Az évente megrendezett NATO-csúcsok hosszú időn át csak az ínyencek figyelmét kötötték le, akik évről évre azt lesték, Európa hogyan reagál az amerikaiak menetrendszerű dorgálására, amiért nem költenek eleget védelemre. A hidegháború befejeztével Amerika és vele együtt a NATO egyeduralma megkérdőjelezhetetlen volt, így hatalmas tétje nem volt annak, ha az európai országok húzták a szájukat. Amerika amúgy is készségesen átvállalta a kontinens védelmét.
Az egypólusú világ elmúlásával azonban ez a felállás tarthatatlanná vált. Az egyre instabilabb világban ingerültebbek lettek az amerikai dörgedelmek, mígnem Donald Trump hatalomra kerülésével egy nyíltan NATO-ellenes politikus lett a katonai szövetség első számú hatalmának vezetője. 2016-tól kezdve az európaiaknak az volt a céljuk, hogy visszatartsák Amerikát az európai biztonsági architektúra teljes szétzilálásától, bízva abban, hogy a hullám átvészelésével visszatérhet a kényelmes status quo.
A 2026-os, kedden és szerdán tartott ankarai csúcsnak azonban már ilyen illúzióktól mentesen mennek neki a tagállamok. Trump másodszori megválasztásával bebizonyosodott, hogy az általa képviselt jobboldali populizmus nem egyszeri kisiklás volt az amerikai politikában. J. D. Vance alelnök ráadásul egy ideologizáltabb, mélyebb Európa-ellenességet képvisel, amely gyengének és hanyatlónak látja a liberális normákat követő kontinenst.
Az amerikai kormány vágya Grönland megszerzésére pedig soha nem látott mélységekbe taszította a szövetséget – Dániának, egy NATO-tagállamnak, olyan hadgyakorlatokat kellett tartania, amelyekben amerikai csapatok elleni forgatókönyveket is modelleztek. Számos európai vezetőnek ez jelentette azt a vörös vonalat, amely után már nem az volt a kérdés, miként lehet átvészelni ezt az időszakot, hanem az, hogyan lehet felkészülni arra, ami utána következik.
Mindezek ellenére megvan rá az esély, hogy a törökországi találkozó jobb hangulatban fog telni, mint a tavalyi. Akkor kikerülhetetlen témának tűnt a csúcs előtt az orosz–ukrán háború, de végül az izraeli–iráni konfliktus és a védelmi büdzsék emelése elvonta róla a reflektorfényt. A csúcs legnagyobb döntése az volt, hogy a tömb tagjai 2035-ig az éves GDP-jük 5 százalékát költik védelmi jellegű kiadásokra, viszont komoly vita alakult ki Trump és Pedro Sánchez spanyol kormányfő között.
Most a júniusi G7-csúcson is látszott, hogy az ukránok hadszíntéri sikerei Trump figyelmét is felkeltették, aki így szívesebben adhat el nekik kulcsfontosságú képességeket, megnyugtatva az európai országokat. Intő jel volt Vlagyimir Putyin orosz elnöknek, hogy Trump az európaiakkal milyen egyetértésben állt ki Ukrajna mellett a közös nyilatkozatban.
Trump a hétvégén az USA 250. születésnapja alkalmából hosszan beszélt telefonon Putyinnal, de a NATO-csúcs második napján személyesen is találkozik majd Zelenszkijjel Ankarában. A két vezető személyesen fog egyeztetni a háború lezárásáról, miután a napokban telefonon már beszéltek egymással, számoltak be róla a Reuters forrásai.
Persze, az sem kizárt, hogy az amerikai elnök ettől függetlenül szokásához híven páros lábbal száll bele a szövetségeseibe, amiért azok nem segítettek eléggé az iráni háborúban.
Marco Rubio amerikai külügyminiszter május végén még kifejezetten arról beszélt a NATO külügyminisztereinek találkozója során, hogy az ankarai csúcson majd szó lesz arról, Trump mennyire csalódott egyes NATO-szövetségesekben. Azt mondta, ez lesz majd „az egyik fontosabb csúcstalálkozó” a szövetség 77 éves történetében.
Külön figyelem fogja övezni Magyar Pétert is, akinek első NATO-csúcsán egyszerre kell bizonyítania Amerika-pártiságát, és az Orbán Viktorhoz képest szilárdabb nyugati elköteleződését. A kormányfő bejelentette, hogy hétfőn hajnalban Isztambulba utazik, kedden és szerdán részt vesz a csúcson, utána pedig négy napig a fiaival lesz a török tengerparton, így csak vasárnap érkezik vissza Magyarországra. Ez azt is jelenti, hogy először nem lesz ott a hétfői és keddi parlamenti ülésen sem a miniszterelnök, akit Ruff Bálint Miniszterelnökséget vezető miniszter helyettesít.
Összességében a legtöbb elemző nem nagy bejelentésekre, hanem kézzelfogható előrelépésekre számít. Az már eldőlt, hogy Európának jóval nagyobb szerepet kell vállalnia saját védelmében. A kérdés az, milyen gyorsan fog ez végbemenni, el tud-e látni a jelenleg széttagolt ipari bázis egy fokozatosan egységesülő európai haderőt, és végső soron képes lesz-e az intézményileg és politikailag is megosztott Európa összehangolt választ adni az előtte álló biztonsági kihívásokra.
Politikai konfliktusok árnyékában
Az ankarai csúcsot beárnyékolják az elmúlt év eseményei, amelyek emberemlékezet óta a legmélyebb transzatlanti válságot idézték elő. Azt lehetett tudni, hogy a liberális demokrácia iránt elkötelezett Joe Biden után Trump jóval ellenségesebb lesz Európával szemben. Arra azonban kevesen számítottak, hogy az elnök egész kormánya fogja rárúgni az ajtót Európára.
Trump először alelnökével karöltve alázta meg Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt a Fehér Házban, majd a tavalyi müncheni biztonsági konferencián Vance maga oktatta ki a döbbenten ülő európaiakat szólásszabadságból és demokráciából. Ezt követték a Pentagon különböző reformkezdeményezései és stratégiai dokumentumai, amelyek az amerikai haderő készenléti állapotának átalakítását készítették elő, és amelyek a decemberi nemzetbiztonsági stratégiában (NSS) csúcsosodtak ki. Az Európát kifejezetten ellenségesen kezelő dokumentumról itt írtunk bővebben.
2026 eleje Trump grönlandi mániájáról szólt, és bár a terv végül az európai ellenállásnak és a washingtoni kormányon belüli józanabb hangoknak köszönhetően meghiúsult, diplomáciai források szerint több európai vezető fordulópontként értékelte az időszakot. Egy NATO-tagállam területi integritásának nyílt megkérdőjelezése számukra ugyanis azt a vörös vonalat jelentette, amely után az Egyesült Államok megbízhatóságát már nem lehetett változatlanul adottnak tekinteni.
Ugyanígy komoly konfliktusokat hozott az iráni háború, amelynek során több európai ország megtiltotta amerikai gépeknek a légtere használatát. Spanyolország ment a legmesszebb, egyenesen kitiltotta a bevetésekben részt vevő utántöltő repülőket a spanyolországi bázisokról. A háború során nemcsak Trump, de az atlantistaként elkönyvelt Marco Rubio külügyminiszter is élesen bírálta az európaiakat, amiért nem segítettek eléggé a hadműveletek során.
Trump maga papírtigrisként írta le a NATO-t, amely Amerika nélkül semmit sem ér. Egy őszinte beszélgetés barátok között – Mark Rutte, a NATO főtitkára így jellemezte a Fehér Házban zárt ajtók mögött zajlott április eleji megbeszélését Trumppal, európai tisztviselők azonban arról beszéltek, hogy az amerikai elnök sértegetéseket zúdított Ruttéra az indulatos hangulatú találkozón, megtorlással fenyegetve meg az európai országokat, amiért nem nyújtottak segítséget az iráni háborúban az USA-nak. Azt érdemes megemlíteni, hogy a háborút az USA indította, a NATO-nak nem volt semmilyen kötelezettsége a segítségnyújtásra.
Pénzkérdés
Mindezek ellenére a sokkal jobb hangulatú G7-csúcsból is kiindulva elemzők egy olyan NATO-csúcsot jósolnak, ahol a hangsúly az elmúlt években tett európai vállalások végrehajtásán lesz. A 2025-ös hágai csúcson a NATO-tagállamok történelmi jelentőségű megállapodást kötöttek arról, hogy védelmi kiadásaikat 2035-re a GDP 5 százalékára emelik. Ebből 3,5 százalékot közvetlen katonai célokra, további 1,5 százalékot pedig a védelemhez kapcsolódó beruházásokra, például infrastruktúra-fejlesztésre és kibervédelmi képességekre kell fordítani.
Az ankarai csúcs egyik legfontosabb feladata az lesz, hogy a tagállamok ismertessék azokat a konkrét nemzeti terveket, amelyekkel ezt a vállalást teljesíteni kívánják.
A legtöbb európai tagállam öles léptekkel halad a kitűzött cél felé. Az utóbbi években rohamtempóban fegyverkező lengyelek már most közel 5 százaléknál járnak, ahogy a Balti államok és a skandináv országok is. Ezzel szemben Nyugat-Európa rosszabbul áll, különösen az Amerikával belpolitikai okokból is szembeforduló Spanyolország, amely 2025-ben a sor hátulján kullogott a 15 éve elrendelt két százalékot épphogy megütve.
Jönnek fel a németek is, akik sok évtizedes lemaradás után Európa vezető haderejét tervezik felépíteni. Olaf Scholz szociáldemokrata exkancellár a híres zeitenwende-beszédben hirdette meg az irányváltást, a konzervatív Friedrich Merz alatt pedig alkotmányt módosítottak annak érdekében, hogy hitelből tudják finanszírozni a védelmi kiadásokat. Eközben Nagy-Britanniában a távozó Keir Starmer koporsójába pont a védelmi miniszterének távozása verte az egyik utolsó szöget, mert szerinte a miniszterelnök nem vette elég komolyan az ország előtt álló katonai kihívásokat, és nem költ eleget a hadseregre.
Egyes becslések szerint 90 ezer milliárddal nőtt az Amerikán kívüli NATO-tagállamok katonai kiadása egyetlen év alatt, ami vezető tisztviselők szerint is szemmel látható összeg. Százalékosan is jelentős volt a növekedés: míg 2014-ben az összesített GDP-jük 1,5 százalékát fordították hadi kiadásokra, ez 2025-re 2,3 százalékra emelkedett.
Nehezebb kérdés már az, hogy pontosan hogyan költik el a pénzt az országok. Mindig fennáll a gyanú, hogy olyan kiadásokat is bevesznek, amiknek nincs sok közük a katonai kapacitásokhoz: az olasz kormány például a Szicíliát és Calabriát összekötő 13,5 milliárd eurós tervezett hídját szívesen beszámította volna, ám az USA nyomására ezzel felhagytak.
Mások arra mutatnak rá, hogy az európaiak igyekezete egy rövid távú megoldás, amivel Trumpnak próbálnak hízelegni. Az amerikai elnök többször kinyilvánította, hogy elődeivel ellentétben ő nem lesz az a lúzer, akit a saját szövetségesei lehúznak a védelmi kiadásokkal. Ha el tudják vele hitetni az európaiak, hogy összekapták magukat, akkor kedvező elbírálásban részesülhetnek anélkül, hogy komolyabb tartalom lenne a számok mögött.
NATO 3.0
A találkozót alapvetően határozza meg az utóbbi évben kikristályosodott elképzelés, amely Elbridge Colby beszéde nyomán NATO 3.0-ként került be a köztudatba. A Pentagon védelempolitikáért felelős államtitkára vált a jobboldali populista mozgalom izolacionista szárnyának meghatározó alakjává az amerikai hadvezetésben, aki megpróbálja intellektuális tartalommal megtölteni Trump szerteágazó külpolitikáját.
Colby szerint a második világháború után létrejött katonai szövetség (NATO 1.0) realista szemüvegen keresztül látta a világot, és a Szovjetunióval szembeni védelmi szövetségként határozta meg magát. A Szovjetunió bukásával előrébb kerültek a demokratikus és emberi jogok a NATO prioritási listáján, amit az Egyesült Államok, kihívó híján megpróbált világszerte érvényesíteni (NATO 2.0). Colby szerint ez az időszak lejárt, az USA és a tágabb értelemben vett Nyugat már nincs olyan vezető pozícióban, mint akkor volt, egy feltörekvő Kínával és egy agresszív Oroszországgal szemben pedig más hozzáállás szükséges.
Itt jön képbe a NATO 3.0, amely jóval kisebb amerikai jelenlétet vizionál Európában, végső soron az európaiakra bízva a kontinens védelmét. Az érvelés szerint az Egyesült Államok nem tud egyszerre jelen lenni a világ minden táján, Európa pedig kénytelen nagyobb felelősséget vállalni a saját védelmében, hogy Amerika a nyugati féltekére tudjon koncentrálni.
Ez az a terv, amely az elmúlt évben komoly pánikot okozott az európai vezetők körében. Abban mindenki egyetért, hogy bármennyire is igyekeznek, az európai országok jelenleg nem képesek megoldani a kontinens védelmét. Amerika nemcsak 80 000 katonát és temérdek elsőrangú fegyverzetet állomásoztat Európában, de olyan hírszerzési és nagy hatótávolságú ballisztikusrakéta-képességekkel is rendelkezik, amelyek egyelőre pótolhatatlanok. A német Kiel Intézet tanulmánya szerint például a NATO katonai műveleteinek teljes láncolata stratégiailag továbbra is az Egyesült Államoktól függ.
Afelől tehát nincs kétség, hogy Amerika nélkül a NATO nagyságrendekkel kevésbé hatékony szervezet, amely sokkal nehezebben tudná megvédeni tagjait egy támadástól.
Ennek megfelelően a Pentagon rendületlenül próbálja keresztülverni az amerikai felelősségvállalások csökkentését a kontinensen. A frontvonalbeli egységek leépítése mellett az amerikaiak a gyorsreagálású erők számát is lecsökkentették, azzal az indokkal, hogy ezekre a Közel-Keleten és a Csendes-óceán térségében felmerülő válságok esetén van szükség. Ide tartoznak olyan bombázók, vadászgépek, légi utántöltő repülőgépek, illetve hadihajók, amikre a NATO számíthat.
Pete Hegseth amerikai hadügyminiszter a hírek szerint további drasztikus leépítéseket tervezett bejelenteni június közepén Brüsszelben, de ebből Rubio ellenkezése miatt ebből egy stratégiai felülvizsgálat lett, aminek eredményét majd hónapok múlva fogjuk megtudni. „Ne legyenek kétségeik, ez valódi felülvizsgálat lesz” – mondta Hegseth a NATO védelmi minisztereinek félévente megrendezett találkozójának megnyitóján.
Időközben az amerikai kormány lemondta a Németországba tervezett, 2500 kilométer hatótávolságú Tomahawk robotrepülőgépekkel felszerelt egység telepítését, és késlelteti Németország saját Tomahawk-rendelését. Ezenkívül rövid ideig blokkolta szövetségeseit attól, hogy a legfejlettebb mesterségesintelligencia-modelleket használják.
Persze, Amerika nem hagyhatja teljesen faképnél Európát – az európai bázisok elengedhetetlenek az USA erőprojektáló képességéhez, amivel a világ bármelyik táján képes katonailag beavatkozni. Ez legutóbb az iráni háború alatt bizonyosodott be, ahol az európaiak kezdeti ellenállása komoly feszültséget okozott az amerikai hadi vezetésben.
Európáé a főszerep
Az ankarai csúcson tehát úgy érdemes értelmezni a számokat és bejelentéseket, hogy az európai országok a lehető leggyorsabb önállósodás felé tekintenek. Ebben nemcsak Trump fenyegetései, de Amerika megbízhatatlansága is nagy szerepet játszik: az amerikai elnök ugyanis Ukrajnától kezdve Grönlandon át a vámokon keresztül úgy mozog, hogy az az európaiaknak a lehető legjobban fájjon.
A régi klisé szerint a NATO azért alakult, hogy az amerikaiakat bent, az oroszokat kint, a németeket pedig lent tartsák. Egyes elemzők azonban már azt vizionálják, hogy a németeknek fel kell jönniük ahhoz, hogy az amerikaiak bent maradjanak.
Pár éve például elképzelhetetlen volt, hogy német tankok állomásozzanak a litván–lengyel határon, az amerikai csapatkivonások miatt azonban ez 2026-ra valósággá vált.
Az európaiak igyekezete pedig nem ok nélküli. A héten látott napvilágot egy jelentés, amely szerint az amerikai hírszerzés figyelmeztetett egy Lengyelország elleni orosz provokációra. „Nem akarok senkit sem megijeszteni, de az elkövetkező hónapok valóban kritikusak lesznek”, és főleg a balti országok aggódnak – mondta egy másik lehetséges forgatókönyvről Donald Tusk lengyel miniszterelnök. Azt mondta, hogy több lehetséges szituációra is készülnek, közölve, hogy a fenyegetést nem szabad alábecsülni.
Az amerikai jelentés szerint a támadással Putyin azt akarná megmutatni, hogy a NATO nem működik, a katonai szövetség alapjául szolgáló kollektív védelmet pedig Amerika nem fogja tiszteletben tartani. Ebben az értelmezésben nem katonai győzelemre játszanának, amire az ukrajnai háború alatt vajmi kevés esélyük lenne, hanem az európai biztonsági architektúra teljes destabilizálására.
Trump NATO-t bíráló korábbi szavait nehéz lehet nem úgy értelmezni, mint akinek semmi kedve Kelet-Európa segítségére sietni egy orosz támadás esetén. Az amerikaiak kimaradása katonai és politikai bénultságot hozhat, amely háborús modellezések szerint egy felőrlő háborúra kényszeríthetné az európai országokat.
Mindeközben Európának a befejezetlen integrációval, illetve az egymással átfedésben lévő struktúrákkal is meg kell küzdenie. Az Európai Uniónak például van egy saját kollektív védelmet biztosító cikkelye, viszont nincs saját hadserege vagy politikai vezetése, amely külpolitikai és hadi kérdésekben döntést hozhat. Eklatáns példája volt a zűrzavarnak az iráni háború azon epizódja, amikor Franciaország (EU-, és NATO-tagállam) segítséget nyújtott Ciprusnak (EU-tagállam, de nem NATO), amiért az országban lévő brit bázisokat (NATO-tagállam, de nem EU) támadás érte, miközben az egészet rossz szemmel nézte Törökország (szintén NATO-, de nem EU-tagállam).
Nem véletlen, hogy az ipari szereplőknek kulcsszerepe lesz a csúcstalálkozón. Több elemző szerint is most kell kifejleszteniük azokat az integrációs képességeket, amik elengedhetetlenek a szükséges hatékonyság kiépítéséhez – ennek hiányában szerintük a kontinens nem lesz képes megvédeni önmagát.
Magyar és Trump
A tágabb folyamatokat viszont nagyban alakíthatják az egyes politikusok közti kapcsolatok, különösen Trumpnál, akiről tudható, hogy a személyes szimpátia sokat nyom a latba. Épp ezért lesz érdekes Magyar Péter szereplése, akinek első NATO-csúcsán lesz alkalma több nem EU-s vezetővel is találkozni. Először fog találkozni Recep Tayyip Erdoğan török elnökkel, de magával Trumppal is, aki nyíltan Orbán Viktort támogatta a magyar választási kampányban, megválasztása után viszont Magyart is dicsérte.
Kérdés, sikerül-e Magyarnak az a manőver, amelyben egyszerre kell Trump támogatását biztosítania, és elköteleződést mutatnia az amerikai elnök bírálatával is szembenéző európai partnerek felé. Trump újkeletű ukránpártisága a segítségére lehet, amely lehetővé tenné a NATO-nak, hogy újra egységesen ítélje el az orosz agressziót, és anyagilag támogassa Ukrajnát. A júniusi G7-csúcson jó hírekről számoltak be az európai vezetők, akik szerint Trumpot meggyőzték az ukránok közelmúltbeli katonai sikerei.
Amerika 250. születésnapja alkalmából Trumpnak azonban nemcsak Volodimir Zelenszkij ukrán elnök gratulált telefonon, de Putyin is, akivel a hírek szerint 90 percig beszélt az amerikai elnök. Így előfordulhat, hogy az Ukrajnának kedvező fejlemények után az orosz elnök ismét közvetlenül ismertethette saját narratíváját az ukránok által tagadott harctéri sikerekről, és igyekezhetett a saját érdekében befolyásolni Trump álláspontját a csúcstalálkozó előtt.
