Az Örkény Bűn és bűnhődése színházi elemekkel tarkított hangoskönyv

Hat nő áll a színpad elején, arcukat színes símaszkok takarják. Pussy Riot – ugorhat be sokaknak. A Pussy Riot tagjai a 2010-es évek Oroszországának meghatározó női (feminista, punk, anarchista) hangjai, akik saját testi épségüket és szabadságukat kockáztatva hívták fel a figyelmet a társadalmi egyenlőtlenségekre, a putyini rendszer kegyetlenségeire, a nők elnyomására, az állam és egyház egészségtelen összefonódására. Erős rendezői gesztus az orosz irodalom egyik legjelentősebb klasszikusának színpadi adaptációjában egy női kórust emelni szinte főszereplői státuszba (erről később), ráadásul a Pussy Riot ikonikus maszkjaiban. Kár, hogy a gesztus kihasználatlan marad.

Mintha az egész előadás itt futna lyukra – az értelmezői szándék távolságtartásba billen át, ami plasztikussá teszi az egyébként nagyon is aktuális regény emberi dilemmáit, és a dilemmákat szolgáltató emberi karaktereket is.

Csupasz, fekete falak, fekete cipők, fekete tréningnadrágok és fekete (Örkény-logós) pulcsik. Töméntelen mennyiségű füst, a háttérben neonszínű fólia összegyűrve. A színpadkép és a jelmezek is egyszerűségre törekednek, bár a koncepció az örkényes pulcsiknál megbillen – ezek fontos jelentéssel bírnak, azzal, hogy most márpedig színházban vagyunk, és színészeket látunk, ahogy fiktív karakterek bőrébe bújnak.

Az Örkény társulata mondjuk pont olyan színészekből áll, akik ebben a végletekig egyszerűsített környezetben, melegítőben, kezüket zsebre vágva, egy helyben állva is képesek világokat teremteni.

A gond csak az, hogy ezt a világot behunyt szemmel is kiválóan lehet élvezni, és a harmadik felvonás végére bizony le-lecsukódhat a legelhivatottabb néző szeme is.

Gáspár Ildikó adaptációja precízen követi a regény cselekményét, olyannyira, hogy a szereplők a bűnelkövetés óta eltelt napok számát is bemondják a színpadon. Az előadás gördülékenységét szolgálja a kórus is, a görög drámák állandó alkotóeleme jól passzol az orosz lélektani regény tempójához is. A hat nő (a színésznők a szerepükből kilépve lényegülnek át a maszkok segítségével külső szemlélőkké) énekbeszéde (kórusszövegek: Tóth Réka Ágnes és Gáspár Ildikó, zene: Matkó Tamás) hol narráció, hol belső hang, legfontosabb szerepe viszont inkább a ritmus folyamatos ébren tartása – ami nélkülük elég hamar kiveszne az előadásból.

Lehetne a kórus szerepe erőteljesebb is, de a fent említett értelmezésvágy ezt is felülírja. Jelenlétük inkább az agyra hat, mint az érzelmekre, a fejükön viselt Pussy Riot-maszkok is inkább tűnnek üres tisztelgésnek az orosz punkbanda előtt, mint valódi rendezői szándéknak az áldozati szerepbe kényszerített nők hangjának felerősítésére.

Gáspár Ildikó szövege modernizál, de nem aktualizál, Ari-Nagy Barbara dramaturg rövidít, de nem butít. Kicsit itt is vagyunk, meg ott is, a 21. század Magyarországán, meg a 19. század Oroszországában. Kicsit meg az Örkény színpadán, ne feledjük, ez csak színház! – üzeni a csupasz színpad és a pulcsikon világító logók.

Érdekes választás Raszkolnyikov szerepére Polgár Csaba. Nem azért, mert ne lenne jó, nagyon is az. De az egyetemi éveit félbeszakító Raszkolnyikovot mégis kölyökképűbbnek képzelnénk. Szinte komédiába hajlik, ahogy Polgár Raszkolnyikovja toporog a naiv gyerekkor és az érett középkor között, egyfajta örök gyerekként, beragadt fogaskerékként, akivel a környezete se nagyon tud mit kezdeni. Komédiába hajlik, de nem az. Sőt, végső soron a tragédiát fokozza. Polgár esetlen tartással, félszeg tekintettel, előre-hátra billegve, ügyetlen grimaszokkal hangsúlyozza ki ezt az életérzést. Kicsit sajnáljuk, kicsit haragszunk rá, kicsit féltjük, kicsit értjük, de inkább nem értjük.

Zacskóval a kezében áll a zálogos nő (Pogány Judit) háza előtt, néha beleszippant. Csönget. Aztán elköveti a bűnt. Az összegyűrt neonfólia hatalmas lufivá fújódik fel (díszlet: Izsák Lili), csorog rajta a vetített vér, torzítva pislog rajta Raszkolnyikov vetített feje. Minta Raszkolnyikov lidércekkel, árnyakkal, emlékszerű lázálmokkal és mindenféle zavaros meggyőződéssel telezsúfolt agya borítaná be a színpadot. Ebből a neonszínű tudatállapotból aztán kitépi magát Raszkolnyikov, aztán belegabalyodik, aztán összegyűri, aztán húzza magával, de hiába, a második felvonásra már az egész teret beborítja a nejlon. A bűnhődés elől nincs menekvés.

Bár Raszkolnyikov próbál, és az előadás talán egyetlen igazán aktuális kiszólása is ennek a próbálkozásnak szól. „Bombákkal lehet?!” – ordítja Raszkolnyikov, a néző gyomra meg összerándul. Hát, lehet. Vagyis nem. De mégis.

Róla szól, de nem Raszkolnyikov a Gáspár-féle Bűn és bűnhődés főszereplője. Ott van mellette a fiatal Szaplonczay Mária, aki még csak egyetemi hallgató, de már másodszorra játssza el a színpadon Szonyát. Ott van Kókai Tünde, a húga, és a körülötte – mint a lámpafény körül – legyeskedő férfiak: Terhes Sándor borzongató-aljas Szvidrigajlovja, Hajduk Károly ravasz-számító Luzsinja, Borsi-Balogh Máté naiv-jelentéktelen Razumihinja.

Ott vannak a gondosan kiválogatott gyerekszereplők, akiket kihasználnak, akikre vadásznak, és akik a legnagyobb áldozatai annak a társadalomnak, amiben Raszkolnyikov ölésre adta a fejét. Pedig élnek. Ott van Szonya apja, Marmeladov és a felesége, akiknek az előadás legkatartikusabb pillanatát is köszönhetjük: amikor a magára maradt, végletekig kimerült, elkeseredett Katyerina Ivanovna (Józsa Bettina) és a kísértetként visszatérő Marmeladov (Friedenthal Zoltán) dalra fakadnak. Aztán Katyerina Ivanovna kitereli a gyerekeket az utcára énekelni. Hogy kolduljanak.

És ott van Mácsai Pál rendőrbírója, Porfirij, aki először mintegy rendezőként lép a színpadra, külső szemlélőként narrál (elidegenít), aztán a harmadik felvonásra Sherlock Holmessá vedli át magát, és agyonkoptatott detektívregényes toposzokkal „buktatja le” az egyébként is látványosan bűnös (hiszen a pólója is véres!) Raszkolnyikovot.

Raszkolnyikov beismer, a bűnhődés viszont félbeszakad.

Gáspár Ildikó levágja a regény epilógusát, Raszkolnyikov nem jut el Szibériába, és nem ébred rá hosszú évek szenvedései után, miért is bűn a bűn, amit elkövetett. A beismerés hamis marad, a katarzis pedig nem jön el. Mintha ebben az országban (Magyarországon vagy Oroszországban, most, vagy kétszáz éve) már ennek sem lenne következménye. Vagy csak túl hosszúra nyúlt már az előadás.

Az előadás utáni közönségtalálkozón Gáspár Ildikó felidézi, hogy amellett, hogy számtalanszor olvasta a regényt, meghallgatta a német nyelvű hangoskönyvet is – magyar ugyanis nincs. Ha mást nem is, ezt egyértelműen pótolja az Örkény Színház Bűn és bűnhődése, ami pont a jó helyeken húzva, pont a jó helyeket kidomborítva és remek dramaturgiai megoldásokkal sűrítve adja elő a klasszikust. Mint színházi előadás viszont hamar elfárad. És a nézők is.

Kritikánk a március elején bemutatott Bűn és bűnhődés április 7-i előadásáról készült.