Izraelben először tartanak parlamenti választást a Hamász 2023. október 7-i véres terrortámadása óta, ami után megindult a gázai háború és lángba borult a Közel-Kelet. Az előzetes felmérések szerint a Gadi Ejzenkot volt vezérkari főnök által vezetett ellenzéki koalíció hajszálnyival vezet a korrupciós perei után már egy másik felelősségtől is menekülő Benjámin Netanjahu mögött felsorakozó koalíció előtt.
De könnyen lehet, hogy a keddi szavazás kimenetele csak egy nehezen feloldható politikai patthelyzet lesz. Pedig a brutális MI-hirdetésekkel teli kampány utáni szavazás nemcsak a Netanjahu-korszak lezárásáról dönthet, hanem az ellenzék szerint Izrael demokratikus értékeiről és az ország nemzetközi közösségben elfoglalt helyéről is.
Visszanézve
1973. október 6-án az egyiptomi hadsereg meglepetésszerű támadást intézett a Szuezi-csatornán keresztül a hatnapos háborúban megszállt Sínai-félsziget izraeli védelmi vonala ellen. Ezzel egy időben 800 kilométerrel arrébb Szíria is megindította páncélosait az ugyancsak 1967 óta izraeli ellenőrzés alatt álló Golán-fennsík ellen. Az első, súlyos veszteségeket hozó napok után Izrael végül úrrá lett a helyzeten a jom kippuri háborúban, és 25 éven belül a negyedik arab–izraeli háborúját is győzelemmel zárta. Azonban az országot sokkolta a zsidó állam létét fenyegető vereség kézzelfogható közelsége, illetve a 20 nap alatt elszenvedett súlyos veszteségek, köztük több mint 2800 halott, 8000 sebesült, több száz páncélos és harci repülőgép.
A háborúra való felkészületlenség hátterének feltárására már egy hónappal a tűzszünet után felállt a vezetőjéről Agranat-bizottságnak nevezett, tekintélyes jogászokból álló testület. Bár az Agranat-bizottság a megállapításait tartalmazó jelentést csak 1975-ben publikálta, a háborús hibákért viselt felelősségbe már egy évvel korábban belebukott a fél vezérkar – és maga Golda Meir miniszterelnök.
50 évvel később Izraelt egy hasonlóan véres meglepetésszerű támadás érte, amikor a hi-tech megfigyelőrendszerrel és bázisokkal megerősített gázai határkerítésen több rést ütve palesztin terroristák rohanták le a határ menti izraeli bázisokat és településeket, 1200 katonát és civilt meggyilkoltak, 251 embert pedig túszul ejtettek. A világ legfelkészültebbnek tartott hírszerzésének és fegyveres erejének bénultsága, a civilek ellen elkövetett – gyakorlatilag lövésről lövésre dokumentált – kirívó kegyetlenségek és a tömeges túszejtés az akkor 75 éves Izrael történelmének legnagyobb traumáját okozta.
Sokan biztosra vették, hogy a Hamász terrortámadása az országot 2009 óta egyetlen évet leszámítva folyamatosan vezető Benjámin Netanjahu karrierjének dicstelen végét jelenti. Azonban Izraelben azóta sem állt fel a terrortámadáshoz vezető politikai, hírszerzési és katonai hibákat feltáró független bizottság, és miközben az akkori hírszerzési és katonai vezetők egytől egyig távoztak posztjukról, Netanjahu nem követte Golda Meir példáját, és nem vállalta a felelősséget a történtekért.
Az ellenzék vezet, de ez csak a patthelyzethez lehet elég
A már 77 éves, az országot 1996 óta összesen 19 évig vezető jobboldali politikus inkább előre menekült, és három éve folyamatos háborúzással igyekszik helyreállítani megtépázott renoméját – és nem mellesleg lekötni az izraeliek figyelmét. Népszerűsége az október 7-i mélyrepülés után, a Hezbollah és Irán elleni 2024-2025-ös sikerek hatására stabilizálódott. A keddi törvényhozási választásra pedig a 2026-os iráni háború nem a tervei szerinti alakulása ellenére azzal a reménnyel fordulhat rá, hogy egy újabb választási sikerrel vagy koalíciós manőverezéssel sikerülhet hatalomban maradnia és elkerülni a számonkérést is.
A keddi szavazás előtti utolsó mértékadó felmérések azonban a Netanjahu mögött felsorakozó blokk enyhe hátrányát valószínűsítik. A miniszterelnök pártja, a Likud és a jelenleg is vele kormányzó ultrakonzervatív vallásos pártok, illetve szélsőjobboldali erők összesen 48-50 mandátumra számíthatnak a megszerezhető 120-ból.
Közben az ezúttal Gadi Ejzenkot vezetésével összefogó, az arab pártokat kizáró ellenzék 54-56 mandátumra számíthat. A mérleg nyelvét elvileg a két arab pártszövetség jelenthetné, azonban ők hiába szerezhetnek akár 14-16 mandátumot, az arab pártokat hagyományosan sújtó politikai karantén miatt a két nagy politikai blokk egyike sem hajlandó számításba venni őket koalíciós partnerként.
Így neveld a kispártodat
Ahhoz, hogy megértsük, tulajdonképpen mit jelentenek ezek a számok, és mit jelenthet, ha valóban az előrejelzések szerint alakul a választás, muszáj megismerkednünk az izraeli választási rendszerrel és az abból fakadó törvényszerűségekkel.
A 10,3 millió lakosú Izraelben 7 millió 332 ezer választásra jogosult van, a választásokon jellemzően igen magas, 70 százalék körüli részvételi arány a jellemző. Az etnikailag, vallásilag, gazdaságilag és kulturálisan is elképesztően színes ország sokszínűségét a politikai képviseletben az arányos és alacsony, 3,25 százalékos parlamenti küszöböt előíró listás választási rendszer hivatott leképezni.
A választási rendszer és a stabil szavazótáborral rendelkező, szubkulturális alapon szerveződő pártok jelenléte gyakorlatilag kizárja annak lehetőségét, hogy egyetlen párt szerezze meg a kormányalakításhoz szükséges 61 mandátumot a 120 fős kneszetben. A pártpolitikát az utóbbi években meghatározó, Netanjahu-féle Likud is ritkán jut 30-nál több mandátumhoz, a felmérések szerint 2026-ban önmagában közel 20 képviselői helyre számíthat.
A koalíciós kényszer már a kampány során azt jelenti, hogy a miniszterelnökségre aspirálóknak nemcsak a saját pártjukat kell menedzselniük, hanem bizonyos szinten potenciális koalíciós partnereiket is. Ügyelniük kell, hogy ne vegyenek el túl sok szavazatot a kispártoktól, a mérések alapján a küszöbön billegő pártokat pedig arra presszionálják, hogy lépjenek választási koalícióra sorstársaikkal.
Maga Netanjahu például sikertelenül próbálta meg tető alá hozni a gyengébben muzsikáló szélsőjobboldali pártok koalícióját, majd ugyancsak sikertelenül próbálta rávenni az Ofer Winter extábornok által frissen alapított, 3 százalék körül mért „Izrael Népé”-t a visszalépésre. 2022-höz képest feltűnően sikertelen koalíciómenedzselési kísérletei egyes elemzők szerint a miniszterelnök politikai érdekérvényesítő képességének hanyatlására utalnak.
A koalíciós kényszerből fakadó másik törvényszerűség, hogy a választási győzelem Izraelben gyakran nem az urnáknál dől el, hanem a kormányalakításhoz szükséges 61 mandátumot biztosító koalíciós tárgyalásokon. Ha valóban patthelyzet alakul ki, akkor a jelenlegi politikai helyzet és a történelmi tapasztalatok alapján a következő forgatókönyvek jöhetnek szóba:
- Valamelyik tömb átcsábít a túloldalról néhány képviselőt. Ennek nincs ideológiai akadálya, hiszen – ahogy arról később lesz még szó – a kormány és az ellenzék gerincét is jobboldali formációk adják. Netanjahu rémálma az lehet, ha egy „nemzeti egységkormány” alakul az ő kizárásával, de pártszintű pálfordulásra nincs nagy esély. Itt elképzelhető egy olyan lehetőség, hogy Netanjahu alkut köt, megszüntetik az ellene folyó korrupciós eljárást, és nem megy börtönbe, cserébe visszavonul a politikától. Mások azonban amellett érvelnek, hogy a Likudnak be kéne áldoznia Netanjahut, börtön ide vagy oda.
- Az ellenzék reménykedhet abban, hogy ha önmagában nem is sikerül politikai többséget szereznie, akkor egy „technikai” kormányváltást tető alá tudnak hozni: azaz ráveszik az arab pártokat arra, hogy támogassák abban, hogy Ejzenkot leválthassa az izraeli arabok szemében a többi zsidó politikusnál is népszerűtlenebb Netanjahut, és csak néhány demokráciaerősítő jogszabállyal később kelljen új választást kiírni. Itt segítségükre lehet az, hogy az Egységes Arab Lista (Ra'am) nevű kisebbik arab párt az elmúlt években sokat mérséklődött, már nem feltétlenül definiálja anticionistaként önmagát, sőt, 2021 és 2022 között első független arab pártként a Netanjahut ideiglenesen leváltó kormánykoalíció tagja volt.
- Bár egy patthelyzet esetén az ellenzék előtt nagyobb tér nyílik a manőverezésre, ha a Jichák Hercog államelnök által felkért pártvezetők egyike sem tudja összegereblyézni a többséget, akkor 2027 elejére új választásokat kell kiírni. Ebben az esetben Netanjahu ügyvezető miniszterelnökként hatalomban marad, és nyer néhány hónapot ahhoz, hogy egy új győzelmi tervvel álljon elő. Bár az iráni háború politikailag nem sok hasznot hozott Netanjahunak, a New York Times szerint Pete Hegseth amerikai hadügyminiszter október közepén tett villámlátogatásán már egy új légi offenzíva terveit vázolták fel.
A kispártok jelentette bizonytalanság egyébként nemcsak a szavazatmaximalizálást, hanem a mandátumbecslések pontosságát is fenyegeti. Az előrejelzéseket teljesen felboríthatja, ha egy-két bejutásra tippelt párt felbukik a küszöbben, ugyanis a rá adott szavazatok teljesen elvesznek, és ez komolyan gyengíti a potenciális koalíciót. 2022-ben például a Netanjahu-blokk vártnál nagyobb arányú győzelmét az tette lehetővé, hogy a baloldali Merec és a szekuláris arab Balad 3 százalék körüli eredménnyel estek ki a kneszetből.
Másfelől azonban az is teljesen új helyzetet eredményezhet, ha a kiesőként elkönyvelt kisebb pártok megtáltosodnak, és 4-5 mandátumhoz jutnak. Jelenleg a fent említett „Izrael Népé”-n kívül a három éve tartó háborút megsínylő tartalékosok képviseletére alakult „Tartalékosok” pártnak lehet esélye a bejutásra.
MI-gombafelhő a kampányban
Az izraeli választás elsősorban Netanjahuról szól, és ez nem véletlen, hiszen 2009 óta másfél évet leszámítva ő vezeti Izraelt, és mind hívei, mind ellenfelei az ő személyével azonosítják az elmúlt 17 évet. Netanjahu imázsának központi elemét képezte az az állítás, hogy csak az ő tapasztalata és nemzetközi kapcsolatai garantálhatják Izrael biztonságát.
Kézenfekvő lenne az a feltételezés, hogy ezt az imázst teljesen felborította az október 7-i terrortámadás, csakhogy Netanjahu a gázai háború első napjától fogva igyekezett átkeretezni a történteket, és a tragédiáért viselt felelősséget a 2023-ban az igazságügyi reformok ellen példátlan méretű tiltakozó mozgalmakat szervező ellenzékre és a katonai-hírszerzési-igazságszolgáltatási „mélyállamra” tolta. Kampányában október 7-e helyett az azóta elért győzelmekre helyezte a hangsúlyt; egyik híve így foglalta össze történelminek tartott érdemeit:
„Megszabadított minket a Hamásztól a gázai határon, a Hezbollahtól a libanoni határon, az Aszad-rezsimtől Szíriában. Történelmünk során először van az, hogy egyik határunkon sem kell fenyegetéstől tartani, mindenhol csend honol”.
Netanjahu az ellenzékét gyengekezűként, sőt, konkrétan nemzetbiztonsági kockázatként állítja be. A kampányhajrában ez a vád odáig fajult, hogy egyik posztjában egy Tel-Aviv fölé emelkedő MI-gombafelhő kíséretében már egy „második holokausztot” vizionált arra az esetre, ha nem marad hatalmon, és nem tudja befejezni az Irán elleni harcot, aminek célja, hogy ne juthassanak atomfegyverhez. Egyébként a miniszterelnök a CNN szerint erőteljesen lobbizott Trumpnál egy Irán elleni last-minute légi offenzíva mellett, de az elnök egyelőre nem akart egy újabb, borítékolhatóan az Egyesült Államokon és közvetve az eleve súlyos félidős választási vereség elé néző republikánusokon csattanó iráni ellencsapást kockáztatni. Ugyanakkor Trump teljes mellszélességgel beállt Netanjahu mellé.
A miniszterelnöknek valóban el kell mennie a falig ahhoz, hogy ellenfeleit erélytelen békeaktivistáknak állítsa be. Az ellenzéki koalíció élén ugyanis az a Gadi Ejzenkot áll, aki 2015 és 2019 között vezérkari főnökként szolgált, és a 2023. október 7-e után rövid időre felálló nagykoalíciós kabinetben az ellenzéki „Nemzeti Egység” párt színeiben tárca nélküli miniszteri posztot vállalt. Még az Északi Parancsnokság vezetőjeként ő fogalmazta meg nyíltan a Bejrút egyik, a Hezbollah erősségének számító negyedéről elnevezett ún. Dáhija-doktrínát. Eszerint Izrael fenntartja magának a megelőző csapások, az aránytalan mértékű megtorló támadások és a biztonsági szempontok érdekében történő területfoglalások jogát.
Ejzenkot marokkói származású munkásszülők sarjaként nőtt fel, a hadseregben is az erős munkásosztálybeli gyökerekkel rendelkező Goláni gyalogdandárban szolgált.
Kevéssé karizmatikus, nyers karakterét a hiperpolitikus, megnyilvánulásait mindig gondosan koreografáló Netanjahu ellentétének tartják.
Ezt a különbséget Ejzenkot stábja maga is kiemeli, már 2025 őszén alapított pártja is a „Jashar” nevet viseli, ami olyasmit jelent, hogy „egyenes, őszinte, kendőzetlen”. Ejzenkot Netanjahuval szembeni autentikus karakterét saját veszteségei is hitelesítik. Miközben a szélsőjobboldali influenszerként tevékenykedő Jair Netanjahu egy kamupozíció után Miamiban bekkelte ki a háborút, addig Ejzenkot saját fiát és két unokaöccsét is elvesztette a gázai harcokban, és a Gal Meir Ejzenkot koporsója felett mondott gyászbeszédét milliók nézték végig.
A Netanjahu-kampány több hirdetést is szentelt annak, hogy az angolul is nagy hatású miniszterelnökhöz képest Ejzenkot esetlen angoltudásán gúnyolódjon, de még azt is megengedte magának, hogy egy olyan MI-hirdetést publikáljon, melyben Ejzenkot egy digitális mennyországban találkozik az „Izraeli Egység” feliratú pólót viselő hősi halált halt fiával, aki mellett azonban elrohan, és inkább Manszúr Abbász izraeli arab iszlamista politikust öleli át (a Likud a nyilvánvaló egyezés ellenére tagadta azt, hogy Gal Meir Ejzenkot szerepelne a videóban).
A hangsúly és a karakter a lényeg
A két nagy cionista blokk között pont a biztonságpolitikai alapvetésekben nincs ellentét: a centrista Jaír Lapid rövid miniszterelnöksége idején sem tért el a kemény kéz politikájától a Hezbollahhal vagy a Hamásszal szemben, a balközép Demokratákat egy tartalékos tábornok, Jaír Golan vezeti, az „Izrael a hazánk” világi nacionalista pártja élén álló Avigdor Liebermann korábban arabellenes kirohanásaival tett nemzetközi ismeretségre, a 2021-22-ben Lapíddal a rotációs kormányzást megvalósító Naftáli Bennett pedig a ciszjordániai telepestanács vezetője, Netanjahu kabinetfőnöke és minisztere volt.
Az ellenzék Netanjahut nem az általa indított háborúk miatt támadta, hanem azért, mert szerintük félbehagyta azokat, az izraeli politikát évtizedekig domináló palesztin rendezés ügyét pedig – részben a belső egyet nem értések miatt is – gyakorlatilag jegelték a kampányban. A „biztonságpolitika” az izraeli ellenzék számára a 2026-os kampányban a hagyományosnál sokkal kiterjedtebb témává vált. Felöleli
- a sorköteles fiatalok negyedét kitevő ultraortodoxok katonai szolgálat alóli mentességének és számos jogi-, gazdasági- és oktatási privilégiumának kritikáját;
- a három éve tartó háborús szolgálatot családilag-emberileg-gazdaságilag megsínylő tartalékosok ügyét;
- az ígéretet Izrael nemzetközi – és ami a zsidó állam szempontjából legaggasztóbb: amerikai – elszigetelődésének megállítására, az agresszív diplomácia, a szélsőjobboldali kormánypártok tevékenysége és a gázai háború miatt elidegenített szövetségesekkel való kapcsolat javítására;
- az október 7-éhez vezető hibák és mulasztások politikai felelősségének feltárását, ami a kampányidőszak leleplezései alapján a posztjából adódónál sokkal súlyosabb vádakat jelenthet Netanjahu ellen.
Annak ellenére, hogy a tekintélyes Izraeli Demokrácia Intézet felmérése szerint a polgárok a megélhetési költségek meredek emelkedésének megállítását csaknem a biztonsági kérdések szintjére rangsorolják, a gazdaság a partvonalra szorult a kampányban. Egyedül az elmúlt három évben sokszor 3-400 napra behívott tartalékosok nehézségeinek felemlegetésében, és az ország lakosságának csaknem 15 százalékát kitevő ultraortodox lakosság közteherviselés alóli mentességében bukkantak fel gazdasági motívumok.
A választás az ellenzék, illetve az ellenzékkel szimpatizáló elemzők általános véleménye szerint a konkrét követeléseken jóval túlmutató történelmi jelentőséggel bír: megállítani az önmeghatározása szerint „zsidó és demokratikus” elvekre alapozott Izrael demokratikus karakterének 2022-ben felgyorsult hanyatlását. Ez az igazságszolgáltatás folyamatosan napirenden tartott politikai kontrolljától a nők jogi-társadalmi pozícióinak romlásán át a gazdaság Netanjahu által meghirdetett „szankcióbiztos” bezárkózásáig terjed.
Vannak arra utaló jelek, hogy az izraeli lakosság érzi a választások szokatlan súlyát, aminek akár rekordközeli választási részvétel is lehet az eredménye. A szekuláris, jellemzően európai zsidó felmenőkkel rendelkező választók hagyományosan nagy arányban mennek el szavazni, míg a kevésbé képzett rétegek, különösen az arab lakosság hajlandósága messze elmarad az átlagtól. Az arab pártok viszonylagos egysége, illetve a beduinok által végrehajtott reformok (például, hogy a férfiak és nők számára külön szavazási időpontokat biztosítanak) viszont várhatóan felnyomja az arab kisebbség részvételét.
Nagy kérdés, mi lesz az ultraortodoxokkal, akik egyre nagyobb részét képezik Izrael lakosságának, és akik jellemzően blokként leszavaznak arra a pártra, amelyre vallási vezetőjük rámutat. De arra is akad anekdotikus bizonyíték, hogy külföldön élő izraeliek térnek haza szokatlanul magas számban a választásra. Hivatalos adatok szerint a 7,3 millió választásra jogosult polgár több mint 11 százaléka, azaz körülbelül 810 000 ember él az országon kívül.
Ha nagyon magas, 75 százalék körüli részvétel lesz, az szinte biztosítja, hogy a kisebb pártok nem jutnak be a parlamentbe, az arab pártok pedig vélhetően megerősödnek. Az elemzői konszenzus szerint ez tovább bonyolíthatja az amúgy sem egyszerű koalícióállítást, ami előrehozott választások kiírásához vezethet.
Lehetnek változások, de…
Az izraeli választás súlyát az is fokozza, hogy a Közel-Kelet legerősebb ÉS legaktívabb katonai hatalmának jövőjéről van szó, melynek globális befolyása a nemzetközi kémszoftverek engedélyezésétől az iráni háborúkig egy sor területen érvényesül.
Izrael alapvető stratégiai pozícióit tekintve egy kormányváltás esetén sem igazán lehet forradalmi változásokra számítani.
Ez azt jelenti, hogy valószínűleg fennmaradna Gáza, Dél-Libanon és a Golán-fennsík szíriai részének megszállása, de Izrael nem feltétlen utasítaná el az eddigi formában Donald Trump gázai rendezési tervét, és pragmatikusabb kapcsolatokat alakíthat ki az iszlamista damaszkuszi kormánnyal. Az Iránnal szembeni katonai nyomás még nőhetne is, de Izrael stratégiai célja talán már nem az Ali Hamenei ajatollah márciusi likvidálása után egyre hidraszerűbbé váló rezsim megdöntése lenne.
Egy új kormányzat alatt sem lesz vége a ciszjordániai telepesmozgalomnak (a palesztin területet felszabdaló zsidó települések 700 ezer embernek otthont adó hálózata nem 2022 óta épült ki), és a palesztin államisággal szembeni elutasító magatartás sem változik. De az előzetes ígéretek alapján megfékeznék a jelenleg büntetlenül folyó, külföldiekkel szembeni atrocitásokkal tarkított palesztinellenes fellépéseket Ciszjordániában.
Nem véletlen, hogy a Financial Times szerint Ejzenkot egy nyugati diplomatákkal folytatott zártkörű beszélgetésen (amit ezek szerint mégsem szánhattak annyira zártkörűnek) le is szögezte: „Lesznek változások, de nem olyan mértékben és nem olyan gyorsan, mint ahogy azt önök szeretnék.”
