„…ha végül tényleg kinyírnak, akkor ez a könyv legyen az emlékművem.”
Mi már tudjuk, amit Alekszej Navalnij csak némi öniróniával írt le észak-szibériai börtönének cellájában: a Hazafi című könyve tényleg emlékmű lett – annak minden erejével és gyengeségével. A könyv egy részletét olvashatják is, ez arról a napról szól, amelyen mérgezése után hazatért németországi gyógykezeléséről. Aznap vették őrizetbe.
Október végétől világszerte 26 nyelven jelent meg, hétfőtől magyarul is olvasható az idén februárban vitatható körülmények között – hivatalosan szívritmuszavar és egyéb betegségek kombinációjában – alig 47 évesen meghalt orosz ellenzéki vezető önéletrajzi börtönnaplója. A Hazafit nyomasztóan hitelesíti Navalnij halála; ő maga egy rá jellemző önironikus mondattal a családját illető honoráriumról szólva meg is jegyezte: „Gondoljunk csak bele, ha egy homályos merénylet vegyi fegyver bevetésével, amit tragikus halál követ egy börtönben, nem elég hozzá, hogy egy könyv jól fogyjon, akkor nehéz elképzelni, mi kell még. A könyv szerzőjét meggyilkolta egy aljas elnök; mi többet kívánhatna egy kiadó marketingosztálya?”
Két könyv egyben
Navalnij egyszerre próbálta hozzászoktatni magát a legrosszabb eshetőség gondolatához és a viccelődéssel elhessegetni azt – ez a könyv második felét, a börtönnaplót hatja át. Eközben képet ad arról is, hogy mi vár egy 21. századi politikai fogolyra, milyen, sokszor kisszerű megpróbáltatásokkal terheli az orosz büntetés-végrehajtás a rendszer ellenfeleit. Hogyan csúfolja meg a jogrendet, használja ki az elítélteket a vegzálásokhoz, hogyan lehetetleníti el a kapcsolattartást a külvilággal. Mindez három év alatt Navalnijt lelkileg kevéssé rendítette meg, bár neki erőt adott, hogy tudta, nem felejtették el, a világ figyel arra, mi történik vele.
Ebből is sejthető, min mennek keresztül azok, akik ilyen ismertségre nem támaszkodhatnak, és névtelenül ülnek az ellenzékiség egyre nagyobb kockázattal vállalt egyre kisebb megnyilvánulásaiért – egy kommentért, egy gyerekrajzért vagy akár egy üres lapért.
Ez persze nem ír felül minden megpróbáltatást. A viccelődés közben Navalnij többször is pontosan leírja az ellene hozott újabb és újabb ítéletekről, hogy büntetése valójában életfogytiglani, „ami vagy az én életem végét jelenti, vagy ennek a rezsimnek a végét”.
Fájdalmas és megható, ahogyan feleségéről, gyerekeiről ír. Fia születésnapi felköszöntéséről, a szabadság hétköznapi semmiségeinek értékéről, az ölelésekről. Ezek a személyes bejegyzések különös értékét adják a könyvnek.
A könyv első fele egészen más: Navalnij azt nem a cellában, hanem még Németországban írta, a novicsokos mérgezés utáni lábadozás hónapjaiban. Rálátást nyújt arra, hogyan szűkül, majd szűnik meg a nyilvánosság, válnak külföldi ügynökökké, ellenségekké, hazaárulókká a hatalom szemében a civil szervezetek, ellenzéki pártok. Megírja, hogyan lép át újabb és újabb vonalakat a Kreml, amely 24 év alatt a demokráciára előbb az „irányított”, majd annak rossz hangzása miatt a „szuverén” jelzőt aggatta, hogy végül eljusson a mára lényegében diktatúraként leírható rendszerig.
Csernobil a kezdet
Navalnij könyve önéletrajzi részét tényleg az elejéről kezdi, a gyerekkori politikai eszméléstől. Katonacsaládba született, szovjet katonavárosokban nőtt fel, hátteréből nem adódott az ellenzékiség. Vagy nem adódott volna, ha nincs a csernobili atomkatasztrófa. Az erőműben egy félrement teszt során előidézett robbanást a szovjet hatalom – már gorbacsovi, de még a peresztrojka előtti – reflexe titkolni akarta. Navalnij azonban elég hamar szembesült a rendszer hazugságával, mert ukrajnai rokonságát érintette a tragédia. Ez a hazugságreflex volt az, amitől Mihail Gorbacsov akarva-akaratlanul megszabadította a Szovjetuniót, amely ettől végül szétesett. A reformer pártfőtitkárt Navalnij nem becsülte nagyra, de utólag mégis elismerte, hogy sutasága, sokszor épp határozatlansága nagy szolgálatot tett. Ráadásul még korrupt sem volt, ellentétben a rendszer elitjével vagy épp a Gorbacsovval együtt a Szovjetuniót is nyugdíjazó Borisz Jelcinnel és családjával már Oroszország élén.
„Mégis, mi várt volna rám, ilyen körülmények között, ha nincs Gorbacsov? Valószínűleg egy szovjet börtönbe kerülök a GULAG-szigetvilág vagy a Doktor Zsivago terjesztéséért. Csak remélhetem, hogy lett volna elég bátorságom, hogy úgy cselekedjek, és úgy hallassam a hangomat, ahogyan egykor a szovjet disszidensek tették, vagyis anélkül, hogy túl sok együttérzésre vagy támogatásra számíthattam volna a környezetemtől.” Ironikus, hogy miközben a gorbacsovi peresztrojka azoknak a börtönöknek a fenyegetésétől megszabadította Navalnijt – és az országot –, végül mégis börtön lett a része a posztszovjet Oroszországban.
Majdnem őszinte szembenézés
Az önéletrajzi részben különösen beszédes az a rész, amelyben Navalnij a hétköznapi korrupcióról ír. Annyira hétköznapiról, hogy annak ő maga is részese volt már egyetemistaként sok diáktársával együtt, amikor inkább 50-100 dollárral oldották meg a vizsgákat – bár az nem derül ki, hogy honnan volt erre pénz akkor, amikor 150-200 dollárnyi rubel volt egyhavi fizetés. Sokatmondó és valamit meg is magyaráz a Korrupció Elleni Küzdelem Alapítványa (FBK) későbbi létrehozójának döntéseiből. Bár elismeri, hogy alakulhatott volna másképp is, beszippanthatta volna a rendszer akár a jelcini, akár egy alternatív Szovjetunió – már ha nem lett volna Gorbacsov, és mégse lett volna elég bátor a tiltott irodalom terjesztéséhez –, amelynek hű kiszolgálója is lehetett volna. Elvégre volt idő, amikor a pénz, a meggazdagodás és a jó kocsik érdekelték, meséli magáról.
Szembenéz saját tévedéseivel is, főként ami Borisz Jelcint illeti. Ízig-vérig demokratának hitte Jelcint, akit támogatni kell a retardált komcsikkal szemben, akár erővel is végigvinni az akaratát. Ebből lett a Jelcin ellen lázadó, kommunista többségű parlament szétlövetése 1993-ban, majd a vitathatóan megnyert elnökválasztás 1996-ban Gennagyij Zjuganovval szemben. De mire a rendszer – a demokrácia nevében a demokráciát többször zárójelbe tevő Jelcinnel – Vlagyimir Putyin kinevezéséhez ért, Navalnij már érezte, hogy a dolgok rossz irányba mennek. A 47 évesen elnökké lett – a posztot ideiglenes elnökként rögtön átvevő, azt a választásokkal csak megerősítő – Putyinnal szemben már nem voltak illúziói, így jutott a parlamenti, de onnan lassan kiszoruló liberálisokhoz, a Jabloko párthoz.
A nyilvánosságot sokkal jobban értette húszas évei végén, mint a párt névadója, a kilencvenes évek meghatározó közgazdásza, Grigorij Javlinszkij, akivel összetűzésbe is került. A veterán demokrata inkább a kulisszák mögötti alkukban, semmint az aktív politikai közösség összekovácsolásában hitt. Azt inkább Navalnij vállalta magára, például a magát intézménnyé kinövő moszkvai Bilingva klubban vezetett politikai vitaestekkel. Ezek egyikét zavarták meg egy náci csoport tagjai, amiről a könyvben is említést tesz – az egyiken én is a közönség soraiban ültem, és dermedten hallgattam a klub belső erkélyén megjelent 10-15 ember Sieg Heil!-ezését, amelyik a teátrális mesterkéltség ellenére is ijesztő volt. Navalnij nyugodtan kezelte a helyzetet, moderátorként szót adott a vezetőjüknek, aki a liberálisok kinyírásáról, a közép-ázsiaiak elleni támadásokról beszélt. Navalnij ügyesen leszerelte az akciót a beszéltetéssel – persze másnap már lehetett hallani az állami hírügynökségek felől, hogy lám, a liberálisok szót adnak a fasisztáknak. Navalnijék végül feljelentést tettek, és meglepő módon a náci csapat vezetőjét több év börtönre ítélték. Kiszabadult, később megint elítélték, 36 évesen a börtönben halt meg, 2020-ban, hivatalosan öngyilkos lett – de a halál oka az ő esetében is kérdéses.
Ezután viszont jött Navalnij életének egy olyan fejezete, amelyről a könyvben keveset ír. Ez lehet a hátránya annak, hogy a könyv emlékműnek is készült. A politikus 2008-ban már ott volt az Orosz Menetelésen – amelyet az orosz hatóságok engedélyeztek, ellentétben a liberális tüntetések felvonulásaival. Évről évre köztük volt. Beszélt a közép-ázsiai migránsok deportálásáról – ez később finomult vízumkötelezettség bevezetésének követelésére. Beszélt arról, hogy a nacionalista csupán olyan ember, aki nem akarja, hogy Oroszország elveszítse orosz gyökereit. „Legyél nacionalista” – állt az általa képviselt NAROD rövidítésű (a szó jelentése nép), nemzeti felszabadító mozgalom 2007-es reklámjában, ahol Navalnij fogorvosnak öltözve beszél az orvosolandó bajokról. Igaz, azt állítja, az erőszak nem egyenlő a nacionalizmussal.
Nem sokkal később az öt napig tartó dél-oszétiai grúz–orosz háborúban rágcsálóknak nevezte a grúzokat – a gyenge szójáték alapját a „gruzini” (grúzok) és a „grizuni” (rágcsálók) szópár adta –, rakétákkal gyalulta volna le az országot. Jóval később bocsánatot kért Grúziát érintő mondataiért. Részben célt ért, mert a grúz államfő gyászolva emlékezett meg Navalnij haláláról, az országban emlékhelyet is felállítottak. Igaz, a kormánypárt – amely egyre inkább Moszkvához húz, és legutóbb egy nem teljesen tiszta választáson erősítette meg a hatalmát – nem kommentálta Navalnij halálhírét.
A könyvben Navalnij arról beszél, hogy nem lehet ignorálni a nacionalisták létének tényét, párbeszédre van velük is szükség. „Egy normális és fejlett politikai rendszerben sosem lennék nacionalista párt tagja” – mondja nacionalista múltjáról. „Egy komoly politikai vezető nem dönthet úgy, hogy egyszerűen hátat fordít polgártársai jelentős részének pusztán azért, mert nem osztja a nézeteiket. Ezért kell olyan helyzetet teremtenünk, amelyben mindenki részt vehet a szabad és méltányos választásokon, és ahol a riválisok egyenlő feltételek mellett mérhetik össze erejüket” – magyarázza, megjegyezve, hogy életének erre a szakaszára ezerszer válaszolt külföldi újságírók kérdésére.
Orbán Viktor egyébként a grúz történetre hivatkozva utasította el, hogy felálljanak az EP-ben Navalnijról megemlékezve egyperces néma csendben – ezen nem változtatott sem a bocsánatkérés, sem a grúz államfő és a grúz ellenzék Navalnijjal szolidáris reakciója. Viszont megint egybeesett azzal, amit Moszkva is képvisel.
A rendszer csak akkor csap le, ha muszáj
A könyvből jól kirajzolódik, hogy hiába autoriter a rendszer, Navalnij úgy tartotta, hogy választásokon megdönthető, csak ehhez dolgozni kell. Sokat szapulta a liberális ellenzéket, hogy nem tettek meg ezért mindent, minden vereség után reflexből választási csalásokra hivatkoznak. A mondat részben azt sugallja, hogy ezek a csalások talán nem is olyan meghatározók. Kétségtelen, hogy a tér fokozatosan szűkült, és az is igaz, hogy Navalnij valóban többet ért el, mint azt sokan lehetségesnek tartották ellenzéki oldalon. 2013-ban például indulhatott a moszkvai polgármesteri címért, és 27 százalékot szerzett. Második forduló azonban nem volt, mert Szergej Szobjanyin polgármester 51 százalékot szerzett. Igaz, ezt már Navalnij is csalás eredményének tartotta, vagyis amit a Jabloko szemére vetett, azt a maga esetében jogosnak gondolta.
Az azonban ebből az epizódból is látszik, hogy az egyre inkább autoriter rezsim nem folyamatosan az; ha nem látja kockázatát a verseny látszatának, akkor engedi. Annyira engedte, hogy ehhez még a bíróság is a segítségére volt – talán a Kreml kézivezérlése is kevésbé érvényesült –, a Navalnij ellen indított korrupciós eljárások ugyanis akár módot is adhattak volna arra, hogy Navalnij el se indulhasson. 27 százalékos eredménye után többé erre már nem is kapott lehetőséget.
A korrupció elleni küzdelem magától értetődően került politikai aktivitásának középpontjába. 2011-ben hozta létre a Korrupció Elleni Küzdelem Alapítványát, amely a hatalom csúcsán lévők vagyonát térképezte fel. Videói sokmilliós nézettséggel futottak, Navalnij arca és mozgatórugója volt a szervezetnek.
Mellesleg megemlít egy korrupciós ügyet, amelyről csak annyit ír, hogy egy oligarcha hétszeres áron adott el a kormánynak egy moszkvai belvárosi ingatlant. Ennek azonban magyar vonatkozása is van, mivel az ingatlan nem más, mint az egykori magyar kereskedelmi kirendeltség épülete, amelyet a magyar állam 500 millió rubelért adott el az oligarchának, aki fél évvel később 3,5 milliárd rubelért adta tovább. Igaz, nagy különbség, hogy a 17 000 négyzetméteres épület alatti terület sosem volt a magyar államé, az épület megvásárlása után azonban Viktor Vekszelberg milliárdos cége a földet is megszerezve adta tovább az ingatlant. Mindenesetre az FBK anyagai után nyomozás indult Oroszországban.
Magyarországon is volt nyomozás, az őrizetbe vételek és házkutatások látványos lebonyolítása után az ügyletet tető alá hozó résztvevőket, többek között a külügy akkori államtitkárát és a moszkvai magyar nagykövetet bűncselekmény hiányában mentették fel 2017-ben.
Navalnij nem csak az oroszok ügye
Az orosz ellenzéki vezető sorsa egyedi ugyan, de mégsem csak Oroszországról szól. A hibrid rezsimek működése általános, szándékaik, fejlődésük iránya azonos – még ha nem is mindenütt kell számolni újságírók, politikusok, ellenzékiek, civil szervezetek tagjainak bebörtönzésével. Oroszországban sem mindig kellett, vagy ha mégis, a büntetések enyhék voltak. Egy-egy tüntetés után bevitték az embert néhány napra, kapott tíz nap elzárást. Később ugyanezért már évekre lehetett börtönbe kerülni. Attól függ, mennyire érzi magát veszélyben a hatalom, és mekkora a mozgástere.
A befeketítés, külföldi ügynöközés, fenyegetés eszközként azonban felmerülhet ott, ahol a hatalom erre képes – még ha nem is mindig él ezzel. Volt idő, amikor Navalnijra is csak annyit mondott a korrupciós nyomozás célkeresztjébe került Transznyefty vezetője, Putyin régi KGB-s ismerőse, Nyikolaj Tokarjev, hogy nyilván „nagy hatást gyakorolt rá Madeleine Albright Nemzeti Demokratikus Intézete”.
Az említett National Endowment for Democracy (NED) egyébként Ronald Reagan republikánus elnök javaslatára jött létre, Magyarországon legfrissebben onnan lehet ismerős, hogy a kormány által idén létrehozott, négymilliárd forint éves költségvetéssel működő és alig öt hónap alatt 1,6 milliárd, reklámozásra, rendezvényre fordítható forinttal megsegített Szuverenitásvédelmi Hivatal szerint a NED egy olyan globális hálózatot működtet, amely az érdekei érvényesítésére szervez be különböző szervezeteket ott, ahol az Egyesült Államok érdekeit sértő kormányokat lát. Magyarország is ilyen, ezért a NED beszervezte a „Telex-közeli Direkt36-ot”, de ott van a Transparency International és az Átlátszó is.
A hatalmi reflexből adódik az is, hogy ha valaki nemzetközi fórumon ér el jogorvoslatot az állammal szemben, ahogyan a Navalnijt érintő egyes oroszországi ítéleteknél történt, akkor az állam képviselői azt mondják, az ország belügyeibe avatkozik az Emberi Jogok Európai Bírósága. A legutóbb a bírósági aktivizmus veszélyéről beszélő Orbán Viktor szerint olykor lázadni kell az ítéletek ellen. Ez a hozzáállás nem a semmiből jött: Magyarország az élen jár az EU-ban azzal, hogy nem tartja be az EJEB ítéleteinek 76 százalékát.
Navalnij szerint az FBK nyomozásai hosszas leírásokkal mit sem érnének, a jó szöveggel és a drónnal készített felvételekkel viszont tényleg milliókhoz jutnak el a hírek Putyin és társainak villáiról. Ezért is egyre szigorúbbak a drónhasználati előírások, nehezítve ezeknek a felvételeknek az elkészítését, könnyítve a hatalom embereinek csöndes gazdagodását.
Az ukrajnai háború pecsételhette meg sorsát
Navalnij bizonyosan a legismertebb, évek óta legnagyobb hatású vezetője volt az orosz ellenzéknek. Nem tagadta sosem, hogy Oroszország érdekeit nézi, de azt összeegyeztethetőnek érezte Európával. Ez ma, a Kreml által Ukrajna ellen indított háború harmadik évében elképzelhetetlen. Navalnij 2022-ben bizonyos volt benne, hogy Putyin óriási kárt okozott a háború kirobbantásával. Két nappal előtte – amikor egy bizarr nemzetbiztonsági ülésen Putyin kimondatja a kormány tagjaival, hogy támogassák a szeparatista kelet-ukrajnai Donyeck és Luganszk függetlenségének elismerését – Navalnij arról ír, hogy ebbe a háborúba ukrajnaiak és oroszok tízezrei fognak belehalni. A szám mára bizonyosan sok százezres.
A háború szerepet játszhatott abban, hogy a Kreml nem óvta meg mindenáron Navalnij életét a börtönben – még ha feltételezzük is, hogy nem szándékosan ölték meg, csak azt, hogy a boncolás alapján megállapított egészségügyi problémáira nem adták meg a szükséges orvosi ellátást.
Amikor 2021 januárjában visszatért Oroszországba németországi gyógykezeléséről – ahová az FSZB merénylete miatt kerülhetett, bár azt az orosz állam nyilván sosem ismerte el –, még számíthatott, hogy mit gondol Putyinról a Nyugat. Navalnij azt is jól tudta, hogy ha külföldön marad, változást ígérő mozgalma a semmivé lesz. „Valaki végre mondjon igazat” – indokolta hazatérését, amely csak percekig tartott szabadlábon, mert a hatóság az őt fogadó tömeg szeme láttára őrizetbe vette.
2022. február 24. után már annyi vonalat lépett át a Kreml, hogy Navalnijra vigyázva sem javított volna nemzetközi megítélésén. Hogy pontosan mitől halt meg, nem tudni, de az biztos, hogy élve több kockázatot jelentett, mint holtan.
Ezt tulajdonképpen maga Putyin mondta ki a novicsokos mérgezésben való állami érintettséget visszautasítva. „Ez a páciens a berlini klinikán élvezi az Egyesült Államok titkosszolgálatainak támogatását. (…) Akkor természetesen a(z orosz) szolgálatok kötelesek utánanézni. (…) Ez persze nem jelenti, hogy meg kell őt mérgezni. Ugyan, kinek kell ő? Ha akartuk volna, végigvittük volna a dolgot.”
Nos, Navalnij halott. Sírját viszont nem rejtették el. Tízezres temetése volt, a moszkvai Boriszovszkoje temető bejáratánál nyugszik, naponta százak látogatnak ki oda azóta is. És most már van egy emlékműve is, a könyve, oroszul is. Persze nem Oroszországban, ott megrendelni sem lehet. Annyira azért mégsem legyint rá a Kreml.
Alekszej Navalnij: Hazafi
Fordította: Bartók Imre, Gy. Horváth László, M. Nagy Miklós
Helikon, 2024, 6999 Ft
