Hat heted van visszakérni a gyerekedet

A Hat hét elején megismerjük Zsófi döntését a nyílt örökbeadásról, de az odáig vezető eseményeket és a döntése motivációit legfeljebb csak sejthetjük. Miért nem kapunk rá magyarázatot?

Szakonyi Noémi: Zsófi a felnőttség határán lévő, parentifikált gyerek, aki még a saját édesanyjánál is érettebben gondolkodik. Az ő józanságán múlt, hogy belátta, a születendő gyereke számára a nyílt örökbeadás lesz a legjobb megoldás, a karakteréből pedig szépen vissza lehet fejteni a motivációit. A film egy hetvenperces tévéfilmnek indult, amiben mi kifejezetten a hat hét időszakával és problematikájával szerettünk volna foglalkozni, többek között ezért nem esik szó a fogantatás körülményeiről és az abortusz lehetőségéről. De úgy tűnik, a nézők többsége ugyanarra a következtetésre jut e téren. A szakemberektől tudjuk, hogy túlnyomó részben

a nők, leányanyák egyszerűen későn veszik észre a terhességüket.

Gyakran szégyellik magukat, nem mernek vagy tudnak időben lépni, nem kapnak megfelelő segítséget, és mire átvergődik magukat a bürokratikus rendszeren, kicsúsznak a tizenkettedik hétből. Ez történt Zsófival is. Természetesen vannak olyan esetek is, ahol vallási vagy más érzelmi okok miatt nem vetetik el a nem kívánt magzatot, hanem világra hozzák, majd örökbe adják a babát.

Vincze Máté: Ami az örökbeadásokat illeti, a számok azt mutatják, hogy a titkos örökbeadások máig messze meghaladják a nyíltakét, nagyjából nyolcszáz titkosra jut száztizenkét nyílt örökbeadás. Tehát elmondható, hogy az örökbe adó és befogadó szülők többsége az államilag szervezett titkos örökbefogadást preferálja. A különbség az, hogy a nyílt örökbeadás esetében az anya megnyugvást találhat abban, hogy a gyereke jó helyre kerül és megfelelő környezetben fog felnőni, hiszen van lehetősége megismerni az örökbefogadókat.

A film elsősorban a hathetes szabály lelki következményeire fókuszál. A kutatásaitok alapján mi derült ki ennek működéséről?

V. M.: Magyarországon 2014 márciusában lépett életbe az a törvény, amely szerint a nyílt örökbefogadásnál a szülést követő hat héten belül a vér szerinti anya meggondolhatja magát, és megszakíthatja az örökbefogadás menetét. Nagyon megosztó, hogy erről a hat hétről mit gondolnak a nyílt örökbefogadásokat közvetítőt civil szervezetek, van, aki elfogadja, van, aki szerint túl hosszú idő, és van, aki szerint egyáltalán nem lenne rá szükség. Mindenesetre a törvény EU-s szabályozással harmonizál, az Unió minden országában hasonló törvények bevezetésére kötelezik a tagállamokat, ez a hat, esetleg nyolc hét jellemző.

Sz. N.: De azt vettük észre, hogy az emberek szinte sehol nincsenek tisztában ezzel, egy franciaországi vetítés után is sokként érte a nézőket, amikor megtudták, hogy náluk is ez érvényes.

V. M.: A visszakérések száma elenyésző. Magyarországon ez általában évi kettő-öt esetet jelent a nyílt örökbefogadásoknál, zárt örökbefogadásoknál pedig évi négy-hat esetről beszélhetünk. Persze a visszakérés sem „bemondásra” megy: nagyon komoly környezetvizsgálat indul ilyen esetekben, hogy az anyának valóban megfelelőek-e hozzá a feltételei.

A Hat hétben ezúttal nem is a szülésjelenet a megterhelő, hanem sokkal inkább az, ami ez után következik: a lány rá sem néz az újszülöttjére, meg sem érinti őt, a csecsemő egyből az örökbe fogadó párhoz kerül. Innentől egy olyan időszak veszi kezdetét számára, ami nagyon hasonló a gyászmunka fázisaihoz. A valóságban ezen a folyamaton hogyan segítik át ezeket a lányokat és nőket?

Sz. N.: Az egyik örökbeadó úgy fogalmazott, hogy ez egy olyan seb, ami idővel gyógyul, de elmúlni soha nem fog. A civil szervezetek munkatársai elsőként viszont azért tesznek erőfeszítéseket, hogy az életet adók megtarthassák a babájukat. Ahogy a filmben is többször rákérdez a Takács Kati által alakított szociális munkás Zsófinál, hogy biztosan jól meggondolta-e a döntést. Amennyiben meggyőződtek arról, hogy tényleg nincs más lehetőség, mint az örökbeadás, akkor ebben a folyamatban támogatják őket, és felajánlják a segítségüket pszichológusok és védőnők is.

A segítséget viszont nem lehet erőltetni – ha az életet adó anya nem akar élni ezzel a lehetőséggel, akkor nem lehet mit tenni. Ráadásul a valóságban ezek a lányok és nők gyakran sokkal kilátástalanabb helyzetben vannak, mint a filmbeli Zsófi: mélyszegénységből jönnek vagy abúzus áldozatai. Sokaknak nincs is tudásuk arról, hogy ez a segítség mit jelentene. Mire a hat hétig eljutnak, addigra már annyi stigmatizáción vannak túl – akár a közvetlen környezetük által, akár a szociális ellátórendszerben vagy a szülőszobán –, hogy szégyenükben inkább menekülnének ebből a helyzetből. Oktatással és felvilágosítással sokat lehetne tenni azért, hogy ezek az anyák ne kerüljenek ilyen helyzetbe. Sokan közülük a testüket sem ismerik, vagy ha már baj van, nem tudják, kihez kell fordulni: mire orvoshoz jutnak, sokszor már négy-öt hónapos terhesek.

V. M.: Hozzáteszem, még csak Borsodig sem kell feltétlenül elmenni ehhez: megtörtént már ilyesmi Buda jobb kerületeiben is. A civil szervezetek képviselői mindenesetre hihetetlen elkötelezettséggel és szeretettel végzik a munkájukat szerte az országban, és nagyon jó lenne, ha méltó támogatást kapnának.

Arra vonatkozóan van szakmai ajánlás, hogy a biológiai anya és az örökbe adott gyereke között milyen az ideális kapcsolattartás?

V. M.: A hat hét közben és után a kapcsolatot eleve a civil szervezeteken keresztül tarthatják egymással, és egyénileg megállapodhatnak például abban, hogy évente hányszor küldenek majd képet a babáról. Az életet adó anyák nagy többsége, ahogyan Zsófi is,

le akarja hasítani magáról ezt az egészet, és nem akarja tartani a kapcsolatot az új családdal.

Azért mi megismerkedtünk egy olyan anyával is, aki évente találkozik az örökbe adott gyerekével, úgy, hogy azóta született egy másik gyereke is, akit viszont ő nevel. Ez a gyakorlat azonban széles körben nem jellemző itthon. A hat hét után minden jog az örökbefogadóé, ő döntheti el, ki találkozhat a gyerekkel.

A történetet szinte kizárólag női szemszögeken keresztül látjuk. Zsófi apjáról ezzel szemben semmit nem tudunk, és a gyereke apja is csak pillanatokra tűnik fel. Hol vannak ebből a filmből a férfiak?

V. M.: Tényleg így van, a férfiak szinte teljesen hiányoznak a történetből, ahogyan a kutatásaink is azt mutatják, hogy

ebben a folyamatban nagyon sokszor nincsenek ott az apák.

Sz. N.: Ez a teher a nőkre marad, női probléma válik belőle. Magyarországon még ma is vaskosan uralkodik az a nézet, hogy a gyerekekkel a nőnek kell foglalkoznia, minden velük kapcsolatos ügy körülöttük centralizálódik, a férfi csak akkor veszi ki ebben a részét, ha esetleg úgy akarja, vagy úgy szocializálódott.

V. M.: Ha kivételes esetekben megtörténik is a visszakérés, ritkábban kerül elő az apa, általában egy támogató nagymama, rokon lép színre, vagy összezár a család.

A Hat hét ötlete dokumentumfilmnek indult. Milyen ponton fordult át a projekt játékfilmbe?

V. M.: A Színművészeti Egyetemen Almási Tamás osztályába jártunk, én pedig egy ideje már sokat foglalkoztam az örökbefogadás témájával, amikor egyszer megtaláltam ezt az úgynevezett hathetes szabályt. Elkezdtünk interjúkat csinálni érintettekkel, de rájöttünk, hogy nem tudnánk elég közel menni a karaktereinkhez, mert féltünk, hogy befolyásoljuk őket a döntésükben, ezt pedig nem szerettük volna.

Sz. N.: A pandémia alatt aztán Romwalter Judit, a film producere javasolta azt, hogy jelentkezzünk a frissen kiírt tévés pályázatra, és ekkor döntöttünk úgy, hogy megírjuk a játékfilm treatmentjét a kutatási anyagokból.

Kettőtök között hogyan dőlt el a feladatmegosztás?

Sz. N.: Leginkább praktikusan. Máté éppen a New York-i Tisch School of the Artson készítette a diplomafilmjét, ezért úgy döntöttünk, hogy ebben én vállalom a nagyobb munkát és felelősséget: én leszek a rendező, Máté pedig az alkotótársam. De mindent megbeszéltünk, lényegében együtt csináltuk a filmet.

V. M.: Az egyetem óta közösen dolgozunk, közös filmgyártó céget is viszünk, jól ismerjük a köztünk lévő dinamikákat. Ez is kellett ahhoz, hogy életünk első filmjét egy nagy stábbal, huszonegy nap alatt le tudjuk forgatni, ami nagyon kemény munka volt.

Az örökbefogadás témáját tehát alapvetően Máté hozta. Mi fogott meg benne annyira, hogy több filmen keresztül is ezzel foglalkozz?

V. M.: Kérdezték már páran, hogy én örökbe fogadott gyerek vagyok-e, de nem. Szerintem az érdeklődés nálam onnan indult, amikor nyaranta az Egyesült Államokban dolgoztam gyerektáborokban, ahol sok örökbe fogadott gyerekkel találkoztam, és azt láttam, milyen klassz életük van. Az egyetemen aztán egyre több történet és szempont jött velem szembe: egy család elválasztása, beilleszkedés, felnövés, vagy ez a hathetes időszak.

Az Elválasztva című diplomafilmemben például egy nevelőszülőt követtem, akinél öt testvért helyeztek el. Egy olyan nőről van szó, aki éveken át egy onkológiai osztályon dolgozott, de besokallt, és szeretett volna valami felemelő dologgal foglalkozni, ezért elvégezte a nevelőszülői tanfolyamot. Aztán egyszer felhívott, hogy öt gyerek kerül hozzá hamarosan. Mivel a biológiai anya is engedte a forgatást, innentől mindkettőjüket követhettem, és a filmben az is látszik, amikor a gyerekekért megjelenik egy kisbusz, bepakolják a cuccaikat, és elviszik az új anyukájukhoz, akivel ekkor találkoznak először. Ez a nap egészen sokkoló élmény volt még a kamera mögött is. A biológiai anya megpróbált mindent megtenni, hogy visszakapja a gyerekeit, de a nevelőszülő mellett egyértelműen jobb körülmények között fejlődtek. Ez nagyon bonyolult dilemma, és nehéz film is született belőle.

Emellett fut egy hosszú távú projektem is, amiben nyolc éve követem nyomon olyan Magyarországon született testvérek életét, akiket egy amerikai mormon család fogadott örökbe. Még négy év van hátra a projektből.

Miért pont négy?

V. M.: Mert a mormonizmus szerint a szereplőim tizennyolc éves korukban hittérítőként minimum egy évre külföldre utaznak, ami nagy valószínűséggel, legalábbis mi azt reméljük, hogy az ő esetükben Magyarország lesz. Így ez adná a film keretét. Az amerikai örökbe fogadó szüleiknek egyébként öt biológiai gyerekük van, melléjük fogadták örökbe a három magyar lánytestvért, egy akkor ötéves ikerpárt és a hétéves nővérüket.

Sz. N.: A mormon hitben a család a legfontosabb, és azt tartják, hogy a halálod után is egyesülsz majd velük az égben. Ezért érhető el náluk a világ legnagyobb családfa-adatbázisa is.

Amikor Salt Lake Cityben ellátogattunk a mormon Családfakutatás Centrumba, én is megtaláltam az ükapám keresztlevelét.

V. M.: A mormonokkal kapcsolatban számos tévhit él a köztudatban, pedig több nyelven beszélő, világlátott, magas beosztásban dolgozó emberek, akik megtehetik, hogy gyerekeket fogadjanak örökbe. Általában évente kétszer utazunk ki hozzájuk forgatni, közben ők is készítenek videókat magukról, és azt látjuk, hogy nagyon szépen fejlődnek a lányok. Azt egyelőre még nem döntötték el, hogy megkeresik-e valaha a biológiai szüleiket.

Az elmúlt időszak másik magyar meglepetésfilmje a Larry, és látva mindkettőt, az az érzésem volt, mintha a Hat héttel egymás testvérfilmjei lennének: hősei dühös fiatalok, akiknek meglehetősen magányosan kell megküzdeniük a helyzetükből adódó hátrányokkal.

Sz. N.: Ez a párhuzam eddig nem jutott eszünkbe, de van benne valami. Az biztos, hogy Bernáth Szilárdra és ránk is nagy hatással volt a brit független film, különösen Andrea Arnold életműve. A rendező Fish Tank című filmje gazdag inspirációs forrás volt számomra, mert pontosan, finom és organikus eszközökkel beszélt az akkori brit társadalomról, és egy fiatal lány dühéről, amit minden porcikámmal átéreztem.

V. M.: A két filmet pedig az is összeköti, hogy a forgatókönyv írásakor nekünk és a Larry alkotóinak is nagyon fontos volt, hogy a történet minél hitelesebb legyen. Szilárdék is sokat és alaposan kutattak Borsodban, mi pedig ahogy már mondtuk, örökbefogadókkal, örökbeadókkal és szakmai szervezetekkel beszélgettünk rengeteget.

Amit Román Katalin a jelenlétével hozzáad ehhez a filmhez, az szintén kivételes. Hogyan találtátok meg őt erre a szerepre?

Sz. N.: Nélküle nem működött volna ez a film, és tudtuk is, hogy minden azon múlik, hogy megtaláljuk-e a megfelelő Zsófit. Hosszan castingoltunk, megnéztünk nagyon sok tehetséges fiatal színészt és élsportolókat is, végül egy volt osztálytársunk, Molvay Norbert felhívta a figyelmünket egy lányra, akit éppen a felvételire készített fel az SZFE színész szakára. Behívtuk a castingra, és amikor Katu elkezdett improvizálni, mindketten éreztük, hogy ő lesz az, az első pillanattól kezdve zsigerien érezte és értette ezt a karaktert.

V. M.: A természetessége óriási kincs volt nekünk, a kitartását pedig az mutatja, hogy két hónapon át nagyon komolyan készült a szerepre.

Sz. N.: Molvay Norbert azt javasolta neki, hogy a castingon bármit kérdezünk tőle, válaszoljon igennel, így amikor megkérdeztük, tud-e pingpongozni, azt mondta, persze, azt mindenki tud. Volt a földszinten egy pingpongasztal, és amikor elkezdtük a jelenetet, rögtön látszott, hogy nem játszik jól. Ekkor megfordult a fejünkben, hogy átírjuk a forgatókönyvet, de egy próbát azért tettünk vele a Statisztika asztaliteniszklubban. Az edzők kérdezték, hány évünk van arra, hogy Katu profin játsszon, mondtuk, hogy két hónap. Ezután napi öt-hat órát járt le gyakorolni, elképesztő kitartással, és fantasztikus volt látni, hova jutott el a sportban. Katu zenész családból jön, sokáig hegedült, valószínűleg a ritmusérzéke segítette őt a pingpongozásban is. Közben beszélt örökbefogadókkal, örökbeadókkal, civil szervezetek képviselőivel, sőt szülésfelkészítésen is volt, majd hetekig a karakterben élt: úgy ment az utcán, és olyan zenéket hallgatott, mint Zsófi. Kapcsolódása pedig nem volt a témához, ő egy nagycsaládból származik, öt testvér közül a legkisebb.

A film másik fontos szereplője viszont erősen kötődik a film témájához, az örökbe fogadó anya szerepében látható Balsai Móni az életben is örökbefogadó. Ez mit adott hozzá a filmhez?

Sz. N.: Tudtuk róla ezt, de őt is castingoltuk Emma szerepére. Móni életéből semmit nem emeltünk át a filmbe, de a lelkiállapotok megértésében rengeteget segített nekünk. A film egyik kulcsjelenetét az ő tapasztalata nélkül nem is tudtuk volna megcsinálni: lenyűgöző tudást és szeretetet adott abba a néhány percbe.

A Hat hét vetítései után kaptatok közvetlen visszajelzést érintettektől?

Sz. N.: A legemlékezetesebb számomra két örökbefogadott, egy tizenhat éves lány és egy hatvanéves nő reakciója volt. Mindketten azt mondták a vetítés után, hogy soha nem volt válaszuk arra, hogy miért történt velük ez, miért mondott le róluk a szülőanyjuk. Eddig próbálták is tagadni az ezzel kapcsolatos érzéseiket, de ez a film most megnyitott bennük valamit, amitől azt érzik, hogy foglalkozniuk kell vele, lezárást kell találniuk. Szép pillanat volt, amikor az egyikük megölelte Katut.

A Hat hét című film március 23-tól látható a magyar mozikban.