek –, a vállalkozások pedig szabadon válogatnak közülük. Nem azt mondom, hogy a brit rendszert másoljuk le, de az alapelvet érdemes: legyen a közpénzből készült általános tudás mindenki számára elérhető. A tananyagok legyenek gyakorlatiasak, valós életből vett témákról szóljanak: export-import, termékmarketing, jogszabályi megfelelés és a mesterséges intelligencia (MI) piackutatásban és értékesítésben való használatáról is, ami a jelenlegi hazai kínálatból teljesen hiányzik.

Vállalat valós igényei szerint felhasználható támogatások

Az államilag támogatott kiállítások és delegációk fontos eszközök, de egy központilag összeállított rendezvénylista sosem fedi le az eltérő ágazatok és speciális szektorok igényeit. Egy rugalmasan felhasználható támogatási keret kellene, amely lehetővé tenné, hogy a vállalkozás szakmailag alátámasztott, értékelhető terv alapján maga dönthesse el, hogy mire fordítja a támogatást. Ez lehet rendezvényrészvétel, helyi tanácsadó igénybevétele, a terméklokalizáció és még egy sor igény szerinti tevékenység. A támogatás egy részét előlegként vagy mérföldkövekhez kötve kellene folyósítani: sok kkv éppen az utófinanszírozás likviditási kockázata miatt marad ki egy számára fontos piacról. A siker mércéje pedig ne a kiutazó delegáció létszáma legyen, hanem a létrejött minősített tárgyalások, ajánlatok és a 12–24 hónapon belül realizált árbevétel.

Tartós külpiaci jelenlét

Az export nem egyszeri kampány, hanem kapcsolatépítési folyamat. Ehhez nem diplomaták kellenek, hanem olyan külpiaci szakemberek, akik ismerik a helyi üzleti kultúrát, döntéshozókat, kamarákat, szakmai szövetségeket, befektetőket, tanácsadókat és potenciális vevőket. Ezek a kapcsolatok évek alatt épülnek fel: a gyakori személycsere és a kizárólag diplomáciai keretek között működő kapcsolatépítés inkább elszigetel, nem integrál a helyi üzleti közösségbe, és nem hoz tartós eredményt.

A CzechInvest külföldi irodákon keresztül van jelen többek között az Egyesült Királyságban, Írországban, Németországban, az Egyesült Államokban, Dél-Koreában és Japánban. Hasonló hálózattal bírt Magyarország is a 2011-es évekig amikor az ITDH 70 irodából álló hálózatot működtetett. Nem is a helyszínek száma a lényeges, hanem a folytonosság és a helyi jelenlét által megszerzett üzleti bizalom. Magyarországnak a nyugat-európai és észak-amerikai jelenlétet fizetőképes kereslet és tőkeforrás alapján kellene meghatároznia, nem geopolitikai szimpátia alapján. Ennek igazolására két példát hozok: a brit nemzeti postát (Royal Mail) ma már egy cseh cégcsoport tulajdonolja, az InPost csomagküldőt, a Menziest pedig egy lengyel vette meg. Mindegyik cég stratégiai jelentőségű a világ egyik legnagyobb piacán.

Országmárka

A gasztronómia, élelmiszeripar és a kulturális örökség fontos része Magyarország imázsának, de önmagában nem befektetési vagy technológiai pozicionálás. A külgazdasági márkának azt kellene megmutatnia, milyen szektorokban tud Magyarország erősségeket felmutatni, amelyek meggyőznek egy befektetőt arról, hogy az adott ágazatban működő vállalatát érdemes oda vinnie, mert az országban megvan a hozzáadott érték a tevékenységhez. Ilyenek lehetnek például a mérnöki tudás, üzleti szolgáltatások, szoftver- és kiberbiztonság, agrár- és élelmiszer-technológia, egészségipar, zöldátmenet-szektorok.

A vidék kapja vissza az önállóságát

Egy budapesti befektetési ügynökség nem tudja ugyanazzal a részletességgel és hitelességgel bemutatni egy vidéki település adottságait, előnyeit, mint egy helyiekből álló csapat. Legalább 6-8 regionális export- és befektetési központ kialakítása indokolt, egyetemek, önkormányzatok, kamarák és vállalati partnerek bevonásával, világos feladatmegosztással és közös adatbázissal. A beruházások terhei (infrastruktúra, lakhatás, közlekedés) helyben jelentkeznek, ezért a helyi közösségeknek a döntésekben is részt kell venniük.

Finanszírozás és mérés

A külpiacra lépés egyik legnagyobb akadálya a finanszírozás: a cégnek készletet kell építenie, hosszabb fizetési határidőt vállalnia, helyi értékesítőt alkalmaznia, miközben hónapokig nincs bevétele. A támogatási rendszernek ezért szorosabban kellene kapcsolódnia az exporthitel-, garancia- és követelésbiztosítási eszközökhöz.

A siker mércéjét is meg kellene változtatni: nem a programban részt vevő cégek száma, hanem az első exportot elérő és három év után is aktív exportőrök aránya, a támogatásnak tulajdonítható többletárbevétel, a hazai hozzáadott érték és a helyi beszállítói volumen legyen a fő mutató, nyilvánosan, programonként közzétéve. A külgazdasági kapcsolatok bizalomra és személyes tudásra épülnek, ezért nem lehet őket négyévente, politikai ciklusokhoz igazodva újraindítani.

Álljon itt is egy példa: a CzechInvest eddig 26 millió euró támogatást adott mintegy 260 cseh startupcégnek.

A most kirajzolódó gazdaságpolitikai irányváltás – kevesebb összeszerelés, több hozzáadott érték, erősebb hazai kkv-szektor – helyes cél, ennek elérése összetett folyamat. Ehhez olyan befektetésösztönzési rendszer kell, amely támogatja a gazdaságfejlesztési stratégia céljait, beleértve a hazai beszállítói kapcsolódást, tudástranszfert, és minőségi munkahelyeket. Továbbá olyan exportösztönzésre, amely egységes rendszerbe szervezett, átlátható, szolgáltatásai transzparens feltételekkel elérhetők minden vállalkozás számára, és ahol a támogatási rendszer nem kötött, hanem a vállalkozások valós és eltérő igényeihez illeszkedő, átlátható és mérhető.

A szerző üzletfejlesztési tanácsadó, a CEE Sourcing Ltd ügyvezetője, programozó matematikus, MBA végzettségű közigazgatási menedzser.