Schillinger Gyöngyvér: Depimadár

Késve érkezik a cukrászdába, és hosszan szabadkozik. Minden volt délelőtt, a gyereket megcsípte egy darázs, egyébként sincs időérzéke most. Vagy a méhek azok, amik csípnek?

Mióta kiengedték, állandóan az óráját nézi, és egy darabig mintha nem akarna múlni az idő, így mondja, érted, nem múlik az idő, máskor meg csak úgy huss. Kifolynak a kezemből a dolgok, mit lehessen csinálni, mondja, és remeg a keze a csészén.

Egyébként sem érti, hogy miért engedték ki. Persze játszotta az együttműködő beteget, a pszichiátriai osztály csak annak jó, aki még jobban meg akar őrülni. Csak hát ugye a kinti élet se kibírható.

Beletúr a hajába, remegő kézzel, szerinted látszik rajtam, hogy beteg vagyok? Soha nem voltam ilyen ronda, tíz kiló fogyás, az már meglátszik, anyám meg ezzel fáraszt, hogy úgy öregszem, mint a dédi. Mit akar ezzel mondani?

Belekortyol a kávéba, de rossz, mondja, és felhajtja az egészet. Krémest rendel, most úgyis ehet mindent, nem hízik egy dekát sem. A porcukros leveles tésztát letúrja róla, három kanál, és a krém eltűnik, az alját egyben tömi be. Köhögni kezd, azután annyit mond, a gyomrom.

A cukrászda kicsit lepukkant, szinte üres, csalódottan nézeget körbe, hogy neki ennyi az élet, havi egy cukrászda, és az is milyen már. Rám néz. Tudom ám, hogy képtelenség az egész. Ahogy viselkedem, amit mondok.

Kezét ráteszi a kezemre. De te rendes vagy. Már a gimiben rendes voltál, és azóta úristen, eltelt mennyi? Húsz év? Az érintése idegen, merev, gyorsan visszahúzza a kezét, és másfele néz, a szeme csillog. Most meg kéne köszönnöm, hogy még itt vagy nekem, de az elég nyálas lenne, nem?

Neked is megvan az életed, jó, gyereked nincs, de akkor is nehéz. Bár azt az ember el sem tudja képzelni, hogy az igazi szívás a gyerekkel jön. És nem azért, mert évekig nem alszol végig egy éjszakát sem, mert az alap. Hanem a kurva játszóterek. Nem lehet kibírni a sok hülyegyereket. A sajátomat még hagyján, bár néha őt sem, és ezt is nehéz bevallani. Egész nap a játszón rohadunk, mert hol rohadnánk, ha nincs pénz nyaralni, és jó az idő, játszóterezünk, nyilván.

Öt évet vártunk a gyerekre! Terhes leszel, és azt hiszed, végre, ez az igazi boldogság, és innentől már minden szép lesz. Hogy a pénz sem számít, mert a rokonok adják majd a kinőtt ruhákat. Pedig nagyon is számít a pénz. Hogy nem tudunk rendesen nyaralni, csak a sógornőmék kis faházában, a világ végén. Hogy a gyereket betegen viszem óvodába, mert a főnök különben úgy néz rám, mintha megöltem volna az anyját, és azt mondja, hogy más gyereke nem ilyen göthös. Igen, igen, képes ezt mondani.

De ha őszinte akarok lenni, nem csak erről van szó. A test, azzal van a gond. Hogy valami az összes erőt felnyomja a fejedbe, a tested, mint gólyafos a levegőben, a fejed meg szétpattan, és most nem a fejfájásról beszélek.

Tavasszal wellnesshétvégére mentünk, nem spóroltunk, négycsillagos szálloda. Reggeli, vacsora az árban. Anyám azt mondta, most már csináljunk valamit, mert rossz ránk nézni, majd ő vigyáz a gyerekre. Hát tudod, ahogy anyám fel tudja vezetni a dolgokat. És én annyira igyekeztem. Volt hullámmedence, fürdőköntös, szaunatörülköző. Ültem a szaunában, habár nem bírom a meleget, de mondom, valami értelme csak van, hogy szaunáznak az emberek. Reggelire megkóstoltam szinte mindent, tükörtojás, hagymás rántotta, sajt, kalács, tejbegríz, amit el tudsz képzelni. A férjem szívta kicsit a fogát, de à la carte ebédeltünk, ötezres supreme csirkemellet zellerágyon. Délután háromezerért koktéloztunk a Chesterfield fotelekben, és elképzeltük, hogy ide tartozunk. Valakinek a kutyája a lobbyban rávizelt a szőnyegre, de jött a takarítónő a szőnyegtisztítóval, hipp-hopp tiszta lett minden. A férjem mondta is, hogy ez már szálloda.

Aztán este, a vacsoránál, történt valami. És én azóta sem tudok normálisan lélegezni. Körülnéztem. Jó ötvenes nő nyomult fekete kisruhában, mögötte pókhasú faszi menetelt olyan felhajtott galléros pólóban. Öreg faszi fiatal csajjal érkezett, és fordítva. Jöttek a leharcolt családok, a későn szült, elhízott anyák. Túlzottan mosolygó pincérek. Öreg házaspár egyforma tréningruhában, egyszerre léptek, és hosszan nézték a kajákat, a kezük megállt a vadas fölött, estére nem lesz ez túl nehéz? Így töprengtek, a tálak fölé hajolva, percekig, nem tudom, meddig. Mellettünk céges asztal. Jöttek a céges fejesek nyári vászonzakókban, blézerekben, nem néztek senkire. Egy apa a limonádéba nyúlva kihalászta a jégkockákat, és azt mondta a gyereknek, hogy itt van, de most már kuss legyen.

A férjem szalvétába csomagolt süteményeket, hogy majd kimenti vacsoráról, és egy deci Irsai fehéret kért, mert egy deci is drága. A csörömpölés. Egy órán keresztül, amíg végigeszed a menüt, a folyamatos csörömpölés. A liftnél frottírköntösbe bújt középkorú házaspár várt totálisan közömbös fejjel, esküszöm, mintha nem is lennének igaziak. Akkor jött ez az érzés, hogy úristen, semmi nem igazi, csak én vagyok hús-vér ember, a férjem sem igazi, és egyedül vagyok.

Érthető, amit mondok? Elnéz messzire, a cukrászdán túlra, mintha várna valakit. Sokáig így marad.

És őszintén szólva, mintha te sem lennél. Tudom, tudom, groteszk.

Végigsimít a homlokán, látod ezeket a ráncokat? Eddig észre sem vettem, hogy így megöregedtem, a szám lefittyed, mint anyámnak. Leereszti a kezét, remeg. Nem szabad erre túl sokat gondolni.

A pánikroham úgy kezdődik, hogy nem kapsz levegőt. Fizikailag, nem képletesen. Nem tudsz beszívni elég levegőt, így kezdődik, és ott végződik, hogy négykézláb vergődsz a lift előtt a földön, kerülgetnek, valaki mentőt hív, és a wellnesshétvége második felét a sürgősségin töltöd.

A sürgősségin aztán kiderült, hogy nincs semmi bajom. A férjem kiborult. Egyébként szelíd, tudod, csak az a sok pénz. Az elmulasztott szarvasragu meg a macaron. Azt hitte, hogy csak hülye picsáknak van pánikrohamuk, és nehogy már én is egy olyan hülye picsa legyek. A szobában összeverekedtünk. Ez a vég, gondoltam, ez mindennek a vége. Összekarmoltam az arcát, így ment el a gyerekért. A gyerek sírt, nyilván. Én sem ismertem magamra.

Emlékszel, hogy gimiben vagdostuk magunkat? De csak így hülyeségből, nem? Megnéztük azt a kamaszoknak szóló felvilágosító filmet, és akkor megtudtuk, hogy aki szenved, az vagdossa magát. Az a csávó, nem emlékszem a nevére, a helyes csávó, aki füvet szerzett. Az mondta nekünk, neked meg nekem, hogy depimadarak vagyunk. Depimadár, nagy testű, röpképtelen állat. Ültünk egy panelház tetején, a térdét átkarolta, ujjai között a füves cigi, és a füstben kimondta, mint egy varázsigét vagy átkot. Vagy nem panelház volt? Nevettünk, ez biztos.

Harminchét évesen már kínos depressziósnak lenni. A pánikbetegség meg úri huncutság.

Leálltunk az ásványvízrendeléssel, mert az lényegében palackozott víz, lehúzás. Új spórolási hullám kezdődött, egy kis vásárlási mániával keverve. Tudod, amikor lemondasz értelmes dolgokról, és megveszed a hülyeséget. A gyerek beteg lett, tüdőgyulladás, kiestem a munkából két hétre, és a főnököm behívott elbeszélgetni. A középszar életünk egy pillanat alatt pokollá vált. Ambuláns pszichiátriai ellátás. Nyugtató, antidepresszáns, ezeket pár száz forintért ki lehet váltani.

Felhajtja a kávéhoz szervírozott szódát, mindent el kell fogyasztani. A sütemény porcukros tetejét is megeszi, lenyalogatja a szájáról a cukrot. A tetejét nem is szeretem, mondja, és szusszan egyet, mint aki megtette, amit lehet. Szoktam rá gondolni, hogy a jakuzziba se jutottunk el. A nyár meg felejtős. A játszóterek. De hát ezt már mondtam. Szólj ám, ha már túl sok lesz. Csak te hallgatsz meg, mindenki más ignoráns. Meg tudod, akit egyszer bevittek a pszichiátriára, az egész szomszédság előtt, az már el van ásva rendesen.

Sietsz? Nekem is mennem kéne, anyám van a gyerekkel, és éppen ecetbe áztatja. A méhcsípés, tudod. Anyám és az ő régi praktikái. Gondolhatod, hogy nézett, amikor előadtam neki, hogy fulladok, fáj a fejem, és minden csak díszlet, és én egyedül vagyok. A dédi volt ilyen gyogyós, satöbbi.

Sietsz, én is sietek. Már ennyi az idő?

Feláll, végignéz a süteményespulton, és azt mondja, különben nem is érzem az ízüket.

Erről is írni fogsz? Jól van, nem baj, írd meg, ha belegondolok, neked legalább van miért élni. Hátradobja a haját, a napszemüveget felteszi a feje tetejére, hirtelen sokkal magabiztosabbnak tűnik. Fogyott, de jól áll neki, az arca lesült, a fittyedést a száján nem látom. Kilép a napsütésbe, puszit ad, ez viszont távoli, nem dől előre, csak a nyakát nyújtja ki, a szája nem ér az arcomhoz. Depimadár, nem is emlékszem erre, talán álmodta, vagy ott se voltam.

Elindul az összeecetezett gyerekért, teljesen normálisan lépked, a hátán az a pelenkázótáska, amit még én vettem neki. Hátrafordul, és integet, mint régen, még mosolyog is hozzá, nem látom jól, de igen, mosolyog. Hogy lám, normális vagyok, az élet megy tovább, show must go on, ki tudja, mire gondol, amikor felteszi a szemüveget, és a karját lóbálva elindul, és úgy néz ki, mint bárki más. Mint bárki más a világon.