A magyar propaganda viccet csinált a lengyelekből, de valójában rettegtek a példájuktól: szabadság, Szolidaritás, 1981

1981. december 13-án reggel hiába kapcsolták be a tévét a gyerekek Lengyelországban. A szokásos vasárnapi délelőtti gyerekműsor, a Teleranek helyett aznap a szemüveges tábornok tűnt fel a képernyőn. „A Lengyel Népköztársaság polgárai és polgártársnői! Mint katona és miniszterelnök szólok önökhöz. Hazánk a szakadék szélére jutott. Nemzedékek vívmányai vannak veszélyben, az állami intézmények megszűntek működni…” – szólt a nézőkhöz Wojciech Jaruzelski, aki néhány hete akkor már egyszemélyben volt miniszterelnök, honvédelmi miniszteri és az állampárt, a LEMP első titkára.

Az elmaradt Teleranek hamarosan sokaknak olyan generációs élmény, közös hivatkozási pont lett Lengyelországban, mint nálunk az Antall halála utáni Kacsamesék. Amikor Jaruzelski bejelentése elhangzott, valójában már mindenki tudta, hogy az éjjel megtörtént az, aminek a jobban értesültek szemében csak az időzítése volt kérdés.

Reggelre az országban megbénultak a telefonvonalak, lezárták a határokat és a repülőtereket, estére kijárási tilalmat vezettek be.

Másnapra bezártak az iskolák és az egyetemek is, életbe lépett az országos cenzúra, az utakat, városokat 80 ezer katona, 1750 tank, 1400 páncélozott jármű lepte el. A lengyel hadsereg reggelre megszállta a saját országát.

Magyar szövegekben még mindig sokszor szükségállapotként beszélnek a negyven évvel ezelőtti katonai puccsról, valójában azonban hadiállapot volt, Lengyelországban annak is hívták. Hogy nálunk nem, az leginkább a kádári propagandának köszönhető: óvatosságból kerülték a háborús szóhasználatot, ami túlságosan is nagy feszültséget, és esetleg 1956-os asszociációkat kelthetett volna.

A magyar közvélemény hónapok óta aktívan figyelte a lengyel fejleményeket. A hadiállapot bevezetésének idején már 16 hónapja tartott a válság, ami példátlan volt az egész keleti blokkban: egy tömegméretű ellenzéki szervezet megjelenése óriási társadalmi támogatással, legális keretek között, miközben az állampárt bénultan követi az eseményeket. A munkás érdekvédelemre alapozó lengyel Szolidaritás az állami struktúráktól függetlenül, alulról jött létre. Puszta létével megkérdőjelezte a hivatalos ideológiát, és nevetségessé tette a saját hatalmát elvben a dolgozói népképviseletből származtató párt legitimitását.

A Lech Wałęsa gdański hajógyári munkás által vezetett Szolidaritás 1980-ra óriási népszerűségre tett szert. Az áremelések és az alacsony bérek ellen tiltakozva, valódi önigazgatást követelve szerveztek sztrájkokat a Tengermelléktől a déli bányászvárosokig, és a hatalom képtelen volt választ adni a stratégiájukra: üzemfoglaló, okkupációs és szolidaritási sztrájkokra, melyeket nem visznek ki az utcára, hogy ne adjanak alkalmat arra, hogy a rezsim ugyanúgy erőszakkal verje le a tüntetéseket, mint azt tette a korábbi két tiltakozási hullám során, 1970-ben és 1976-ban.

1980-ra a lengyel ellenzék és a társadalmi közhangulat is sokat változott, miközben az állam képtelen volt kezelni az egyre súlyosbodó gazdasági bajokat. Emelkedő árak, reformképtelenség, egyre nagyobb eladósodottság, miközben a hatalommal szembekerülő társadalmi csoportok, a munkásság, a diákság és az értelmiség egyre inkább egymásra találtak.

Leomló falak

Jacek Kaczmarski, a gyakran Viszockijhoz hasonlított lengyel zenész sztrájkokon és tüntetéseken is sokat énekelt balladája a leomló falakról minden elemzésnél jobban megragadta a közhangulatot:

A lengyeleknél megtörtént az, amire Magyarországon a Kádár-rendszerben nem volt valódi esély. Míg nálunk az ellenzéki színtér alapvetően szűk értelmiségi szubkultúrákra korlátozódott, Lengyelországban idővel össztársadalmi kooperáció jött létre a hatalommal szemben. A Szolidaritásnak néhány hónap alatt 10 millió (!) tagja lett, minden harmadik lengyel belépett a szervezetbe, amit már az állam is kénytelen volt elismerni.

A valódi munkás érdekvédelem Adam Michnik ellenzéki stratégiáját, az „új evolucionizmust” követte: a hatalomtól független párhuzamos struktúrákat kell létrehozni, anélkül, hogy a Szovjetunió alapvető geopolitikai érdekeit, mint a Varsói Szerződés létét nyíltan megkérdőjeleznék. Ez sokban emlékeztet Bibó a „szabadság kis körei” gondolatához. Míg azonban nálunk az MSZMP sikeresen gyűrte maga alá a társadalmat, Lengyelországban a körök összeértek, erejük megsokszorozódott, ami már a rendszer alapjait fenyegette: ezekben a mámoros hónapokban a Lengyelországba vetődő magyarok úgy érezték, a testvérnemzetnél már nem a párt irányít.

„Lengyelországban megtört a konformizmus, folyik a harc a jogok kiterjesztéséért, ezért üldözi a hatalom az embereket. Magyarországon azonban a konformizmus tetőpontjára hágott (...) senki semmin nem akar változtatni, és minden szép lassan belesüpped a Sáros Tóba” – jegyezte fel ekkoriban Wacław Felczak, a Magyarország történetéről monográfiát is író lengyel történész, aki a magyar kultúra rajongójaként is kiábrándult a hetvenes évekre a kádárizmussal kompromisszumot kötő magyar társadalomból, melyben úgy érezte, az ő régi ismerősei is megtörtek, és belementek az elvtelen kis alkukba a hatalommal.

Lengyelországban egészen más volt ekkor a közhangulat, a párt és a társadalom szembenállása tisztább volt, a kulturális autonómia mindig erősebb maradt, olyan gazdasági struktúrák pedig, amik tömegeket tettek volna érdekeltté a rendszer működésében, kevésbé léteztek. És ott volt az egyház. A katolicizmus egész mást jelentett Lengyelországban, és az államszocializmus sem tudta megtörni, a párthatalom kénytelen volt kompromisszumot kötni a nagy tekintélynek örvendő Wyszyński bíborossal, és egy autonóm ellenerőt jelentett az államszocializmussal szemben. 1978 októberében pápává választották Karol Wojtyła krakkói érseket. Amikor a következő júniusban II. János Pál egyházfőként először látogatott Lengyelországba, az sok millió embernek a lelki falak leomlását jelentette – a pápa útját Szent Szaniszló, a hatalommal való szembenállás mártírja szimbolizálta, a fő üzenet pedig ez volt:

„Ne féljetek!”

„Ha a magyarok nem féltek volna 1956 emlékétől, bizonyos, hogy ráismertek volna az 1981-es lengyel eseményekre, ugyanarra, amit 1956 jelentett. De ezt a népet annyira megfélemlítették, hogy még azt sem merte bevallani magának, ami az övé volt” – írta Csoóri Sándor. A magyar értelmiségben a „népiek” között is voltak rendszeres Lengyelország-járók és az irodalom mellett a politikai atmoszférát is közvetítők, de igazán rendszeres és tudatos kapcsolat a magyar demokratikus ellenzék és az ellenzékiségben előrébb járó lengyelek, Michnik, Kuroń és a többiek között alakult ki. Mint azt Mitrovits Miklós részletesen bemutatta a Tiltott kapcsolat című könyvében, Kis János, Bence György, Haraszti Miklós, Demszky Gábor rendszeresen jártak ki, és a lengyel ellenzék meghatározó alakjainak az elméleti alapvetései mellett a szamizdattechnika, valamint az illegális repülő egyetemek műfaját is onnan importálták.

Propaganda és lebegtetett szovjet beavatkozás

A magyar ellenzéknek és a Lengyelország iránt érdeklődő értelmiségnek reményt, gyakorlati útmutatást és követhető stratégiai irányt jelentett a lengyel példa, de a szélesebb közvélemény egész mást látott Lengyelországból. „Az egyszerű dolgozóknak az volt az első reagálása: mi az, Lengyelországban sztrájkolnak, és amíg ott sztrájkolnak, talán mi dolgozzunk helyettük? Munka, dolog nélkül miből fognak élni? S azt kell mondanom, hogy ez egészséges reagálás volt” – mondta Kádár János a Belügyminisztérium parancsnoki értekezletén.

A hazai tömegkommunikációs propaganda a sztrájkokra és a gazdasági nehézségekre alapozva a lengyeleket lusta, semmirekellő, a mi segítségünkre apelláló mihaszna csencselőknek állította be, és a kinti áruhiány miatt Magyarországon is megjelenő lengyelpiacokra mutogattak. Az újságok többsége primitív lengyelellenes propagandát folytatott, a Ludas Matyi lengyel témájú viccekkel volt tele, ilyenekkel és még rosszabbakkal, mint ezek:

„Mi a mindennapi betevő? Lengyelországban utcai tüntetésekkel megtermelni kívánt élelmezési cikk.”

„Mit kap a lengyel macska ebédre? Egérjegyet.”

„Hogy néz ki a lengyel szendvics? Két kenyérjegy között egy húsjegy.”

A szabadságért és önigazgatásért kiálló lengyeleken való rendszerkonform röhögcsélés azt is jelzi, hogy Kádárékat komoly aggodalommal töltötték el a kinti fejlemények. Különösen az, hogy a lengyel ellenállásnak munkásbázisa volt, és nem csak egy reformer értelmiségi csapat állt az események mögött, mint nálunk 1956-ban vagy Csehszlovákiában 1968-ban. De ‘56 és ‘68 így is alapvetően meghatározta a perspektívát. A forradalom szovjet leverése és a Varsói Szerződés csapatainak csehszlovákiai bevonulása – ez volt az, amit Lengyelország esetében Kádárék mindenképp szerettek volna elkerülni, és a lengyel pártvezetést is arra buzdították, hogy vonják le a korábbi válságok tanulságait.

A szovjet vezetés is határozottan arrafelé nyomta Jaruzelskiéket, hogy keményebb fellépéssel törjék le a Szolidaritás óriási társadalmi befolyását. Ennek módját azonban alapvetően a lengyelekre bízták, bár az azóta is vitatott, hogy Leonyid Brezsnyevnek „a szocialista Lengyelországot nem hagyjuk el a bajban, nem engedjük bántani” mondata például mennyire jelentett konkrét fenyegetést. Magyarországon sokan tartottak attól, hogy a lengyel patthelyzet vége egy szovjet katonai beavatkozás lesz, attól meg különösen, hogy ebben a Magyar Néphadseregnek megint részt kell vennie.

Utólag Jaruzelski maga is azzal védekezett, hogy a hadiállapotot azért kellett bejelenteni, hogy ezzel előzze meg a szovjet intervenciót, mely máskülönben biztosan megtörtént volna. Ilyen konkrét szovjet tervekre azonban nincs semmilyen történeti bizonyíték. A Szovjetunió alapvetően a békés megoldásban volt érdekelt ekkor. Akár a Szolidaritással kötött újabb kompromisszumot is lehetségesnek tartottak volna, bár alapvetően a keményebb fellépés hívei voltak, akárcsak a Lengyelországban csak „betonnak” hívott ottani keményvonalasok. Egy szovjet katonai beavatkozás ellen szóltak a külpolitikai körülmények is: Lengyelország egy második Afganisztán lett volna Moszkvának, miközben a Ronald Reagan-féle bekerítési politika már így is nagyon nehéz helyzetbe hozta őket Kínától Törökországig.

Az esetleges szovjet intervenció hangsúlyozása úgy tűnik, sokkal inkább Jaruzelski érdeke volt

– előbb, hogy ezzel tartsa sakkban az ellenzéket, majd pedig, amikor a színfalak mögött már lényegében döntöttek a hadiállapotról, annak kihirdetéséhez szüksége lett volna egy egyértelmű alkotmányos indokra, ezért szinte könyörgött a névleges külső fenyegetésért. Ezt nem kapta meg a szovjetektől, de egyébként mindenben támogatták a tábornokot.

Hogy félig-meddig legitimálja a helyzetet, a lengyel vezetés azt állította, hogy a radikalizálódó Szolidaritás nyílt konfrontációt tervez, és a polgárháború kirobbantásától sem riad vissza. A keleti blokk többi országában, köztük Magyarországon ekkor már ellenforradalmi erőként beszéltek a Szolidaritásról. Három nappal a puccs előtt Kádár a Munkásőrség Országos Parancsnoksága előtt fejtegette, hogy bár „őszinte óhajunk, hogy a lengyelek maguk és szocialista módon oldják meg a felgyülemlett problémákat”, de ez már „nem tűr további halasztást”, mert „anarchiában, szétzilált állami, társadalmi viszonyok közepette nem élhet egy nép. Tessék-lássék módon, csak szép szóval, kompromisszumokkal nem lehet rendet teremteni. Élni kell a hatalom minden eszközével.”

Félelem nélkül

Ez hamarosan meg is történt, Kádár pedig az elsők között hívta fel Jaruzelskit, hogy legőszintébb jókívánságait tolmácsolja. Közben megindult a Szolidaritás vezetőinek és más ellenzékieknek az internálása és bebörtönzése, összesen kb. 20 ezer embert fogtak el. A hadiállapot bevezetése során egy sziléziai bányánál harcok törtek ki, melyekben kilenc bányász halt meg, egy fiatal pedig a gdański demonstrációt szétverő rendőröktől kapott fejlövést. A nagy többség azonban elfogadta a hadiállapotot, amiben az is benne volt, hogy az áruhiány, a kompromisszumok, a felelősséget a Szolidaritásra toló állami propaganda és a patthelyzet miatt addigra sokan belefáradtak a válságba.

A hadiállapot több mint egy évig tartott, de egyetlen nagyobb eredménye a gigantikus áremelés volt, a többi célt, a gazdasági reformokat, a társadalom konszolidálását, a párthatalom alapjainak megerősítését lényegében nem tudták elérni.

Az ellenzéki filozófus Kis Jánosnak abban biztosan igaza lett, hogy a hadiállapot nem a lengyel válság vége, hanem az általános kelet-európai válság kezdete volt, ami azt jelezte, hogy a rezsim vagy alapvető reformokba kezd, vagy erőszakhoz folyamodik. A Szolidaritás azonban illegalitásba kényszerítve is tovább élt, és ezzel az egyik legfontosabb reformkényszert jelentette a következő években is. És a reményét, hogy a társadalmi szövet nem roncsolódott szét teljesen. A szervezet kalózrádiói a lakótelepeken rácsatlakoztak az esti tévéhíradóra, hogy a hivatalos hazugságok helyett valódi hírekről tájékoztassanak – akik hallották, a lámpa kapcsolgatásával jelezték a többieknek, hogy nincsenek egyedül.

„Szolidaritás, egységes erőnket

megtörni nem hagyjuk,

Lengyelország szabadulásáért

életünket adjuk.

Vezess, Wałęsa,

áldj meg, Madonna!

Győzzön Lengyelország

Szolidaritása”

– így szólt a Szolidaritás himnuszának részlete, a lengyel himnusz nem hivatalos átirata.

„Döbbenetes volt már-már, mennyire nem féltek a lengyelek. Az igazságos ügy győzelmébe vetett hit fűtötte őket, mi nem is értettük meg. Minden rokonszenv, együttérzés mellett fölfoghatatlannak tartottuk” – írta lengyel naplójában Kiss Gy. Csaba polonista, irodalmár. „Isten óvja Lengyelországot!”

A cikkben egyéb források mellett több ponton építettünk Mitrovits Miklós Tiltott kapcsolat – A magyar-lengyel ellenzéki együttműködés 1976-1989 című könyvére.