Jön a pénz, de olyan támogatási rendszer is kell, ami lendületet ad a magyar cégeknek

Megnyílnak az uniós források, és ezeken belül jelentős összeg áll rendelkezésre gazdaságfejlesztésre, ezért érdemes átgondolni a vállalati támogatások alapelveit és lehetséges kritériumait. Ennek során külön kell kezelni a mikroszférát, a startup jellegű cégeket és a derékhadat, a már működő kis-középvállalatokból álló szektort. A következőkben ennek a derékhadnak a bevonására, annak lehetőségeire koncentrálok.*

Megközelítésem alapvetően a vállalati teljesítménynövekedés szempontjait veszi figyelembe, részben alapozva korábbi évek támogatási programjainak általam is ismert, nem mindig pozitív tapasztalataira.

Teljesítménynövekedés alatt alapvetően termelékenységnövekedést értek, ami a hozzáadott értékben (HÉ) jelenik meg. A hozzáadott érték igen jól közelíti a vállalatok GDP-hozzájárulását, így a makrogazdasági célokhoz is illeszkedik. Éppen ezért a támogatások odaítélésénél, a gazdasági mutatók közül a hozzáadott érték tömegét és az egy főre jutó összegét tekintem kulcstényezőnek, kritériumnak.

A hozzáadott érték kicsit leegyszerűsített közelítése a vállalati személyi költség + adó és kamat előtti nyereség (EBIT) + amortizáció. Ezek a normál pénzügyi kimutatásokból egyértelműen meghatározhatók. Lefelé ugyan torzíthat például a szürke foglalkoztatás vagy a nyereség „beállítása” miatt, de ha a támogatási rendszer kritériumai alapján ez alapján szenved valaki hátrányt, akkor ez akár a fehérítés felé is hathat.

A támogatási rendszernek ideális esetben az kell legyen a célja, hogy növelje a vállalat által megtermelt hozzáadott érték tömegét és egyidejűleg a vállalatnál foglalkoztatottak egy főre jutó hozzáadott értékét is. Lehetnek olyan racionális fejlesztések, amelyek munkaerő-kiváltást eredményeznek (automatizálás, informatikai fejlesztések), aminek következtében nő az egy főre jutó hozzáadott érték, de nem nő a HÉ tömege. Másik szélsőségként olyan extenzív fejlesztés (lefelé történő integráció) is elképzelhető, amikor nő a hozzáadott érték tömege, de csökken az egy főre jutó értéke. Az olyan fejlesztés támogatása, amelynél egyik sem nő, társadalmilag nem racionális, nem támogatható. Bizonyára lehetne eseteket kreálni arra, hogy ez mégis lehetne társadalmilag is észszerű, azonban azokat nem egy hatékonyságorientált versenyre épülő forráselosztási rendszerben kell – annak fellazításával – kezelni.

A gazdaság jelenlegi állapotában nem lehet cél a fejlesztés struktúrájának (iparág, gép, informatika) vagy egyik-másik vállalati funkciónak a kiemelése. A korábbi, például információs rendszert is preferáló pályázatok haszna minimális: kipipálták, hogy a fő céljukat is meg tudják valósítani. Akiben nem merült fel egy integrált információs rendszer kialakításának szükségessége, az támogatással – tanácsadóval – sem lesz képes adaptálni azt. A vállalat saját versenypozíciójából tudja, mire van igazán szüksége a fejlődéséhez. Ha ezt felismeri, nagy eséllyel képes is lesz annak megvalósítására. Kívülről a gazdaságirányításnak elsősorban a támogatás feltételrendszerét, a teljesítmény kritériumokat célszerű beépíteni a rendszerbe.

A támogatási rendszer nagy kérdése, hogy a jövőre vonatkozó ígéretek (többletteljesítmény vagy bármilyen a gazdaságpolitika által meghatározott cél, mint eddig a foglalkoztatás) alapján rangsoroljuk a vállalati pályázatokat, vagy súlyt kap az is, hogy az eddigiekben milyen volt a teljesítménye a cégnek. Feltételezhető, hogy az a cég, amelyik nagyobb teljesítményt mutatott az elmúlt években, valószínűleg jobb (piaci pozícióban, szervezetben, tevékenységi körben, menedzsmentben). Az pedig általános tapasztalat, hogy a vállalatok 80 százalékának teljesítménye csak lassan változik, vagyis „ragad” az eddigi szinthez. A kiugrók és a lemaradók még középtávon is bőven beleférnek a legfelső, illetve a legalsó 10 százalékba. Egy széles bázisú, hatékonyságorientált támogatási rendszerben a 80 százalékra érdemes koncentrálni. A kiugrókat nem kell kizárni, de az ő forráshoz jutását a kockázati tőkebefektetők és a bankrendszer is segítheti. Az alsó 10 százaléknál a túlélés biztosítása pedig nem lehet egyetlen támogatási rendszernek sem a célja, ezt maximum a kormány kezelheti egyedileg.

Jelentős különbségek vannak a vállalatok teljesítményében. Ezek számos forrásból származnak, és ezekkel is szembe kell nézni egy fejlesztési támogatási rendszer megalkotásánál. Ugyanakkor, ha nem akarunk „pántlikázott”, nagy részletességgel testre (néhány vállalatra, alágazatra vagy a potenciális beszállítókra – volt ilyen!) szabott támogatási rendszert kialakítani, akkor egységes kritériumokat és mércét kell alkalmazni. Ez a rendszerbe vetett bizalmat is erősíti, egyben növeli a részvevők körét.

Vannak különbségek, amelyek magából az iparágból, annak nemzetközi pozíciójából erednek. (Például a könnyűiparban többnyire alacsonyabb a bér és a hozzáadott érték.) Más esetben – mint a járműiparban – a technológiai színvonal, a globális ellátási láncba integrálódás, illetve az abban elfoglalt hely befolyásolja a teljesítményeket. Ezért egy egységes kritériumrendszerben (HÉ/fő) a cég relatív pozícióját indokolt az iparági átlaghoz (kétjegyű KSH besorolás) viszonyítani.

A területi különbségek kétségtelenül fennállnak, bár ha a vállalatok foglalkoztatási struktúráját (képzettségi szintet, a felsőfokú, illetve szakképzettek arányát) is figyelembe vesszük, akkor vizsgálataink szerint ez már nem teljesen egyértelmű.

Az iparági hovatartozásnál sokkal nagyobb szerepet játszanak a vállalati egyedi különbségek. Egy-egy iparágon belül is akár négy-ötszörös szórás is lehet az egy főre jutó hozzáadott értékben. Ez nem kötődik a vállalatok méretéhez, sőt önmagában az exportjukhoz sem. Ezek forrása specifikus, az adott vállalat sajátossága.

A tartósan kiemelkedő teljesítményű cégek, a „bajnokok” a támogatásra érdemesek, ha van előremutató, a jövő ígéretével rendelkező projektjük.

Összességében a pályázati rendszerben a fő iránynál a következő alapelvek követését látom racionálisnak:

• versenyközpontú, egyben versenysemleges, vagyis a pályázati pénzek speciális gazdaságpolitikai célokhoz nem kötődő része nyitott minden működő, minimum egy (vagy két) lezárt teljes üzleti évvel rendelkező vállalat számára.
• A pályázatok befogadási kritériumaként a múltbeli HÉ/fő (minimum egy teljes lezárt üzleti év, de két-három lenne az ideális) játsszon szerepet. Az iparági átlag HÉ/fő 80 százalékát egy-három év átlagában el nem érő vállalat nem pályázhat. (Ez a 80 százalékos alsó határ képes kezelni az ágazati és a regionális különbségek okozta pozíciókülönbségeket is.)
• A pályázatok értékelésénél a HÉ/fő vállalt ötéves változása a döntő értékelési, rangsorolási kritérium (például 60 százalékos súllyal). Ez egyrészt a hozzáadott érték tömegének, másrészt a termelékenységnek a növekedését feltételezi. Ha csak ez egyik áll fenn, akkor a pontszám (60 százalék) csökken, az iparági átlaghoz viszonyított HÉ/fő függvényében.
• A pályázatok értékelésénél a múltbeli termelékenységi szintet (HÉ/fő) hitelességi bónuszként számításba kellene venni, akár publikusan előre meghirdetett skálán. (Például a pontok 25 százalékát az elmúlt három év iparági HÉ/fő mutatóhoz viszonyított érték alapján osztják fel.) Ebből következően az iparág élenjárói előnnyel indulnak.
• A gazdaságban égetően szükség van növekedésre. Szükség van egy új „helyreállításra”, de a vállalati és sok piaci szerkezet is torzult. (NER-közeli vállalatok, a „közbeszerzés” bajnokai, illetve a másik oldalon a piaci versenyben ezért hátrányt szenvedett vállalatok egyaránt érintettjei ennek a torzulásnak.) E torzult szerkezet piaci korrekciója, az újrarendeződés időigényes, ugyanakkor csak a környezet, a bizalom, a kiszámíthatóság javítása, a verseny erősítése az állami feladat. Emiatt iparági, gazdaságszerkezeti változtatási célokat csak két-három év után érdemes kitűzni, akkor inkább lesz semleges, teljesítményalapú a verseny a vállalatok között.
• A növekedést lehet gyorsítani a pályázati rendszerrel. Egy egészséges vállalat jövedelmet termel, ami eleve növekedési forrás. Ezért a tartós növekedést külön pozitívumként érdemes értékelni. Ugyanakkor ez a szerves (önfinanszírozó) fejlődés lehet korlátos, részben a tőkeigényessége vagy akár a méretváltás szükségessége miatt. Itt van tere a támogatásoknak, ez jól alátámasztható a pályázatokban üzleti tervvel, fejlődési pályával, vagyis számszerű teljesítményelvárások határozhatók meg. A növekedés teremtette forrásszükségletben az értékesebb, amely a korábbi nagyobb növekedéssel párosul. A korábbi nagyobb növekedés mögött nemcsak beruházások állnak, hanem a működő tőke (forgótőke) igény is nőtt, vagyis ez a cég újra befektetett, esetleg hitelt vett fel. Valószínűleg kevesebb osztalékot fizetett, ennek ellenére kisebbek a szerves növekedési esélyei, kifeszített – adóssággal terhelt – a mérlege. Ezért az elmúlt három év hozzáadottérték-növekedését is figyelembe venném a pályázat értékelésénél: aki növekedési pályán van, az esélyesebb annak a folytatására, mint az, aki majd most „robbant”. Itt az előző évi iparági (országos) átlagbér-növekedést venném alapnak, és a hozzáadott érték tömegének az a fölötti növekedéséhez rendelnék skálázva legalább 15 százalékot az összes pontszámból.*
  Egy differenciált értékelési rendszerben nem kell mindenkinek 100 százalékot elérni a pontozásban, ha ebben nem kap pontot, akkor az nem jelent problémát. Ez politikailag is védhető, a „mi pénzünket” ne adjuk olyanoknak, akik nem bizonyítottak, sőt alulteljesítettek.
• A támogatási szerződésben a hozzáadottérték-volument és/vagy a HÉ/fő-növekedést öt évre rögzíteném. A támogatás függő – amortizálódó – támogatás lenne, és az üzleti terv HÉ-vállalásának a teljesítésével lehetne elszámolni végleges támogatásként részletekben öt év alatt. Vagyis az ötéves futamidő alatt a szerződés teljesítése alapján kerül át a támogatás a saját tőkébe. Az elmaradás – maximum egy-két év türelmi idő után – részben vagy egészében visszterhessé válik, vagyis kamatozó hitellé alakul, amit öt év alatt vissza kell fizetni. Ez a kockázatvállalást a vállalat oldalára helyezi. A visszterhesség megjelenése korlátozza a támogatott fejlesztések túlárazását is, ami eddig gyakori volt.
• Építési beruházásra direkt támogatást nem lehetne elszámolni. Ez a legkorruptabb és a legkevésbé ellenőrizhető terület. Az építési igényeket, amelyek kétségtelenül velejárói a növekedésnek, a lízing felé kellene terelni. Minimum tíz év futamidő esetén kamattámogatást lehetne adni rá, ami MNB-alapkamathoz kötötten mozgó. Ez tőkepiaci és építőipari élénkítést is hozhat, de javíthatja az ipari parkok esélyét, és csökkenti a városon belüli ipar okozta problémákat is.
• Limitálnám a projekten belül a támogatás arányát maximum 50-60 százalékban. A saját erőt minimum 15 százalékban állapítanám meg, még ez is nagymértékben csökkenti a vállalat kockázatérzékenységét. A banki forrás bevonása a finanszírozásba (25-35%) javítja a folyamat kontrollját, segíti a támogató szervezet munkáját, csökkenti a túlárazást. A banki forrás bevonását segítené, ha a bank legalább a támogató szervezettel azonos „fedezetet” kapna, vagyis a korábbiaktól eltérően nem első helyi zálogjogosult lenne a támogató szervezet.

Mindemellett van számos dilemma is, ezek egyike, hogy EU-konform módon nehéz preferenciákat beépíteni a rendszerbe a tulajdon alapján. A magyar és a magyarországi döntési központtal rendelkező, „teljes funkciós” külföldi tulajdoni többségű vállalatok előnyben részesítése lenne kívánatos. Ugyan a hazai tulajdonú cégek átlagban kevésbé termelékenyek, de számuk nagyon nagy, regionálisan sokkal inkább szórtak, így felhozásuk, növekedésük gyorsítása gazdasági, társadalmi és helyi régiós előnyökkel is járna. A teljes funkciós (nem összeszerelő) külföldiek – különösen, ha azok a hazai piacra is termelnek – többnyire hatékonyabbak. Előny, hogy többnyire jobban integráltak, és náluk kisebb a transzferárak lehetséges szerepe is. A HÉ/fő mutató jól szelektálhat minden körben. A összeszerelő, egyszerű munkát végző üzemek termelékenysége ma is kisebb, mint az iparági átlag, akár külföldi, akár magyar magántulajdonban vannak.

Az SSC-k kezelése számomra nagy kérdés. Benyomásaim szerint nagyon kevés a tudástranszfer, bér plusz alapon történő árképzés folyik, nincs pótlólagos befektetés. Elvileg itt nagyobb az egy főre jutó hozzáadott érték, de ha a képzettségi különbségeket kiszűrjük, akkor ez eliminálódik. A kérdés az, hogy a felsőfokú végezettségűek hol járulnak hozzá a nagyobb hozzáadott értékhez, az SSC-ban vagy a középvállalatban.*

A támogatás és osztalékkorlátozás az ötéves horizonton belül felmerül, kellene, de a tulajdonosok oldaláról ez érzékeny pont. Lehet, hogy ökölszabály kell: a támogatási periódusban az osztalék nem lehet több, mint a profit 40 százaléka, vagy nulla, ha a támogatási szerződés időarányos vállalása nem teljesül.

A hazai tulajdonú cégek többsége méretproblémákkal küszködik. Itt nem az üzemgazdasági méretről van szó, hanem vállalati méretről. Egy kis országnak a hazai piacon a legnagyobb piaci részesedéssel bíró vállalta nemzetközileg még lehet kicsi. Ezt a szerves fejlődés csak hosszú idő alatt oldhatja meg, ugyanakkor szükség lenne hazai és külföldi társasági befektetésekre, méretnövelésre a nemzetközi versenyképességhez. Ennek megoldása egy olyan gazdaságpolitikai dilemma, amit eddig nem sikerült megoldani, az elmúlt időszak preferált „nemzeti bajnokai” nem voltak sikeresek ebben.

Az európai uniós pénzek felszabadítása forrásokat biztosít a vállalati fejlesztések támogatásához. Jó lenne, ha ezek a fejlesztések a növekedés, a felzárkózás forrásává válnának. Ebben jelentős szerep jut a forráselosztás kritériumainak, de ugyanilyen jelentős szerepe van a vállalati szférának, a versenyorientáltságának, a támogatás által közvetített hatékonysági kritériumok elérésének. Cél a források lehívása, de jó lenne, ha önmagunkkal, a „saját gyerekünkkel” szemben is szigorú kritériumokat és elvárásokat támasztanánk. Ez a hosszú távú érdekünk.