„Még soha nem hallottam őt ilyen dühösnek” – Trump berágott az európaiakra, amit a NATO-n verhet le
„A katonai sikereink miatt nincs szükségünk a NATO-országok segítségére – ÉS SOHA NEM IS VOLT!”
– írta ki Donald Trump a Truth Socialre kitett posztjában. Az amerikai elnök az Egyesült Államok szövetségeseire fakadt ki, amiért többségük nem hajlandó segíteni az Irán által lezárt Hormuzi-szoros újranyitásában a széles hajóforgalom előtt.
Trump keddi posztja a legújabb fejezete volt annak a hetek óta zajló diplomáciai huzavonának, amelynek keretében Amerika más országok támogatását várná el az iráni háborúban, amiről azonban előzetesen nem egyeztetett velük. Ez különösen az elmúlt napokban lett sürgős, miután Irán lényegében lezárta a régió és a világ olaj- és gázkereskedelmében kulcsfontosságú szerepet játszó Hormuzi-szorost.
A kialakuló sokk az egekbe lőtte az olaj árát, ami rövid távon emelkedő benzin- és dízelárat, illetve tőzsdei eséseket okozott szerte a világban. A piaci folyamatokat köztudottan követő Trumpot ez minden valószínűség szerint érzékenyen érinti, még ha azzal is rázta le egyelőre magáról, hogy majd visszamegy az olaj ára, ha vége a háborúnak. Ám az az egész világgazdaságnak kárt okozhat, ha a csak néhány, velük is kereskedő ország, például Kína tankereit átengedő Irán blokádja hosszabb ideig fennmarad a szorosban.
A már most is jelentős olajáremelkedést azonban nem Amerika fogja elsősorban megérezni, amely nettó olajexportőrként még profitálhat is belőle. Leginkább a fejlett kelet-ázsiai országok szívhatják a fogukat, az olajimportjuk túlnyomó része ugyanis a Hormuzi-szoroson érkezik hozzájuk. Ha megnézzük például a holland TTF földgázjegyzéseket és a japán, illetve koreai piacokon használt JKM gázárakat, láthatjuk, hogy az ázsiai piacokon eddig erősebb volt a hatás. Európa csak a közvetlen földgázigénye 3 százalékát, Ázsia a 25 százalékát tudta korábban innen fedezni. De ettől még gondban lehet Európa is, amely már évek óta küzd a rekordmagas energiaárakkal, és nincs ínyére az orosz gázt helyettesítő katari cseppfolyósított gáz (LNG) exportjának teljes leállása.
Az érintett országok azonban vonakodnak beszállni Trump iráni háborújába, amit sokuk átgondolatlannak, míg páran egyenesen illegálisnak tartanak. Ez előre látható módon felbőszítette az amerikai elnököt, aki válogatott módon szidalmazta a gyengének és erőtlennek titulált szövetségeseit – kínai útját pedig elhalasztotta. Trump a hét elején odáig ment, hogy a NATO jövőjét is kétségbe vonta, mondván, Amerika tartja fenn a szövetséget, de amikor ők kérnek segítséget, akkor senki nem jelentkezik.
Kérdés, hogy Európa milyen utat választ, amely katonai téren továbbra is jelentős mértékben az Egyesült Államok támogatására szorul. A konfliktus ráadásul elmélyíti a kontinens régi törésvonalait is, ahol az amerikai együttműködést szorgalmazó atlantisták állnak szemben a nagyobb önállóságot szorgalmazó gaullistákkal szemben.
A Hormuzi-szoroshoz kell a segítség
Az önmagában nem új dolog, hogy egy amerikai elnök európai együttműködést szeretne közel-keleti katonai akciókhoz. George H. W. Bush nemcsak hónapokat töltött egy nemzetközi koalíció felépítésével az 1991-es öbölháború előtt, de az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyását is megvárta, mielőtt elkezdte volna a beavatkozást. A fiatalabb George W. Bush kevésbé volt sikeres Irak lerohanásakor, amiben csak az USA legszorosabb szövetségesei, például Dánia és Nagy-Britannia vett részt.
Az ezekhez hasonló diplomáciai kezdeményezéseknek azonban semmi nyomuk nem volt az iráni hadműveletek megkezdése előtt. A hírek szerint az európai országok nagy részét teljesen meglepte az amerikai támadás, az Amerikával katonai és hírszerzési szinten teljesen egybefonódó briteket például nem tájékoztatták előre. De pórul járt a Trump-kormány egyik legszorosabb ideológiai szövetségesének számító Olaszország is, amelynek védelmi miniszterét Dubajból kellett kimenteni a háború első napjaiban. Messze van ez attól az időszaktól, amikor az amerikaiak Barack Obama elnöksége alatt a britekkel, a franciákkal és a németekkel együtt hozták tető alá az iráni atomalkut.
Bár az izraeli–amerikai közös katonai műveletek komoly taktikai sikereket hoztak, az nem egyértelmű, hogyan tudják ezt átfordítani egy hosszú távú stratégiai győzelemmé, és még nem látszik, lesz-e rezsimváltás, utcára vonulnak-e nagy számban tüntetők a légicsapások végén. A meggyengült iráni rezsim viszont már a túlélést is győzelemként tudná eladni, az elsöprő katonai fölénnyel szemben így aszimmetrikusan vette fel a harcot. Ennek részeként az irániak a háború első napjaiban lényegében lezárták a Hormuzi-szorost, amelyen egy adott nap a világ olajkereskedelmének nagyjából húsz százaléka megy át.
A szoros lezárása azonnal az egekbe lőtte az olaj árát, amelynek hordója a héten is járt 100 dollár fölött. Ezzel párhuzamosan megugrott a földgáz és a műtrágya ára, amelyek mind komoly terhet jelentenek a különböző országok gazdaságainak. Nem véletlen, hogy a tőzsdék is sokat estek, hiszen a tartós áremelkedések magasabb inflációhoz, rosszabb esetben pedig recesszióhoz vezethetnek.
A műtrágyára leginkább rászoruló fejlődő országokon kívül érzékenyen érintett Kelet-Ázsia, köztük Kína, Japán és Dél-Korea, amelyek mind a Közel-Keletről szerzik be az olajimportjuk nagy részét. Aggódhat Európa is, amelynek finoman szólva nem jön jól a gázárrobbanás, főleg egy hideg tél után, amikor a gáztartalékok évek óta a legalacsonyabb szinten vannak.
Saját bevallása szerint Trumpot meglepte, hogy az irániak Izrael és a térségbeli amerikai bázisok mellett milyen hevesen kezdték lőni az Öböl-országokat is, pár belsős hírforrás szerint pedig nem számított arra, hogy lezárják a Hormuzi-szorost. Annak ellenére, hogy az iráni rezsim évtizedek óta ezzel fenyegetőzik, ezzel magukat is komolyan lábon lövik. Az értesülést több amerikai forrás is tagadta, ám az amerikai elnök viselkedése nem arra enged következtetni, hogy kész forgatókönyve lett volna erre az esetre. Erről itt írtunk részletesebben.
Trump az elmúlt napokban ugyanis egymásnak ellentmondóan kommunikált, néha máris teljes győzelmet hirdetett, máskor pedig az európai szövetségeseit hibáztatta, amiért gyengék és döntésképtelenek. Az szinte biztos, hogy Amerika csak a levegőből nem lesz képes újranyitni a szorost, még akkor sem, ha az izraeliekkel együtt elpusztítják az iráni flotta nagy részét. Az irániak ugyanis drónokkal és rakétákkal is tudják lőni az áthaladó hajókat, amelyeknek sokszor a fenyegetés megléte is elég ahhoz, hogy ne induljanak el. Az országot délkeleti irányban átszelő Zagrosz-hegység pedig védelmet biztosít az iráni egységeknek. Ráadásul a Forradalmi Gárda kisebb csónakjaiból még rengeteg működőképes.
Az amerikaiak egyelőre az orosz olajszankciók felfüggesztésével próbálták növelni az olajkínálatot, míg a világ legfejlettebb gazdaságait tömörítő G7 megállapodott a stratégiai olajtartalékok részleges piacra dobásáról. Eközben többször is előfordult, hogy Irán átengedte a Kínába tartó olajszállító hajókat, ami a kínálat növelésével paradox módon segíthet az olajár kordában tartásához. Pénteken török és indiai hajókat is átengedtek.
Az Európaiak akarják is, meg nem is
Miközben a folyamatok észveszejtő gyorsasággal haladnak előre, a csütörtöki EU-csúcson a közel-keleti helyzetről is egyeztető európai hatalmaknak nehezükre esik koordinált választ adni a közel-keleti kihívásokra. Ennek egyik oka több elemző szerint az európai vezetők különböző beidegződései, valamint eltérő hazai politikai érdekei: míg Pedro Sánchez baloldali spanyol miniszterelnök élesen elítélte az amerikai támadást, addig Friedrich Merz megrögzött atlantistaként jóval megengedőbb volt Trumppal szemben.
Sőt, március eleji washingtoni látogatásakor a német kancellár lényegében beállt Trump mögé, mondván, a diplomácia nem tudott gátat szabni az iráni rezsim destabilizáló tevékenységeinek, és nem most van az ideje annak, hogy kioktassák a szövetségeseiket. Merz pár nappal később már óvatosabban fogalmazott, és a nemzetközi jog fontosságát hangsúlyozta. A kisebb visszakozás ellenére sokaknak eszébe jutottak Merz júniusi szavai, amikor az Irán elleni izraeli támadást kommentálta úgy, hogy Izrael csupán elvégzi a nyugati szövetség piszkos munkáját.
Hasonlóan próbált egyensúlyozni Keir Starmer brit miniszterelnök is, aki az utóbbi napokban a leghevesebben kapta az ívet Trumptól. Az amerikai elnök vélhetően azért orrolt meg Starmerre, mert az nem engedte, hogy az amerikaiak felszálljanak a kulcsfontosságú régiós brit bázisokról a kezdeti légicsapásokhoz. Az iráni ellencsapások után a britek engedélyezték a bázisok használatát védelmi műveletekhez, ám ez nem hatotta meg Trumpot, aki úgy jellemezte Starmert,
hogy nem egy Churchill.
Emmanuel Macron keményebben fogalmazott az izraeli–amerikai támadásról, amely szerinte kívül esik a nemzetközi jog tartományán. Ezzel együtt a francia elnök reagált a leggyorsabban az eseményekre, és világossá tette, a francia flotta szívesen végez el kísérő feladatokat a szoroson, amint a helyzet lenyugszik. Ezzel párhuzamosan Macron többször egyeztetett libanoni vezetőkkel a konfliktus megoldásáról, ami azután eszkalálódott, hogy az Iránnal szövetséges Hezbollah síita terrorszervezet megtámadta Izraelt.
Aztán ott vannak a hagyományosan markánsan atlantista kelet-európai országok, többek között Lengyelország és Csehország, amelyek egyértelműen kiálltak az amerikai támadás mellett. A lengyel külügyminiszter éles kritikával illette az iráni rezsimet, amit a fasizmushoz és a kommunizmushoz hasonló utópista ideológiának nevezett.
A nemzetközi joghoz Trumpnál köztudottan jobban ragaszkodó európaiak nagy része tehát nem áll be nyíltan a támadás mögé, de a spanyolokon kívül nincs olyan nagy ország a kontinensen, amely élesen szembemenne az amerikai narratívával. Nem meglepő módon Trump megfenyegette Sánchezt azzal, hogy megszüntet minden kereskedelmi megállapodást a két ország között, nem tudván, hogy ez nagyrészt európai uniós hatáskör. Az amerikai–spanyol külön konfliktusról itt írtunk.
Néhányan azonban azon a véleményen vannak, hogy túl egyszerű lenne a nemzetközi joghoz ragaszkodással leírni az európaiakat. Szerintük egyszerűen arról van szó, hogy Amerikának megvan a képessége és az elszántsága arra, hogy megtegye azokat a dolgokat, amiket Európa csak szeretne.
„A legtöbb európai álláspontja az, hogy elítéljük a módszereidet, de elfogadjuk a motivációidat”,
– mondta például Nicholas Dungan, a hágai székhelyű stratégiai tanácsadó cég, a CogitoPraxis vezérigazgatója.
Hasonlóan gondolkodnak más elemzők is, akik szerint Európának nincs jó választása a közel-keleti konfliktusban. A háború várható gazdasági hatásai jobban fogják érinteni a kontinenst, mint Amerikát, így elviekben a konfliktus mihamarabbi lezárása lenne az érdekük. Viszont nem akarják feldühíteni azt a Trumpot, aki egy személyben dönthet az amerikai külpolitika legfontosabb elemeiről, például az Európában állomásozó amerikai csapatok létszámáról, vagy az Ukrajnának adott létfontosságú hírszerzési támogatásról. Nem mellesleg pedig Európa védelméről a NATO keretében.
Ennek megfelelően többen amellett érvelnek, hogy Európának egy lehetőség az iráni háború, amely során megmutathatják, hogy Amerikának igenis szüksége van a kontinensre. Egyrészt ott vannak az Európában lévő amerikai katonai bázisok, amelyek nélkülözhetetlenek a közel-keleti hadműveleti logisztikában. Nem véletlen, hogy a spanyol Morónról távozniuk kellett az amerikaiaknak Sánchez és Trump vitája után. Ha ezek a bázisok eltűnnének, akkor az Amerika katonai képességeire is hatással lenne.
Másrészt francia és brit repülők aktívan részt vesznek az Amerikával szövetséges Öböl-országok védelmében, jelezve, hogy még mindig képesek erőt mutatni a Közel-Keleten. Elemzők szerint ha pedig a Hormuzi-szoros megnyitásához európai képességek kellenének, akkor a kontinens vezetői ajánlatot tehetnének Trumpnak: segítenek neki a Közel-Keleten, ha ő pedig komolyan beáll Ukrajna mellé. Ezen a véleményen van a Trump-suttogó hírében álló Alexander Stubb finn elnök is, aki egy londoni eseményen érvelt egy ilyen alku mellett.
Harmadrészt az iráni ellentámadások megmutatták, hogy van mit tanulniuk az amerikaiaknak és a régiós monarchiáknak is a drónok elleni védekezés terén. Nem véletlen, hogy Volodimir Zelenszkij ukrán elnök elfogadta több Öböl-ország felkérését, hogy segítsen nekik a védekezés megszervezésében. Az ukránoknak ráadásul külön elégtételt okozhat az iráni rezsim esetleges bukása, az orosz hadsereg ugyanis sokáig iráni készítésű Sahed drónokkal bombázta az ukrán városokat. Arról, hogy az amerikai hadsereg nem számított rá, hogy ekkora problémát jelentenek az iráni drónok, itt írtunk részletesen.
„Szövetségesek”
Belső információk szerint Trump hajlik arra, hogy erővel tegye újra járhatóvá a Hormuzi-szorost, amihez vélhetően szárazföldi csapatokat is be kéne vetnie. Azonban még ez sem biztos, hogy elég lenne: korábban érkeztek olyan hírek, hogy az irániak elkezdték a szoros elaknásítását, amit aztán minden fél tagadott. Ha viszont megtörténne, az még az eddiginél is súlyosabb eszkalációt jelentene az útvonalon.
Itt jönnének képbe többek között az európai országok, amelyek jelentősen nagyobb aknamentesítési kapacitással rendelkeznek az amerikaiaknál. Az európaiak azonban vonakodnak, és a németektől kezdve a britekig lényegében kizárták, hogy részt vegyenek ilyen jellegű műveletekben, amíg a harcok tartanak. Ezzel kivívták Trump haragját, aki válogatott közösségi médiás posztokban küldte el őket melegebb éghajlatra.
Az amerikai elnök hétfőn arról beszélt, hogy azoknak az országoknak segíteniük kellene, aki a Hormuzi-szoroson átmenő kereskedelem előnyeit élvezik. Azt is bejelentette, hogy hamarosan megnevezi azt a néhány országot, amelyek felajánlották a segítségüket a szorosnál. Hétfőn aztán egymás után jelezte több ország is, hogy nem vállalnak szerepet a szorosnál. Japán és Ausztrália közölte, hogy nem küldenek hajókat, Dél-Korea jelezte, hogy ez konzultációt igényel, Kína pedig semmit sem mondott. Hasonló elutasításban volt része Trumpnak Európában is. A brit kormányfő közölte, hogy az országot nem fogják belevonni egy szélesebb háborúba, a francia külügyminisztérium pedig, hogy nem küldenek hadihajókat a Hormuzi-szorosba, csakúgy, mint Olaszország és Lengyelország.
„Nem vagyunk részesei a konfliktusnak, ezért Franciaország a jelenlegi helyzetben nem fog részt venni a Hormuzi-szoros megnyitását vagy felszabadítását célzó műveletekben” – mondta Macron a Francia Védelmi Tanács ülésén. A francia elnök a mostani szerepvállalást elutasította, de később, a támadások elültével, Franciaország feltűnhet a térségben egy nemzetközi akcióban, hogy a tengeri forgalmat biztosítsa. „Készen állunk arra, hogy más nemzetekkel együtt felelősséget vállaljunk egy kísérőrendszerért”.
A német külügyminiszter azon az állásponton van, hogy „nem mi kezdtük ezt a háborút”, és feltette a kérdést, hogy „mit vár Donald Trump egy-két maroknyi európai fregattól”. „Arra kell neki, hogy elérje azt, amire a tekintélyes amerikai haditengerészet önmagában nem képes, jól értem?” Kaja Kallas, az Európai Unió külügyi főképviselője azt mondta, hogy „ez nem Európa háborúja”. Az Egyesült Államok hivatalosan még nem kérte a NATO segítségét, de a Politicónak nyilatkozó diplomaták szerint nincsen sok esély a katonai szövetség bevonódására.
Kedden Trump a Truth Socialön arról írt, hogy a NATO egyirányú utcává vált – a szövetségeseket már csak idézőjelesen használta – , amelyikben az Egyesült Államok megvédi a partnereit, de érte senki sem tesz semmit. Ezzel együtt az amerikai elnök úgy látja, hogy olyan csapást mértek Iránra minden téren, hogy az már sem az USA-t, sem a közel-keleti szövetségeseit, sem senkit a világon nem tudnak veszélyeztetni.
„Mivel ilyen katonai sikereket érünk el, már nincs szükségünk NATO-országok segítségére, és nincs is rá igényünk. Soha nem is volt. Sőt, az Amerikai Egyesült Államok elnökeként, amely messze a leghatalmasabb ország a világon, azt mondanám, hogy NINCS SZÜKSÉGÜNK SENKI SEGÍTSÉGÉRE” – írta.
Azt nem lehet tudni, hogy ez egy komolyabb törés előfutára-e: mindenesetre Lindsey Graham befolyásos amerikai republikánus szenátor szerint „még soha nem hallottam őt ennyire dühösnek”.
Trump azonban maga sem volt nagyon következetes: míg a hétvégén azért ekézte Starmert, hogy egy megnyert háború után akart hadihajókat küldeni a régióba, kedden már az zavarta őt, hogy a NATO tagállamai nem segítenek a szoros megnyitásában. Az amerikai elnök azzal is fenyegetőzött, hogy a NATO-ra sötét jövő vár, amennyiben nem segítenek az európaiak.
Trump azzal érvelt, hogy a közel-keleti kereskedelem megfojtása jobban árt Európának, mint Amerikának. Ebben minden becslés szerint technikailag igaza is van, ám az európai országok nem biztos, hogy rendelkeznek sok olyan szabad képességgel, amely döntő lehet tengeri hadműveletekben. Bár az EU-nak jelenleg is zajlik a Vörös-tengeren egy hajózási szabadságot biztosító missziója, az túl kicsi ahhoz, hogy a Hormuzi-szorosnál sokat nyomjon a latba.
Akárhogy is végződik az iráni háború, azt nehéz lenne letagadni, hogy a korábbiaknál sokkal súlyosabb Amerika és az európai szövetségesek közti szakadék. Az illiberális populizmust nyíltan hirdető második Trump-kormány ugyanis helyenként kifejezetten ellenséges az EU-val és annak értékeivel szemben, gondoljunk csak az elnök terveire Grönland megszerzésére vagy arra, mennyire elnéző volt Vlagyimir Putyinnal, hiába vezette meg az orosz elnök többször az orosz–ukrán–amerikai tárgyalások során. Ennek fényében nem meglepő, hogy a terrorveszéllyel is számoló európai országok nem sietnek az eddiginél hangsúlyosabban beszállni a konfliktusba.
Trump ugyan nem léphet ki a NATO-ból az amerikai szenátus hozzájárulása nélkül, de ezen kívül is meg tudja nehezíteni az európai vezetők életét, akiknek egyszerre kéne navigálniuk egy világpolitikailag és gazdaságilag is nehézkes időszakban. Vannak azonban arra utaló jelek, hogy a kontinens politikusai belátták, Trumppal szemben erőt kell mutatni, nem feltétlen behódolni. Ez duplán igaz lehet akkor, amikor az elnök a ciklusának legkockázatosabb külpolitikai beavatkozásába vágta a fejszéjét.
