Egy év alatt dzsungelben harcoló partizánok lettek a mianmari tüntetőkből

Az elmúlt három hónapban naponta átlagosan hat-hét mianmari család tette közzé újsághirdetésben, hogy kitagadja a külföldön élő fiát, lányát vagy rokonát

– írja a Reuters. A kitagadottak tudják, hogy családjuk élete múlhatott egy-egy ilyen nyilatkozaton, ez azonban a fájdalmukon nem sokat enyhít. Ez is jelképezi, milyen most a helyzet Mianmarban, ahol február elején volt egy éve, hogy az országban a hadsereg katonai puccsal átvette a hatalmat. A katonai uralom azóta is szedi a civil áldozatokat, miközben a dzsungelekben gerillacsoportok szerveződnek ellenük.

A katonai junta azután vitt végig puccsot, hogy a hónapokkal korábban tartott választásokat a Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) párt nyerte meg, fölényesen. Bár a mianmariak megpróbáltak ellenállni a katonai hatalomnak, a tüntetéseiket hamar elfojtották. A hadsereg, amellett, hogy letartóztatta az ország de facto vezetőjét, tüntetőket és civileket zárt be és ölt meg. Az akkor történtekről ebben a cikkünkben írtunk bővebben.

A mianmari politika egyik legfontosabb szereplője, a házi őrizetben lévő Aung Szan Szú Kji ellen 12 ügyben emeltek vádat, egyebek mellett az export-import szabályok és államtitok megsértése, valamint korrupció miatt, és összesen akár több mint száz év börtönbüntetést is kaphat. A 76 éves Nobel-békedíjas politikust nemrég megint négy év külön büntetésre ítélte egy különbíróság. Többek között walkie-talkie rádiók jogellenes behozatalában és birtoklásában, illetve a koronavírus-járvány miatt bevezetett korlátozások megszegésében találták vétkesnek a volt államtanácsost. Michelle Bachelet, az ENSZ emberi jogi főbiztosa elítélte az egykori mianmari vezetőre kiszabott büntetést.

„Politikailag motivált kirakatpernek” nevezte a bírósági eljárást, és Szú Kji azonnali szabadon bocsátását követelte.

Politikai szempontból sem látszik, hogy az elmúlt egy évben közelebb került volna Mianmar a demokrácia visszaállításához. Bár van ellenzéki árnyékkormány, az elmúlt egy évben nem sok érdemi akciójuk volt. Szeptemberben arra szólították fel az ország lakóit, hogy keljenek fel a junta ellen, és kezdjenek el egy „népi védekező háborút” – bár a polgárháború tulajdonképpen már a felszólításuk nélkül is elkezdődött.

A civil áldozatok ellenére is harcolnak

Az ország lakosai egyre nehezebben élnek meg. A bankok mindenféle szabályozások miatt nem működnek megfelelően, az emberek még a pénzintézetekben tárolt pénzükhöz is nehezen jutnak hozzá. Vannak olyanok is, akik inkább „csendes ellenállással” próbálnak változást kieszközölni, a köztisztviselők egy része például nem hajlandó dolgozni. A vidékiek számára azonban nem a bankolás jelenti a legnagyobb problémát: az összecsapások közelében lakók állandó rettegésben élnek, a környékeiken rendszeresen hallani puskaropogást.

A februári katonai puccs óta gyakoriak a véres megtorló akciók is. Egy jogvédő szervezet, a Politikai Foglyokat Támogató Szövetség (AAPP) szerint az elmúlt évben a biztonsági erők 1500 embert öltek meg, köztük sokan tüntetők voltak, közel 12 ezer embert pedig letartóztattak.

A katonaság szerint ezek a számok túlzók, azonban nem úgy tűnik, mintha a véres leszámolások ideje leáldozott volna. December elején tizenegy civilt, köztük hat gyereket égettek el élve mianmari katonák. Nem sokkal később, karácsonykor legalább 20 civilt, köztük nőket és gyerekeket végzett ki a hadsereg. Az elszenesedett emberi maradványokat Kaja államban, egy Hpruszo város melletti faluban fedezték fel december 25-én.

A katonák ráadásul beszámolók szerint anélkül ölnek és kínoznak meg civileket, hogy bárkiről is kiderülne, hogy kapcsolatban van a juntaellenes erőkkel. Kani régióban, ahol különösen lelkesen tüntettek a katonai puccs ellen, csak júliusban négy faluban rendeztek vérengzést a hadsereg tagjai. Volt, akit félholtan temettek el, mást puskatussal vertek agyon.

„Nem tagadom, hogy történnek olyan incidensek, mint amilyenek Kaniban voltak. Megtörténhet. A tatmadau (vagyis a hadsereg) részéről mi a háborús övezetekre és kapcsolatokra vonatkozó szabályainkat követjük. Ha úgy kezelnek minket mint ellenséget, és tüzet nyitnak ránk, jogunkban áll megvédeni magunkat”

– reagált a BBC megkeresésére a történtekkel kapcsolatban a hadsereg szóvivője.

A Vice riportja szerint az utóbbi időben megsokszorozódtak a légi csapások az ország vidéki részein. A harcok miatt nagyon sokan kénytelenek elhagyni az otthonukat. Egyesek a Thaifölddel közös határnál telepednek le, a folyópartokon, ahol botokból és vászonkendőkből húznak fel maguknak sátrakat. A táborozók aztán a thaiföldi önkéntesektől kapnak a folyón átúsztatva élelmet.

A juntaellenes akciók sem álltak le, csak átalakultak. A hadsereg elleni tüntetések erőszakos leverése után néhány tiltakozó más országokba menekült, vagy kisebbségekből már korábban megalakult fegyveres csoportokhoz csatlakozott az ország távoli részein. A Népi Védelmi Erők néven ismert csoportok leginkább a megbuktatott polgári kormányhoz igazodnak.

Kapnak valamiféle kiképzést, de ez nem elegendő, nem is beszélve arról, hogy a felszereléseik terén komoly lemaradásban vannak az ellenfeleikhez képest. Egy az al-Dzsazírának nyilatkozó kiképzőtiszt szerint a frissen csatlakozók rendszerint fiatalok, de a fizikumuk nincs hozzászokva a terheléshez. Ugyanakkor nagyon motiváltak, sokan a biztos állásukat hagyták ott azért, hogy belépjenek hozzájuk.

A BBC riportere a helyszínen járva nem szokványos harcosokról számolt be. A babaarcú, szemüveges George salesügynök volt, Frank pedig fagyiárusként dolgozott, mielőtt mindketten beálltak a felkelőkhöz. A brit rádiónak megszólaló fiatalemberek olyan összecsapásokban vettek részt, amelyekben az ellenfél, a hadsereg, sokkal jobban felszerelve harcolt ellenük. George combján golyó okozta seb nyoma látható, Frank pedig egyszer kereszttűz közepéből menekült meg, miközben magában már elbúcsúzott az élettől. A gerillaharcosok időnként átszöknek a határon, és Thaföldön pihennek pár hetet, aztán visszatérnek Mianmarba, hogy folytassák a küzdelmet.

Sorra tagadják ki a forradalmár gyerekeket

Azok is menekülésre kényszerültek, akik a tüntetések erőszakos leveréséről tudósítottak. So Pjaj Aung újságíró is élőben közvetített egy ilyen demonstrációt, ami után elkezdték keresni a hatóságok. Egy ideig az ország különböző részein bujkált, aztán feleségével és kislányával együtt Thaiföldre menekült. A történtek miatt Aungot kitagadta az apja.

„Kijelentem, hogy megtagadom a fiamat, mert megbocsáthatatlan cselekedeteket követett el a szülei akarata ellenére. Nem terhel vele kapcsolatban semmilyen felelősség” – állt az apja, Tin Aung Ko által közzétett közleményben az állami tulajdonú Mianma Alinn újságban. „Amikor megláttam az újságot, ami a kitagadásomról szólt, egy kicsit szomorú voltam. De megértem, hogy a szüleim féltek a nyomástól. Lehet, hogy attól tartanak, hogy letartóztatják őket, vagy elveszik a házukat” – mondta So Pjaj Aung a Reutersnek.

Hasonló történetről beszélt Lin Lin Bo Bo. Ő korábban autókereskedőként dolgozott, amikor pedig megtörtént a katonai puccs, ő is csatlakozott egy juntaellenes fegyveres csoporthoz. Ő is egyike azoknak, akiket szülei kitagadtak a Reuters által áttekintett mintegy 570 újsághirdetésben. A 26 éves férfi Mianmarból egy thaiföldi határ menti városba menekült. Édesanyja azután jelentette ki, hogy kitagadja fiát, hogy katonák keresték a családi otthonukban.

„Kijelentjük, hogy kitagadjuk Lin Lin Bo Bót, mert soha nem hallgatott szülei akaratára” – áll a szülei által közzétett közleményben, amelyet novemberben hoztak le a Mirror nevű állami lapban. A férfi sírt, amikor elolvasta a közleményt az újságban. „A társaim azzal próbáltak megnyugtatni, hogy elkerülhetetlen, hogy a nyomás alá helyezett családok ezt tegyék. De annyira összetört a szívem” – mondta Lin Lin néhány nappal később.

Bár sem Lin Lin Bo Bo, sem So Pjaj Aung családja nem nyilatkozott, a Reutersnek mégis sikerült két olyan szülőt megszólaltatnia, akik kitagadták a gyereküket. Ők a nevük elhallgatását kérték annak érdekében, hogy ne keltsék fel a katonaság figyelmét. A megszólalók szerint ők a kitagadásról szóló nyilatkozatot elsősorban a hatóságok felé vett üzenetnek szánták, hogy ne vonják őket felelősségre a gyerekeik tettei miatt.

„A lányom azt csinál, amiben hisz, de biztos vagyok benne, hogy aggódna, ha bajba kerülnénk. Tudom, hogy megérti a döntésemet”

– mondta egy édesanya.

Nem meglepő, hogy a mianmari hadsereg a juntaellenes csoportok családjait célozza meg: a nyolcvanas években, illetve a 2007-es zavargásoknál is bevett eszköz volt, hogy az ellenzéki aktivisták hozzátartozóit zargatták. Ez azonban a katonai hatalomátvétel óta sokkal nagyobb mértékben zajlik – mondta el a Reutersnek Vai Hnin Pvint Thon jogvédő. A családtagok nyilvános kitagadása egyébként is nagy múltra tekint vissza a mianmari kultúrában. A hozzátartozók ilyenkor attól tartanak, hogy a rokonuk miatt őket is bűncselekménybe fogják keverni, ugyanakkor ez sem garantálja a biztonságukat.

Egy katonai szóvivő egy novemberi sajtótájékoztatón azt mondta, hogy ha kiderül, hogy a juntaellenes csoportokat támogatták, nyilatkozat ide vagy oda, vádat emelhetnek ellenük.

Lin Lin Bo Bo azt mondta, reméli, hogy egy napon hazamehet és támogathatja családját. „Azt akarom, hogy ez a forradalom mielőbb véget érjen” – mondta a Reutersnek. Nem reménytelen amit szeretne, Vai Hnin Pvint Thon jogvédő szerint az emiatt szétszakadt családok számára lehetséges lehet a kibékülés. A jogvédő szerint egyébként a kitagadásról szóló nyilatkozat semmilyen jogi következménnyel nem jár, hacsak nem írat a szülő ügyvéddel egy végrendeletet, amiben kitagadja a gyerekét az örökségből is. A családok újraegyesülése a katonai rezsim miatt egyelőre nem lehetséges, szó sem lehet róla, hogy a juntaellenes aktivisták csak úgy hazamenjenek.

Meddig tarthat még a véres fellépés?

Felmerülhet a kérdés, hogy olyan szörnyűségek után, amiket a mianmari hadsereg tett, hogy nem lázadtak fel katonák a saját vezetőik ellen. Csakhogy a mianmari hadsereg – vagy ahogy ők hívják az intézményt: tatmadau – egészen különös módon működik, aminek megmagyarázásához egy kicsit elő kell vennünk az ország etnikai összetételét.

Mianmar több mint 130 különböző etnikai csoportból áll, a többséget a buddhista bamarok adják. Ők alkotják az ország elitjének nagy részét is, a hadsereg pedig még az elitnél is felsőbbrendűbbnek tekinti magát. Az országban megtiszteltetésnek is számít, ha valaki katona lehet, így sokak célja, hogy belépjenek a hadseregbe, amely a nemzet megalapítójaként definiálja saját magát, és úgy tekintenek magukra, mint a mianmariság kvintesszenciájának beteljesítőire.

„Nagyon-nagyon átitatja őket ez az ultranacionalista ideológia” – mondja Gwen Robinson, a bangkoki Csulalongkorn Egyetem Mianmar-szakértője, aki szerint a tüntetőket árulónak tekintik a katonák. Ezek a nézetek hamar beépülnek egy baka gondolkodásába is. Egyes katonák kolostorszerű lakóközösségekben élnek, ahol őket és családjukat is a juntapárti propagandával „etetik” – írja a BBC. A családias berendezkedésnek köszönhetően gyakran előfordul, hogy a tisztek gyerekei más tisztek gyerekeivel házasodnak, ami csak erősíti a hadsereg iránti lojalitásukat. Robinson szerint a hadsereg jóformán egy szekta, amiből nagyon nehéz kijönni. Néhányaknak azonban azért sikerül.

„Azért csatlakoztam a hadsereghez, mert fegyvert akarok tartani, frontra menni és harcolni. Szeretem a kalandokat és az országért való áldozatvállalás gondolatát” – mondta Lin Htet Aung, a hadsereg egykori kapitánya. A férfi kilépett a seregből, hogy csatlakozzon a 2021-es puccs után alakult Polgári Engedetlenségi Mozgalomhoz. Arról is beszélt, hogy nagyon szégyelli, amiért a tatmadauhoz tartozott, mert a hadsereg már nem az az intézmény, aminek korábban hitték.

Vannak tehát repedések a hadsereg falán, bár azt nagyon nehéz megítélni, hogy mi jár a katonák fejében. Egyes BBC-nek megszólaló volt katonák szerint az alacsony rangú beosztottakat egyáltalán nem becsülik meg, miközben a felsővezetés a rossz gazdasági helyzet ellenére is dőzsöl. Az is biztató jel lehet, hogy a szakértők szerint a a hadsereg főparancsnoka, Min Aung Hlaing körül nincs személyi kultusz, inkább az őt is körülvevő intézményi kultúra az, ami fenntartja a mostani rendszert. Egyelőre pedig úgy tűnik, hogy nem nagyon érdekli őket, hogy a körülöttük lévő világ, Mianmar határain innen és túl, mit gondol róluk.