Eurócsatlakozás – szükségszerűség és történelmi lehetőség

Az elmúlt hónapokban, valószínűleg nem függetlenül a Covid-válság okozta gazdasági problémáktól, valamelyest megnőtt a magyar eurócsatlakozással foglalkozó írások száma. Érdekes módon mind a csatlakozást nyíltan vagy burkoltan ellenzők, mind pedig az azt támogatók megszólalásai szinte kizárólag a kérdés maximum középtávú makrogazdasági hatásaival foglalkoznak. Jelen írás nem kíván vitatkozni az eurószkeptikusok érveivel, hanem megkísérli a témát ennél szélesebb kontextusba helyezni.

Az euró a támadások kereszttüzében

Már első ránézésre is nyilvánvaló, hogy az euró mind a Londoni Citynek, mind pedig a Wall Streetnek komoly konkurenciát támasztott. A közös európai pénz alig néhány év alatt a dollárt is megszorongatva a világ második tartalék valutájává vált, az angol font szerepe pedig drámaian csökkent a világban. A konkurenciaharc egyik ismert eleme a vetélytárs lebecsülése és ócsárlása. Következzék néhány példa.

Mint azt Raymond F. Smith nyugállományú amerikai diplomata emlékezetünkbe idézte, a Brit Birodalom egyik fontos érdeke annak megakadályozása, hogy a kontinentális Európát egyetlen hatalom uralja. Ezért nem lepődhetünk meg azon, hogy a Centre for Economics and Business Research londoni elemzői 2011 januárban 60%-os esélyt adtak annak, hogy „legalább egy, de valószínűleg inkább több” tagország távozik az euróövezetből 2012 végéig. 2015-ben a Capital Economics elemzői már egyenesen arra biztattak, hogy eljött az ideje „Görögország elengedésének” – és mindezt akkor, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy az EU túljutott a görög válság nehezebb szakaszán.

Az amerikai alaphangot Milton Friedman 1997-es cikke adta meg: „The Euro: Monetary Unity To Political Disunity”. J. Stiglitz Nobel díjas közgazdász 2015-ben feltett kérdésében benne van a válasz, „Meg lehet-e menteni az eurót?” Nincs mit csodálkozni azon sem, hogy Trump uniós nagykövetjelöltje 2016-ban az euróövezet gyors végét jövendölte.

Az orosz közszereplők és a mainstream sajtó EU-val kapcsolatos megnyilvánulásaiban a 60-70-es évek Közös Piacra vonatkozó sztereotípiái köszönnek vissza. Így a kormány által alapított Orosz Nemzetközi Ügyek Tanácsának vezérigazgatója egy ez év januári rádióinterjúban az EU-t egyszerűen katonapolitikai törpének minősítette. De a liberális oldal képviselői sem mindig objektívebbek: a Nyezaviszimaja Gazeta tulajdonos-főszerkesztője nemes egyszerűséggel a balti államokat, Lengyelországot, Csehországot és Szlovákiát „gyülekezetként” határozta meg, az ő ellenvéleményük elfogadását megítélése szerint Oroszország „nem engedheti meg magának”. A Moszkva város tulajdonában lévő Államigazgatási Egyetem rektora pedig egy konferencián, jelen sorok szerzőjének füle hallatára, 2011-ben kijelentette, hogy „biztos forrásból” származó értesülése van arról, hogy a görög kormány Moszkvához (sic!) fordult a drachma újranyomása ügyében.

A magyar kormány és Brüsszel folyamatos nyilatkozatháborújának zajában a közvélemény jószerével már nem is reagált a magyar parlament elnökének múlt év novemberi nyilatkozatára, amely szerint az EU az ő életében meg fog szűnni jelen formájában.

Matolcsy György egy FT-ben 2019-ben megjelent írásában kerek perec kijelentette: „We need to admit, that the euro was a mistake” („Be kell vallanunk, az euró egy hiba volt”).

Érzékelve a propaganda ontotta össztüzet, a hazai szakmai megszólalók többsége erőnek erejével kizárólag az euróbevezetés „veszélyeire” koncentrál, a nyilvánvaló pozitívumokról, valamint a halogatás költségeiről szinte szó sem esik.

Ilyen negatív EU/eurócunami mellett nem csodálkozhatunk azon, hogy még a véleményformáló hazai értelmiség európárti része is elbizonytalanodott, és úgy tűnik, nem nagyon mer határozottan állást foglalni a mihamarabbi csatlakozás mellett.

Az euró egy több mint 70 éves folyamat logikus és nélkülözhetetlen állomása

Még Európa nagy részén a romokat sem sikerült teljes mértékben eltakarítani, amikor 1950-ben 16 nyugat-európai ország megalapította a Fizetési Uniót, amely a tagországok közötti áru- és szolgáltatásszállítások elszámolását intézte egy multilaterális barter rendszer keretében. Az unió hatékonyságát nem csupán Nyugat-Európa hihetetlen gyors helyreállításában játszott szerepe („német és olasz gazdasági csoda”), hanem a szisztéma KGST-elszámolásokkal való összevetése is bizonyítja. A mi kelet-európai fertályunkon, annak ellenére, hogy minden parancsra ment, soha nem működött az ún. „transzferábilis rubel”, a tagországok kizárólag kétoldalú keretekben számoltak el egymással. A rendszer valódi effektivitásáról a széles közvélemény csak 1991-ben értesülhetett, amikor megjelentek az első cikkek az „orosz adósságról”.

A nyugat-európai háború utáni újjáépülés befejezésétől egészen a vietnámi háború „eldurvulásáig”, azaz a 60-as évek második feléig stabilan működött a dolláralapú Bretton Woods-i rendszer, majd annak megroppanását követő közel egy évtizedes útkeresést lezárva 1979-ben 8 európai ország létrehozta az Európai Valuta Uniót (később ehhez további 6 ország csatlakozott), amely magába foglalta az ún. valutaárfolyam-rendszert (Exchange Rate Mechanism, ERM–I), a közös valutát (European Currency Unit – ECU), valamint egy felügyeleti és támogatási szerepet betöltő együttműködési alapot (European Monetary Cooperation Fund).

A rendszer központi eleme nyilvánvalóan a közös pénz, az ECU volt, amely segítségével egyrészt az egyes valuták közötti keresztárfolyamokat határozták meg, másrészt pedig a központi bankok közötti elszámolásra szolgált. A fent leírt rendszer transzformálódott 1999-ben a Monetáris Unióba, illetve az ERM–II-be, s az adott folyamat eredményeképpen jött létre az euró, s teremtődött meg egyben a további országok csatlakozását biztosító rendszer is.

Azt a következtetést minden kétséget kizáróan levonhatjuk az ECU pontosan húszéves történetéből, hogy az 1999. január 1-én számlapénz formájában bevezetett euró nem ráérő nyugdíjas bankárok kávéházi asztal mellett kiagyalt szüleménye volt, hanem az EU létrejöttében megtestesülő egyre szorosabbá váló integráció központi monetáris és szimbolikus eszköze.

A válságok és annak hatásai

Bár a Lehman Brothers bedőlésének hatásai nem kímélték az eurózónát sem, a gazdaság szereplői nem estek pánikba. Az akkor igencsak túlértékelt euró árfolyama 10%-kal csökkent a dollárhoz képest 2008 szeptember 1. és 2012. december 31. között, ugyanebben az időszakban a dán koronához képest az euró árfolyama nem változott, a svéd és norvég koronához képest az árfolyam 9, illetve 7%-kal csökkent, olyan „feltörekvő” valutákhoz képest, mint a forint vagy a rubel, pedig erősödött is – miközben 2010–2012-ben nem csak a csapból, hanem még a vasalóból is az eurózóna közelgő összeomlásáról jöttek a hírek.

A kialakult válsághelyzetre az EU gyorsan reagált, s ideiglenes eszközként létrehozta az Európai Pénzügyi Stabilizációs Mechanizmust (EFSM), amely 2011–2015 között a bajba jutott Írországnak, Portugáliának és Görögországnak nyújtott összesen mintegy 54 milliárd EUR értékű hitelt. A helyzet konszolidálódásával az EFSM egy állandó eszközzé, a ma is működő Európai Stabilitási Mechanizmussá alakult át 2015-ben. Összességében tehát megállapíthatjuk, hogy a joggal kritizált rendkívül bürokratikus eljárási rend ellenére,

mind az euró, mind az EU egészében nem vizsgázott rosszul, elfogadható veszteség mellett túlélt egy olyan gazdasági világválságot, amelynek kirobbanásához mind a valós okokat, mind a közvetlen előzményeket tekintve vajmi kevés köze volt.

Természetesen az ESM megalkotásával és a bajba jutottak megsegítésével a válságra adandó válaszok nem értek véget. Megalakult a két pillérre támaszkodó Bankunió (Egységes Felügyeleti Mechanizmus és Egységes Szanálási Mechanizmus), létrejött és működik az Európai Bank Hatóság (European Banking Authority, mi több, az EBA-nak mi is tagjai vagyunk). A fentieken túl egy sor egyéb olyan egyezmény került aláírásra, módosításra, illetve kezdeményezés született, amelyek szintén egy újabb válság kirobbanását igyekeznek megakadályozni, illetve annak esetleges hatásait kívánják csökkenteni (Stabilitási, Koordinációs és Irányítási Szerződés, Stabilitási és Növekedési Egyezmény, Európai Stabilitási Alap, Európai Gazdasági és Pénzügyminisztérium terve stb.).

Ismerve az elmúlt évtizedben létrejött stabilizációs mechanizmust, a krími–donyecki és a Covid-válságokra adott válaszokat, valamint az eurózóna működésének jobb koordinálására vonatkozó terveket, teljes biztonsággal kijelenthető, hogy az eurót semmilyen belső, EU-belüli gazdasági jellegű kihívás, illetve külső gazdasági-politikai válság nem képes megroppantani. Az euróövezet felbomlását csak EU-n belüli politikai döntések okozhatják, például ha Németország és Franciaország úgy dönt, hogy kilép az EU-ból – és bár Spengler óta tudjuk, hogy a Nyugat folyamatosan hanyatlik, ennek az elmúlt 75 év fényében szinte nulla az esélye.

Az euróövezet és Magyarország

Bár valószínűleg sokak számára ez meglepő, Magyarország az EU egyik leginkább integrálódott tagországa. A 2020-as adatok szerint hazánk kivitelének kb. 77% irányult az EU tagállamaiba, ezzel az EU-n belül a negyedik helyen állunk, az előttünk lévő Luxemburg, Szlovákia és Csehország integráltsági foka ennél alig nagyobb, 78–80%. Az EU nagy tagállamai közül a német export 52%-a, a francia export 53%, míg például a kicsik közül a görög export 58%-a irányult az EU-ba.

Az elmúlt 20 év nominális exportvolumenei is impozánsak, míg 2002-ben az EU-ba irányuló magyar áruexport értéke 30 milliárd euró volt, ez 2020-ra felment 80 milliárdra, persze mások is fejlődtek, például Görögország EU-exportja 2002-ben 8 Mrd EUR volt, ez 2020-ra felment 18 milliárdra. A magyar teljesítmény értékét azonban jól mutatja, hogy az EU-ba 1981-ben belépett Görögország EU-exportja még 2020-ban is alig volt több, mint a 2002-es magyar EU-export fele.

Szintén sokatmondó adat az egyes tagállamok részaránya az intra EU-exportban. Itt Magyarország 2,89%-kal a 9. helyen áll, a volt szocialista blokk országai közül csak Lengyelország (6,15%) és Csehország (4,69%) van előttünk. Ausztria részaránya alig nagyobb, mint a miénk (3,56%), de például Svédország (2,5%), Portugália (1,35%) és Görögország (0,62%) elmarad tőlünk.

A fentiek fényében érdemes két mikroszintű problémát is megemlíteni. Ilyen kitettség és exportvolumen mellett a magyar cégek jelentős, teljes működésükre kiható súlyos árfolyamkockázatnak vannak kitéve, ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a Magyarországon működő multik megtalálják az ebből adódó bizonytalanság csökkentésének a módját.

Ennél sokkal rosszabb a helyzet a kormány által is fontosnak tartott magyar tőkekivitel bővítése terén. Amennyiben egy magyar cég külföldi jelenlétének erősítése érdekében például gyárat kíván építeni határainkon túl, mondjuk, a kormány által preferált keleti nyitás keretében, azonnal szembe találja magát azzal, hogy a gyárhoz az euróövezetből importálni kívánt berendezések ára a forint mostani volatilitása mellett szinte tervezhetetlen, az ezt enyhíteni hivatott hedge pedig szintén a volatilitás, valamint a kormány és Brüsszel állandó pengeváltásai miatt megfizethetetlenül drága. Ergo

magyar euró nélkül aligha remélhető a magyar tőkekivitel és ezzel a külföldi magyar jelenlét érdemi növelése – márpedig ez a magyar tulajdonú vállalatok fejlődésének egyik kulcseleme.

Az EU egy természetes, a történelem keserű tapasztalatain alapuló folyamat eredményeként jött létre, az euró a válságok során minimum nem vizsgázott rosszul, szinte példa nélküli stabilizációs mechanizmussal rendelkezik, a magyar gazdaság az egyik leginkább az EU-ba integrálódott a tagállamok között, és egy kis gazdaság számára az önálló monetáris politika a globális világban nyilvánvalóan illúzió, a fentiek ellenére bármilyen meglepő, mégis úgy vélem, hogy az euróövezethez való csatlakozás esetében a gazdasági szempontok bár fontosak, mégis csak másodlagosak.

Minden nemzet életében vannak sorsfordító pillanatok, amikor bátor döntésekre van szükség, Géza fejedelem az augsburgi csatavesztés után döntött a kereszténység felvételéről, Deák Ferenc és köre a 48-as forradalom leverését követően kiegyezett a Habsburgokkal, a 90-es évek magyar kormányai hazánk EU-csatlakozását messze a legfontosabb nemzetközi prioritásnak tekintették. A magyar nemzet ezeréves álma az Európához történő teljes körű csatlakozásról csak akkor teljesedhet be, ha az euróövezetnek is tagjai leszünk. Nincs helye patikamérlegen méricskélni a rövid távú előnyöket és hátrányokat, ne merengjünk azon, hogy Észak és Dél széttart, sikertörténet-e a Baltikum és Szlovákia csatlakozása, fenyegeti-e államcsőd Olaszországot, tegyük a dolgunkat legjobb tudásunk szerint, és mihamarabb éljünk ezzel a történelmi lehetőséggel. Minél tovább halogatjuk, annál nehezebb lesz, mivel enélkül csak távolodni fogunk az EU élenjáró országaitól, soha nem fogjuk elérni az EU átlagos gazdasági fejlettségének áhított 90%-át.