Gyomorszorító magyar film, amit látni kell, mielőtt nem lesz több ilyen

Én sem szeretem, amikor úgy hangzom, mint egy ébresztőóra, amit mindig le kell ütni, ha jön a szokásos nótával, de a Hat hét olyan film, amiből valószínűleg egyre kevesebb és kevesebb lesz Magyarországon, egészen addig, amíg el nem tűnik az összes, és sosem fogjuk mozgóképen viszontlátni azt, hogy mi ment ebben az országban a 2020-as években, ellentétben azzal, mi ment, mondjuk, 180 éve. Ez egy rettenetesen szomorú dolog. Könnyű rásütni, hogy na és akkor mi van, ha nem készül már olyan film, amitől egy átlagnéző azt gondolja, hogy fel fogja vágni az ereit, de ez korlátolt gondolkodás: egy film nemcsak az itt és mostnak készül, hanem az egész világnak, innentől kezdve bármikor.

Még ha nem is dokumentumfilmek, hanem játékfilmek, akkor is mondanak valamit arról, hogy kik és mik vagyunk mi mint emberek, mint társadalom, mint egyének, akik más egyénekkel építenek fel kapcsolatokat, néha lerombolják őket, aztán felépítik megint. Ezek a filmek könnyen fogyaszthatóvá tesznek komplex dolgokat, mintákat és példákat adnak, legyenek azok követendők vagy elrettentők. Arról beszélnek, hogy mi az a téma, amely annyira foglalkoztat valakit, hogy éveket rászán az életéből, hogy legyen belőle egy feszes másfél óra, ami üzen valamit, amihez lehet kapcsolódni, kötődni, vitatkozni vele, ellökni magunktól vagy magunkhoz ölelni. Egy művészeti alkotás, ami állít valamit azzal, amiről és ahogyan szól.

Ezzel a nagyon hosszúra nyúlt bevezetővel azt akarom mondani, hogy a Hat hét pont ilyen film: egy kevesek által ismert, szívtépő, és nagyon komplex dilemmát dolgoz fel úgy, hogy bárki megértse, többek között én is. Azt, amikor egy tinédzser lány egy nem kívánt terhesség után örökbe adja a gyerekét, de még van a törvényben előírt hat hete arra, hogy meggondolja magát. Szakonyi Noémi filmje kis kiegészítéssel ezt a másfél hónapot öleli fel, és követi végig főszereplőjét, Zsófit (Román Katalin), a versenyszerűen pingpongozó, apa nélkül felnövő, tizenhét éves lányt, aki már elígérte a gyereket egy jómódú családnak (Balsai Móni és Mészáros András), de a szülés után úgy érzi, kételyei vannak.

Szakonyi és alkotótársa, a forgatókönyvíró Vincze Máté eredetileg dokumentumfilmnek tervezték a Hat hetet, majd a nehezen megnyíló alanyok miatt mégis a játékfilmes formát választották, de a többéves felkészülést és a témában szerzett jártasságot (ezekről itt beszéltek a Telexnek) sikerült beváltaniuk egy olyan történetre, ami átélhető, feszes, feszültséggel teli, de egy percig sem valószínűtlen. Zsófi a káposztásmegyeri panelban lakik, zugivó, fodrász édesanyjával és a szemtelen húgával. A gyerek apja egy májer srác, aki egyáltalán nincsen jelen az életében és a filmben is alig. Az állapotát teljesen titokban tartja a többi sportoló előtt, csak az edzője tud róla. Zsófi annyira egyedül van, amennyire csak lehet.

Ezt az egyedüllétet Román Katalin olyan természetességgel és dühvel jeleníti meg, amilyet ritkán látni filmben bemutatkozó színésztől Magyarországon: a járása olyan, mint egy támadásra és védekezésre egyaránt képes állaté, aki titkolni akarja az állapotát, de védeni is. A hangja flegma, de céltudatos, az arca pedig próbál leplezni mindent, ami történik vele, és csak próbál menni előre, csak előre, hogy ennek az egésznek legyen már vége. Amikor a Hat hét elkezdődik, az összes szereplőnek megvan a helye: az örökbefogadás szinte lezárult, az örökbefogadó szülők is megvannak, látszólag minden el lett már döntve, mielőtt mi egyáltalán Zsófit megismerjük. És miután megismerünk egy dacos, erős karaktert, akiben minden pajzs és palást ellenére megindulnak a dilemmák, ezt közvetíteni kemény feladat, de Románnak maradéktalanul sikerül.

Ahogy a szereplők, úgy a Hat hét is úgy tűnik az elejétől fogva, mintha már le lenne osztva: szociodráma a panelből, csonka családdal, kiabálásokkal, konfliktussal, felszín alatt fortyogó ellentétekkel, nyári tengődéssel, követő kézi kamerával, évtizedekkel ezelőtti magyar slágerek (Vándor, Napolaj) indokolatlannak tűnő használatával. De Szakonyi kilép ebből a rántotthús-szagú realizmusból, és néha nagyon egyedi megoldásokat talál arra, hogy még jobban tudjunk együtt érezni Zsófival. Az egyik ilyen remek megoldás az a maréknyi álomszerű vagy tényleg álomjelenet, amely összemossa a határokat a valóság és a psziché között: amikor a szülészeten megindul a síró gyerekhang után, vagy amikor éjjel a panelban a szemközti ablakban már az örökbefogadó szülővel látja a gyerekét. Ezek a pillanatok sokkal többet tudnak mutatni és bemutatni, mint egy kiabálás vagy egy Akkezdet Phiaival aláfestett bóklászás.

Ugyanennyire jó a Hat hét ritmusa, aminek a vágása néha szándékosan kizökkent. A szülés kakofóniájából minden átmenet nélkül a kórház csendes fái alatt találjuk magunkat, a film közepén pedig amikor azt hisszük, hogy a főszereplőnket fogjuk követni, a kamera hirtelen a páron marad, akik vázlatosan felrajzolt karakterekből hirtelen ezzel hús-vér emberek lesznek, saját motivációkkal és érzelmekkel. Amikor azt gondoljuk, hogy a Hat hét csak a felszínt akarja bemutatni, mindig képes előrántani egy pillanatot, amikor képes az alá is látni. És remélem, hogy valaki egyszer majd évekkel később szakdolgozati témának elő fogja venni, hogy hogyan ábrázolták a korunkbeli magyar filmek az adminisztrációt és a bürokráciát, mert itt is sikerül bemutatni azt, hogy valami iszonyatosan életbe vágó és nehéz döntést olyan nyelvezettel és rituáléval zárnak le az irodákban, mintha egy gazdasági jármű cserélne gazdát, nem egy gyerek szülőt.

Ez a Hat hét nagy teljesítménye: bemutatni egy ilyen nehezen érthető, érzelmileg komplex folyamatot úgy, hogy mindenkinek a szempontját megértse és megértesse a nézővel. Eredetileg tévéfilmnek készült, tavaly szeptemberben megnyerte a miskolci Cinefest filmfesztivál legjobb filmnek járó díját. Azóta csak külön vetítéseken lehetett megnézni, mert a külföldi fesztiválsikerek ellenére nem sikerült sehogy moziforgalmazásba eljuttatni, míg idén tavasszal egy új forgalmazó, az Uránia Film felkarolta. Március 23-tól meg lehet nézni a magyar mozikban is, és mindenképpen érdemes.