Újabb szankciókat követelnek, mégis gond nélkül üzletelnek Oroszországgal a baltiak

• Kaja Kallas észt kormányfő széke megingott, miután augusztusban kiderült, hogy hiába az Oroszország elleni szankciók szigorításának egyik legfőbb szószólója, egy, a férje résztulajdonában lévő cég továbbra is aktív Oroszországban.
• Nem egyedi esetről van szó: a balti államoknak a posztszovjet térségbe irányuló kereskedelme a háború kitörése után valamelyest nőtt.
• Sok más európai országra is jellemző, hogy a közvetlen orosz kereskedelem hiába csökkent jelentősen, az Oroszországgal szomszédos országokba hirtelen többet kezdtek el exportálni, mint korábban.
• A jelenségre az Európai Bizottság is felfigyelt, bár nem egyértelmű, hogy nyílt szankciókerülés áll-e a jelenség mögött.

Kaja Kallas észt miniszterelnök az Oroszországgal szembeni szankciók szigorításának egyik leghangosabb szószólója az Európai Unióban. Közben viszont az észt közszolgálati média augusztus végén kiderítette, hogy egy Kallas férje, Arvo Hallik résztulajdonában lévő logisztikai cég a háború kitörése után is tevékenykedett Oroszországban.

Hallik egy cégén keresztül 25 százalékos tulajdonrésszel bír az érintett vállalkozásban, a Stark Logisticsban, amely egy másik észt cég, a Metaprint oroszországi aeroszolszpré-gyár beszállítójaként tavaly február vége óta másfél millió eurós (kb. 570 millió forint) bevételt termelt, a Metaprint maga pedig 30 millióért értékesített Oroszországban az ukrajnai invázió kitörése óta.

A történetből hatalmas politikai botrány kerekedett Észtországban, az ellenzék természetesen Kallas lemondását követeli, amivel szemben a miniszterelnök azzal védekezik, hogy nem ártotta bele magát a férje üzleti ügyeibe;

a logisztikai cégben csak közvetetten, egy másik cégen keresztül van tulajdonrészük, és a Stark Logistics eleve csak az érintett oroszországi üzem leszerelésében segédkezett. Hallik augusztus végén eladta tulajdonrészét, és mosta kezeit. Az Eesti Päevaleht észt lap szerint viszont az érintettek nem tervezték az orosz üzlet bezárását, illetve az is kiderült, hogy Kallas nemrég egy 350 ezer eurós kölcsönt adott férje cégének, bár azt állítja, nem tudta, mire kell.

A történet sok szempontból tanulságos. Egyrészt természetesen jól mutatja, hogy milyen az, amikor egy működő demokráciában újságírók dolgoznak a közmédiánál, és nem bohócok, abból pedig országos politikai botrány lesz, ha a miniszterelnök mást mond, mint amit csinál – egyes felmérések szerint az észtek szűk többsége szerint le kellene mondania.

De a sztori talán legmeglepőbb része mégis az, hogy miközben a balti államok politikai vezetése hivatalosan retteg az orosz fenyegetéstől, ugyanezen országok gazdasága a fizikai közelség, a szovjet múlt hagyatéka, valamint a nagyszámú orosz lakosságukon keresztül máig erősen kötődik Oroszországhoz, és ezen az ukrajnai invázió és az uniós szankciók sem enyhítettek sokat. Sőt: az International Institute of Finance (IIF) nevű bankközi agytröszt – Kallas botránya előtt megjelent – elemzése szerint feltételezhető, hogy a szankciókerülő kereskedelemnek is fontos elosztóközpontjaivá váltak.

Bejött az Eurázsiai Unió, csak nem úgy

A meglepő állítás mögött a balti államok és Közép-Ázsia közti kereskedelem alakulása áll. A posztszovjet térség számos, szerencsés országát elkerülte az a balsors, amely Orbánék szerint Magyarországot érte, és az Európai Unió és „Brüsszel” elnyomó diktatúrája helyett Vlagyimir Putyin orosz elnök által tető alá hozott Eurázsiai Gazdasági Közösség, majd Eurázsiai Gazdasági Unió tagjaivá váltak. Ennek a klubnak jelenleg Oroszország mellett Örményország, Belarusz, Kazahsztán, Kirgizisztán a tagja, azaz ezek az országok vámmentesen, vámhatárok nélkül kereskednek Oroszországgal. Amely áru ezekbe az országokba bemegy, szabadon és ellenőrzés nélkül vándorolhat tovább az orosz sztyeppére.

Ezt a jelek szerint számos kereskedő igyekezett kihasználni Oroszország európai uniós és amerikai szankcionálását követően: miután exportkorlátozásokat vetettek ki számos ipari termékkategória orosz exportjára, az Európai Unió kivitele jelentősen megnőtt ezekbe az országokba, főként az olyan termékek esetében, amelyek oroszországi kivitele megnehezedett. A jelenség olyan további, Oroszországgal határos államok esetében is megfigyelhető, amelyek nem tagjai ugyan az eurázsiai vámuniónak, de nem is a nyugati szankciók betartatásáról és az orosz üzleti lehetőségek elutasításáról ismertek, mint például Azerbajdzsán, Tádzsikisztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán.

A gyanú az IIF-kutatók részéről, hogy az adatok mögött nem a kirgiz, örmény vagy belarusz kereslet hirtelen megugrása áll, hanem az, hogy az ezekbe az országokba bevitt európai termékeket aztán továbbviszik a jóval nagyobb orosz piacra. Az IIF kutatói megjegyezték, hogy ez természetesen nem bizonyíték semmilyen konkrét szankciószegésre, de a jelenség minimum feltűnő: az adatok arra engednek következtetni, hogy az exportkorlátozásokat elég nehéz betartatni olyan árupiacokon, amelyek kereskedelme rendkívül decentralizált.

Ez nem feltétlenül új és meglepő jelenség, például a Kínára kivetett amerikai védővámok egyik fő hatása, hogy ma Kína sokkal többet exportál Mexikóba, mint a vámháború előtt, Mexikó pedig sokkal többet exportál az Egyesült Államokba. A dologra korábban már az Európai Bizottság is felfigyelt, miután hirtelen megugrott egyes háztartási elektronikai gépek közép-ázsiai exportja. Az uniós félelmek szerint az elektronikai export részben a szankciók megkerülését és akár az orosz hadsereg ellátását is szolgálhatja, miután sok alapvető fegyverrendszerbe relatíve buta, akár mikrohullámú sütőkben is megtalálható alkatrészek kellenek.

A posztszovjet térségbe irányuló export megugrásának mértéke alapján ugyanakkor vélhetően nem feltétlenül az orosz haderő ellátásáról van szó. Az EU eleve csak termékek egy szűkebb körére vetett ki exportkorlátozásokat, hivatalosan azért, hogy ne a köznépet sújtsa, csak az orosz ipar és a hadsereg ellátását lehetetlenítse el. Ehhez képest számos olyan termék esetében is megugrott a posztszovjet térségbe irányuló export, amelyet technikailag Oroszországba is legálisan lehetne bevinni.

Ennek fényében elképzelhető például, hogy az EU-s pénzügyi szankciók és (a fogyasztási cikkekre egyébként nem vonatkozó) kereskedelmi korlátozások miatt akadozik a közvetlen európai–orosz kereskedelem, és egyes örmény és kazah cégek megpróbálnak hasznot húzni a közvetítői szerepből. Az is reális magyarázat, hogy az európai uniós eladók pusztán a látszat kedvéért megutaztatják a termékeiket, mert PR szempontból károsnak találhatják, ha kiderül, hogy közvetlenül üzletelnek az oroszokkal.

Sok önmegtartóztató, feltűnő nyertesek

Az IIF elemzése szerint a jelenség eltérő mértékben ugyan, de a legtöbb fejlett gazdaságra igaz, így például a német és az amerikai export is megugrott az Oroszországgal szomszédos államokba. Ugyanakkor

a jelenség mértékében nagy különbség van az egyes országok között, és a balti államok kitűnnek az Európai Unió tagjai közül.

Finnország, az Egyesült Államok, Dánia, az Egyesült Királyság, Csehország, Norvégia, Svédország, Németország és Japán esetében valamelyest nőtt ugyan az orosz szomszédokba tartó áruforgalom értéke, de ennél jóval erősebb mértékben csökkent a közvetlen orosz exportjuk. Így a teljes, Oroszországba és a szomszédos országokba irányuló kivitelük értéke dolláralapon 40-80 százalékkal volt alacsonyabb 2023 első negyedévében, mint 2019 azonos időszakában (a 2020–2021 közötti adatokat a Covid-járvány hatása miatt, a 2022-es adatokat a háború kezdeti időszakának hatása miatt szűrték ki).

Litvánia, Lettország és Észtország esetében a közvetlen orosz export értéke is magas maradt, miközben az Oroszország szomszédjaiba irányuló kivitel jelentősen nőtt, különösen Litvánia esetében. Litvánia a háború előtt átlag havi 3-400 millió dollár értékben exportált Oroszországba és összesen 5-600 millióért az IIF által vizsgált posztszovjet országokba, és bár a közvetlen orosz export 200 millióra esett a háború kitörése után, a teljes térségbe még nőtt is a litván kivitel, 5–700 millió között mozgott az elmúlt szűk másfél évben.

A másik két balti állam orosz exportja jóval alacsonyabb, és a teljes posztszovjet térséggel együtt is a 150 millió alatt marad – ám ez még mindig azonos szint a háború előttihez képest.

Magyarország a középmezőnyben van, bár számos magyar nagyvállalat, mint a Mol vagy a Richter továbbra is aktív az orosz piacon, mégis közel harmadával csökkent az oroszországi export, miközben az orosz szomszédok irányába csak kevéssel sikerült növelni a kivitelt, dacára annak, hogy a kormány bekukorékolta magát a Türk Tanácsba és a kereskedelmi kapcsolatok javítása érdekében még az Üzbég-Magyar Burgonyakutató Központot is megalapították. (Ez a sajnálatos adatsor is jelzi, hogy a nemzetközi kereskedelemben nem az a lényeg, mennyit és hol ugrálnak a diplomaták és politikusok.) Hasonló értékekkel szerepel Ausztria, Olaszország és Lengyelország is: itt ugyan nem esett drámaian az orosz kivitel értéke, de az orosz szomszédokhoz sem nőtt igazán.

Természetesen a legnagyobb kereskedelmi növekedést Oroszországgal szemben Törökország, Kína és India érte el, amelyek nem szankcionálták Vlagyimir Putyin rezsimjét, sőt pont ellenkezőleg, igyekeztek profitálni belőle, hogy az orosz gazdaság importlehetőségei erősen szűkültek. A kínai és török export 150-160, az indiai 50 százalékkal nőtt a posztszovjet térségbe. Őket viszont a balti államok és Svájc követte.

Bár az alpesi ország sosem riadt vissza a háborús és népirtó rezsimek pénzének begyűjtésétől, a balti államok esetében már meglepőbb a dolog. A balti gazdasági és politikai elit az ezzel kapcsolatos vádakra azzal védekezik ugyan, hogy a közös határ miatt nekik jóval nehezebb dolguk van az export feltartóztatásában, a NATO-ba is belépett Finnország példája arra enged következtetni, hogy a jelenség nem pusztán a fizikai közelség eredménye: a finnek a közös határ ellenére mindenki másnál nagyobb mértékben fogták vissza az orosz és posztszovjet exportjukat.