A Scholz és Merz közötti csörte megadta az alaphangot az előrehozott választáshoz

Borítékolhatóvá vált a korábban már belengetett február 23-i előrehozott parlamenti választás Németországban, miután Olaf Scholz kancellár hétfőn elveszítette a saját maga ellen kezdeményezett bizalmi szavazást. Ez már csak egy kötelező kör volt, ugyanis ez a jogi aktus tud a német alkotmányos szabályok szerint megágyazni egy előrehozott választásnak.

A bizalmi szavazás után Scholz a berlini Bellevue-palotában Frank-Walter Steinmeier német elnöknek a Bundestag feloszlatását javasolta. Az elnöknek ezután 21 napja van arra, hogy eldöntse, elfogadja-e a javaslatot, és 60 napon belül új választásokat írjon ki. Steinmeier korábban már jelezte, nem gördít akadályt a február 23-i választások elé. Alapesetben csak 2025 őszén lett volna parlamenti választás Németországban.

A Politico felméréseket összegző Poll of Polls melléklete magabiztos, ám az egyedüli kormányalakításhoz elégtelen arányú kereszténydemokrata (CDU/CSU) többséget mutat. A pártszövetség jelenleg 32 százalékon áll, őket a szélsőjobbos Alternatíva Németországért (AfD) követi 19 százalékkal, majd a kormányzó SPD jön 17 százalékkal. A másik kormánypárt, a Zöldek 12 százalékon, a Baloldalból (Linke) kiugrott Sahra Wagenknecht Szövetsége 7 százalékon áll, míg a háromtagú kormánykoalíciót novemberben robbantó, szabad demokrata FDP (5%) és a Baloldal (3%) az ötszázalékos bejutási küszöb környékén billeg.

Ebből látszik, hogy a CDU-t vezető Friedrich Merz és társai ugyan nyerhetnek, de nem ússzák meg egy koalíció megkötése nélkül. Az AfD a nagy pártok közt nem számít szalonképes partnernek, így a CDU se valószínű, hogy összeállna velük a hatalomért. Reálisabb, hogy a szociáldemokratákkal kell majd megállapodniuk, Angela Merkel is kormányzott már ilyen, ideológiákon átívelő nagykoalícióban velük 2018-21 között. A Zöldek jöhetnének még szóba mint leendő partnerek, de ahhoz a fenti 12 százaléknál jóval acélosabban kéne szerepelniük, legalább úgy, mint a fukusimai atompánik után, amikor hirtelen az egyik legnépszerűbb párt lettek.

Fritze Merz Tünkramja

Hogy a két nagy párt között mennyire nem szívélyes a viszony, jól mutatja a Scholz és Merz közti hétfői parlamenti csörte is, amiben Scholz egy remek tájszót is bevetett. Azzal vádolta meg felszólalásakor a vezető ellenzéki politikust, hogy valótlanságokat terjesztett róla, a kancellárról. Pontosan így fogalmazott (a Friedrich keresztnevet becézve): „Fritze Merz erzählt gern Tünkram.” A Tünkram egy észak-németországi kifejezés (Scholz az északi tartomány, Alsó-Szászország szülötte), ami hülyeséget, marhaságot, ostobaságot jelent, márpedig Scholz szerint ilyeneket beszélt róla Merz.

A Spiegel szerint azokra a Merz-kritikákra utalt Scholz, amik szerint a kancellár némán szokott üldögélni az Európai Unió csúcstalálkozóin, és már egy állam- és kormányfő sem szívesen beszél vele. Scholz mindenesetre pont Merznek ezt a beszólását és viselkedését kritizálta, mondván nem ez volt az első, sem az utolsó alkalom, hogy ilyesmit mondott és tett ellenfele, és majd a választópolgárok megítélik ezt a viselkedést.

Merz a tünkramozásra így reagált: „Kifogásolom, hogy a kancellár úr személyesen rám hivatkozzon és ilyen módon támadjon”, hozzátéve, hogy nyilvánvalóan egy sormintát láthatunk Scholztól. Merz szerint Scholz folyton a tiszteletről papol, aztán amint valaki más véleményen van, ő kifogy a tiszteletből. „Nem fogok leereszkedni erre a szintre” – felelte a CDU vezetője. A CDU egyik vezető politikusa, Armin Laschet pedig azt kifogásolta, hogy pártja vezetőjét egyszerűen lefritzezi ellenfele.

Scholz az alsóházban, a Bundestagban egyébként a kormánykoalíciót az ősszel szerinte felborító szabad demokratákat is támadta, szerinte a komplett demokráciát veszélyeztetik. Szerinte a kormányzáshoz szükség van „morális érettségre” – utalt annak hiányára az FDP-ben, amivel nem tudtak megegyezni a 2025-ös költségvetésről. Merz megvédte az FDP kormányból kitett vezetőjét, Christian Lindnert, és arról beszélt, hogy Németország a háború óta a legnagyobb gazdasági válságban van. Lindner Scholz tervezett élelmiszeráfa-csökkentését is kritizálta.

Eközben Felix Banaszak, a Zöldek társvezetője, alsóházi képviselő kritizálta Scholzot: a parlamentben elmondott beszéde meglepő magabiztosságot mutat azután, hogy csak három évig tudta egyben tartani a kormánykoalíciót. Szerinte olyan jelzést küldött Scholz az embereknek, ami alapján nem értette meg a felé irányuló kritikákat – idézi őt a Zeit.

A Spiegel emlékeztet, múlt szerdán a ProSieben tévécsatorna egyik műsorában Scholz, Merz és a Zöldeket vezető Robert Habeck is megígérték, hogy tisztelettudó és fair kampányt folytatnak majd februárig. Ez pedig – a német politikában szokatlan személyeskedésekkel – kérdésessé vált.

A jelzőlámpa, ami egyszerre mutatott zöldet, sárgát, pirosát

Eddig sem a stabilitás szinonimája volt Németországban az Ampelkoalition (jelzőlámpa-koalíció) műszó, de az elmúlt hetek-hónapok történései után már szitokszónak is nevezhető. A koalícióban részt vevő pártok alapszíneiről – a piros a szocdemeké, a sárga a szabad demokratáké, a zöld magyarázatra sem szorul – elnevezett szűk kormánytöbbség végül nem tudta elkerülni a szétesést. Erről részletesen itt írtunk.

Egy politikai akolba terelni a szabadpiacot, alacsonyabb adókat és minél kisebb állami szabályozást hirdető, a német vállalkozói szférát (is) képviselő FDP-t és a környezetvédelmet zászlajára tűző, az egyenlőtlenségeket állami beavatkozással csökkenteni vágyó Zöldeket eleve kemény menetnek ígérkezett a kormányalakításkor. Már 2023 őszén nagy vita kerekedett a 2024-es költségvetés összeállításakor, és idén ez megismétlődött, csak durvább végkimenetellel.

Az elmúlt hetekben Robert Habeck zöldpárti gazdasági miniszter és Christian Lindner liberális pénzügyminiszter is prezentált egy-egy gazdaságpolitikai akciótervet, amelyek gyökeresen különböző, sőt, sok ponton egymással teljesen ellentétes elemeket tartalmaztak. Ennek feloldására Scholz tárgyalást kezdeményezett, ami kudarcba fulladt.

November 6-án éleződött ki a helyzet, amikor Scholz keresetlen szavakkal menesztette az FDP-s pénzügyminiszterét, Christian Lindnert. A kancellár azt mondta indoklásként, hogy Lindner semmilyen kompromisszumra nem volt hajlandó, „egyedül és személyesen” felelős a koalíció bukásáért, amivel „káoszba taszítja” Németországot. Scholz a német közvéleményben szokatlan indulattal beszélt volt miniszteréről, akit felelőtlennek, pitiánernek, egoistának, színészkedőnek, vitázónak, gyávának nevezett, aki csak a vagyonosabb klientúráját akarja kiszolgálni.

A pénzügyminiszter érzelmes válaszban annyit reagált erre, hogy pártja egy gazdaságpolitikai fordulatot javasolt, amiben kisebb bürokráciát, alacsonyabb adókat, „gyakorlatias” klímapolitikát, szigorúbb migrációs politikát javasoltak, amellyel „megerősítették volna az egyéni felelősségvállalást és egyéni erőfeszítések értékelését”. Scholz Lindnertől az adósságfék felfüggesztését kérte, amit a miniszter elutasított.

Lindner menesztésére az FDP a koalícióból való kilépéssel reagált, ami egyenes út volt az előrehozott választásokhoz (eközben Bettina Stark-Watzinger oktatási miniszter és Marco Buschmann igazságügyi miniszter is távozott a kabinetből, míg Volker Wissing közlekedési miniszter inkább az FDP-ből lépett ki, és maradt a kormányban). Scholz arra játszott, hogy egy jelentős adó- és egy nyugdíjreformot a CDU-val való kiegyezéssel még áttol a törvényhozáson, és ellavírozik a Zöldekkel kisebbségben. Ez végül az ellenzék és a kiugró FDP tiltakozása miatt lehetetlenné vált, a szavazást már most megtartották.

Az egész kormányzati hajcihő hátterében a betegeskedő német gazdaság áll. Ugyanis a Covid-korszakból még mindig nem tudott kikecmeregni Németország, miközben több szektorban egyre erősebb a kínai konkurencia. Eközben elszálltak az energiaárak, a német lakosság pedig inkább megtakarít, mint költekezik. Scholz tehát négyéves ciklusának első három évét folyamatos gazdasági nehézségek közepette bekkelte ki – ráadásul azt követően, hogy a Merkel-korszakban több fontos beruházást elhalasztottak.

A hárompárti német kormánykoalíció felbomlása a belső feszültségek ellenére mostanáig azért tűnt valószínűtlennek, mert Scholz személyéhez hasonlóan mindhárom párt népszerűtlen, és logikátlannak tűnt, hogy ilyen helyzetben akarják magukat megmérettetni egy előrehozott választáson. Az előző választáshoz képest a Zöldek és az SPD nagyságrendileg szavazóik harmadát, az FDP pedig szavazói kétharmadát vesztette el. Intő jel lehet, hogy a német közvélemény rendszeres szondázására részben alkalmas tartományi választásokon sokszor elég rosszul szerepeltek a nagy és a régi pártok, és az olyan populista protestpártok erősödését látni, mint a BSW vagy az AfD (bár az SPD-nek fontos volt, hogy vékonyan, de nyerni tudott Brandenburgban).

Scholz mindenesetre a Handelsblatt beszámolója szerint megadta az alaphangot parlamenti beszédében, amiben felvázolta a Németországra leselkedő veszélyeket, és persze pártját kínálta megoldásnak. Szerinte az a kérdés, hogy elszántan és erőteljesen fektetnek-e be az ország jövőjébe, vagy kicsinyes és elkeseredett módon viselkednek. Hogy a német politikai elit melyik utat választja, az a februárig hátralévő kéthónapos kampányban kiderül.