Úgy tesznek, mintha a saját pénzüket fektették volna be a futballba. Nem, nem a saját pénzeteket fektettétek be

2021. december 31. – 14:21

Úgy tesznek, mintha a saját pénzüket fektették volna be a futballba. Nem, nem a saját pénzeteket fektettétek be
Fotó: Bődey János / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Ha a gyerekei majd megkérdezik, tett-e valamit, hogy felemelje a hangját, akkor el tudja majd mondani a Bűnös város kapcsán, hogy a maga módján néhány dolgot megpróbált. Futballmeccsekre a mai napig jár, a VIP-be nem szívesen ülne be, és nincs oda a magamutogató, vonulgató szurkolói vonalért, a futball és a politika kapcsolatáról is megvan a véleménye. Thuróczy Szabolcs színésszel a sportról, a színházak helyzetéről, a Ferencvárosról, a magyar futballról és azt övező hangulatról beszélgettünk. Interjú.

Többször vissza kellett néznem Herendi Gábor filmjének, a Bűnös városnak a filmkockáit, míg minden apróságot, pláne a futballra tett kiszólásokat észrevettem, ennyire szomorú a helyzet?

Van sok elégedett, de van sok dühös ember is, a filmművészetet pedig arra használjuk, hogy rávilágítsunk bizonyos anomáliákra.

Ahogy Pintér Béla mondta a színházakra a Madách téri tüntetésen: kritikus vagy kurva unalmas?

Pontosan. Sok feszültség van az emberekben és nekem nem okozott különösebb dilemmát, hogy szerepeljek a filmben. Ez egy félórás alkotás, ami alapvetően mégiscsak arról szól, hogy belevágjon az állóvízbe egy kavicsot, bocsánat, inkább egy követ, és ez megtörtént.

Nincsenek körbeírva a dolgok, egyértelműen vannak fogalmazva, Gábor reflektál a körülöttünk lévő világra. Számomra az az izgalmas benne, hogy ha húsz év múlva megkérdezik a gyermekeim, hogy csináltam-e valamit, vagy csak téptem a számat, akkor el tudom mondani, hogy a magam módján néhány dolgot azért csak megpróbáltam.

Ezer filmet és színházat csináltunk már, ami kritikus volt, ami egy adott rendszernek próbált tükröt tartani és tele volt számos fontos dologgal, üzenettel, de én el tudom fogadni, ha valaki ezt túl szájbarágósnak gondolja. Én iparos módjára teszem a dolgom, ha felkérnek valamire.

Többször beszélgettünk már, és elég markáns véleménye volt a labdarúgásról, a sportról is. Önnél honnan jön, honnan indult a futball iránti rajongás?

Édesapám és a bátyám is nagy futballőrült volt, az egész gyerekkorom ennek a bűvöletében telt Nyíregyházán. Egy jó korszaka volt ez a városnak, NB I.-es csapat, Temesvári Miklós volt az edző, komoly egyesületek látogattak a Nyírségbe. Gyermeki lélekkel pedig felemelő érzés volt, hogy egész gyermekkorunkat a grundon töltöttük. Nagyon sokat fociztam, imádtam. Egy kiválasztást követően felvettek a sportiskolába és száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem. Elkezdtem hajnalban kelni, edzésre járni, a serdülőből lépkedve felfelé a lépcsőfokokon. Négy erős csapat volt, akik rendszeresen az élen végeztek a korosztályunkban, a Csepel, a Fradi, a Vasas és a Nyíregyháza.

Ön Lipcsei Péter korosztálya.

Halmai, Bekő Balázs vagy a közelmúltban elhunyt Vámos János, remek generáció volt. Lipcsei feljött Budapestre és az első meccsén rúgtak egy ötöst Újpesten, így mutatkozott be Nyilasi Tibinél. Az apja, Lipcsei Imre volt az edzője Kazincbarcikán. Rengeteget játszottunk egymás ellen salakon, akkor még az jelentette az extázist, ha füves pályára jutottál. Komoly, izgalmas időszaka volt az életemnek. Édesanyám tanítónő volt, apámat meg a futball őrülete rántotta magával, a Fradi iránti rajongás, később láttam csak át igazán, hogy mennyire imádja ezt a csapatot.

Annyira őrült, mint az én édesapám, aki, ha elmegy vásárolni, és kiadják a pultból a kenyeret a régi, klasszikus lila-fehér csíkos szatyorban, akkor megköszöni, kifizeti és otthagyja? Egyszerűen nem nyúl hozzá.

Egy megszállott. Két szent emberünk volt akkor, Nyilasi Tibor és Ebedli Zoltán, értük rajongtunk igazán. Az egésznek volt egy ilyen különleges hangulata, mikor feljöttünk egy mérkőzésre, akkor össze kellett kapcsolni egy családi programmal: édesanyám elment a mai Belvárosi Színház helyén lévő Filmmúzeumba, megnézett egy filmet, mi elmentünk a meccsre. Amíg mi őrjöngtünk a stadionban, ő sétálgatott a Váci utcában, nézett magának egy kiskosztümöt. Ráadásul édesapám tagja volt a Fradi Baráti Körnek, ismerte Havasi Mihályt, Dalnoki Jenőt, volt is valami köze ahhoz, hogy Nyíregyházán lett edző. Jóban voltak nagyon, nagyra tartotta apám az olimpiai bajnok hátvédet. Ha a klasszikus Fradi-értékekről kell beszélni, akkor valószínűleg ő ott lenne az első háromban Nagy Bélával, a Fradi csodálatos krónikásával egyetemben. Volt, hogy én is ott álltam az öltözőfolyosón tizenhárom-tizennégy évesen, néztem, ahogy Pintér Attila kijön és rágyújt egy cigarettára, bámultam Zsinka Janit, kíváncsi voltam, hogy lesz-e belőle egy új Pusztai Laci.

Nyíregyházán is voltak remek labdarúgók akkoriban.

Igen, sokat jártunk le a grundra, ott olyan játékosok voltak, mint Szatke Zoltán vagy a későbbiekben Bagoly Gábor.

Szatke egy-két évvel idősebb Önnél.

Hosszú éveket töltött Nyíregyházán, sok NB I.-es NB II.-es mérkőzéssel a lábában, de játszottunk más olyan fiúkkal is a téren, akik simán első osztályú szinten voltak, csak nem tudtak róla. Állandóan fociztunk. A tanulás is fontos volt, de a labda. Úgy telt az életünk, mialatt ment a futball-vb például, hogy lementünk kergetni a bőrt délelőtt, ebédre felmentem, ettem egy kis rizibizit meg oldalast, közben megnéztük a délutáni mérkőzést, Algéria-NSZK, utána mentünk vissza focizni este kilencig a sötétben, majd jött az esti meccs.

Engem is édesapám terelgetett, rengeteget segített a háttérből. Ő vitt ki arra a Magyarország-Brazília mérkőzésre 1986-ban, mely mai napig a legemlékezetesebb futballeseményem. Önnek is van egy ilyen erős emléke, mely édesapjához és a futballhoz köthető?

Mi is kint voltunk, nyolcvanezer ember volt, fent ültünk a felső karéjon. Mikor mentünk hazafelé láttuk már a szurkolói Ikarusz buszokon kiírva, hogy „itt a húsvét. itt a nyúl, magyar brazil 3-0”.

Ez egy picit olyan, mint a „Piros volt a paradicsom, nem sárga”.

Akkor ment is Magyarország előre, Détári, Esterházy, Kovács Kálmán voltak a gólszerzők, bár abban a brazil csapatban kevés nagy sztár volt, nem jött el senki, a hátuk közepére nem kívánták azt a mérkőzést. Mi fel voltunk spannolva rendesen, mégiscsak európai listavezető volt az a Mezey György vezette magyar válogatott. Sohasem felejtem el 1986-ot sem, az első világbajnoki meccsünket, Irapuato, apám kimegy szódát csinálni, a mérkőzés éppen csak elkezdődik, majd visszajön: Mi van fiam? – kérdezi. Kettő-null! – válaszolom. Na, ne szórakozzál már velem! De hát tényleg kettő null, apa. Micsodaaaa? Mi a k... – és akkor elpattant. Azonban a legszebb emlékeim mégis a Fradi-meccsekhez kötődnek.

Édesapjával?

Édesapámmal és a bátyámmal.

Melyik az első, amelyik egyből eszébe jut?

A Ferencváros-Newcastle, Varga Zolival. Szenzációs mérkőzés volt! Kérdezték előtte Kevin Keagentől, a Newcastle vezetőedzőjétől, egy angol legendától, hogy kit ismer a magyar csapatból, és azt mondta, hogy Puskást. Na, felpaprikázta magát Varga Zoli és láthattuk, mi lett az eredménye: 3-2. Ön is játszott akkor, Szergej Kuznyecovval voltak a védelem közepén Les Ferdinand és Alan Shearer ellen, aki annyiba került, mint az egész NB I., az NB II. meg a parlament összesen.

Akkor Shearer a világ egyik legjobb játékosának számított.

A Newcastle pedig vezette az angol bajnokságot. A húszéves Lisztes Krisztián rúgott két gólt és Horváth Ferenc is betalált. Felkavaró volt, ahogy Zoli, a vékony kis szivarkájával ott állt és kérdezte: mi történt? Mi, hát legyőztük az angol listavezetőt! Nyilván a visszavágón már felszívták magukat Ginoláék.

Fotó: Bődey János / Telex
Fotó: Bődey János / Telex


A NER-NB I. kicsit átalakítja a gondolkodásomat

Az összes Fradi-meccsre emlékszik, ezt hívják igazi Fradi-szívnek?

Nagyon nehezen lehet kategorizálni, hogy ki a nagyobb fradista, ha ma, a három éve Fradi-szurkoló kis vállalkozói körök, Fradi-címerrel a kis menő öltönyükön belekeverednének egy ilyen beszélgetésbe, fogalmuk sem lenne semmiről. Nem menősködni szeretnék, csak ennek van egy nagyon hosszú kultúrája. Gondoljon csak bele, apám 1975-ben, egy hónapos jogosítvánnyal elment a zsigulijával Baselbe a KEK-döntőre. Végig szerpentinen. Életében nem vezetett még száz kilométert, de a csapata kedvéért elment Svájcba, és puffogtak a haverjaival végig az úton, hogy a „Báró”, a Bálint Laci nem játszhat, megsérült és akkor az egész védelem szar lesz, Dalnoki Jenőéknek csikócsapattal kell KEK-döntőt játszani. Ezek voltak az alapszintek akkor.

Sokat jár futballmérkőzésekre?

Amikor csak tudok. Azonban ez az egész NER-NB I. egy kicsit átalakítja a gondolkodásodat. Az embernek azonban vannak vágyai, valaki a Pantheonba szeretne eljutni, más az amerikai Szabadság-szobrot akarja látni, én biztos, hogy egy Boca Juniors-meccsre mennék el a legszívesebben, Argentínába.

Ez minden futballszerető bakancslistáján rajta van.

Amikor Maradona hazament az 1994-es vb után, mert eltiltották és befestette a haját, csinált egy ilyen szőke csíkot bele, akkor kiment ötvennégyezer fanatikus és őrjöngtek, szórták a konfettit, ami a hetvennyolcas világbajnokságon volt a divat. Maradona felnézett, felemelte a fejét a jó Istenhez, a vádliján megcsillant Fidel Castro arca és akkor azt mondtam, hogy na, ez a futball, egy Boca Juniors–River Plate meccs. Azóta, ha turnéra megyünk, egyből nézem, hogy milyen mérkőzések vannak, például Sporting–Everton Lisszabonban, pont, amikor ott játszottunk, tökéletes, nem is hiányozhattunk.

Csak így vállal el munkákat?

Ne nézzen ennyire hülyének, azonban az mindent elárul, hogy amikor Dortmundban léptünk fel például és Dortmund-Wolfsburg összecsapás volt, akkor még egy orosz félmaffiózótól is képes voltam jegyet szerezni 48 euróért.

A tízeurós jegyet.

Jó, de nem volt már jegy és a szemben lévő szektorban, ahol a Dortmund keménymagja volt, összefüggő tizenötezres tömeg kezdett el egyszerre ugrálni és énekelni. Hátborzongató volt!

Érdekes, hogy külföldi mérkőzésekről beszél és nem azt mondja, hogy van például Fradi-bérletem.

Fradi-bérletem nincs, de sokszor járok Fradi-meccsre is természetesen.

Szurkolói kártya?

Természetesen az van. A BL-re nem tudtam menni, de az Európa-liga mérkőzéseken ott voltam. Alapvetően nagyon szeretem azt a futballközeget, amikor azt érzem, hogy jó dumák vannak mellettem, jó a humor, viszont soha nem tudom elveszíteni a fókuszáltságomat, ha pofáznak is mellettem, egy másodpercig sem lazít ki az agyam, a mérkőzésre koncentrálok. Szeretem nézni, hogy nyúl bele egy meccsbe az edző, a legapróbb dolgokat is figyelem.

Eddig zömében a múltról beszélt, rengeteg érzelemről, szenvedélyről, lehet most is kötődni érzelmileg a Ferencvároshoz, az egész jelenséghez?

Annak idején az volt a szépsége a klubfutballnak, hogy a megbízható játékosok tíz-tizenöt évig voltak egy klubnál.

Más volt a rendszer, nem voltak például külföldiek.

A nyolcvanas, kilencvenes években már sok helyen volt három idegenlégiós a csapatban, mint például a Milanban a három holland, akkor az volt a csúcsfutball, de mindig is tudtad, hogy ettől függetlenül a névsor úgy kezdődik, hogy Rossi, Tassotti, Baresi, Costacurta, Maldini. Ez így volt tíz évig. Most nem tudsz megjegyezni egyetlen nevet sem, mert félévente lecserélnek tizennyolc játékost. Hogy alakuljon ki bármilyen kötődésed hozzá, amikor izgulsz, hogy Tokmac el ne menjen, mert már legalább tíz hónapja itt van.

Fel tudja sorolni a Fradi kezdőcsapatát?

Persze, tudom azt is, hogy körülbelül hány mérkőzésen játszottak, Miha Blazic például.

Jó-jó, önnek ez könnyű kérdés volt, tudom, hogy jó memóriája van, szinte mindent azonnal megjegyez.

Úgy gondolom, hogy a Fradinak azért van ilyen színes kerete, mert egyszerűen jobbak ezek a játékosok, mint a magyar piacról kikerülők vagy amit a mai utánpótlásban felépítettek.

Ezek szerint egyetért azzal, hogy inkább vegyünk külföldi labdarúgókat, mert nincs elég minőségi magyar fiatal?

Nincs, persze, hogy nincs, gondolja, hogy Rebrovnak például rossz szeme volt hozzá, nem akart lehetőséget adni egyetlen jó fiatalnak sem? Különben Rebrovot mindenki elismerte annak ellenére, hogy nem egy nyitott személyiség, egy nagyon fura alak, aki nevén nevezte a problémákat.

Ezt el kell dönteni, hogy szeretni akarunk valakit, vagy eredményeket szeretnénk látni.

A kettő együtt is megy, én szeretem az ilyen embereket, akik akkor is a más irányba tekintenek, amikor egyfelé néz körülöttük mindenki. Az a higgadtság, hogy sohasem tolja túl az érzelmeket, hogy helyén kezeli a sikert és a kudarcot, neki legalább volt karaktere. Szép sikereket ért el vele a csapat.

Ez nem egy téves szurkolói mentalitás, hogy amikor siker van, az közös, az a mienk, amikor kudarc, vereség, az kizárólag a tietek, a játékosoké, a szakvezetőké?

Nem, az is közös! A Fradi elmúlt évei tényleg nagyon sikeresek, soha nem volt ilyen a történelemben, Kubatov Gábor jól végzi a munkáját, de azért vannak nehezebben emészthető dolgok is, nem szabad például összekeverni a politikusi létet a Ferencvárossal. Sokféle ember van a Fradi körül, aki másképp gondolkozik, nem szabad így szeparálni ezt az egész világot. A Fradi mindig az ellenzék csapata volt, a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években, a szakállasok, a zenészek, a művészek, az ellenállásnak volt a csapata, és ez most egy kicsit megfordult azáltal, hogy van egy kicsi kellemes ellenszenv a NER-csapatok ellen. Nézze meg az első négy helyezettet.

Négy? Ha a legfrissebb információk szerint az Újpestet is megveszik, akkor az egész NB I. politikai irányítás alá kerül.

A Gyirmót tud majd lázadni. Gyirmót lázad! Már maga ez, hogy így kimondom röhögőgörcsöt kapok. Vagy Kisvárda, most komolyan, Kisvárda, hagyjuk is!

A fellegvárak pedig hiányoznak.

Tényleg erre vártunk, reszketve utaztunk, Fradi meccs volt a Kórház utcai békéscsabai stadionban, tizennégyezer ember, úgy rúgtak egy ötöst nekünk Szarvas Janiék, mint a sicc. Most meg Győr, Szombathely, Diósgyőr, Nyíregyháza, Békéscsaba, Szeged, Pécs, hol vannak? Ott áll a szombathelyi stadion is, megépítik tizennyolc milliárdért, hatszázhuszonkét néző van, és akkor azt gondolod, hogy Németországban azért ez ki van találva normálisan.

Mert nem csak felépítik, hanem üzemeltetik is.

Hoffenheim egy kisváros és a csapata, háromezerötszáz ember lakik ott és van huszonötezer bérletes, az egész környéket beszippantja. Izgalmas, magas színvonalú futball, klasszikus üzleti modell, nem ez a pénzszivattyú.

A pályán mutatott produktum tehát előrébb való, mint az infrastruktúrafejlesztés?

Szerintem igen, az ott kezdődött volna, hogy nézze meg, Szerbiában milyen stadionok vannak, és mindezek ellenére milyen a versenyképességük. Ha jön egy szerb vagy egy horvát fiatal és sorban áll érte a Dinamo Zagreb vagy a Partizan Belgrád, akkor annak az értéke rövid időn belül a tízszerese a magyar fiatalénak.

Ez nem egy tiszta koncepciónak a kérdése? Tisztábban vannak azzal, hogy mi a feladatuk, utánpótlásnevelők, labdarúgókat nevelnek, lehetőséget biztosítsanak nekik a bemutatkozásra és eladják őket nagyobb csapatoknak. Az eredményesség fokmérője a kinevelt játékosok mennyisége, nem a tabellán elfoglalt helyezés.

A balkáni futball harapós stílusa, világa, mentalitása az elmúlt harminc-negyven évben magával ragadta az összes nyugati futballkultúrát. Nem véletlen, ahogy Szoboszlai is nyilatkozta, hogy az elmúlt húsz évben nem volt világsztár magyar futballista, pedig nem is az elmúlt húsz évben, hanem az elmúlt negyvenben.

Ki volt az utolsó?

Détári, de az ő karrierje is olyan nyomasztóan hülye volt, egy rövid frankfurti kitérő után elment az Olympiakoszhoz, aztán ennyi. Mindig mondja, hogy a Juventus vitte volna, mégis Bologna, Ancona, Genoa lett belőle és szépen átalakult az egész rendszere, de legalább neki szenzációs képességei voltak, világválogatott is volt. Azóta senki.

Azt mondja Orbán Viktor, amikor Horvátország 2018-ban bejutott a vb-döntőbe, hogy a testvércsapatunk, a horvát, érti, azt mondta, hogy a mi kutyánk kölyke. Istenem, most akkor mit hasonlítunk össze mivel? Egy Davor Suker vagy egy Modric a Real Madridban, ilyenünk nem volt negyven éve!

Ki volt topcsapat közelében azóta is? Mi lenne, ha inkább megvennénk a horvát válogatottat? – csak ez jut eszembe, más nem! Mert, hogy pénzünk van, az tuti.

Azt mondják, hogy az ország működését, vezetési elveit mindig leképezi kicsiben a labdarúgás, a sport. Piaci alapú működés, piaci alapú szponzoráció, politikai vezetés, vetélytárs nélküli bajnokság, hogyan kell tekintenünk tehát a Ferencvárosra?

Infrastrukturálisan rendben van, szervezetileg, szervezésileg is, járnak a régi játékosaink a mérkőzésekre. Hajnal Tamásék jó munkát végeznek, sokat élt külföldön, valószínűleg elég profin látta, hogy működik ez a határokon túl. Igazából három-négy rossz döntés van a húsz jó mellett. Politika is volt mindig a futballban.

Fotó: Bődey János / Telex
Fotó: Bődey János / Telex

Ilyen mélységű is? Minket soha nem kértek meg anno, hogy forgassunk videókat, vagy üljünk fel a színpadra.

Erre vannak patent, sablon válaszaim. Berlusconi sem kérte meg Maldinit vagy Baresit, hogy politikával foglalkozzanak. Sok szempontból izgalmas lenne az, ahogy Uzuni – aki maga is migráns volt Görögországban gyerekként – mondaná azt, hogy „én nem vagyok magyar állampolgár, de a Fideszre szavaznék, ha az lenne”. Azt sem tudja, miről van szó, ő csak focizni szeretne, ez az élete. Ez egy elég veszélyes terep. Amikor van egy ilyen zsigeri gyűlöletpolitika az elmúlt tíz évben, akkor elég nehéz beszélni Erkölcsről, Erőről és Egyetértésről, a három E betűről, ami a Ferencváros címerében van. Bizonyos emberek szerintem ne beszéljenek az Erkölcs-Erő-Egyetértésről. Az egész kizárólag a futballról kellene, hogy szóljon, arról a szerb mentalitásról, amely magával rántotta anno a többi játékost is 1995-ben, Simon Tibi őrületéről, aki bekötött kézzel kint Zürichben önkívületben paskolta Fatusi fejét. Nagy Zsolttól kezdve mindenki, aki élt és mozgott játszott és ez eredményezett egy olyan katarzist, hogy a bátyámmal széttéptünk négy pólót magunkon azon a meccsen, amikor néztük.

Ennyi pénz 2042-ig elég lenne a független színházaknak

A Katona József Színház közéletbevágó című adásának felvezetésében láttam Máté Gábort, aki arról nyilatkozott, hogy mennyit keresnek a futballisták. Nem is tudtam, hogy szereti a futballt.

A színház világában azért sokakat nem érdekel a foci,

gondolja el, hogy mikor kapunk egy infót, hogy 2023-ban színészolimpiát rendezünk és a kormány ad 6,4 milliárd forintot, ami 2042-ig lenne elég a független színházaknak.

Mindenki tudta például, hogy Rebrov, ha bejut a Fradi a BL-csoportkörbe, akkor kap egymilliárd forintot. És erre mit mondasz? Sajnálod? Itt volt a Barca, igaz, nem volt nagy élmény.

Pedig akkor még nem volt ennyire erős állománya a Fradinak, Rebrov még egy húszmilliós kerettel érte el az eredményeit, a jelenlegi csapat összértéke viszont már negyvenmillió euró felett van.

Igen, de a BL-szereplés miatt emelkedhetett az áruk. Azonban kiemelném a fegyelmet is, ahogy Rebrov ezt kezelte egy európai középszintű csapatnál, az volt az alapja az egésznek. Mindennek az volt az alapja. Most Uzuniért kell rajongani és én szívesen is rajongok érte, egy Tokmacért egy Laidouniért is. A következő évben pedig jön a januári Afrika-kupa és az év végi katari vb, és azon vesszük észre magunkat, hogy Tunéziának és Marokkónak fogunk drukkolni, mert a két Mmaee ott van. Szívesen rajongok ezért a Ferencvárosért, de nagyon meg kell találnom azt a közeget, ahol nem idegesítem fel magamat a stadionban. Ahol nem látom, hogy gazdasági megbeszélések zajlanak.

Tehát nem jár a VIP-páholyba?

Biztos, hogy annak is megvan a bája, mit tudom én, meg az élvezete. Én azokat a szurkolókat szeretem, mint amikor kimegyek egy Benfica-meccsre a Luz stadionba és látom, hogy egy nagyapa és a hatéves unokája Benfica öltönyben, ruházatban ülnek egymás mellett és nézik, hogy száll le a sas a kezdőkörbe, és nézem, hogy ez milyen gyönyörű. Milyen gyönyörű ez a kultúra. Nincs vergődés, hepciáskodás, kurvaanyázás, takarodjál és hasonlók.

Nehéz ezt az idilli állapotot elérni, ha még Pintér Béla is a futballt hozza fel elrettentő kínként, a színházak melletti tüntetés alkalmával: „Megtudtátok, hogy a pokolban kipeckelt szemmel kell majd néznetek a Magyarország-Wales világbajnoki selejtezőt?”

Ami ráadásul Eb volt. Bélánál nagyobb őrült nincs, amikor egy magyar csapat játszik, például a vízilabda-válogatott, extázisba kerül, szívgörcs körüli állapotban néztük végig együtt a 2004-es olimpiai döntőt is. Vagy amikor az előadás előtt hátul szurkoltunk a Magyarország-Portugália Eb-meccsen, látta volna, hogy ugrált a színfalak mögött, amikor Gera berúgta az első gólt, meg Dzsudzsáknak a két szerencsés góljánál is. Az extázis az megvan, csak, amikor azt gondolod...

Csak amikor ez egy eszköz valaminek a kifejezésére, akkor szívesen nyúl ő is a témához.

Hát igen, mert megbillennek azok a vergődések, hogy a futballban mennyi pénz van, ez megdöbbentő, ahhoz képest, ami a színház világában. Van azért pénz ott és a film világában is, csak a „Tündöklő Középszer” áll a kifizetéseknél és égeti azt. Ott a Groupama Aréna, jöttek a válogatott mérkőzések és mindig tele volt, őrjöngött a közönség, vagy mikor vonultak Marseille-ben fekete pólóban, az egyik szemem sírt a másik meg boldog volt. Én nem szeretem ezeket a hisztérikus, vonuló, magamutogató kárpátien-hangulatokat. Ők biztos azt mondanák, hogy jaj, te buzi libsi, ez a magyar! A nagy fenét, nem az, gyere beszélgessünk már róla. Beszélgessünk bármiről, a magyar történelemről, a sportról általában? Meddig bírná, pár percig, egy órán keresztül? Amikor már Csányi Sándor is arról beszél, hogy hagyjuk már abba, hogy ki a magyar, ki mehet válogatott meccsre, már ő van rosszul tőle.

És akkor kiírják a politikusok, hogy: hogy mersz te odamenni? Na, most mondd azt, hogy stadion, most mondjad! És ekkor megfordul a fejemben, hogy erről van szó? Ezt gondolod, te idióta? A műbalhét nehezem viselem, olyan mintha a saját pénzüket fektették volna be a futballba, hogy na, látjátok, megcsináltuk. Nem, nem a saját pénzeteket fektettétek be.

Hadd idézzek újra a filmből: Sok bélyeggyűjtő van a világon? A „Bélyeg Világkiállítás” mellett számos eseménynek adott otthont Magyarország idén is. Ezek közül az Eb-nek volt a legnagyobb nézettsége. Figyelemmel kísérte a válogatott idei szereplését is?

Marco Rossi ezekből az emberekből elég jól összerakta ezt a csapatot, nagyon tisztességes, precíz olasz ember, beledöglik minden vereségbe, a csapatból pedig többet hozott ki, mint a realitás, minden szempontból. A csoport, a magyar-franciával az örök élmény volt.

Tehát ön szerint is nyertünk egy-egyre a franciák ellen? Ezek után nem volt nagy csalódás az őszi teljesítmény?

Nem, mert olyan szinten fel voltunk dobódva. Mikor például Németországban kint játszottunk és bár tudtam, hogy ez a német válogatott nem olyan erős, mint a 2014-es, vagy a 2010-es, de mégis azt láttam, hogy a 85. percben remeg Tony Kroos szája széle, hogy miként húzza az időt. Ott azt gondoltam, hogy ezt nem éltük meg korábban Egervárival, Bicskei Bertalannal és Mészöly Kálmánnal sem.

Más volt a lebonyolítás, akkor még nem jutott ki mindenki az Európa-bajnokságra, csak 16 csapat.

Ezt értem, de mégis volt egy olyan háttere az egésznek, hogy a német válogatott volt nyomás alatt, és ahogy ez a Schäfer gyerek sírt a végén, az nekem mind megható volt. Engem ezek meghatnak!

Erről szól a futball, érzelmekről.

Most olvastam, hogy Schäfert jelölték az év játékosának. Ez a srác kaphatna egy löketet, hogy tudjon menni Németországba, Franciaországba, Olaszországba futballozni. Sírt a srác, mint egy kicsi gyerek, akinek elvették a játékát, mert az élete legnagyobb pillanata lett volna, ha az ő góljával megverjük a németeket. A világ legjobb kapusának fejel egy gólt és ezzel harcolod ki a továbbjutást. Ezek leírhatatlan élmények. Azonban van ennek egy olyan vonulata is, hogy ha hét mókus és négy pingvin ellen játszik majd a magyar válogatott, én akkor is nézni fogom, akkor is háromnegyed tízkor fogok hazaérni az előadás után és akkor is megnézem majd. Szurkolunk majd megint a Magyarország-San Marino mérkőzésen, aminek semmi értelme, semmi tétje nem lesz, számunkra mégis lesz, hiszen nézzük például, hogy Szoboszlai hozta-e végre a formáját. Mindig lehet valamit találni, amiért nézni szeretem.

A sertés az sertés, a mangalica az mangalica! – vette szomorúan tudomásul Kocsis Gergely polgármester a filmben. Mit szól az Eb körüli felhajtáshoz, a szivárványstadionokhoz, az idei szurkolói botrányokhoz? Megint zártkapuk mögött kellett játszanunk ősszel.

Amíg valaki nem sért meg szereplőket, csoportokat emberi méltóságukban, addig mindenki csinálja a stadionban azt, amit akar. Ha valaki térdepelni akar, akkor az engem abszolút nem zavar, ha viszont bárki huhog, akkor leég a pofámról a bőr.

Túl szigorú volt a FIFA és az UEFA?

Nyilvánvalóan. Ezek válaszok, olyan, mintha két embertípus lehetne csak a stadionokban, miért kell ezt ilyen hisztérikusan széthúzni két oldalra? A futballnak mindig ez volt a közege, nem szabad színházat csinálni belőle.

Persze, korábban sokkal durvább dolgokat is csináltak a szurkolók, törtek, zúztak, verekedtek, káromkodtak, de most már 2021-et írunk.

Harminc éve még mindenki buzizott, cigányozott, meg zsidózott, akkor ez volt a világ legtermészetesebb dolga? – akkor sem volt az! Csak nem szankcionálták olyan szigorúan, mert sokan ezt csinálták. A politika sem volt annyira hangsúlyos, mint most, ezért eltűntek az éterben ezek a mondatok. A politikától pedig előfordul, hogy felmegy az ember agya.

Szokta hangsúlyozni, hogy önnek a legtöbbször felmegy.

Régen nem volt ennyire fontos a politika, a kilencvenes évek közepén, végén sem, pedig volt olyan történet, hogy Torgyán József először Szabadi Bélát és magát tüntette ki a kilencvenkilences centenáriumon, pedig ott ült Albert Flórián, meg Rákosi Gyula az első sorban. Ezek hülyék? Akkor fel kellett volna állni Albertnek és viszontlátásra! Pláne akkor, amikor az angol tulajdonosok befalaztatták a szobáját, hogy ne legyen átjárás. Egy vicc! Röhögőgörcsöt kaptál, hogy Furulyás János TSZ-elnök volt vezető, meg Berki Krisztián. Ebben a világban, ahol Springer Ferencek ültek abban a székben. Nagyon nagy a távolság, többszázezer kilométer érzelemben és színvonalban.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!