Silvio Berlusconi, az olasz politika örvénylő világának egyetlen konstansa élete talán utolsó trükkjét húzza elő: számtalan korrupciós botrány, négy miniszterelnöki ciklus és egy elmarasztaló bírósági ítélet után a 85 éves politikusnak sikerült úgy pozícionálni magát, hogy esélye legyen az olasz államfői cím megszerzésére. A veterán politikus mögött felsorakozott az egész jobboldal, ám ez sem lehet elég abban az esetben, ha az egységkormányt vezető Mario Draghi magas népszerűségét meglovagolva úgy dönt, átülne az elnöki székbe. De kell-e Olaszországnak az ebből származó bizonytalanság?
„Silvio Berlusconi még hasznára válhat az országnak és az olasz polgároknak. Nem hátrálok meg, és meg fogom tenni azt, amire a hazámnak szüksége van”: ezekkel a szavakkal válaszolt még októberben egy köztársasági elnöki ambícióiról szóló újságírói kérdésre a saját magáról beszélő, 85 éves politikus. Az excentrikus médiamágnás évtizedeken átívelő, korrupciós- és szexbotrányokkal tűzdelt politikai karrierjére tehetné fel a koronát azzal, ha megválasztanák Olaszország államfőjének, amivel egy kevés munkával, de az eddigiek alapján annál nagyobb megbecsültséggel járó tisztség viselője lenne.
Berlusconi nyíltan ezt ugyan eddig soha nem jelentette ki, de a nemzetközi sajtó tényként kezeli elnöki aspirációit. A jobbközép Hajrá Olaszország (Forza Italia) párt vezetője a történelmi szokásokkal ellentétben valójában már jóval a január végén esedékes titkos parlamenti szavazás előtt jelezte politikustársainak és persze a közvéleménynek, hogy szeretne Olaszország elnöke lenni, és több közelmúltbeli cselekedete is kampányeseménynek fogható fel. Az olasz parlamenti képviselőknek küldött novemberi levele tekinthető például a kampány leglátványosabb beismerésének, ebben magát szerényen olyan értékek őrzőjének állítja be, mint a katolicizmus, a liberalizmus és az állampolgári jogok alkotmányos védelme. A Reuters pedig arról írt, hogy a médiabirodalmát is csatasorba állította, hogy magát fényezze.
Az elmúlt hónapokban saját pártja mellett Matteo Salvini Ligája és a fasiszta gyökerekkel rendelkező Olasz Testvérek (Fratelli d'Italia) is kinyilvánította támogatását Berlusconi felé. Az viszont erősen kérdéses, hogy elég lesz-e mindez akkor, ha a jelenlegi egységkormányt vezető, általános megbecsülésnek örvendő Mario Draghi az elnöki palotát választja a miniszterelnöki pozíció helyett. Ez a forgatókönyv azonban még több kérdést vetne fel, a piacok is aggódva figyelik, hogy Draghi vajon katapultál-e, tartva attól, hogy ez alááshatná a meghozott reformintézkedéseket, és újabb bizonytalan időszakhoz vezethetne az eurózóna harmadik legnagyobb gazdaságában. Annyira sokrétű politikai sakkozás jön, hogy meglepetés is jöhet a végére, amikor a pápaválasztáshoz hasonlóan felszáll a füst.
A nagy túlélő
A médiamágnásból lett pártvezér, majd miniszterelnök Berlusconi messziről tért vissza az olasz politika közepére. Harmadik kormányát az euróövezet válsága temette maga alá 2010-ben, az utána következő években pedig rendesen meggyűlt a baja a hatóságokkal, több kétes ügye is bíróságra került. Ezek közül legtöbbször számára kedvező ítélet született, például felmentették az úgynevezett Ruby-ügyben, ahol a vád szerint az egyik szexpartiján egy kiskorú erotikus táncossal létesített szexuális kapcsolatot. Ezek a bulik híresültek el unga-bunga partikként később a köznyelvben. Hivatali vesztegetéséből sem lett semmi, ugyanis az üggyel olyan lassan haladt az igazságszolgáltatás, hogy mire elítélték, addigra bűncselekménye elévült.
Egyetlen esetben szenvedett el komoly következményeket Berlusconi, amikor 2012-ben jogerősen négy év börtönbüntetésre ítélték adócsalás miatt. Az ítéletet végül idős korára tekintettel egy év közmunkára enyhítették, de eltiltása a közügyektől megmaradt, így kénytelen volt egy időre visszavonulni a mindennapi politikától. Az olasz parlament felsőházából kitiltva, képviselői mandátumától megfosztva kellett Alzheimer-kórban szenvedőket ápolnia egy katolikus idősotthonban. Emlékezetes esemény, és az akkori népszerűtlenségének szép illusztrációja volt, hogy mikor pártjának kitűzőjében és a konzervatívok kékszínű öltönyében megjelent az idősotthon előtt,
egy szakszervezeti tag csörgősipkában és „Börtönbe Berlusconival!” felkiáltásokkal várta.
A 2019-es európai parlamenti választásokra pont lejárt a büntetése, így már az ő vezetésével ért el a Forza Italia majdnem kilencszázalékos eredményt. Mandátumát annak rendje és módja szerint felvette, amivel 83 évesen ő lett a rangidős európai képviselő, brüsszeli megbízatása pedig tökéletes ugródeszkának tűnt egy még bombasztikusabb politikai visszatéréshez.
Berlusconi azonban azóta sem tud menekülni a botrányok elől. 2021 őszén, nem sokkal az elnöki kampány megkezdése előtt újra bíróság elé állt, ráadásul azzal az unga-bunga üggyel összefüggésben, amiben 2014-ben egyszer már felmentették. A vád ezúttal lefizetés és hamis tanúzásra való felhívás volt, ám Berlusconi ismét megúszta büntetés nélkül.
Elnöki ambícióit viszont nemcsak a folyamatos bírósági tárgyalások és a finoman szólva megosztó személyisége hátráltathatja, hanem az egészsége is. Sokakban felmerült a kérdés ugyanis, hogy az idős politikus mennyire alkalmas a pozícióra, miután 2020 szeptemberében koronavírussal hetekre kórházba került, majd a következő év tavaszán ismét hosszú kezelésre szorult a fertőzés szövődményei miatt. Támogatói szerint azonban felesleges aggódni. „A kora nem probléma” – mondta a Timesnak az Európai Parlament korábbi elnöke és a Forza Italia jelenlegi elnökhelyettese, Antonio Tajani. „Nézzék meg II. Erzsébet királynőt, aki 95 évesen nagyobb befolyással van a klímaváltozás elleni küzdelemre, mint a jóval fiatalabb Greta Thunberg”.
Elnöki ügy
De miért szeretne Berlusconi ennyire elnök lenni? A sajtó által előszeretettel hangoztatott kommunikációs panelek mellett – miszerint még fiatalkorában megígérte az anyjának, hogy elnök lesz – a konkrétumokra is érdemes figyelni. Az olasz elnöki cím ugyanis sok munkával nem, de hosszú mandátummal (7 év) és rengeteg megbecsültséggel jár. Bár szélesebb a jogköre mint a legtöbb európai államfőnek, az olasz elnök is főleg egy pártok felett álló szimbolikus karakter, és inkább tekinthető a nemzeti egység megtestesítőjének, mintsem egy gyakorlati hatalommal bíró politikai szereplőnek.
Érdekes módon azonban ez a felosztás változni látszik. Egyes szakértők szerint ugyanis a rendkívül turbulens olasz politikai klíma, a fel-felbukkanó, aztán villámgyorsan elsüllyedő populista pártok és a gyakori kormányválságok mind hozzájárultak ahhoz, hogy az elnök ceremoniális jogkörei komoly eszközökké váljanak. Jó példa erre az, hogy hivatalosan az elnök oszlatja fel a parlamentet, illetve ő nevezi ki a kormányfőt. Ezek a jogok egy stabil politikai rendszer mellett tényleg formalitásnak számítanak, egy olyan országban azonban, ahol egyre-másra érik egymást a bizalmatlansági indítványok, nem szabad ezt a hatalmat lebecsülni.
Ez történt tavaly februárban is, amikor az Öt Csillag Mozgalom (M5S) és a Demokrata Párt (PD) baloldali közös kabinetjét vezető, korábbi koalíciókból átlavírozó Giuseppe Conte konszenzusos miniszterelnök bukása után Sergio Mattarella elnök egy meglepő húzással Mario Draghit, az Európai Központi Bank volt igazgatóját bízta meg kormányalakítással.
Berlusconi kapna tehát egy olyan pozíciót, mellyel gyakran tudna mosolyogva szerepelni, néha még igazi hatalommal is rendelkezne, és feltehetőleg nem fájna a feje a mindennapi politikai csatározások miatt.
Egy volt párttársa szerint a Forza Italia vezetőjét mindezek mellett a bosszúvágy is hajtja. „A baloldal megkeserítette az életét” – nyilatkozta a La Repubblicának Antonio Martino exminiszter egy interjúban. „Szabályos hadjáratot folytattak ellene, és ebben hibáztak”. Revans ide vagy oda, ha Berlusconi tényleg valahogy elnök lesz, azt leginkább a politikai sakkozásoknak és helyezkedéseknek köszönheti majd.
A Konzervatívok Karácsonya
Az olasz politikai helyzet ugyanis csak látszólag hasonlít arra, amit stabilnak szoktunk nevezni. Draghi hatékonyan vezeti a szociáldemokratáktól a Salvini-féle nemzeti populista Ligáig terjedő egységkoalíciót, személyes népszerűsége pedig az egekben jár. Gyakorlott technokrataként az ő személye a piac szemében a garancia arra, hogy Olaszország, aminek a gazdasága már lassan három évtizede stagnál, ésszerűen fogja lehívni és elkölteni az Európai Uniótól kapott Covid-segélyt (ez az összesen 222 milliárd eurónyi, kb. 80 ezer milliárd forintnak megfelelő összeg vissza nem térítendő támogatásból, kedvezményes hitelekből és a kohéziós alapokból lehívott pénzekből áll). Mindezek ellenére Draghi okulna a történelmi tapasztalatokból, amik a szakértői kormányok gyors népszerűségvesztését prognosztizálják, és nem zárta ki, hogy átköltözzön az elnöki palotába. Az olasz politika messiásáról, illetve kinevezésének drámai körülményeiről itt írtunk bővebben.
A miniszterelnök manőverét azonban minden valószínűség szerint nem néznék jó szemmel a baloldali pártok. Ugyanis
amennyiben Draghit megválasztanák elnöknek, az komoly belpolitikai bizonytalanságot, akár az egységkormány bukását is hozhatja; onnan pedig csak egy lépés az előrehozott választások kiírása.
A közvélemény-kutatások pedig azt mutatják, hogy ebből kisebb mértékben a Liga, de főleg a radikális jobboldali Olasz Testvérek profitálhat. Elemi érdeküknek tűnik tehát a baloldali pártoknak ennek a forgatókönyvnek az elkerülése, Draghi kormányon tartása, és ezzel párhuzamosan az, hogy meglovagolják a kormányfő népszerűségét.
Erre a félelmükre erősített rá Berlusconi is, amikor az AFP szerint azzal fenyegetőzött, hogy Draghi államfőnek választása esetén pártja kilépne a koalícióból. Ez önmagában ugyan nem jelentené az egységkormány bukását, de ha esetleg Salvini is követné, azzal elveszne a parlamenti többség.
Igen ám, de ha nem a más körülmények között szinte biztos befutó Draghi, akkor ki legyen az elnök? A feltörekvőben lévő jobboldali pártok ugyanis mindenképp jobboldali államfőt szeretnének. 2006 óta most adódik először arra igazi esélyük, hogy megtörjön az a baloldali dominancia, ami Sergio Mattarella jelenlegi államfőt és elődjét, Giorgio Napolitanót is az elnöki székbe juttatta. Ezeknek a gondolatoknak adott hangot Giorgia Meloni, az Olasz Testvérek vezetője, amikor a Konzervatívok Karácsonya nevű összkonzervatív politikai találkozón azt mondta, hogy végre egy „hazafias érzelmű” emberre van szükség az állam élén (de azért B és C terv szükségességéről is beszélt). Más politikai szereplők, köztük Matteo Renzi volt liberális miniszterelnök is elismerte, hogy most a jobboldalon a sor, hogy elnököt válasszanak.
Extra csavar a történetben, hogy 2019-ben, a populista hullám csúcsán az olasz parlament elfogadott egy törvényt, aminek értelmében jelentősen lecsökken a törvényhozás mérete a következő választás után. Ez praktikusan azt jelenti, hogy a képviselők nagyjából egyharmada nem fog visszatérni; ha Draghi távozik, akkor az esetleges előrehozott választások miatt ez idő előtt megtörténhet. Várható tehát, hogy a képviselők saját anyagi érdekeiket is szem előtt tartják voksuk leadása közben.
A Quirinale-palota a célkeresztben
Olaszországban egy meglehetősen bonyolult módszerrel választják az elnököt, amit gyakran szoktak a pápaválasztáshoz hasonlítani. Az egész olasz törvényhozás, tehát az alsó- és a felsőház, plusz még az olasz tartományok direkt erre az alkalomra delegált képviselői összegyűlnek, és kétharmados többséggel döntenek. Amennyiben ez nem sikerül a január 24-i első fordulóban, egészen a negyedik körig újra próbálkoznak, amikor már sima feles többség is elegendő. A szavazást addig ismétlik, amíg ez valakinek összejön.
Jelenleg 1008-an vannak ebben az elnökválasztó kamarában, ebből 450 képviselője van a jobboldalnak, és 420 a baloldalnak (463, ha a volt miniszterelnök Renzi-féle liberális képviselőket is hozzájuk számoljuk). Egyik nagy párttömbnek sincs meg tehát az 505 szavazat, ami a negyedik körös győzelemhez szükséges.
Ezt vette észre Berlusconi is, aki alig titkolt kampánya során látványosan megpróbált közeledni a baloldalhoz. Kinyilvánította például támogatását az Öt Csillag Mozgalomhoz köthető feltétel nélküli alapjövedelem felé; ugyanezt a programot régebben még kommunista címkével illette. Több elemző szerint azonban Berlusconi megosztó személyisége komolyan hátráltatja hídépítési kísérletét a bal- és jobboldal között. Ezt támasztja alá a baloldalról érkezett reakció is, ahol mindkét nagy párt vezetője kategorikusan kizárta Berlusconi támogatását.
Forgatókönyvek tárháza
Az elnökválasztás eredménye tehát még egyáltalán nincs eldöntve. A fogadóirodák jelenleg Draghi megválasztását vizionálják, ami az átfogó képet nézve garantálná Olaszország euroatlanti elköteleződését. Kérdéses azonban, hogy a Draghi által biztosított kontinuitás mellett mennyire jönne jól az Európai Uniónak egy újabb bizonytalan időszak a harmadig legnagyobb gazdaságának számító Olaszországban, ami ráadásul lehet, hogy egy euroszkeptikus jobboldali kormány megalakulásával végződne. Ez komoly lendületet adhatna az utóbbi időben Európa-szerte gyengélkedő jobboldali populista pártoknak.
Berlusconi valószínűleg szintén biztosítaná Olaszország helyét a NATO-ban és az eurózónában, illetve jelölése esetén nem lenne szükség előrehozott választásokra. Viszonylagos ideológiai mérsékeltsége azt is jelenti, hogy a radikális jobboldal minden erősödése ellenére, nem a saját emberét ültetné az elnöki székbe. Mindemellett semmi garancia nincs arra, hogy a botrányhős Berlusconi változtatna magatartásán, ami finoman szólva is eltér az eddigi államfőkhöz képest.
Az is elképzelhető, hogy a két nagy párttömb megegyezik valamilyen alternatív, konszenzusos megoldásban.
Szóba került például Marta Cartabia független igazságügyi miniszter, aki az első női elnök lehetne, vagy Giuliano Amato volt szociáldemokrata miniszterelnök. Kézenfekvő megoldás lehetne az is, hogy a jelenlegi elnök Mattarellát rábírják egy második ciklus elvállalására. Ezt ugyan az olasz alkotmány nem tiltja, de az elmúlt 70 évben csak egyszer történt ilyen, és a 80 éves Mattarella többször jelezte, hogy nem kívánja magát ismét jelöltetni.
Azaz ott tartunk, hogy vagy valahogy belavírozza magát a botrányhős Berlusconi az elnöki székbe, vagy Draghi ülne át, komoly bizonytalanságot okozva ezzel, de akár az is lehet, hogy teljesen súlytalan lesz végül az elnökválasztás, és az előzetes felhajtás ellenére senki nem kapja majd fel jobban a fejét a végső befutóra, mint egy szokványos államfőválasztás évében. Az olasz politikát ismerve azonban egy utolsó pillanatos meglepetésjelölt felbukkanását sem lehet kizárni a titkos szavazáson.
