A viccekből legyen identitásunk, ne a traumákból

„Egy csomó zsidó a házamban” – mondja a morcos Bezerédi Zoltán által játszott, bokszedző apa, amikor maga sem érti teljesen, hogy ki ez a sok kalapos-pajeszos férfi, akik jöttek gyászolni hozzá. A férfiak a fiát, az Izraelben élő Ivánt (Szabó Kimmel Tamás) segítik a süvében, miután a család békefenntartója, az anya (Máhr Ágnes) hirtelen meghal. Iván és édesapja között finoman szólva elég terhelt a viszony, amin az sem segít, hogy a férfi hozta magával a hatéves fiát, Arielt (Leo Gagel) is.

Breier Ádám rendező a zsidó hagyományokra és szertartásokra húzta fel a Lefkovicsék gyászolnak című filmjét, ami egyszerre teremt vígjátéki helyzeteket, és lehetőséget arra, hogy három különböző generáció háromféleképpen dolgozza fel egy közeli rokon elvesztését. Breier nagyon régóta dolgozik a filmen, ami végül az Inkubátor Programban valósulhatott meg.

A rendezővel pedig arról beszéltünk, hogy hogyan és miért kellett Szabó Kimmel Tamásnak felhíznia a szerepre, miért jó bokszedzésekre járni, hogyan vették rá a film legszimpatikusabb szereplőjét a színészetre, miért léteznek a zsidó hagyományokban párhuzamos valóságok, és hogyan lehet ateistaként egy ilyen filmet készíteni.

Mennyi ideje volt Szabó-Kimmel Tamásnak felkészülnie a szerepre?

Kevés, mert eléggé elhúztuk a castingot, és elég elsőfilmesen, vacillálósan született meg ez a döntés. Kábé másfél hónappal a forgatás előtt mondtuk ki, hogy ő lesz. Közben azért casting során is voltak tesztek, hogy például kinek van a héber beszédhez jobban érzéke. Az azért hozzátartozik a dologhoz, hogy ilyenkor a színész egy vadidegen nyelvet máshogy tanul meg. Olyan ez, mint azok az egyetemi vizsgák, amiket aznap reggel tudsz, aztán másnapra elfelejted. Gyakorolta, gyakorolta, de a felvételek között a coach javítgatta. Meg persze volt ez a megoldás is, mint Marilyn Monroe-nak a Van, aki forrón szereti-ben, mindenhol cetlik voltak kirakva, amerre nézett.

És a mozdulatokat?

Nem nagyon van olyan jelenet, ahol ezeket a mozdulatok egyedül műveli. A zsinagógában vagy a minján-tagok között voltak olyanok, akik valóban tudták ezt. Persze hatszor összevesztek, hogy akkor most jobbra vagy balra kell lépni, ez nálunk nem így van, és így tovább. Sokszor felmerült, hogy akkor most mi is az autentikus, mert iskoláról iskolára változik, én meg majdnem megőrültem, hogy valaki most már tényleg mondja meg, hogy mi az, mert számomra az a fontos, hogy nekik hiteles legyen, és hogy minél előbb felvegyük.

Létezik egyáltalán ilyenkor az egy autentikus dolog?

Létezik, persze. De a zsidóság nem egy fentről lefelé működő hierarchikus rendszer, hanem párhuzamos valóságok vannak. A női rabbitól az ultraortodox szektáig van minden, elég nagy a szórás. Ez nekünk sok szempontból segített, mert amikor felmerült, hogy valami nem autentikus, akkor mindig lehetett találni valami magyarázatot, hogy ugyan nem az, de azért valahogy mégis. Én például gyerekkoromban sokszor láttam azt, hogy valaki felteszi a kezét a fejére, amikor még nincsen rajta a kipa. Van egy ilyen gesztus a filmben is. Erre azt mondták, hogy ilyet nem lehet. Felhívtam egy ortodox ismerősömet, aki mondta, hogy igaz, hogy ilyet nem lehet, de ma reggel pont ő is ezt csinálta, mert így hozta az élet. Szinte mindenre lehet okosan valami magyarázatot találni.

A süve eléggé behatárolja, hogy a karaktereknek végig a házban kell lenniük.

Azzal küzdöttünk rendesen. Az egy jó struktúra. Mint keret, tök jó, de a legtöbb ilyen keretnek van végpontja. A gyásznak nincsen végpontja. Van egy német film, ami arról szól, hogy ha valaki leüli a gyászt, akkor megkapja az örökséget, de mi nem akartunk bele egy ilyen vígjátéki elemet. Ha van egy célpont, akkor annak van egy húzóereje, mert a néző tudja mifelé haladunk. Minél kevésbé megfogható ez a cél, annál nehezebb fenntartani a tétet. A Hat hétben ez baromi jól működik, ketyeg az óra, mindenki tudja, hogy mi a végpont. Nálunk ez a tét a megbékélés. Sikerül-e a hét végére lebokszolni a múlt sérelmeit vagy csak újabbakkal gyarapítjuk azokat.

Ez a struktúra az elejétől kezdve megvolt?

Nagyjából igen. Csaba Bálint társíróval néha próbáltuk kidobni az egészet a francba, küzdöttünk vele. A régi verzióban sokkal tágabb volt a sztori, és csak egy szál volt ennek a filmnek a története. De egyre világosabb lett, hogy ez a legerősebb szál és ezért érdemes erre koncentrálni. Ez nekem onnan jött valószínűleg, hogy egyszer jöttek látogatóba a családhoz amerikai ortodox rokonok. Marha vicces volt látni, hogy a szüleim próbáltak erre felkészülni. Fog ebből a tányérból enni? Mit kell elővenni? Le kell-e nejlonozni valamit? Mi a francot csináljunk? Átcsúszunk-e a léc alatt? Nekem ez megtetszett, hogy verjük a mellünket, hogy zsidók vagyunk, de fogalmunk sincsen arról, hogyan működik ez a valóságban. Amikor bejöttek és leült nálunk a kaftános rokon és a felesége a lakásba, akkor hirtelen ez a mi zsidóságunk más árnyalatot kapott.

Megugrotta a család a feladatot?

Meg hát. A látogatók műanyagból pohárból és tányérból megitták, megették az alkalomra szerzett kóser portékát, köszönték szépen, és elmentek.

Említette, hogy a casting-folyamat elhúzódott. Tudna erről mesélni?

Már az elején tartottam attól, hogy mindhárom karakter ritkaság itthon, ahogy az egész film univerzuma is az. A zsidóságon belüli bokszközeg is a szubkultúra szubkultúrája. Ki lesz az, akiről elhiszem, hogy zsidó, akiről elhiszem, hogy bokszedző? Limitált azoknak a színészeknek a száma, aki egyáltalán héberül fog majd beszélni, akiről el lehet hinni, hogy régen ökölvívó volt, de látszik benne a törékenység. Jóképű, de látom benne a geekséget is. Tudtam, hogy Tamás karaktere lesz az az ortodox, vallásos, szigorú zsidó, akit alapjáraton el fog tolni magától a néző, és nekünk azon kell dolgozni, hogy mégis szimpatikus maradjon. Pluszban még van egy hatéves gyerek is, aki több nyelven beszél, és eljátszik nekünk mindent, nem pedig azt mondja az augusztusi melegben, hogy inkább megy a strandra. Ettől rettegtem, és ahhoz képest azt gondolom, hogy elég jól összeálltak.

A casting elején mindenkivel csináltam egy gyakorlatot. Még mielőtt a szerepre tértünk volna, arra kértem őket, hogy mondjanak el egy üzenetet az apjuknak, hogy mit kérnek rajta számon. Tomi üzenete megmaradt. Pont eltalálta a film tónusát, érezted benne a fájdalmat, de a humort is, lejött, hogy imádja az apját, és tud magán röhögni. De mi nem akartunk egy híres színészt, egy ismert arcot erre a szerepre. Megjelenik a vásznon, és rögtön belövi mindenki, hogy ez a Szabó Kimmel, hagyjuk már. Ezért azon dolgoztunk, hogy minél kevésbé legyen rögtön felismerhető. Amikor eldőlt, hogy övé lesz a szerep felhívtam, hogy na, Tomi, kezdj el zabálni. Minden nap mondta, hogy ő már nem bír több pizzát enni.

Szándékosan szedett fel pocakot magának?

Nincs olyan ortodox, akinek nincsen apapocakja. Oké, hogy bokszolt, meg katona volt, de nyolc éve ül a könyv fölött. Nem volt sok idő felkészülni, de Tamás amennyit tudott, evett. Utána még hónapokig hívogatott, hogy éppen fut, de ezt soha az életben nem fogja tudni leadni.

A szemüveg kinek az ötlete volt?

Szemüveg mindenképpen kellett neki, hogy eggyel geekebb legyen. A ruhások mindenféle szemüveget ráadtak, de továbbra is Szabó Kimmel Tamás maradt, ez nem jó. A fejemben volt egy létező ember, egy ortodox ismerős, aki ilyen régivágású szemüveget hord. Mondtam neki, hogy kellene nekünk egy olyan szemüveg, mint az övé, erre mondta, hogy van még egy neki, szerencsére volt optikus a családban. Tomi felvette, és rögtön megvolt a karakter. De küzdöttünk a szemüveggel, mert folyton csillogott, néha kék volt, minden baj volt vele.

Az apára volt hasonló minta?

Szegő János nagy haverom, az ő apja Szegő András. Gyerekkoromtól láttam a fatert jönni a susogós, tizenháromszor akkora magyar válogatott melegítőben a körúton. Ezek a bokszfigurák megvoltak, de a film miatt elkezdtünk ezekbe a közösségekbe járni. A „zsidók a bokszban” egy létező jelenség. Adler Zsigmond, minden idők legnagyobb magyar bokszedzője egy zsidó bácsi volt, ő volt Papp Laci edzője is. Állítólag Adler Zsiga bácsihoz mindig jöttek, hogy van ez a srác vidékről, nagyon jó. Zsiga bácsi ilyenkor mindig azt kérdezte, hogy láttad-e már KO-ból felállni. Ha látták KO-ból felállni, akkor a világ végére elment volna a gyerekért, de addig semmi. Krasznahorkai Lászlónak nagyon tetszett ez a történet.

Ön bokszolt?

Nagyon elvétve. Minden sportra ráunok, mindig kipróbálok valami újat, és ebbe a boksz is pár hónapig beletartozott. Szuper egyébként. Kovács Mária segített nekünk a filmben, utána még voltam jó párszor nála. Egyrészről kiadsz magadból minden feszültséget, másrészről kardió és erősítés is. Meg nagyon jó a közeg. Pont az ellentéte annak, amit az ember gondolna. Iszonyat cuki, ahogy megy a nagyon infantilis kóstolgatás az öregek között. Nekünk a sztoriban kevés lehetőségünk volt ebből az univerzumból többet mutatni. Csaba Bálinttal volt rengeteg próbálkozásunk azzal, hogyan tegyen be ebből a közegből többet, de ebbe a sztoriba ennyi fért bele.

Váradi Roland játssza az ökölvívó Ferikét, gyakorlatilag a filmben az egyetlen, aki kívülről látja az egész konfliktust. Őt hogy találták meg a szerepre?

Szívem csücske. Régen mindig tartottam attól, hogy vegyítsük az amatőröket a profi színészekkel. A Larryben is dolgoztam, ott Bernáth Szilárd elég jól megugrotta, hogyan lehet ezt a kettőt keverni. Bartsch Kata volt a casting direktorunk, ő mutatott elég sok tizennyolc-húszéves főiskolás srácot a szerepre, de teljesen leestek a dologról. Nem azért, mert ne lettek volna tehetségesek, de ide egy valóban fiatal, és igaz karakter kellett. Ferike hozza be a filmbe a komikumot, és nem azért komikus, mert hülye, hanem azért, mert naiv. Roland tizennégy éves volt, amikor ezt a filmet forgattuk. Megvolt benne az a gyermeki báj, csupa szív naivitással állt az egészhez, hogy belerángattuk ebbe az őrületbe. Az ő szerepe volt az utolsó krízis: megvolt mindenki más, de kiderült, hogy nincs Feri.

Magánakcióban elindultam az összes bokszterembe, ahol jártunk, és falhoz állítottam a gyerekeket, hogy most akkor castingolunk valahogy. Roland is Máriánál edzett, már néztem, hogy milyen jó a fizimiskája. Elkezdte előadni a szöveget, de egy mondat után mondta, hogy ezt nem akarja, és elment. Otthon néztem ezt az egy mondatot, hogy milyen jó ez a gyerek. Elkezdtem visszajárni, győzködni, sikerült rádumálni egy kicsit nagyobb próbára. Mondta, hogy szeretné ezt, de nincs-e esetleg valami szöveg nélküli szerep. Mondtam, hogy olyan nincs, ez a szerep van, azt akarjuk, hogy ő legyél, három hét múlva forgatunk. Megadtam a számom neki, és mondtam Máriának, hogy beszéljen vele. Vasárnap csörgött a telefon: „Roland vagyok, mondta a Mária, hogy hívjam fel.” Ha az edző azt mondja, hogy csinálni kell, akkor csinálni kell. Egy panasz nem hagyta el a száját forgatás közben sem soha. Minden színész büfézik, jön-megy, sose találod meg. Roland mindig ott állt készen.

Nem nagyon készült az utóbbi években, évtizedekben olyan magyar film, ami a zsidóság szokásait dolgozta fel a mindennapokban.

Olyan film készült szerintem sok, amiben azért kiderülnek a szokások. Inkább úgy mondanám, hogy olyat keveset láttam, ahol nem a Holokauszt az identitásteremtő elem, hanem a hétköznapi szekuláris lét. Egyedül Herendi Gábor Lora című filmjében volt ilyesmi, de nem túl hangsúlyosan, és igazából ott is csak egy pici mellékzöngeként, ha jól emlékszem. Volt a forgatásunkon statisztálni egy idősebb férfi, aki mondta, hogy zsidó, és hogy erre a filmre nem most, hanem már régen szükség lett volna. A Kurucinfó úgy ír róla, mintha minden évben tizenvalahány zsidó témájú film készülne. Miközben úgy érzem, hogy sosem voltunk úgy ábrázolva, mint amilyenek a valóságban vagyunk. Persze, készült egy csomó Holokausztfilm mindenhol. De károsnak gondolom, hogy továbbra is a traumáinkkal építjük az identitásunkat. Ettől függetlenül kell elmondani, hogy kik vagyunk, és mi ez az egész. Az ember mindig visszatornássza magát a traumahelyére, mert az olyan biztonságos. De akkor lenne identitás, ha ezt elengednénk. Szerintem inkább a vicceinkből legyen az identitásunk, ne a traumáinkból.

A filmet a nagynénjének ajánlotta, miért? Mesélne róla?

Nagynéném volt a leglelkesebb rajongóm, aki mindig a legnagyobb hangulatban nézte a dolgaimat. Elkezdtük írni ezt a filmet, és beteg lett. Én meg hívogattam, hogy nem lehet beteg, el kell jönnie majd megnézni. Bennem azt is dolgozott, hogy írunk egy filmet arról, hogy egy anya meghal, miközben él az anyukám. Értem én ezt eléggé? A nagynéném meghalt, és azt éreztem, hogy végre értem, mi történik a filmemben. Mintha ő azért halt volna meg, hogy nekem segítsen.

A Lefkovicsék rengeteg ideig készült.

Ezt a történetet is már hat éve visszadobták az Inkubátoron. Többen is aztán azt mondták, hogy tizenegyedik lett a listán, pont lemaradt. Lehet, hogy igazából harminckettedik volt, de úgy jobban hangzik. Tizenegy évvel ezelőtt voltunk ilyen közel, akkor Velencében pitcheltük, de nem nyertünk vele. Elég jól el lehet indulni egy film előkészítésével, de ha a vége az, hogy nem kapsz rá pénzt, akkor kiesett hat éved. Aztán elindulsz megint ezen a folyamaton, és kiderül öt év múlva, hogy igen vagy nem.

Hogyan lehet ezzel együtt élni?

Nehezen. Elmeháborodás. Közben csinál az ember mást, én rendeztem dokumentumfilmeket, kisfilmeket, el lehetett tölteni az időt. Közben az is benne van, hogy az ember valahol mélyen érzi, hogy nem elég jó a cucc. Nemcsak az Inkubátoron dobták vissza, hanem a sima Filmalap pályázaton is. Szerették, de azt írták, hogy még fejleszteni kell. Hát igen, ezért pályáztunk fejlesztésre – gondoltam. Krisztus koporsóját se őrizték ingyen, az enyémet igen, de a forgatókönyvírókét nem. Nehezen találsz magadnak valakit, aki belemegy abba, hogy hatvan napra összezárjátok magatokat, és addig nem megy be dolgozni. Nem tudom, ez után most mi lesz, de nekem egy gyerekkori döntés volt, hogy addig nem nyugszom, amíg ez nincs meg.

Ezt a sztorit volt gyerekkori döntés megfilmesíteni?

Nem ezt, de egy első filmet. Nekem mindig szégyenteljes volt, amikor filmrendezőként hivatkoztak rám – a filmrendező az, aki csinált már mozifilmet. Gyerekkoromban Szegő Jánossal írtunk egy forgatókönyvet. A szülei Fehér György anyukájának voltak a szomszédai. A sarki boltban ledumálta a fater Fehér György anyukájával, hogy olvassa már el a könyvet. Az anyukája lakásán találkoztunk Fehérrel, egy elektromos radiátor előtt láncdohányzott, anyukája befőttjei között. Mondta, hogy ez a forgatókönyv egy fos. Mondta, hogy ne fikciót írjunk, hanem fogjunk egy kamerát, és vegyük fel anyánkat. De a lényeg az volt, hogy amikor ő annyi idős volt, mint mi, akkor ő bűvész akart menni. Anyukája ledumált egy hasonló történetet Rodolfóval, elmehetett találkozni vele. Rodolfó mutatott neki egy kártyatrükköt, és mondta, hogy menjen haza, és gyakoroljon. Fehér György másnap visszament, hogy mégse akar bűvész lenni. Ez a mérce, hogy ezt az elmeháborodást szereted-e csinálni. Tök mindegy, mi van, napi tizenhat órát nyomni kell a hülyeséget. János elég gyorsan azt mondta, hogy nem akar filmes lenni, én azóta is rajta maradtam. Még mindig gyakorlom a kártyatrükköket. És még mindig szeretem.

Ön vallásos?

Nem. Nagyon is ateista vagyok. A téma engem identitási kérdésként érdekel. Mindentől függetlenül ha bemegyek a zsinagógába, elfog egy érzés, hogy ami itt zajlik, azt évezredek óta tartják. Az én ükapám is itt ült, és imádkozott. Azért vagyunk még itt, és azért van ezzel bármi kapcsolatom, mert ezt ennyi ideig komolyan vették. Ez mindig megható. Ülünk, nyomják a mantrát, mint egy megnyugtató meditáció. Nekem az összes ima olyan, mintha ugyanaz lenne. Ugyanazt a pár, az Örökkévalót dicsőítő mondatot ragozza a szöveg kétszáz oldalon keresztül, kicsit jobbról, kicsit balról. Nyugtató hatású, a lényegét eléri. Bemész reggel hatkor, és mielőtt elindulna a nap, már meditáltál. Összetartja a közösséget, mindenkit lenyugtat. Ez a része fantasztikus, hogy ennyi ideig fennmaradt. Ateista vagyok, de lehet, hogy tévedek. Majd kiderül.

A zsidó közösségben, ahol én felnőttem, kilencvenkilenc százalékban ateisták voltak. A kutya nem tudta volna pontosan, hogy mit kellene csinálni mondjuk egy újévi imán a Dohány utcai zsinagógában. Mindenki beszélgetni ment, a gyerekkoromban ez olyan volt, mint egy játszótér. Már egyre többen a vallásért mennek oda, de az én első emlékeim nem ilyenek. Régen a zsinagóga előtt többen voltak, mint benn.

Ritka, hogy a külpolitikának hatással van egy filmre, de az egyik főszereplő egy volt izraeli katona, pont most.

Ez a „pont most”, igazából a probléma. Folyamatában ugyanez megy régóta, bár igaz, hogy most figyelünk rá jobban. Ez a megoldatlan földvita tart már pár ezer éve. Remélem, hogy a film azt feszegeti, hogy nem ártana-e szóba állni egymással, és nem szekértáborokban gondolkodni. Én teljesen kivagyok attól, hogy nem lehet megszólalni, mert vagy pro-palesztin vagy pro-izraeli vagy, így pedig nem lehet beszélgetni. A Lefkovicsék arról szól, hogy ez így nem annyira oké, és csak rosszabb lesz a helyzet, ha nem tanulunk meg nyitottabban beszélgetni. De mi kis hangok vagyunk ebben a nagy viharban.

A Lefkovicsék gyászolnak február 22-én kerül a magyar mozikba.