Mélységesen nőgyűlölő kultúrájának nyolc évtizedével nézhet most szembe Írország

„Úgy kezeltek, mintha alacsonyabb kasztba tartoznék. Rabszolgának éreztem magam. Egy állattal sem bánnál úgy, ahogy ők velem bántak” – így emlékezett vissza 71 éves korában Michael O'Flaherty arra az időszakra, amit a második nevelőszüleinél töltött. Ekkoriban egy fészerben volt a szállása, nem alhatott bent a házban, sőt még enni sem ehetett ugyanannál az asztalnál, ahol a nevelőcsalád többi tagja, miközben napestig a földeken kellett dolgoznia.

És mégis, tudva azt, hogy hol született, szerencsésnek számít, hogy egyáltalán elég idős kort élt meg ahhoz, hogy nevelőszülőkhöz kerüljön.

Az anyja ugyanis nem volt házas amikor teherbe esett, így akárcsak a legtöbb hasonló helyzetbe került ír nő akkoriban, ő is egy anya- és csecsemőotthonban kötött ki. Ezekben a leginkább zárdák, árvaházak és örökbefogadási ügynökségek ötvözetére hasonlító intézményekben a hajadon nők titokban, bizonyos esetekben akaratuk ellenére szülték meg a „törvénytelen” gyermekeiket, akiket aztán nem nevelhettek fel.

O'Flaherty az Írország keleti részén, Tuam városában létrehozott anya- és csecsemőotthonban született, ami 1925-1961 között működött. Ezalatt a 36 év alatt 978 csecsemő és gyermek halt meg itt bizonyíthatóan. Az ő maradványaik egy részét egy már nem használt szennyvíztározóban találták meg évekkel az otthon bezárása után. Nem lehet tudni, hogy hány gyermeket temettek el rendesen. Annyi biztos, bár szinte minden második héten meghalt itt egy gyerek, ma mindössze 50 temetkezési feljegyzés van meg.

Tuamban 1975-ben tizenéves gyerekek játék közben találtak egy betontáblát, amit felnyitottak, így fedezték fel a tömegsírt, ahová csecsemőket és gyermekeket temettek. Ezután mégis hosszú évtizedekbe telt, mire a hatóságok elkezdtek érdemben foglalkozni az üggyel. Abban, hogy ez végül egyáltalán megtörténhetett egy amatőr történész játszott kulcsszerepet. Catherine Corless a 2010-es években kezdett el foglalkozni a tuami anya- és gyermekotthon történetével és néhány év alatt közel 800 olyan gyermek halotti bizonyítványát találta meg, akik ott haltak meg.

Corless azt állította, ezek a holttestek kerülhettek a jelöletlen tömegsírba.

A korábban megtalált tömegsír csak 2014-ben, Corless munkája nyomán megjelent cikkek után váltott ki akkora közfelháborodást, hogy végül az összes hasonló, és addigra már egytől egyig bezárt anya- és csecsemőotthon működését elkezdték visszamenőleg vizsgálni.

Nem volt baj, ha egy „bűnös” nő elvetélt

Ez a jelentés az állam és a társadalom jelentős kudarcait tárja fel, és egy több évtizedes, „mélységesen nőgyűlölő” kultúrába enged bepillantást

– mondta Írország miniszterelnöke, Micheál Martin a múlt héten. Ekkor hozták nyilvánosságra, hogy mire jutott a bizottság, amely az elmúlt több mint öt évben azt vizsgálta, mi történt a tizennyolc, javarészt egyházi fenntartású anya- és csecsemőotthonban az első ilyen intézmény 1922-es megnyitásától egészen 1998-ig, amikor az utolsót is bezárták.

A csaknem háromezer oldalas dokumentumból valóban a nők szisztematikus elnyomásának több évtizedes rendszere rajzolódik ki, ami a jelentés szerint is túlmutat az anyaotthonok működésén. Az erősen katolikus országban, ahol a fogamzásgátlás 1980-ig, a terhességmegszakítás pedig egészen 2019-ig illegális volt,

számtalan nem kívánt terhességet volt muszáj kihordaniuk a nőknek.

Csakhogy a házasságon kívül fogant gyermekek akkora szégyent jelentettek, hogy amiatt a családok kitagadták vagy szélnek eresztették a lányaikat, néha egészen fiatalon, 12-16 évesen is. Az anyaotthonokba sok túlélő beszámolója szerint az egyház, az állam, vagy a család kényszerítette a nőket és a lányokat, de a jelentés szerint ma már nem lehet bizonyítani, hogy ez tényleg így történt-e. Az mindenesetre biztos, hogy ha egy terhes nőt nem vállalt a gyerek apja, a családja pedig kitaszította, akkor hosszú évtizedeken keresztül nem volt más választása, csak az anyaotthon.

A nőket ezeken a helyeken aztán jellemzően megfosztották a szabadságuktól és az önrendelkezésüktől.

Az anyaotthonok működtetésével az egyház az állammal karöltve magas falak mögé zárta azokat a hajadon nőket és lányokat, akikre veszélyes tényezőkként tekintettek, azért, hogy nehogy megronthassák a közerkölcsöt – fogalmaz Susan Lohan, aki egy olyan szervezet (Adoption Rights Alliance ) társalapítója, amely az anyaotthonokban elkövetett borzalmak túlélőit segíti. Mivel paráznákként, bűnösökként és a társadalom illetve a közerkölcs megrontóiként tekintettek rájuk, folyamatosan vezekelniük kellett. Ha fájdalmaik voltak, vagy komplikációk léptek fel a szüléskor, arra azt mondák: viseljék a „paráznaságuk” megérdemelt büntetését. A vetélésekre és a halva született gyerekekre is hasonlóan gondoltak, ezért egyáltalán nem tartották tragédiának, ha ilyesmi történt az otthonokban.

Azok a csecsemők, akik túlélték a szülést, az elhanyagolás, az alultápláltság és különböző, nem kezelt betegségek miatt sokszor egy évig sem éltek. Azok viszont, akik elég idős kort éltek meg ahhoz, hogy elhagyhassák a gyermekotthont, más intézményekben, esetleg nevelőszülőknél nőttek fel addig, amíg nem lehetett hivatalosan örökbe fogadni. Később gyakran kerültek külföldi örökbefogadó szülőkhöz.

A jelentésből az is kiderült, hogy:

• nagyjából nyolc évtized alatt 56 ezer nő került a vizsgált otthonokba,
• közülük a legfiatalabbak még csak 12 éves lányok voltak, a legidősebbek pedig már a negyvenes éveikben jártak,
• összesen 57 ezer gyerek született meg ezekben az intézményekben,
• az ott megszületett csecsemők 15 százaléka (azaz minden hetedik csecsemő) nem élt meg elég idős kort ahhoz, hogy az otthont elhagyhassa,
• összesen pedig kilencezer csecsemő és gyermek vesztette életét ezekben az intézményekben.

A hajadon anyák ugyan szoptattak (időnként nem is a saját újszülöttjeiket), mégis a születés pillanatától kezdve, akaratuk ellenére is elválasztották őket a gyermekeiktől. Később pedig számos visszaemlékezés szerint lemondásra és örökbeadásra is kényszerítették őket. Bár a hajadon nők és fiatal lányok nem nevelhették fel maguk az otthonokban született gyermekeiket, a szülés után még ott kellett maradniuk, hogy ledolgozzák az ellátásuk díját. A kapcsolatot pedig hivatalosan szinte soha nem vehették fel később a gyermekeikkel, akkor se, ha már a felnőtt gyermek is kutatott utánuk.

Egyre több történet, egyre kevesebb katolikus

Mivel a házasságon kívül gyermeket szülő nőket szégyenkezésre kényszerítették, a gyermekeiket pedig „törvénytelennek” bélyegezték, hosszú évtizedeken keresztül tabu maradt az, hogy hogyan működtek és mennyi kárt okoztak az anya- és csecsemőotthonok. Nem véletlen, hogy az intézmények bezárása után még két évtized kellett ahhoz, hogy a történtekkel hivatalosan is szembesüljön az ország.

Ezalatt az idő alatt sok így született gyerek kezdett felnőtt fejjel kutatni a származása és a vér szerinti szülei után. A legtöbben azt hitték, a vér szerinti anyjukat nem lesz nehéz megtalálni, ha a hivatalos szervektől kérnek segítséget, de nagyobbat nem is tévedhettek volna.

„Meg voltam arról győződve, hogy elég lesz csak kérnem és megkapom az információkat. Nem is sejtettem, hogy olyan eseménysorozatot indítottam el, ami 20 évbe kerül az életemből”

– mondta például Noelle Brown, aki sok hatósági zsákutca után végül egy magáncégnél elvégzett DNS-teszt segítségével bukkant a vér szerinti apja nyomára. A férfit azonban személyesen már nem ismerhette meg, mert három évvel azelőtt halt meg, mielőtt húsz év keresés után megtalálta a családját.

Brown a saját történetéről színdarabot írt, interjúkat adott, többször szerepelt a tévében is. Hozzá hasonlóan számos érintett, örökbefogadott gyermek, a fiát, lányát az otthonok miatt elvesztő anya is a nyilvánosság elé állt:

• a leghíresebb közülük talán Philomena Lee, akinek a történetéből először könyv született, majd Judi Dench el is játszotta őt a Philomena – Határtalan szerelem című, Oscar-díjra is jelölt filmadaptációban,
• June Goulding, aki bábaként dolgozott a bessborough-i otthonban, már a kilencvenes évek végén kiadott memoárjában is részletesen írt a témáról,
• aztán ott vannak JP Rogers könyvei, amelyekből az író kétévesen egyházi gondozásba került anyjának a története ismerhető meg, akit tizenévesen megerőszakoltak, majd a tuami otthonban megszült gyermeke örökbeadására kényszerítettek.
• vagy Caitriona Palmer, aki mintha csak titkos viszonya lett volna, úgy találkozgatott motelekben a vér szerinti anyjával, miután a nyomára bukkant és ebből írt könyvet.

A nyilvánosságra került személyes történetek és beszámolók mellett ahhoz is idő kellett, amíg az ír társadalom eléggé eltávolodott a katolikus egyháztól ahhoz, hogy az állam működését ne a törvénybe foglalt vallásos eszmék és dogmák irányítsák.

A legutóbbi népszámláláskor, 2016-ban már „csak” az emberek 78,3 százaléka vallotta magát katolikusnak Írországban.

Ez 5,9 százalékkal kevesebb, mint a 2011-es népszámlálás idején és 13,3 százalékkal kevesebb az 1991-es adatokhoz viszonyítva. Minden bizonnyal ez is fontos szerepet játszott abban, hogy az anya- és csecsemőotthonok problematikusságát vizsgálja, majd elismerje Írország és az egyház is.

Vannak, akik visszaállítanák a régi rendszert

Bár több mint 20 éve bezárták az utolsó anya- és csecsemőotthonokat is, korántsem igaz, hogy a társadalmi problémákat, amelyeknek ezek a tünetei voltak, mára maradéktalanul felszámolták volna. Sőt, még csak arról sincs szó, hogy Írország azóta egyértelműen meghaladta volna azt a gondolkodást, ami ezekre az intézményekre a nem kívánt terhességek megoldásaként tekint.

Amikor az abortusz legalizálásához szükséges alkotmánymódosításról tartottak népszavazást,

Írországban a katolikus egyházon belül ismét felvetődött, hogy az anya- és csecsemőotthonok felszámolt rendszerét kellene inkább visszaállítani.

A 2018. május 25-én tartott népszavazás után végül eltörölték azt az 1983-as alkotmánykiegészítést, melynek értelmében az embrió a nemzés pillanatától kezdve ír állampolgár volt, akit minden jog megilletett. Ez azért volt fontos mérföldkő nőjogi szempontból, mert amíg ez életben volt, addig a gyakorlatban a nők élethez való joga is csak másodlagos volt a megfogant magzatéhoz képest.

Erre leginkább Savita Halappanavar 2012-es, egész Írországot megrázó halála hívta fel a figyelmet. Az akkor 31 éves, indiai származású nő a nyugat-írországi Galwayben élt, fogorvosként dolgozott. A terhessége 17. hetében került kórházba, amikor vetélésre utaló tüneteket mutatott. A kórházban az orvosok azonban négy napig nem voltak hajlandónak mesterségesen megszakítani a terhességét egészen addig, amíg a magzatnak volt szívhangja.

A nő szepszis jeleit kezdte mutatni, majd három nappal a túl későn elvégzett terhességmegszakítás után, vérmérgezés miatt vesztette életét.

Savita Halappanavar halála után ezrek vonultak az utcákra, hogy az abortusztilalom ellen tiltakozzanak. Ezután még több mit hat évbe telt, mire 2019-ben Írországban is a legtöbb európai országéhoz hasonló feltételek mellett legális lett a terhességmegszakítás.

Nem csak Írországban van aktualitása

Az anya- és csecsemőotthonok működését leíró háromezer oldalas jelentés számos múltbeli problémát tárt fel és sok tekintetben számszerűsíthetővé tette azt, hogy mennyi áldozata volt közel nyolcvan év alatt ennek a rendszernek. Kimondja emellett azt is, hogy

a házasságon kívül teherbe eső nők szenvedéséért elsősorban a gyermekeik apja és a családjuk a felelős, de az állam és az egyházi intézmények nemcsak elnézték, de támogatták, sőt hozzá is járultak ehhez.

Vannak ugyanakkor hiányosságai is. A kritikusai – köztük túlélők – úgy látják, hogy a jelentés túlságosan az adatokra és arra kérdésre fókuszált, hogy milyen társadalmi okok vezettek az anya- és csecsemőotthonok működéséhez. Szerintük emiatt az anyák és a gyermekek által elszenvedett traumával sokkal kevésbé foglalkozik, az intézményekben elkövetett konkrét visszaélések ügyében pedig nagyon óvatosan fogalmaz. Hiába szerepelnek például a vizsgálati anyagban azoknak a nőknek a beszámolói, akiket kínoztak és vertek az otthonokban, a jelentés csak annyit állapít meg, hogy „a nők minden bizonnyal érzelmi bántalmazásnak voltak kitéve”. A fizikai bántalmazásra a vizsgálatot lezáró dokumentum szerint „kevés bizonyíték” utal, a szexuális bántalmazásokat pedig nem találta bizonyíthatónak.

A jelentés mindenesetre a hiányosságaival együtt is „világossá teszi, hogy Írországban évtizedeken keresztül egy olyan fojtogató, elnyomó és brutálisan nőgyűlölő kultúra élt, ami a nem házas anyák és gyermekeik általános megbélyegzésével megfosztotta ezeket az embereket a szabadságuktól és bizonyos esetekben a jövőjüktől is” – mondta Roderic O'Gorman, ír ifjúságügyi miniszter.

Hasonlóan vélekedik Micheál Martin, aki szerint Írország hosszú időn keresztül teljesen elvetemült módon viszonyult a szexualitáshoz és ennek a diszfunkcionalitásnak az árát a fiatal anyákkal és gyermekeikkel fizettették meg. Az ír miniszterelnök azt is hangsúlyozta, hogy a jelentésben leírtakra, a „perverz vallásos erkölcs és irányítás” elfogadására semmilyen idegen hatalom nem kényszerítette az íreket:

„ezt mi magunk tettük a saját társadalmunkkal. Mi bántunk kivételesen rosszul a nőkkel és a gyerekekkel.”

Az ír társadalom most ezekkel a tettekkel szembenézhet a friss dokumentum tanulságai alapján. Ugyanakkor ezeknek a tanulságoknak nemzetközi viszonylatban is van olyan aktualitása, amely miatt bárkinek érdemes lehet beleolvasni a jelentésbe. Elég csak arra gondolni, hogy miközben a szintén erősen katolikus Argentínában tavaly év végén fogadták el a kifejezetten szigorú abortusztörvény enyhítését, addig Lengyelországban ősszel gyakorlatilag ismét teljesen betiltották azt, a lengyel alkotmánybíróság erre vonatkozó döntését pedig a rendszerváltás óta nem látott kulturális polgárháború követte.