Schillinger Gyöngyvér: A szenvedés és az abból való kilábalás érdekelt

Jogi egyetemen végeztél, jelenleg közjegyzőhelyettesként dolgozol. A publikációs listád alapján néhány éve publikálsz irodalmi folyóiratokban, és augusztus végén jelent meg az első köteted. Hogyan jön össze a jogi pálya és a prózaírás?

Az irodalom, az írás mindig is része volt a családi életünknek. Olvasó család vagyunk, és a mamám egész életében írt naplókat, 11 éves koromtól én is, de nagyon szegények voltunk, így az esztétika szak, ahova vágytam, nem jöhetett szóba. A bátyám erősen javasolta, hogy menjek jogra, és akkor az ő szava még meghatározó volt a családban. Az már a szerencsén múlott, hogy bejött ez a választás, mert az első egyetemi előadástól kezdve úgy éreztem, hogy ez jó lesz nekem. Komolyan vettem, jogesetmegoldó versenyeket is nyertem. Rettentően introvertált, sérült ember voltam, vagyok, a jogra bekerülve viszont egyszer csak találtam az életemben valamit, amin keresztül meg tudok nyilvánulni, tudok kapcsolódni az emberekhez, és tudom magamat értékelni. Persze ennek megvan a hátulütője is: amikor jogászként kell megnyilvánulni, nincs gond, de ha magamról kell mondani valamit, az már nem megy annyira. Van egy jogászi énem meg az igazi.

Az önkifejezés vágya viszont mindig is erős volt bennem. Végül viszonylag későn, 34 éves kezdtem el járni Kukorelly Endre szemináriumára, és az nagy lökést adott, hogy jó visszajelzéseket kaptam. Annak a felismerése sem volt egyszerű, hogy nem lehetek egyszerre teljes értékű jogász meg író is. Banki jogtanácsosként például napi nyolc óránál jóval többet dolgoztam, alkalmazott ügyvédként még többet. Nem volt ritka, hogy éjfél előtt negyedórával rohantam a postára feladni az aznap határidős keresetlevelet, és másnap ugyanúgy bent vártak kilenckor az irodában. De az sem volt sokkal jobb, amikor elmentem egy önkormányzati céghez részmunkaidőben dolgozni – egyidejűleg azzal, hogy elkezdtem írószemináriumra járni –, pedig ott megállt az élet, munkaidőben is lehetett írni, mégsem tudtam elviselni, hogy nem végzek érdemi jogászi munkát. Ezért néhány éve átmentem közjegyzőhelyettesnek, most is részmunkaidőben dolgozom. Ez tempós érdemi munka, de nem követeli az egész életemet.

A regényed cselekménye egy hagyatéki tárgyalással veszi kezdetét, a tulajdonképpeni keretét pedig egy szövevényes csődeljárási csalás képezi, de szerepel még benne házassági szerződés és adásvételi szerződés is. Prózaíróként jelent számodra előnyt, például mélyebb ismereteket, másfajta látásmódot, hogy civilben jogász vagy?

Amikor ilyen témáról szeretnék írni, valószínűleg jár előnyökkel. Tudom például, hogy egy hagyatéki eljárás hogyan zajlik a gyakorlatban, nem kell megkérdeznem egy jogászt. A felnőtt életem nagy részét ebben a világban töltöttem, jól tudom például, hogy milyen egy ügyvédi iroda belső élete, talán az is előny lehet, hogy erről elég kevesen írnak. Viszont ennek nyilván megvan az a hátránya, hogy az élet más területeit kevésbé ismerem. A következő regényemben például szó nincs jogászokról, ott a mérnök apa karakteréhez a vízépítő mérnök apósomat és a férjemet kérdezgetem a részletekről.

Nem tartottál tőle, hogy a csődeljárási csalásról szóló részeknél az olvasók elvesztik a fonalat, és nem áll össze nekik a Hydra-ügy?

A Hydra-ügyet próbáltam úgy leegyszerűsíteni, hogy érthető legyen, és nemcsak a második fejezetben, hanem később is el vannak szórva részletek az ügyről. De azt hiszem, ha nem is érthető minden ponton, az azért mindenkinek világos, hogy itt valami nem oké, és valamiféle csalásban vesznek részt az ügyvédek. Meg talán ismerős a képlet. Az, hogy vannak cégtulajdonosok és ügyvezetők, akik összehaverkodnak, majd megcsinálják a maguk bizniszét, szerintem egyáltalán nem szokatlan a mai Magyarországon, az olvasók bőven hallhattak ilyen esetekről. Az én történetemnek is van valóságalapja, természetesen nem egyezik a cégnév, és a valóságban nem teljesen úgy történt, ahogy leírtam, de nem egy légből kapott történet.

A regény egyik szereplője úgy fogalmaz: „Nem gondoltál még rá, milyen elbaszott a jogi nyelv?” Te is ilyennek tartod?

A társadalmi viszonyok komplexek, a jogszabályok ennek megfelelően elkerülhetetlenül összetettek. Amikor végtelen számú élethelyzetből kell absztrahálni véges számú általános szabályokat, az nem tud úgy elhangozni, ahogy egy köznyelvi mondat, erősen megkomponált lesz és szükségszerűen általános jogi fogalmakat használ. Azt is tudomásul kell venni, hogy ez egy szaknyelv, mint az orvosi. Ez így rendben is van, noha nyilván vannak olyan jogszabályok is, amik feleslegesen komplikált megfogalmazásúak. Nekem inkább az a problémám, amikor a bíróság, hatóság olyan leveleket, végzéseket küld, amibe csak odahányja a jogszabályszöveget, és akkor az ügyfél értse meg, hogy mi van. Az ügyfél, pláne ha nincs jogi képviselője, ezt nem fogja tudni értelmezni. Közjegyzőhelyettesként próbálom lefordítani az ügyfél nyelvére a jogi szöveget.

Az interjú elején már utaltam a novellákat tartalmazó publikációs listádra. Milyen út vezetett a kisprózai művektől az első regényedig?

Nagyon sokáig azt gondoltam, hogy nem vagyok képes regényt írni, ezért novellákban gondolkodtam. Ezt a kéziratot megelőzte egy másik kézirat, amit szinte egy az egyben félretoltam. Ott már elindultam a regényforma felé, egész egyszerűen azért, mert voltak olyan karakterek, akik annyira megragadtak, hogy a következő novellát már nem teljesen tőlük függetlenül akartam megírni. Azt éreztem, hogy túl akarok lépni a novella keretein, jobban bele akartam mászni a szereplők sorsába és karakterébe. Fokozatosan jöttem rá, hogy amit szeretnék, az egyszerűen nem illeszthető bele egy elbeszéléskötetbe. Persze ahhoz, hogy regényt írjak, önbizalom is kellett, ami három éve még nem volt meg. Most is írok rövidebb szövegeket, de egész egyszerűen úgy érzem, hogy számomra sokkal több lehetőséget ad a kibontakozásra egy regény.

A könyv fülszövegében Szolláth Dávid irodalomtörténész, kritikus úgy fogalmaz, hogy ebben a regényben „minden benne van, ami az úgynevezett letehetetlen könyvekhez kell: jó karakterek, fordulatok, szex, sikkasztás, botrány”. Előzetesen próbáltad meghatározni magad számára, hogy mi a jó regény receptje?

Két fontos célom volt. Hogy a szereplőim élő, valósnak ható karakterek legyenek, és hogy ne legyenek a regényben sehova sem tartó, parttalan fejezetek. Nem tudom, mi a jó regény receptje, de úgy hiszem, hogy ezek fontosak. A párbeszédek érdekeltek még nagyon, hogy ne csak leírásokból és gondolatokból álljon a szöveg, ahogy azt sok novellánál látom, ebben például szerintem elmozdultam a saját korábbi szövegeimtől is. A párbeszéd több dologra jó, és fontos volt, hogy ezek vigyék előre a cselekményt, változzon meg a két karakter közötti viszony, de legalábbis derüljön ki valami fontos a karakterekről. Ne dobja le az olvasót.

A prózád jellegzetessége a gyors, vágásszerű szerkesztés. Vannak olyan szerzők, akik nagy hatással voltak rád ezen a téren?

Mondták mások is, hogy filmszerű a könyv, vagy klipszerű részek vannak benne, eddig nem olvastam könyvet, ami ebben hasonló lenne – bár biztos, hogy van –, itt inkább a filmek, sorozatok hatottak rám. A jelen idejű elbeszélés egyébként könnyebben hozza magával ennek a lehetőségét, mint a múlt idejű. Minden most van, az is most van, ami régen történt, mert az emlékek is az adott pillanatban, jelenetben érdekesek. A következő regényem ebben például más lesz, itt a szenvedés, a szenvedésből való kilábalás érdekelt olyan rövid időben összesűrítve, ahol különösen adja magát ez a szerkesztés.

A regényben főleg a pszichiáterhez járó Olga révén tematizálod a mentális betegségeket, illetve azok kezelésének sok esetben problematikus gyakorlatát. A Depimadár című tárcanovellád végén úgy fogalmazol a pszichiátriát megjárt szereplődről: „…ki tudja, mire gondol, amikor felteszi a szemüveget, és a karját lóbálva elindul, és úgy néz ki, mint bárki más. Mint bárki más a világon.” Ezekkel a szövegekkel arra is fel akartad hívni a figyelmet, hogy nem beszélünk a súlyuknak megfelelően a külvilág számára gyakran láthatatlan mentális problémákról?

Nem beszélünk róla, mert az érintett szégyelli, és mások sem olyan szívesen hallgatják az ilyen történeteket, ezek a problémák nem képezik a mindennapi csevegéseink részét. Gyakran a közvetlen hozzátartozókon és a pszichiátereken kívül másoknak nincs is erről közelebbi tudomásuk. Pedig a mentális betegségek gyakoriak, sokkal többeket érint, mint gondolnánk. Mész az utcán egy fél órát, és egész biztos, hogy szembejön veled egy ilyen ember. És amikor kapcsolatba kerülsz vele, nem tudod, sokszor nem is látod, hogy ő egyébként bajban van. Edukációs célom egyetlenegy szöveggel sincs, egyszerűen ezt az élményt szerettem volna átadni. Nem az érdekes talán, hogy a pszichiátria kategorizálja-e őt, hanem az, hogy bajban van, és sokan vagyunk így. Nekem elsősorban erről szól a Depimadár utolsó bekezdése.

Ha ennyire fontosnak érzed ezt a problémát, miért nem egy Olga-regényt írtál? Azért is kérdezem ezt, mert idővel mintha az Olga-szál hangsúlyosabbá is válna, mint a Balázsról szóló szövegrészek.

Mások is mondták, hogy igazából ez a könyv Olgáról szól, és hogy az ő karakterének van a legnagyobb érzelmi húzása. De meg akartam mutatni, hogy a világon nem csak Olgák léteznek, Balázs személyében kellett az ő ellenpontozása. Látszólag teljesen különböző karakterekről szerettem volna úgy írni, hogy megtaláljam a közös problémáikat. A következő regényben is azt keresem, hogy két különböző karakternek hogyan kapcsolódik össze az élete, és mit tudnak egymással tenni, hogyan tudnak egymásra hatni.

A toxikus családi háttér mindenképpen nagyon erősen összeköti a regényed szereplőit, azon belül is főleg a mérgező anyák szerepe hangsúlyos. A Telextárcákban nemrég megjelent Exit című novellád központi karaktere szintén egy elvált PR-koordinátor. Elsősorban miért rosszul funkcionáló vagy széthulló családokat jelenítesz meg ezekben a szövegekben?

Valószínűleg azért, mert sok ilyen családot látok magam körül. Nyilván Olga helyzete különösen nehéz, az alkoholista anyját ő próbálja a felszínen tartani, és hiányzik az életéből az apafigura. A nagymamájáról őriz jó emlékeket, de ő sem él már. Balázs családi háttere is komplikált, az anyja bosszúból kitagadja az örökségből, a bátyjával versengő a kapcsolata. Ilyen helyzetek léteznek, de valójában nem kell egy családi háttérnek ennyire terheltnek lennie ahhoz, hogy az ember motivációit ne határozza meg nagymértékben, hogy mit hoz otthonról. Nagyon sokszor a szüleinkhez képest határozzuk meg magunkat. A jobbik esetben, ha marad tisztelet a szülők felé, hasonlítani akarunk rájuk, a rosszabbik esetben el akarunk különbözni tőlük. És vannak azok az esetek, amikor nemcsak hogy különbözni szeretnénk, de a szülők akkora szenvedést okoznak, hogy teljesen el akarunk szakadni tőlük, és nélkülük élni tovább az életünket, azt remélve, hogy így megszabadulhatunk a szenvedéstől.

Az olvasóban az első pillanattól várakozást ébreszthet a regényed címe. Végül a 167. oldalon olvashatjuk a következő mondatokat: „Be se kellett volna jönnie. Rohadjon meg az összes, ezt az anyja mondja így. Rohadjon meg az összes.” Végül miért ezt a címet adtad a szövegnek?

Sok címverzióm volt, ezeken Mészáros Sándorral, a Kalligram vezetőjével legalább egy hónapig gondolkodtunk. Volt olyan, ami nekem nagyon tetszett, de rajtam kívül senkinek. Voltak a langyos, „jó, ez nem rossz, de annyira mégsem jó” megoldások, volt olyan, ami másnak nagyon tetszett, nekem kevésbé, szóval nem volt egyszerű. Végül ez volt az a címválasztás, amire kaptam hideget és meleget is az ismerőseimtől, de ezzel együtt elégedett vagyok vele.

Többen kérdeztek rá a címre, olyan is volt, aki nagyon dühös könyvet várt. És igen, az a düh, ami megjelenik a címben, benne van a regényben is, de nem csak így lehet olvasni ezt a címet. A cím azt fejezi ki, hogy a családtól való megszabadulás a szenvedés végét jelentheti a szereplők számára, de úgy gondolom, hogy a szabadulási vágy mellett arról is szó van, hogy mindkét szereplő szeretne valahogyan visszakapcsolódni a múltjához. Balázs jóval kevésbé reflektív érzelmileg, mint Olga, de amikor sms-eket küldözget a testvérének, meg hazamegy Kazincbarcikára az örökségnek nevezett holmikért, ott hagyja a nyaraló kulcsát, és visszamegy érte, azt jelenti, hogy benne is van ilyen vágy. Olga pedig szorosan része az anyja életének, és az utolsó előtti olgás fejezetig foglalkoztatja, hogy ki is az apja. Végül mindketten arra jutnak, hogy jó, akkor inkább rohadjon meg az összes. Persze nem csak erről szól a könyv, a szereplők érzelmi állapota a regény végén túlmutat a címen, ami azt is jelenti, hogy az önmeghatározásuk, ami nagyban kötődik a családjukhoz, változik.

Nemrég az Exit kapcsán a Facebook-oldaladon úgy fogalmaztál, hogy még mindig áll a gépeden 250 ezer karakternyi nyersanyag. Ezekkel milyen további terveid vannak?

Most elsősorban a második regényemmel foglalkozom, de vannak olyan szövegek, amiket novellává, elbeszéléssé, esetleg kisregénnyé lehetne formálni. Szolláth Dávid mondta még a könyv megjelenése előtt, hogy például a regényben csak érintőlegesen megjelenő Árnuska karakterére egy önálló kisregényt lehetne építeni. Árnuska karaktere (Dénes néven) sokkal jobban benne volt az első kéziratban, mint a kiadott regényben. Foglalkoztat is a gondolat, hogy a két regény közé jó lenne beilleszteni egy elbeszéléskötetet, de tartok tőle, hogy túlságosan kiesnék az új regény világából. Vannak más írók, akik párhuzamosan dolgoznak két köteten, vagy felváltva írják őket. Nem tudom, hogy ez menne-e nekem. De valószínű, hogy egy stilisztikailag letisztított 250 ezer karakternyi szöveg nem marad meg nyersanyag formájában, és egy részét átforgatom novellákba vagy a készülő regénybe. De ha mégsem, akkor sincs elvesztegetett szöveg, minden ki nem adott írás valahogyan része a regénynek is.