Városi legenda, hogy a kórházi szállítók előre beárazzák a késedelmes fizetést
2021. december 15. – 05:16
Ez itt a Névérték, a Telex tematikus gazdasági blogja, amelyben külső elemzők, szakértők cikkeit olvashatják. A blogban közölt írások és az azokban megfogalmazott vélemények a szerzők álláspontját tükrözik.
A magyarországi kórházak eladósodása kapcsán a Telexen 2021. december 10-én megjelent véleménycikk a beszerzési szakértő szemszögéből elemezte a téma közgazdasági és szakpolitikai összefüggéseit. A szerző, Deme Zoltán alapvető állítása, hogy a kifizetetlen kórházi számlák felhalmozása a kulcsszereplők – a kormányzat, az intézmények menedzsmentje és a beszállító cégek – tudatos, sőt cinikus összjátékának eredménye.
Ezzel az állítással vitába szállva az alábbiakban amellett fogok érvelni, hogy a beszállítók a kórházi eladósodás kárvallottjai, akik az egészségügyi intézmények kiszámítható gazdálkodásában érdekeltek.
Az egészségügy gazdasági összefüggéseivel foglalkozó legkülönbözőbb szakemberek körében időről időre megfogalmazódik, és Deme Zoltán írásában is visszaköszön az a gondolat, hogy a fizetési késedelem beépül az árakba, és így a beszállítók számára voltaképpen nem is jelent különösebb problémát.
Tapasztalataim szerint ezt a tételmondatot – afféle axiómaként – soha nem követi bizonyítás vagy érdemi alátámasztás. Az ugyanis nem több, mint egy városi legenda.
A valóságban a kórházak fizetési késedelmét a beszállítók képtelenek előre beárazni. Ha valamelyik cég megkísérli, a legelső felmerülő kérdés rögtön az, hogy milyen hosszú időtartamot kell beáraznia? Érdemes ezt a kérdést alaposabban körüljárni.
A gyógyításhoz szükséges eszközöket a kórházak döntően tenderek útján szerzik be. A közbeszerzési eljárások alapesetben is több hónapig tartanak, amit egy jogorvoslati eljárás további hónapokkal, akár évekkel is meghosszabbíthat. A végleges árajánlat megtételekor így már azt sem lehet előre megmondani, hogy a szerződés megkötéséig mennyi idő fog eltelni. Ez a nehézség más szektorokban is fennáll, annak jelentősége azonban eltérő:
a kórházi felhasználású termékek piacán messze az állam a legnagyobb vevő, ezzel szemben a gépjárművek vagy a papíráruk értékesítőinek bevételeiből kisebb részt képviselnek a közbeszerzés útján elnyert szerződések.
A sikeres szerződéskötést a termékek leszállítása követi, általában ez a legkevésbé problematikus szakasz a kórház és a beszállító kapcsolatában. A számla kiállítását követően a szállító bevallja és befizeti áfát a költségvetésbe. Miután megadta a „császárnak, ami a császáré”, várja az őt jogosan megillető vételárat.
Ezen a ponton válik teljességgel kiszámíthatatlanná a helyzet. A sokak által menetrendszerűnek vélt (remélt) év végi kórházi adósságrendezés az elmúlt évtizedben többször elmaradt. A 2019. évi konszolidáció helyett a kormányzat 2020 februárjában az üzleti élettől idegen megoldással arra próbálta – finoman fogalmazva – rábírni a nagyobb beszállítókat, hogy utólag adjanak engedményt az akár egy-másfél évvel korábban teljesített szerződések ellenértékéből. De megtörtént az is, hogy a kórházak lejárt adósságállománya 25 hónapon át folyamatosan meghaladta az 50 milliárd forintot (2013. április és 2015. május között).
Másfelől azonban az sem igaz, hogy a tartozást felhalmozó kórházak egyáltalán nem egyenlítik ki az orvostechnikai szállítók számláit. Valójában egyes számlákat kifizetnek, míg másokat hátrébb sorolnak. A helyzet csak akkor válik egyértelművé, amikor az ellenérték megérkezik a beszállító számlájára.
További bizonytalansági tényezőt jelent a forint árfolyamának kiszámíthatatlansága. Az orvostechnikai iparágban is megtörtént a nemzetközi ellátási láncok kiépülése. A többi országhoz hasonlóan Magyarország is külföldről hozza be az egészségügyi ellátórendszer működéséhez szükséges eszközök jelentős részét, emellett a hazai orvostechnikai gyártók is számos alapanyagot és alkatrészt importálnak. A szállítóknál tehát
a termékek előállításának vagy beszerzésének költsége jórészt euróban (vagy más külföldi valutában) jelentkezik, a kórházaink azonban forintban kérnek árajánlatot az általuk igényelt termékekre.
Szállító legyen a talpán, aki nem pusztán a számla kiegyenlítésének időpontját tudja prognosztizálni, hanem a forintárfolyam és – a kintlévőségek finanszírozási költségei szempontjából ugyancsak kulcsfontosságú – banki kamatok várható jövőbeli alakulását is. Márpedig enélkül nem építhető be a termék árazásába a vételár késedelmes kiegyenlítése.
A megalapozatlan árkalkuláció ugyanakkor könnyen visszaüthet: a kórházi eszközök minőségét előtérbe helyező más európai országokkal ellentétben Magyarországon az egészségügyi beszerzések nagy részében még mindig a termék ára az elbírálás egyedüli szempontja. Az ajánlattevők közötti versenyhelyzetben
a szerződés elvesztését kockáztatná az a vállalkozás, amelyik a jelzett bizonytalanságok mellett megkísérli beépíteni az ajánlati árba a fizetési késedelmet.
Az utóbbi időszak gyakorlati példát is szolgáltatott erre: van olyan sikeresen induló, ám azóta csődbe ment magyar orvostechnikai gyártó, amelyiknél kézzelfogható működési problémákhoz vezetett a kórházak késedelmes fizetése. A COVID ellátásban is használatos termékeket előállító vállalkozás 2019-ben csődbe ment, a rákövetkező évben az állam stratégiai fontosságú cégként próbálta megmenteni.
Az elmondottakat közvetve alátámasztja az is, hogy a statisztikai adatok szerint Magyarországon a kórházak által vásárolt egészségügyi termékek beszerzési árindexe az utóbbi tíz évben átlagosan 1% alatt maradt, és 2017. óta folyamatosan alulmúlta az általános inflációt (forrás: Országos Kórházi Főigazgatóság, Árinformáció az egészségügyi intézményekben, szakmai anyagok árindexe).
Fontos látni azt is, hogy a kórházak költségszerkezetében egyre inkább a személyi kiadások dominálnak. Az összes kórházi kiadásból az egészségügyi termékek 2020-ban mindössze 13%-ot tettek ki (forrás: a 2020-as zárszámadás). Mivel ebben a gyógyszerekre és vérkészítményekre fordított összegek is benne vannak, bizonyossággal kijelenthető, hogy az orvostechnikai eszközök részaránya a kórházak költségvetésében mára egyszámjegyűvé zsugorodott. A trend jövőre is folytatódik: a pénzügyminiszter tájékoztatása szerint 2022-ben a költségvetés az ideinél 769 milliárd forinttal többet fordít az egészségügyre, amelynek döntő részét – 460 milliárdot – az egészségügyi dolgozók béremelése teszi ki.
Tartósan 1% alatti termékárváltozás és a személyi kiadások erősödő dominanciája mellett tehát nemigen lehet a beszállítókon elverni a port a kórházak eladósodása miatt.
Már csak azért sem, mert a kifizetetlen számlákhoz vezető folyamat az állam teljes körű szabályozási és tulajdonosi kontrollja alatt áll. Az intézmények az államháztartás részeként működnek, menedzsmentjüket az állam nevezi ki, szolgáltatásaik díját az állam szabja meg, a beszerzéseikre vonatkozó követelményeket jogszabályok rögzítik, előírva többek között a fedezet nélküli kötelezettségvállalás tilalmát és a szerződésekben kiköthető fizetési határidőt is. Gazdálkodásukat az Állami Számvevőszék és a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal rendszeresen ellenőrzi.
Kétségtelen, hogy az eladósodás egy rendkívül összetett, soktényezős folyamat. A szakértők körében régóta közmegegyezés tárgya, de az utóbbi időben már a szakminiszter részéről is elhangzott, hogy az adósságállomány keletkezésének legfőbb oka a kórházak kedvezőtlen szakmai portfóliója (értsd: egyes ellátások elégtelen finanszírozása) és a kedvezőtlen intézményi struktúra.
Ehhez mintegy 30%-ban járul hozzá az intézmények menedzsmentjének felelőssége.
A kórházak fizetőképességének helyreállítását követően a probléma gyökere csak a valós ellátási költségeket fedező finanszírozással kezelhető. Emellett a kórházak menedzsmentjét is érdekeltté kell tenni a hatékony és transzparens gazdálkodásban. Ezt a két megoldási irányt egyébként 2018. és 2019. évi kormányhatározatok már konkrét feladatként nevesítették. Az intézkedések megvalósítására azonban – részben a járványhelyzet miatt – mindeddig nem került sor.
A koronavírus-világjárvány egyik fontos tapasztalata, hogy az egészségügyi ellátórendszer megfelelő működése a gazdaság növekedéséhez is nélkülözhetetlen, így az egészségügyre fordított közkiadásokra elsősorban nem költségként, hanem befektetésként érdemes tekinteni. Az orvostechnikai szektor nem a status quo fenntartásában érdekelt, hanem sokkal inkább a fenntarthatóan működő, valós költségek alapján finanszírozott kórházak kiszámítható gazdálkodásában.
