Mit lehet várni az Ukrajna megmentésére induló külföldi légiótól?

Miután az ukrajnai orosz invázió első, túlságosan ambiciózusnak és alulszervezettnek tűnő fázisa után az orosz támadás második lépcsője már egy megfontoltabb, szisztematikusabb és pusztítóbb stratégiát követve kezdi felmorzsolni az ellenállási gócokat, a világ Ukrajnával szimpatizáló nagyobbik fele egy rakás, korábban áthághatatlan tabut ledöntve próbálja befenyíteni a Putyin-rezsimet, és ezzel párhuzamosan növelni az ukrán ellenálló képességet.

Azonban a külföldi beavatkozás korlátai már hónapok óta világosak: egyetlen NATO-tagállam sem küld katonákat, nem válik aktív hadviselő féllé, még akkor sem, ha Kijevet, Harkivot és Mariupolt a földdel teszik egyenlővé. A közvetlen konfrontáció kerülését az Egyesült Államok például annyira komolyan veszi, hogy február elején – amikor az amerikai hírszerzés már biztos volt abban, hogy hamarosan megindul az invázió – kivonta az ukrán haderők mellett működő összes kiképzőjét.

Katonák híján a külföldi katonai segítség így leginkább a hírszerzési és felderítési információk megosztásában, illetve a fegyverek és egyéb felszerelések Ukrajnába zúdításában merül ki. Azonban hiába érkeznek konténerszámra a vállról indítható páncéltörő és légvédelmi rakéták, ha közben egyre kevesebb lesz az értő kéz, mely meg tudja húzni az elsütőbillentyűt, és ezt a problémát valószínűleg a teljes ukrán férfilakosság mozgósítása sem tudja orvosolni. Ezért is merült fel az a megoldás (előrevetítem: félmegoldás), hogy a külföldi beavatkozástól való állami szintű tartózkodást külföldi önkéntesek toborzásával kell megkerülni.

Az önkéntesek számára állította fel Volodomir Zelenszkij elnök az Ukrán Területvédelmi Egységek Nemzetközi Légióját, melybe

az elnök csütörtöki bejelentése szerint már több mint 16 ezer önkéntes jelentkezett.

Az önkéntesek dolgát megkönnyítendő, kedden lépett életbe az elnöki rendelet, mely vízummentességet biztosít minden olyan külföldi állampolgárnak, aki az orosz invázió ellen akar harcolni. Ukrajna egyébként 2014 óta veszi igénybe a Kelet-Ukrajnában fel-fellángoló harcokban külföldi önkéntesek segítségét, és már 2015-ben megszületett olyan jogszabály, ami szabályozta a külföldi állampolgároknak az ukrán fegyveres erőkhöz való csatlakozását, és enyhítette számukra az ukrán állampolgárság követelményeit.

De hogyan is néz ki ez a gyakorlatban?

A hivatalos tájékoztatás szerint Ukrajna külföldi diplomáciai képviseletein keresztül regisztrálja a jelentkezőket, akiket ellátnak a beutazáshoz szükséges papírokkal. Az önkéntesek a határ átlépése után írják alá az Ukrán Védelmi Erőkhöz való szerződésüket, és osztják őket egységekbe.

A jelentkezőkkel szemben követelmény a papírokkal is igazolható katonai tapasztalat, és

az ukrán hatóságok azt javasolják a leendő önkénteseknek, szerelkezzenek fel katonai ruházattal, sisakkal, golyóálló mellénnyel és egyéb kiegészítőkkel.

Azokról nincs szó, akik nem katonaként akarnak segíteni, pedig Franciaországból már több orvos jelezte, hogy kész a frontra utazni.

A felhívás több országban is nyitott fülekre és szívekre talált; a cikk megírásáig tucatnyi országból jelentkeztek önkéntesek, az ukrán külügyminisztérium szerint tehát összesen 16 ezren. Bár nagy visszhangja volt a japán vagy holland önkénteseknek, Ukrajna elsősorban az olyan országokból remélhet tömeges segítséget, ahol nagyobb számban élnek ukrán származásúak – mint például Kanada, az Egyesült Államok vagy Izrael.

A nemzeti kormányok azonban nem túl lelkesek, mert bár a helyi törvények általában – a fegyveres erők tagjait leszámítva – nem gördítenek akadályt az önkéntesek útjába, de nem is ajánlják az Ukrajnába való utazást. Persze jogrendszere válogatja, mert Dél-Koreában arra figyelmeztették a leendő jelentkezőket, hogy vállalkozásuk a helyi jogszabályokba ütközik; más országokban – például Lettországban – viszont ezeket a tiltásokat felfüggesztették.

Oké, de

A Fehér Ház az „elvileg oké, de gyakorlatilag nagyon nem oké” álláspontját olyan udvariasan fogalmazta meg, hogy

Ukrajna nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, és minden rendelkezésére álló erőforrást és eszközt fel akar használni önmaga védelmére. Elismerjük és csodáljuk az ország bátorságát, azonban a korábban megfogalmazott utazási ajánlásainkon nem változtatunk: az amerikai polgároknak tartózkodniuk kell az Ukrajnába való utazástól.

Liz Truss brit külügyminiszter elsőként beszélt arról, hogy hazája támogatja az összes olyan brit állampolgárt, aki részt venne a nemzetközi légióban, de lelkes nyilatkozatát később saját miniszterelnöke, Boris Johnson bírálta felül, aki rámutatott arra, hogy Nagy-Britanniában bűncselekményt követ el, aki egy külföldi ország haderejébe áll be.

A korábban az egyik legoroszbarátabb európai politikusnak számító Miloš Zeman cseh elnök viszont megállapodott arról Petr Fiala miniszterelnökkel csütörtök este, hogy büntetlenséget ígérnek az Ukrajna oldalán harcoló cseh civileknek. Az államfői iroda közel 300 állampolgár kérvényét tartja nyilván.

Az Ukrajnával szimpatizáló államok tartózkodása több szempontból is érthető: a Moszkvával alapjáraton is pattanásig feszült viszonyt egyetlen ország sem akarja még jobban terhelni azzal, hogy azt kelljen bizonygatni, a fronton megjelent állampolgárai nem jelentenek katonai beavatkozást. Bár ahogy azt Hoffmann Tamás nemzetközi jogász, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézetének kutatója, a Corvinus Egyetem oktatója a Telexnek kifejtette,

nemzetközi jogi szempontból Ukrajna bármilyen támogatása legitim lépésnek számít, ugyanis a konfliktusban Oroszország az agresszor,

és a nemzetközi jog szerint az agressziót szenvedő államnak nyújtott segítség nem lehet jogszerűtlen.

Hadifogoly vagy sem?

Hoffmann szerint azok a külföldi önkéntesek, akik formálisan csatlakoznak a hadviselő állam fegyveres erőihez, a hadijog kifejezésével élve „kombattánsnak” minősülnek, azaz olyasvalakinek, akit fogságba esve megillet a hadifogoly státusz. Az Ukrajnába tartó önkéntesek szerződésük aláírásával belépnek az ukrán hadseregbe, szóval nem minősíthetők majd lázadóknak, netán terroristáknak. Mármint a nemzetközi jog értelmében, az önkéntesekre zsoldosokként hivatkozó orosz védelmi minisztérium szerint ugyanis

a külföldi önkéntesek nem számítanak törvényes értelemben harcosoknak, így nem illetik meg őket a genfi egyezmény által biztosított jogok, például a hadifogoly státusz sem.

Nagy kérdés az is, hogy az államok milyen lépéseket tesznek meg (ha egyáltalán) saját, hadifogságba került állampolgáraik kiszabadítására; de az biztos, hogy többtucatnyi amerikai vagy európai fogoly csak súlyosbítana a konfliktuson.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy a hazatérők komoly munkát adnak a titkosszolgálatoknak. Az önkéntesek ugyanis sokszor eleve ideológiailag elkötelezettebb és elszántabb emberek közül kerülnek ki, és ha nem is feltétlenül akarják hazahurcolni a háborút, nagyobb valószínűséggel radikalizálódnak, mint a háborút csak otthonaikból figyelő honfitársaik. Ráadásul a háborúban komoly harci tapasztalatokat és – fegyverek beszerzésében és toborzásban is kamatoztatható – nemzetközi kapcsolatokat szerezhetnek, ami új szintre emelheti a hazai tevékenységüket is.

Ezzel magyarázható, hogy az Iszlám Állam elleni harcba önkénteseket küldő Reconstrucción Comunista marxista–leninista csoport ellen azt a vádat hozták fel a spanyol hatóságok, hogy a kormányzat beleegyezése nélkül akart fegyveres konfliktusban részt venni (még akkor is, ha a spanyol kormánnyal egy oldalon harcolt), és a brit hatóságok is – egy idegen állam hadseregében való szolgálatot tiltó 1870-es törvény alapján – letartóztatták a dzsihadisták elleni harcból hazatérő önkénteseket.

Egyébként Hoffmann szerint egy magyar állampolgár számára is törvénybe ütközik, ha egy „nem szövetséges” ország seregébe akar beállni. Eddig egyetlen magyarról tudni, aki Ukrajnába indul harcolni; a Londonban lakó 28 éves Horváth Ákossal a Daily Mail riportere találkozott a londoni ukrán nagykövetségnél.

Az elmúlt 80 év háborúiban mindenhol harcoltak önkéntesek

Az ilyen önkéntestoborzó akcióknak alapvetően két, egymással gyakran átfedésben lévő fajtája van. Első esetben az államok akarnak úgy hadat viselni, hogy mégse váljanak hadviselő féllé.

Bármennyire átlátszónak tűnik is, ez a módszer nagyon jól működik, méghozzá azért, mert az önkéntesek alkalmazása nyitva hagy egy diplomáciai kiskaput a totális háború elkerülésére. Így viselt hadat egyebek mellett a náci Németország, Olaszország, valamint a másik oldalon a Szovjetunió a spanyol polgárháborúban, így vetett be Kína hárommillió „önkéntest” a koreai háborúban, és 2014-ben így ruccantak át Kelet-Ukrajnába „szabadságolt” orosz katonák egy kis harcra.

A másik fajtája – és ez a ritkább – az, amikor spontán mozdulnak meg emberek, hogy fegyvert fogjanak a Jó Ügy érdekében. Ez a műfaj különösen a liberalizmus és nacionalizmus ideológiái által fűtött 19. századra volt jellemző; 1848-ban lengyelek, németek és olaszok harcoltak a magyar szabadságért, a szabadságharc leverése után pedig a magyar honvédek Aleppótól Gettysburgig mindenhol megjelentek, ahol a zsarnokság ellen kellett küzdeni. Azonban a nemzetállami rendszer megszilárdulásával a soknemzetiségű felszabadítási különítmények jelentősége csökkent.

Új életet csak a harmincas évek nemzetközi antifasizmusa lehelt a műfajba, 1936-ban szerveződött meg – persze jelentős szovjet hátszéllel – a spanyol polgárháború csatáiban jeleskedő Nemzetközi Brigádok, ahová 40 országból összesen 60 ezer önkéntes jelentkezett. A Nemzetközi Brigádok első egységei 1936 őszén még pont idejében érkeztek meg Spanyolországba ahhoz, hogy döntő szerepet játszhassanak az olaszok és (ekkor még kisebb mértékben) a németek által támogatott Francisco Franco tábornok által ostromolt Madrid megvédésében.

A Nemzetközi Brigádok inspirációja ma is él a radikális baloldali mozgalmakban, Szíriába például 2014 után legalább 500 külföldi önkéntes ment a helyi progresszív-feminista ideológiát valló kurd milíciák támogatására az Iszlám Állam elleni élet-halál harcukban.

Ha már Szíria, a 2011-től lényegében napjainkig tartó polgárháború az évtized legnagyobb önkéntesmágnesének számított. Itt az önkéntesség idézőjeles és idézőjel nélküli változatára is számos példa mutatkozott az Irán által kényszersorozott afgán menekültektől a dzsihadista internacionálévá váló Iszlám Államig. Szíriában a polgárháború csúcspontjának számító 2015–16-ban 100 országból összesen 40 ezer külföldi harcolt, a dzsihadisták – akik a Kalifátuson kívül számtalan kisebb-nagyobb frakció közül válogathattak – lényegében akadálytalanul, sokszor a török titkosszolgálat segítségével áramolhattak az országba.

Ukrajnának kiterjedt tapasztalatai vannak a külföldi önkéntesekkel, és nem feltétlenül pozitívak

Ukrajnában sem Zelenszkij állította fel az első nemzetközi légiót; az országban a 2014-es forradalomban egyes számítások szerint 55 országból összesen 17 ezren harcoltak (háromnegyedük, mondjuk, a kelet-ukrajnai szakadárok oldalán, többségükben idézőjeles „önkéntesként”). Az oroszbarát Viktor Janukovics-kormány bukása, majd az ezt követő elszakadási és elszakítási kísérletek miatt a Kijev irányítása alá tartozó fegyveres erők szervezetileg szétzilálódtak, és a rendfenntartói-katonai szerepet több régióban a milíciák vették át a hivatalos szervektől.

A 2014 után érkező külföldieket a Lengyel Külügyi Intézet tanulmánya szerint rendkívül változatos, sokszor egymást erősítő célok vezérelték Ukrajnába:

• Az önkéntesek egy része – talán pont azért, mert katonaként tudja, milyen a háború – az orosz agresszió megállításához akar hozzájárulni;
• egyes, főleg csecsen vagy grúz önkéntesek nem elsősorban az ukránok mellett akarnak harcolni, hanem az oroszokkal szemben akarják történelmi sérelmeiket törleszteni; a Buzzfeed adatai szerint a grúz légióban 2014 óta 300 nyugati állampolgár fordult meg, és jelenleg is többtucatnyi amerikai és brit található a zászlóalj erősségű egység állományában.
• Vannak olyan „hadituristák”, akik részben pénzért, részben kalandvágyból mennek a konfliktusövezetekbe
• és a kijevi kormány mellett harcoló szélsőjobboldali milíciák komoly nemzetközi toborzómunkával a neonáci szcénából is sok embert csábítottak Ukrajnába. Az Azov-brigádokhoz a napokban csatlakoztak olyan horvát önkéntesek, akik úgy érzik, véradósság köti őket Ukrajnához, mely a kilencvenes évek elején támogatta az akkori Jugoszláviától való elszakadásukat.

Az erős és nagy önállóságot élvező milíciák egy idő után már a kijevi kormányzatnak is gondot jelentettek: fegyveres erejüket az alvilágban is kamatoztatták, és sorra követtek el visszaéléseket. Így egy idő után rendezték a státuszukat, és besorolták őket a belügy- vagy a hadügyminisztérium alá. Az orosz invázió kezdetével a már meglévő milíciákhoz való csatlakozás igénye is megnőtt, különleges erőkben szolgált amerikai, brit és német veteránok spontán is megjelentek a lengyel–ukrán határon. Ahogy azt egy szláv gyökerekkel rendelkező amerikai az Independentnek elmondta,

„az invázió első percétől fogva hadba akartam szállni, Zelenszkij mozgósítása csak egyszerűbbé tette ennek megvalósítását”.

Az Ukrajna által kommunikált (azaz valószínűleg nem pontos) 16 ezres szám ellenére kétséges, hogy a Nemzetközi Légió bevetése ugyanolyan fordulatot hoz majd, mint 1936-ban a Nemzetközi Brigádok Madrid ostromának menetében. Ugyanis a kibocsátó országok bármennyire készségesek lesznek is, az önkéntesek több nap alatt, rendszertelenül fogják elérni Ukrajnát, és a felfegyverkezés, alakulatba való beosztás is újabb napokkal tolhatja ki a harcba vetés időpontját.

Az orosz csapatok közben napról napra nagyobb területet vonnak ellenőrzésük alá, valószínűleg a légi fölény is erősödni fog, így a nyugat–keleti útvonalakon való közlekedés önmagában felér egy küzdelemmel. Kiképzésre nem lesz idő, pedig az önkéntes katonák hadrafoghatósága nyilván nagyon-nagyon egyenetlen lesz. És ha ezeken a stációkon túljutottak, akkor jön csak a neheze: integrálódni az egységbe, megismerni a harcteret, és nem mellesleg életben maradni addig, amíg el nem kezdhetik lőni az ellenséget.