100 évvel Mussolini után eljött az olasz posztfasiszták ideje

2021. december 30-a. A valamikori fasiszták által alapított szélsőjobboldali Olasz Szociális Mozgalom (MSI) egykori tagjai összegyűlnek Nápolyban, és hosszú nosztalgiázásba kezdenek a letűnt napokról. A körülbelül 30 résztvevő az esemény egy pontján felsorakozik egy zászló mögé, a karok pedig a magasba emelkednek. Azzal a bizonyos, nagyon jól ismert karlendítéssel.

A dolgot el lehetne intézni annyival, hogy a posztfasiszta MSI 1995-ben feloszlott, valamikori tagjai pedig lényegtelen, öreg nosztalgiázók. Az MSI azonban nem nyom nélkül tűnt el, utódpártját a 90-es és a 2000-es években Nemzeti Szövetségnek (AN) hívták, amelynek volt tagjai 2012-ban Olasz Testvérek (Olaszország Testvérei, Fratelli di Italia, FdI) néven alapítottak pártot. Ez pedig ma Olaszország legerősebb politikai ereje, amely a szeptember 25-én tartott választások után szövetségeseivel átveheti az ország vezetését.

A szélsőjobboldali pártok közötti folytonosság olyan egyértelmű, hogy mindegyik zászlajában ott volt és van a zöld-fehér-piros láng, amely egyes elméletek szerint a Benito Mussolini sírjánál égő fáklyát jelképezi. De a tagság sem cserélődött sokat: a tavaly decemberben Nápolyban karlendítő MSI-nosztalgiázók között az Olaszország Testvéreinek egyik vezetőségi tagja, egy volt képviselőjelöltje és több más tagja is ott volt.

Az esemény kísértetiesen hasonlít a valamikori Jobbik karlendítős eseteire, azzal a különbséggel, hogy az FdI-ben semmi következménye nem lett az ügynek. A párt tagjai más eseményeken is rendszeresen köszöntik egymást azzal a bizonyos karlendítéssel, amiről az egész világnak Hitler és Mussolini jut eszébe. Kivéve őket, mert szerintük ezt a köszönést a rómaiak is használták már – leszámítva, hogy valójában nem tudjuk pontosan, a rómaiak karlendítése milyen volt.

100 évvel Mussolini után

A vasárnapi választás előtt az Olasz Testvérek mellett a szintén radikális jobboldali Ligából és két kisebb jobbközép pártból álló szövetség a mostani közvélemény-kutatások szerint 45 százalékos támogatottsággal bír, míg legfontosabb ellenfelükre, a balközép pártszövetségre ma 27-28 százalék szavazna. A populista, éppen saját ideológiáját is keresgélő Ötcsillag Mozgalom 11-13 százalékon áll, egy negyedik, liberális pártszövetség pedig 6-7 százalékon. A jobboldali pártok ezzel az eredménnyel a parlamenti székek jóval több mint a felét, akár 60-65 százalékát is megszerezhetik, amivel stabil többségük lehet a következő ciklusban.

Az olasz politikai hagyományok értelmében a pártok pártszövetségekben indulnak a választásokon, a jobbközépnek nevezett koalíció pedig Silvio Berlusconi mérsékelt Hajrá Olaszország pártjától (Forza Italia) a posztfasiszta gyökerű Olasz Testvérekig tart. A megpályázott képviselői helyeket a pártok támogatottságuk függvényében osztják fel. Mivel pedig az utóbbi hónapokban messze az Olasz Testvérek volt a legnépszerűbb párt, a mostani választásokon nekik lesz a legtöbb jelöltjük, így a legtöbb képviselőjük is, és minden bizonnyal ők adhatják majd a miniszterelnököt is Giorgia Meloni személyében.

Mussolini öröksége

Augusztusban bejárta az internetet a videó, amin 1996-ban a 19 éves Giorgia Meloni a következő szavakkal dicsérte a valamikori fasiszta diktátort:

„Szerintem Mussolini jó politikus volt. Mindent, amit tett, Olaszországért tette. Az elmúlt 50 évben nem volt hozzá hasonló politikus.”

Bár teljesen értelmetlen és egészen kár bárkit számonkérni azért, mit mondott 19 éves korában, a videó rámutat arra, hogy Olaszországban közel sem olyan egyértelmű Mussolini elutasítottsága, mint amilyen például Hitleré Németországban. Az olaszok jelentős része szerint a fasizmus jó rendszer volt, és Mussolini csak hibázott, amikor együttműködött a nácikkal és engedélyezte a zsidók deportálását az országból. A duce kultusza pedig máig olyan jelentős, hogy vasútállomásokon, trafikokban kaphatók a vele illusztrált naptárak, arcképe pedig néhol kocsmákban, sőt, magánlakásokban is ki van állítva.

Az olaszok jelentős része tehát – a magyarokhoz hasonlóan – tagadja saját országának felelősségét a holokausztban, és igyekszik a németekre kenni az egészet. Egyes olaszok ráadásul azt is felhozhatják mentségükre, hogy az ország egyik fele 1943-ban tényleg kiugrott a háborúból, ráadásul az egész országból 8000 zsidót deportáltak, ellentétben a Magyarországról elhurcolt több mint 400 ezer fővel.

Érdemes megjegyezni azonban, hogy Mussolini az országnak pont azt a felét vezette, amelyik nem ugrott ki a háborúból, az ő csapatai pedig a partizánok ellen is harcolva az utolsó napokig kitartottak Hitler mellett. Ez pedig egy olyan történelmi tény, amelyről az olasz jobboldaliak többsége máig igyekszik megfeledkezni.

Mussolini leszármazottai máig politizálnak Olaszországban, és ez a vezetéknév olyan húzóerővel bír, hogy a jobboldali pártok valósággal versengenek a diktátor unokáiért. Alessandra Mussolini valamikori szélsőjobboldali politikust például nemcsak leigazolta Berlusconi (elvileg mérsékelt) Forza Italiája, de húzónévként először a szenátusba, később az Európai Parlamentbe küldték.

Egy másik unokát, az Olasz Testvérekben politizáló Rachele Mussolinit pedig tavaly ősszel rekordszámú szavazattal választották újra a római városi közgyűlésbe. Rokonuk, Caio Giulio Cesare szintén az FdI politikusa, míg egy negyedik Mussolini, Guido néhány évvel ezelőttig a neonáci Forza Nuova pártban politizált.

Na de mennyire fasiszták a posztfasiszták?

Felmerül a kérdés, hogy az olasz jobboldal pártjai, és legfőképpen a most épp domináns Olasz Testvérek a fasizmus nosztalgiáján és szimbolikáján kívül ténylegesen mennyit visznek tovább a valamikori diktatúra örökségéből. Meloni szerint nem sokat, a pártvezető augusztus elején egy videójában négy nyelven (olaszul, angolul, franciául és spanyolul) is kijelentette: az olasz fasizmus történelem, ők pedig elítélik a fasizmus idején elfogadott zsidóellenes törvényeket.

És ez derül ki a párt idei választási programjából is, amely az olasz pártok választási programjaihoz hasonlóan a problémák nagyon gyors megoldását ígéri, nagyon kevés konkrétummal alátámasztva. Ezt pedig csak bonyolítja, hogy

az FdI szövetségesei, Berlusconi Hajrá Olaszországa, és Matteo Salvini Ligája több fontos ponton az FdI-től gyökeresen különböző álláspontot képviselnek, így a jobboldali pártok közös programjába már az elvi állásfoglalások is csak felvizezve kerültek be.

A jobboldal pártjai között a legaktuálisabb ellentétre rögtön az orosz–ukrán háború ad okot. Míg a háború előtt különböző mértékben, de mindhárom párt közeledett volna Oroszországhoz, Ukrajna lerohanása óta Berlusconi „mélységesen szomorú és csalódott Vlagyimir Putyin miatt” (akivel korábban legendásan jó viszonyt ápolt), az FdI pedig nagyon erős atlantista pozíciót vett fel. A régről és híresen oroszpárti Liga ugyanakkor máig sem köteleződött el Putyin ellen, ők így az Ukrajnának szánt fegyverszállítmányokat és az Oroszország elleni szankciókat is ellenzik. A jobbközép koalíció programja persze tartalmaz egy elméleti kiállást Ukrajna mellett, de arra nem tér ki, hogy a közös kormány például a szankciókkal kapcsolatban pontosan mit fog képviselni.

De az országon belül is vannak olyan ügyek, amelyekben nincs egység a jobboldal pártjain belül. Ilyen például az adórendszer reformja. A Liga programjában régóta szerepel az egykulcsos adórendszer, és mostanában a Forza Italia is támogatni látszik a javaslatot. Ezzel a tervvel azonban két probléma is van. Az első, hogy 50-60 milliárd euróba kerülne, ami pont a most kialakuló válságban óriási kiadás lenne az olasz államnak. A második, hogy az Olasz Testvérek szavazói többségében alacsony jövedelműek és déliek, azaz pont azok, akik veszítenének az egykulcsos adóval.

Hol vannak már a kereszténydemokraták?

Az olasz jobboldal átalakulása hosszú történetre néz vissza. Az országot a második világháborútól 1992-ig két rövid megszakítással az Olasz Kereszténydemokrata Párt irányította, amely 48 éven keresztül egy kivétellel minden választáson relatív a legtöbb szavazatot kapta. A kereszténydemokraták (olaszul democristiani) ezekben az évtizedekben sokszor a szocialistákkal és a szociáldemokratákkal kormányoztak együtt, míg legfőbb ellenzékük az Olasz Kommunista Párt volt.

A kompromisszumos vezetés eredménye egy gyorsan fejlődő ország volt, amely az EU alapító tagja tudott lenni, valamint jóléti reformok sorozatát vitte véghez. Az olasz gazdasági csoda eredményeképpen pedig a 80-as évekre az ország a világ egyik legfejlettebb államává vált, Nagy-Britannia 1987-es leelőzésével (il sorpasso) a világ hatodik, Európa harmadik legnagyobb gazdaságává váltak.

A Szovjetunió összeomlásával válságba kerültek mind az olasz kommunisták, mind a kereszténydemokraták. Ez utóbbiak korábban ugyanis évtizedeken keresztül azzal kampányoltak, hogy ha ők nem nyernek, akkor jön az országban a szovjet rendszer, ez az érvelés pedig a 90-es évektől értelemszerűen érvényét veszítette.

Erre tett rá még egy lapáttal az 1992-ben kirobbant gigantikus korrupciós botrány, a Tangentopoli-ügy, (olaszul Mani pulite), amely mind a szocialisták, mind a kereszténydemokraták hitelességét alapjaiban kérdőjelezte meg. Bár ma már ezt nehéz elképzelni, de a korrupciós ügy az egész olasz társadalmat megrázta, eredményeképpen pedig két éven belül a teljes olasz politikai paletta átrendeződött, és minden korábban jelentős párt megszűnt a szélsőbaloldaltól a szélsőjobboldalig.

Az olasz baloldal vezetését a következő évtizedben a több párt egyesülésével létrejövő Demokrata Párt vette át, a kereszténydemokraták helyét pedig a populista jobbközép Forza Italia a valamikori milliárdos és médiabefektető Silvio Berlusconi vezetésével. Berlusconi ekkortól a szélsőjobboldalt is bevette koalícióiba, így lett a most miniszterelnöki szék várományosa, Giorgia Meloni 2008-ban Berlusconi negyedik kormányának ifjúsági minisztere.

Az olasz jobboldal átalakulása

A 90-es évek második felében és a 2000-es években az olasz jobboldal megkérdőjelezhetetlen tekintélyű pápájának számító Berlusconi 2011-es bukása után már nem tudta megtartani korábbi vezető pozícióját. A 2015-ös menekültválság környékén kezdett el mellette megerősödni a korábban az ország északi felének kiválását képviselő Északi Liga, amely ekkoriban nevezte át magát Ligára, és vált valódi összolasz szélsőjobboldali párttá.

A 2018-as választáson aztán a Liga a rendszerellenes-populista Öt Csillag Mozgalommal lépett kormányra, a szélsőjobboldali pártot vezető Salvini pedig belügyminiszterként bevándorlásellenes szólamaival az egekbe röpítette pártja népszerűségét. Az ekkoriban már 80 fölötti, szépészeti műtétei miatt egyre mesterségesebben kinéző Berlusconi pártja pedig ebben az időben vált egyre inkább csak az olasz aranykorra nosztalgiával visszagondoló nyugdíjasok politikai képviseletévé.

A korábban még az északon lenézett délolaszok ellen uszító Liga azonban hiába vált népszerűvé néhány évre, a déliek nem felejtették el az évtizedes ellentéteket. Ezt tudta kihasználni az elsősorban déliekből álló Olasz Testvérek párt, amely a szélsőjobboldali szólamokon kívül komolyan foglalkozik a déliek gazdasági problémáival is.

Így mostanra, kevésbé ideológiai, mint kulturális különbségek mentén szétválasztva két erős olasz szélsőjobboldali párt is létezik, amelyek közül az utóbbi egy-két év eseményei miatt éppen a radikálisabb, déli kötődésű az erősebb.

Európaivá mérséklődtek

Az FdI Meloni vezetésével az előző években nagyon hasonló utat járt be, mint az európai szélsőjobboldal számos politikai szervezete. Míg a párt elődszervezetei korábban több-kevesebb nyíltsággal vállalták a fasiszta kötődésüket, addig az FdI ma már ezt nem vállalja fel, miközben helyi szinten és a tagság körében azért folyamatos a kikacsintás a Mussolini-nosztalgiázók felé.

Ezzel párhuzamosan tekerte le Meloni fokozatosan a párt szélsőséges követeléseit,

az idei választási kampányban pedig a korábban még Mussolinit éltető politikus kifejezetten egy Európa-párti, konzervatív vezető képét adta, aki együtt akar működni Brüsszellel az uniós pénzek akadálytalan kifizetése érdekében.

Az utóbbi évek politikai átalakulása során Meloni több témában is 180 fokos fordulatot vett, ezek közül a legfontosabbak:

• Oroszország: Meloni és a Fratelli d'Italia korábban számos kérdésben kiállt Putyin mellett, és hevesen ellenezték a Krím megszállása után Oroszországgal szemben bevezetett szankciókat. Meloni 2018-ban külön gratulált is Putyinnak újraválasztásához, kijelentve, hogy a szavazás eredménye egyértelműen mutatja az orosz nép akaratát. A háború kitörése után aztán hirtelen egészen más hangnemet ütött meg, pártja az elmúlt fél évben folyamatosan elítélte az orosz agressziót, és kiálltak mind a szankciók, mind az Ukrajnának juttatott fegyverszállítmányok mellett.
• Bejegyzett élettársi kapcsolat: a melegek számára is elérhető bejegyzett élettársi kapcsolatot 2016-ban vezették be Olaszországban. Akkor a Fratelli d'Italia hevesen ellenezte ezt a javaslatot, Meloni pedig el sem ment a parlamenti szavazásra. A pártvezető – bár a meleg párok örökbefogadását továbbra sem támogatja – mostanra enyhített álláspontján, és miniszterelnökként nem kezdeményezné az élettársi kapcsolatok megszüntetését.
• Eurózóna: A Fratelli d'Italia 2012-es megalakulása után következetesen képviselte Olaszország kilépését az eurózónából. Ez egy közgazdaságtanilag is alátámasztható álláspont volt, ebben az időben ugyanis Olaszország pont azért került rendkívül rossz gazdasági helyzetbe, mert az eurózóna tagjaként nem tudott önálló pénzügyi politikát folytatni. Nos, mostanra ebben is meggondolta magát Meloni, az idei választási kampányra készülve már határozottan állítja: nem térne vissza az olasz lírához.

Meloni gyors mérséklődése persze nem akadályozza meg a párt többi tagját abban, hogy a magyar kormányhoz hasonlóan identitáspolitikai provokációkkal arassanak le népszerűségi babérokat. A családról, nemzetről és hagyományokról szóló hangzatos szövegek és a mögéjük bújtatott rasszizmus és homofóbia mellett például olyan követeléseik is bejárták az elmúlt napokban a médiát, mint hogy betiltanák a Peppa malac egyik epizódját, amiért abban leszbikus jegesmedvék szerepelnek.

Nem sok maradhat a radikalizmusból

Ebben a helyzetben egyáltalán nem világos, hogy a jobboldali koalíció pontosan milyen programot fog végrehajtani hatalomra kerülése esetén. Ez azon is múlik, hogy megszerzik-e a hőn áhított, és az olasz politikában meglehetősen ritka kétharmados parlamenti többséget, valamint azon is, hogy a szövetségen belül melyik párt pontosan milyen eredménnyel végez.

Egy biztos: attól még, hogy Olaszországban a kontinensen szinte egyedülálló nosztalgiája van a fasizmusnak, és ezt a jobboldali pártok nem győzik meglovagolni, idén októberben nem fog megismétlődni az, ami pontosan száz évvel ezelőtt, 1922 októberében történt Mussolini hatalomátvételével. Sokkal valószínűbb, hogy a rendszerellenes Olasz Testvérek pont úgy bele fognak simulni az európai mainstreambe, mint ahogy a hozzájuk hasonlóan populista, csak épp inkább balra hajló 5 Csillag Mozgalom tette, amikor a 2018-as választásokat megnyerve hatalomra jutott az országban.

Megjegyzés: a cikk egy korábbi verziójában tévesen azt írtuk, hogy Giorgia Meloni Venezuelába akarta volna deportálni a migránsokat. A valóságban Meloni azt vetette fel, hogy az afrikai bevándorlók helyett Venezuelából kellene behozni munkaerőt az országba.