Ukrajna inváziója négyezer kilométerre, a világ legnagyobb humanitárius válságáig is elért már

Az Arab-félsziget délnyugati csücske évszázadok óta kemény diónak számít a hódítók és országegyesítők számára. A hegyvidék zárt közösségei nehezen férnek össze az évezredes kereskedelmi útvonalakon ülő kikötővárosok nyitottságával, az iszlám szunnita vonalát követők (főleg az utóbbi évtizedekben) egyre nehezebben tolerálják a síitákhoz közel álló zaidi felekezet követőit, a régió déli részén 1967 és 1990 között szovjet támogatással fennálló Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság egykori polgáraiban a mai napig munkál a függetlenség (és a szocializmus olyan vívmányai, mint az ingyenes egészségügy és a közoktatás) iránti nosztalgia. De közben Nagy Szulejmántól Nasszerig azok a külföldi hódítók is rendre kudarcot vallanak, akik a széttagoltságot a gyengeség jelének tartják.

Az 1990-ben egyesült Jemen számára némi stabilitást hozott a hatalmát önkényuralmi eszközökkel bebiztosító elnök, Ali Abdullah Száleh, akit az arab tavasz helyi demonstrációi kényszerítettek lemondásra 2012-ben. Az exelnök azonban visszavonulása ellenére nagyon aktív maradt; ő karolta fel például az ország északi részét ellenőrző frakciót, amelyet egy bizonyos Huszein Badreddin al-Húszi hozott létre a zaidi törzsekből (ennek tagjai magukat Anszár Allahnak, azaz az Isten Frakciójának nevezik ugyan, de 2004-ben mártírhalált halt alapítójuk nyomán mindenki húsziknak hívja őket).

A húszik függetlenségi mozgalma akkor kapott lendületet, amikor 2014-ben Száleh utódja, Abed Rabbó Manszúr Hádi elnök kormányzata eltörölte az üzemanyagok nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő ártámogatását; ekkor a mozgalom a zaidi törzseken túlnyúló támogatást élvezve meglepetésszerűen elfoglalta a fővárost, Szanaát, majd 2015 elején a legnagyobb kikötőket, Ádent és Hudajdát is.

Bibliai szintű apokalipszis felé tántorog az ország

A húszik hagyományos zaidi törzsterületeken messze túlnyúló terjeszkedése, és Irán támogatása elfogadhatatlan volt Szaúd-Arábia és arab szövetségesei számára. Ezért az akkor még csak oroszlánkörmeit próbálgató trónörökös, Mohamed bin Szalmán kezdeményezésére 2015 tavaszán nagyszabású katonai intervenció indult meg a rijádi emigrációba kényszerült Hádi elnök hatalomba való visszahelyezése érdekében. Ám az elmúlt hét évben még csak jelentős előrelépést sem sikerült kicsikarni, ráadásul 2019-ben a koalíció is kettészakadt a Rijád által támogatott milíciákra és a másik befolyásos arab szereplő, az Egyesült Arab Emírség által támogatott „Déli Átmeneti Tanács”-ra. És ha a közel-keleti hatalmak által támogatott/szított háború nem lett volna elég, a jemeni káoszban virágzásnak indultak a kétezres évek óta masszív jelenlétet kiépítő dzsihadista szervezetek (elsősorban az al-Káida).

Az alapvetően alacsony intenzitású, de fel-felizzó konfliktus a világ legsúlyosabb humanitárius válságát idézte elő. Az ENSZ adatai szerint a 30 milliós országban 23,7 millió ember (köztük 13 millió gyerek) szorul segélyre, közülük 17,4 millió ember élete a közvetlen élelmiszersegélyektől függ. Az ország infrastruktúrája nem kis részben a szaúdi légierő bombázásai miatt romokban hever, az egészségügyi intézmények fele használhatatlanná vált – nem csoda, ha Jemenben a mai napig még csak felmérni sem sikerült a koronavírus pusztítását, és a lakosság alig 2 százalékát oltották be.

A humanitárius válságot már-már bibliai szintű csapások súlyosbítják a kolerajárványtól az özönvízszerű esőzések utáni áradásokon át a sáskajárásokig. Természetesen a legnagyobb kártevők maguk a harcoló felek; a szaúdi légierő az elmúlt években szisztematikusan lebombázta a civil infrastruktúrát – „civil infrastruktúrán” nemcsak az erőművekhez vagy kórházakhoz hasonló nagyobb objektumokat kell érteni, hanem hidakat, raktárakat vagy kutakat. A koalíció ráadásul az iráni fegyverek beáramlását megakadályozandó, blokád alatt tartja a kikötőket és reptereket, ami megnehezíti a segélyszállítmányok célba juttatását. Jemenben különböző okokból kifolyólag csaknem 11 millió ember segélyezése ütközik nehézségekbe.

Ilyen körülmények között az a csoda, hogy 2015 óta „csak” 400 ezerre tehető a konfliktus közvetlen és közvetett, például éhen halt áldozatainak száma. Az országban 4 millió ember vált földönfutóvá, túlnyomó többségük azonban megmaradt belső menekültnek, és nem akarta, vagy nem tudta elhagyni hazáját.

Kijózanítóan nagy katasztrófa fenyeget

Jement az orosz–ukrán háború egyszerre fenyegeti óriási katasztrófával, és nyitott meg néhány politikai egérutat. Az országban, amelyben 2022 elején 7,3 millió alultáplált lakos élt, már tavaly megduplázódtak az élelmiszerárak, az ukrán és orosz export elmaradása pedig a Közel-Kelet számos más államához hasonlóan Jement és az ott tevékenykedő segélyszervezeteket is mélyütésként érte. Az élelmiszer-ellátását 95 százalékban importból fedező Jemenbe ugyanis a gabona 35-40 százaléka Ukrajnából és Oroszországból érkezik.

Ráadásul a 4000 kilométerrel északabbra zajló háború is teljesen elszippantotta jemeni konfliktus elől a maradék nemzetközi nyilvánosságot és nemzetközi szolidaritást is, részben ennek is tulajdonítható, hogy a 2022. márciusi donorkonferencián a segélyekre igényelt 4 milliárd dollárnak csupán kevesebb mint a fele gyűlt össze.

Ám részben pont az orosz–ukrán háború által keltett lökéshullámok taszigálják a főszereplőket az összes pozitív változás minimumfeltétele, a tartós tűzszünet irányába.

Az első pozitív jel az volt, hogy április elején az ENSZ által meghirdetett két hónapos tűzszünethez az összes harcoló fél csatlakozott, és ami még fontosabb, a fegyvernyugvást többé-kevésbé be is tartják – pontosabban a tűzszüneti feltételeket épp csak annyira sértik meg, hogy az ne vezessen az egész kezdeményezés összedőléséhez.

Másodszor pedig április elején – erős szaúdi nyomásra – lemondott az országot „irányító” Abed Rabbó Manszúr Hádi jemeni elnök, aki 2015 óta be sem teszi a lábát hazájába, helyette a Szaúd-Arábia vendégszeretetét élvezi. Az ő távozása azért számít fontos lépésnek a megbékélés szempontjából, mivel a húszik soha nem fogadták el tárgyalópartnernek, sőt halálra is ítélték őt.

Hádi helyébe nem közvetlen utód, hanem egy, a hatalmat közösen gyakorló nyolctagú elnöki tanács lépett, amely legfontosabb feladatának már nem a húszik legyőzését, hanem a gyors és tartós fegyverszünetet tartja. Az is nagy szó, hogy az elnöki tanácsban egyaránt helyet kaptak Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek vazallusai, azaz az országban legalább az egyik politikai törésvonalat sikerült ha nem is betemetni, de legalább átugrani. A kormányváltás a mindennapok szintjén is érezhető előrelépésnek számít, ugyanis a két Öböl-ország 3 milliárd dolláros segéllyel olajozta meg a politikai alkut, a tengeri blokád felfüggesztésével pedig az olaj a kikötői tárolókba is elkezdett csordogálni (Jemen az energiaszükséglete háromnegyedét kőolajból és földgázból fedezi, ám az ország szénhidrogén-kitermelése a polgárháborúig nem tudott igazán beindulni).

Kedden a dél-jemeni Ádenben be is iktatták az új kormányt a parlament tagjai előtt – akiknek a mandátuma 2003 óta tart, ugyanis azóta nem tartottak választásokat. A ceremóniáról csak utólag értesítették a sajtót, a titkolózást az indokolta, hogy amikor legutóbb, 2020-ban, kormányzati tisztségviselők érkeztek Ádenbe, akkor a húszik ballisztikus rakétái fogadták őket a repülőtéren, és nem akartak megkockáztatni hasonló incidenst. Jemen elképesztő politikai válságát tökéletesen illusztrálja, hogy a közvélemény és a régióval foglalkozó szakértők már azt is nagy eredménynek könyvelik el, hogy a kormány hazatért.

És bár a húszik a nyilvánosság előtt külföldi hatalmak játszmájának minősítették a kormányváltást, mégis tettek gesztusokat – mármint azon kívül, hogy nagyjából betartják a tűzszünetet. Így például írásban tettek fogadalmat az ENSZ-nek, hogy többé nem soroznak be gyerekeket, ami azért is nagy szó, mert saját bevallásuk szerint a szervezet soraiban 18 ezer kiskorú harcol. A húszikat nemcsak a felkínált irdatlan összegek sarkallhatják megegyezésre, hanem az a lehetőség, hogy az év első negyedében elszenvedett kisebb vereségek ellenére is a győztes pozíciójából köthetnek alkut. Azt tudni, hogy kifelé zárt, a saját útján húszi vezetés egy ideje tárgyalásokat folytat szaúdi megbízottakkal egy fegyverszüneti megállapodásról, ennek pontos tartalmáról és esélyeiről azonban semmit nem tudni.

De miért is lett ilyen fontos a jemeni polgárháború tárgyalásos rendezése annak a két országnak, amely eddig soha nem a konfliktus lezárására, hanem megnyerésére törekedett?

A legfontosabb motiváció az volt, hogy a húszikat nem sikerült megtörni; sőt, a világ leghatékonyabb gerillái az elmúlt években – nem kevés iráni segítséggel – hatékony csapásmérő erőt építettek fel. Az északi szomszéd Szaúd-Arábiára 2015 óta csaknem 450 ballisztikus rakétát lőttek ki, ezen kívül 900 dróntámadást is végrehajtottak katonai bázisok és olajipari létesítmények ellen. A rakéták és a drónok zömét egyébként a szaúdi Patriot rakétáknak sikerült leszedniük (a támadások áldozatainak száma nem éri el a százat), de a húszik 2022-ben fontos presztízsgyőzelmeket értek el például a dzsiddai Forma–1-es futamra időzített rakétacsapással, vagy az Egyesült Arab Emírségek elleni összehangolt rakéta- és dróntámadással.

Ez a stratégiai kitettség nem igazán ízlik sem Szaúd-Arábiának, sem pedig a koronavírus-járvány előtti 2019-es évben már csaknem 40 millió turistát fogadó Emírségeknek. Ráadásul mindkét országot erőteljesen presszionálja az Öböl-monarchiákkal szövetségesi, bár egyre kevésbé baráti viszonyban álló Egyesült Államok is. Ugyan Amerika külpolitikai teendőinek listáján a Közel-Kelet Oroszország és Kína mögött már csak a harmadik helyen áll, a Biden-kormányzat igyekszik csökkenteni azon konfliktusok számát, amelyekre figyelmet és energiát kell fordítania, és nagy könnyebbséget jelentene számára az iráni nukleáris megállapodás újraélesztése mellett a jemeni konfliktus berekesztése is.

Washingtonban nemcsak humanitárius megfontolásokból került elő Jemen, hanem azért is, mert az Egyesült Államokat újból elkezdte érdekelni a közel-keleti olaj. Néhány évvel azután ugyanis, hogy Amerika megszabadult a közel-keleti energiahordozó-függőségétől, most főleg a Közel-Keletről származó gáz és olaj biztosításával igyekszik kikúrálni európai szövetségeseit az orosz energiahordozó-függőségből, és csökkenteni az amerikai fogyasztókat (= választókat) irritáló magas világpiaci árakat. És amennyiben – bár ez egyáltalán nem biztos – Szaúd-Arábia és az Emírségek hajlandó feltornázni a kitermelést, akkor az Egyesült Államok cserébe kész az eddigieknél is erősebb garanciákat kínálni a Vörös-tenger partján, a jemeni határ közelében található, rendszeresen rakétázott szaúdi olajlétesítmények számára, illetve a Vörös-tengert az Indiai-óceánnal összekötő Báb el-Mandeb tengerszorosában – ahol előfordult, hogy szaúdi hajókat távirányítású, robbanóanyaggal megrakott drónnaszádok támadtak. Az Egyesült Államok biztonsági garanciákkal is igyekszik Szaúd-Arábia kedvére tenni: az 5. flotta a napokban indította el állandó járőrszolgálatát a Vörös-tengeren – ez egyébként nemcsak a húszikon vagy az iráni fegyvercsempészeken tartja rajta a lokátorait, hanem figyelemmel kíséri a tenger túlpartján, Szudánba tervezett orosz bázis sorsát is.