Velencei-tó: kongatják a vészharangot, de nem először tűnne el belőle a víz

• A körülbelül 10 ezer éves Velencei-tó mindig sekély vizűnek számított, többször kiszáradt már, de időnként ki is öntött
• Sokszor próbálták már szabályozni a vízszintjét, a tó mai állapotát és képét az 1970-es években végrehajtott műszaki beavatkozások határozzák meg
• A vízszintingadozást két tározótónak és egy leeresztő csatornának kellene csökkentenie, de vízminőségi és mennyiségi problémák miatt inkább az extrémen alacsony vízállások a gyakoribbak
• Az éppen kiszáradó tavat mesterséges vízpótlással akarják „megmenteni”, de a távolabbról odavezetett vizek veszélyt is hordoznak magukban
• Már az is sokat segíthetne, ha kipucolnák a feltöltésére létrehozott tározókat, és háttérbe szorítanák a horgászatot rajtuk
• A kiszáradó tó nem feltétlenül jelent ökológiai katasztrófát, ha újra normális mennyiségű csapadék hullik, még jobb állapotba is kerülhet az ottani élővilág
• A tó állapota is múlhat azon, hogy mennyire építik be a partját

A most 24,2 négyzetkilométeres Velencei-tó Magyarország harmadik legnagyobb természetes tava a Balaton és a Fertő után. De hogy egy kicsit megkavarjuk az olvasót, egy időben a Velencei-tavat is hívták Fertőnek, és sokszor nem is egy tavat értettek rajta, hanem kettőt.

Amit ma mindenki Velencei-tóként ismer, az az, amit délről a 7-es főút, északról az M7-es határol, és nagy, egybefüggő vízfelülettel rendelkezik. A másik tórészt korábban Nádas-tóként emlegették, ez ma gyakorlatilag az elláposodó Dinnyési-fertő, ami ugyan elvágódott, de mindmáig kapcsolatban van a nagy Velencei-tóval.

Ha a név eredete homályba vész is, a tó története elég jól feldolgozott. A Velencei-tó 10-12 ezer évvel ezelőtt alakulhatott ki, és a kutatások szerint jóval nagyobb volt, a partvonala 3-400 méterrel kijjebb húzódott a mostaninál, és pár méterrel magasabban is volt a vízállása, vízfelülete háromszorosa volt a mostaninak. A víz aztán szépen lassan visszahúzódott, és az őskortól kezdve már az ember is megtelepedett a partján. Később a rómaiak is megjelentek a területen, és a mit adtak nekünk a Velencei-tónál kérdésre az a válasz, hogy egy kőgátat. A mai Pátkai-tározónál építették a Császár-vízre a 3. században, és a feltételezések szerint az egyik szerepe a Velencei-tó vízszintjének a szabályozása volt.

Hogy hogyan változott a vízszint, arról csak 1931 óta vannak megbízható adatok, de kutatók elméletei szerint a mindig sekély vizűnek számító Velencei-tó az évszázadok során többször kerülhetett közel a kiszáradáshoz az aszályos periódusokban, de többször ki is öntött. A 4. századtól kezdve nagyjából százévente tűnt el a víz szinte teljesen. A legutolsó mélypont 1866-ban következett be, az egy évvel korábban indult erős apadás miatt kiürült a tómeder. Ez az időszak azonban nem tartott sokáig, 1870-re újra megtelt vízzel. Hogy valóban teljesen kiszáradt-e, arról megoszlanak a vélemények, írtak le olyat is, hogy huszárezred gyakorlatozott a mederben, és kukoricát is termesztettek a víz helyén, de más kutatók indirekt bizonyítékokkal cáfolták a teljes kiszáradást.

A finoman szólva is erős vízszintcsökkenést jobbára természetes folyamatok hajtották, de az is többször felmerült, hogy teljesen le kéne csapolni a tavat. Ha már a Balatonnál előkerült egy ilyen eszementnek tűnő ötlet, akkor ne csodálkozzunk, hogy egy ahhoz képest kacsaúsztatónak tűnő víznél is meglódult a mérnökök fantáziája. Akkor persze az volt a legerősebb mozgatórugó, hogy hogyan lehetne minél több termőföldhöz jutni.

1787-ben a Nádas-tónál neki is fogtak a lecsapolásnak egy csatorna kiásásával, de elég hamar kudarcba fulladt a terv. A csatorna nem is tudta rendesen levezetni a belé folyó vizet, és mivel a karbantartásával sem igen törődtek, feliszapolódott és eldugult az egész. 1792-ben már egy jóval ambiciózusabb terv látott napvilágot. A vármegye és a parti birtokosok felkérésére egy Csapó Benjámin (Chiapo Beniamius) nevű mérnök készítette el az első latin nyelvű tervet, amelyben a „nagy” Velencei-tó lecsapolására és kiszárítására tett javaslatokat. Ő a csatornázásban és az elpárologtatásban hitt, és hogy utánpótláshoz se jusson a természetes vízgyűjtőként viselkedő tó, egy árokrendszerrel vette volna körül, ami rögtön elvezette volna a meder felé igyekvő vizeket. A Csapó-féle tervet egyetlen kapavágás sem követte, ahogy a későbbiek is rámutattak, elég sok érdek ütközött a tónál, és a magas költségek is elrettentő hatásúak voltak.

1838-ban túlcsordult a tó vize, és elöntötte a gárdonyi birtokokat. Megoldásként megint a lecsapolás merült fel, de addig osztottak-szoroztak, amíg elvetették. Egyrészt beindult a halászlobbi, a halat termelő víz nagyobb hasznot hozónak tűnt, mint a lecsapolásból nyerhető rét, másrészt arra is rájöttek, hogy jóval többe kerül a csatornaásás, mint olykor benyelni a ritkán jelentkező áradás által okozott kárt. A lecsapolósdit három évtizeddel később is felvetette a gárdonyi birtokosság, de ez a terv is hamar füstbe ment.

Az a terv viszont nem, hogy egy csatornával érdemes lehet szabályozni a Velencei-tó vízszintjét. 1896-ban így el is készült a feleslegesnek mondott vizet levezető Dinnyés–Kajtori-csatorna. Ez az első igazán jelentős mesterséges belenyúlás sem aratott osztatlan sikert. 1896 pont száraz év volt, a csatorna pedig túl sok vizet szippantott ki a tómederből, ami miatt a halászok szívták megint a fogukat. A túl sekély víz nem volt alkalmas halszaporításra. Konszenzusos megoldásként egy bukógát került a csatorna elejére, így csak magasabb vízállásnál folyt le és el a Velencei-tó vize. Ekkortól ugyan volt befolyója (a Császár-víz) és lefolyása is a tónak, de vízügyi szakemberek szerint a Velencei-tó gyakorlatilag így is lefolyástalan maradt, ami a mai napig a jobb vízminőség kialakulása ellen dolgozik. A Császár-víz és a Dinnyés–Kajtori-csatorna bevezetése és kifolyása egymás alatt találhatók a tó nyugati részén, így nem lehet átöblíteni a tavat.

1935-ben 80 centi volt a legalacsonyabb vízállás, 1949-ben pedig csak 63 centimétert mértek. Ezek a minimumok közel vannak ahhoz az értékekhez, amelyeket idén is feljegyeztek, miközben a tó átlagos vízszintje 1,40-1,60 méter kellene hogy legyen. De extrém értékek a másik oldalon is mutatkoztak, 1963-ban a hirtelen hóolvadás és a sok esőzés hatására 244 centiméterre emelkedett a vízszint. A tó megint elhagyta a medrét, és a víz a déli parton elöntötte a vasút és és a tó között lévő üdülőterületet. Jórészt aztán ennek is köszönhetők azok a beavatkozások, amelyek ugyan orvosoltak néhány problémát, de szó szerint be is betonoztak újabbakat.

A Velencei-tó állapota és vízszintje sokáig csak az ott élőket és gazdálkodókat érdekelte, de ahogy beindult a turizmus, egy újabb érdekcsoport igényeire kellett figyelemmel lenni. A Balaton üdülőélete már a 19. században felpezsdült, de a Velencei-tavat, hiába volt egyórányi távolságra Budapesttől, csak a huszadik század elején kezdték el felfedezni maguknak a turisták és víkendezők. Gárdonyban az 1920-as években indult meg a fürdőtelep kiépítése, majd az 1930-as években az agárdi parton is elindult a parcellázás. Az eladósodó Nádasdy család birtokait darabolták fel a víz közelében. Az évtized végére közel ezer nyaralóparcellát mértek ki, miközben a tóparti infrastruktúra is fejlődött. A tóhoz ezzel együtt nem nagyon nyúltak, csak egy 70 méteres partszakaszt építettek ki strand gyanánt, a többi helyen nádasba vágott és épített mólókon jutottak le a vízhez.

Az igazi nagy változásokra az 1960-as évek végéig, az 1970-es évek elejéig kellett várni. Bár az 1950-es években még arról gondolkodtak, hogy a tavat betonkazettákkal osztják fel a nagyüzemi haltenyésztés érdekében, és a nádtermelés is kiemelt szempont volt, gyorsan új funkciót adott a Velencei-tónak a szocialista tervgazdaság. Az új utasítás szerint a tavat kiemelt üdülőkörzetté kellett fejleszteni, részben azzal az indokkal, hogy tehermentesítsék a Balatont.

Pocsolyában egyetlen nyaraló sem szeret fürödni, és azt sem veszi jó néven, ha máskor meg elönti a víz a házát, így a feladatokat koordináló Velencei-tavi Intéző Bizottság joggal állt ki az egyenletes vízszint biztosítása mellett. Ezt az 1971-ben átadott Zámolyi-, majd az 1976-ban megépült Pátkai-víztározóval próbálták megoldani. A tározók a hóolvadáskor visszatarthatták a hirtelen megszaporodó vízmennyiséget, szárazabb időszakban pedig ezekből pótolhatták a Császár-vízen keresztül a tó elpárolgó vizét. A korábban 70 centiméter körüli vízszintingadozást sikerült is 30 centiméterre levinni.

A strandolóknak nemcsak vízre, hanem rendes partra, szállodákra, éttermekre is szükségük lehetett, így a tározók építése mellett elég drasztikusan átalakították a tó természetes partvonalát is. Ekkor épült ki az a 25 kilométernyi beton partfal, amit ma is sokan átkoznak, és feltöltöttek közel 300 hektárnyi területet a part mentén, ahol már ki lehetett alakítani a strandokat, és a tó közelében épületeket lehetett felhúzni. Ezzel egyidejűleg kotorni is kezdték a tavat, az 1980-as évek végéig nagyjából tízmillió köbméter iszapot távolítottak el, ebből töltötték fel a partot, és két mesterséges szigetet is építettek, a nád irtásának is nekifogtak, miközben mólók és kikötők is épültek, ugyancsak beton partfallal. Látványos és cseppet sem természetes elemként Velencénél egy két kilométeres falat is felhúztak a parton a kialakított nemzetközi versenyekre is alkalmas evezőspálya mellett.

Az 1960-as évekre a Velencei-tó nagyjából 60 százalékát nád borította (harminc évvel korábban csak 40-et), ami azt jelezte, hogy a tó már elöregedett, egyre kevesebb volt a szabad vízfelület, és a teljes elmocsarasodás felé tartott. Több olyan szakvélemény is született, hogy emberi beavatkozás nélkül menthetetlen a tó, legalábbis tó formájában. Az emberi beavatkozás végül megérkezett, négy négyzetkilométernyi területről kotorták ki a nádast. Ekkor alakult ki a tó mai képe, a keleti részen szinte teljesen összefüggő, nyílt vízfelszínt találunk, míg a nyugati felében jobbára megmaradt a náddal sűrűn benőtt, mocsaras jelleg. A nádas rengeteg szerves anyagot és lebegő iszapot is megfogott, ami rossz vízminőséget eredményezett, így a kotrási munkákkal ez is javult. A szabaddá vált vízfelületet pedig a szél is jobban át tudta kavarni, ami szintén az öntisztulást segítette. Az élővíz terhelését az is csökkentette, hogy csatornázni kezdték a part menti településeket, ezért kevesebb szennyezés is került a tóba.

A nád irtása és az inkább medencét, mint tavat idéző partkialakítás ellen a horgászok ágáltak leginkább, amiatt panaszkodtak, hogy nagyobbak lettek a hullámok a nyílttá váló vízen, a halak pedig ívóhelyeket veszítettek. Az érveiket jórészt azzal söpörték le, hogy a vízi sportok és a üdülők érdekei előrébb valók, hiszen jóval többen is vannak. Volt, aki a kotrás miatt is panaszkodott, hogy mély és hideg lesz miatta a tó, volt, aki azt is tudni vélte, hogy többen emiatt fulladtak bele a vízbe.

A szakemberek hét vízpótlási lehetőséget vizsgáltak meg, ebből hármat értékeltek valóban szóba jöhető megoldásként, kettőt pedig alkalmaztak is, csak a Duna-víz átvezetése nem történt meg. 1991-ben Ercsi Duna-parti kútjaiból pumpáltak körülbelül 2 millió köbméternyi vizet ivóvíz-vezetékeken keresztül a tóba. Igaz, ez csak, képzavarral élve, tűzoltásra volt elég. 1993 júliusától viszont már a kincsesbányai Rákhegy térségében kiemelt karsztvizet is felhasználták, hat kilométernyi új csővezeték kiépítésével a Velencei-tavat tápláló Császár-vízbe vezették bele. Ezen az úton három év alatt 9 millió köbméter került a tóba, amelynek összes víztérfogata körülbelül 40 millió köbméter, miközben 1994-től újra csapadékosabb évek jöttek, 1995-re pedig helyreállt a tó vízszintje. Hasonló helyzetre azért számítottak, a Rákhegy felől kiépített átemelő rendszert meghagyták. Igaz, azóta néhány település is rákapcsolódott, ezért ma még korlátozottabb lehet a használata.

Idén aztán egy tömeges halpusztulás hívta fel a figyelmet arra, hogy a Velencei-tóval valami nincs rendben. A halak fulladását több tényező magyarázhatta, de az mindenki számára látványos volt, hogy kevés a víz a mederben. Rémisztően visszahúzódott a tó, alig érte el az egy métert, miközben ennél 60-70 centivel magasabb vízszintet tartanak kívánatosnak, amióta befejeződött az úgynevezett partfal-rekonstrukció. Bár a Vízügy a projektleírásban ökológiai szempontokról is tárgyalt, a 14 milliárdos rekonstrukció gyakorlatilag konzerválta az 1970-es évek betonteknő-érzetét, a környezettől élesen elütő és több helyen megemelt falat építettek, amiről egyáltalán nem a természetközeliség jut az ember eszébe. A megemelt falazat pedig különösen komikus most az eltűnő víz mellett, persze ez a legkisebb gond vele. A tó öntisztuló képessége is csorbát szenvedhet miatta. „A betonozott part azért baj, mert a hullámzás nem tudja kirakni a partra a tóban képződött szervesanyag-hulladékot, akármi is legyen az, árvaszúnyogbőr, hínárdarabka vagy döglött hal. Ezek nem tudnak lebomlani így a szárazföldön” – mondta Padisák Judit limnoökológus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja.

A Velencei-tó és tározói nagyon kitettek az éves csapadékmennyiségnek, ha bejön egy-két aszályosabb, 500 milliméternél kevesebb csapadékot adó év, azoknál erősen érezteti a hatását. A tó vízgyűjtője hiába 600 négyzetkilométeres, nem bír túl jó tulajdonságokkal. A Vértes közelében lévő karsztos területen gyorsan a mélybe szivárog a víz, máshol a jó minőségű talajok szívják magukba a csapadékot, míg például az M7-es több természetes völgyet zárt le, megakadályozva, hogy a felszíni vízfolyások eljussanak a tóig.

„A 2020-as vízmérleg azt mutatja, hogy a Velencei-tó vízgyűjtőjéről a tározókon keresztül egy csepp víz sem került a tóba, viszont a Dinnyési tavakba eresztettek belőle. Tavaly is száraz év volt, tehát alapvetően van klimatikus oka is a tó vízszintcsökkenésének.

de ha a klíma hatására még rápakoljuk azt, hogy nem engedünk bele vizet, mert halat nevelünk fönt, és kiengedünk belőle vizet, mert az meg a halastónak kell lent, akkor biztosan az lesz az állapot, mint amelyet most látunk” – mondta Padisák Judit.

A vízügy értelmezésében egyébként nem vízeresztés történt, hanem vízátadás, mert a Dinnyési halgazdaság és a Dinnyési-fertő még a tó vízrendszeréhez tartozik. A két tó összesen 50 ezer köbmétert vizet kapott, ami a 40 millió köbméteres víztesthez képest elhanyagolható mennyiség. A vízügy szerint halálra ítéltek volna ezt a két tavat, ha nem adnak nekik vizet, ökológiai szempontból indokolt volt az eresztés, így nem következett be például nagyobb halpusztulás, és a fertő mocsaras, lápos élőhelyei is jobb állapotban maradhattak.

Az a tavalyi vízmérlegből is kiolvasható, hogy a sokéves átlagnál 15 százalékkal kevesebb volt a csapadék, hó szinte egyáltalán nem volt, így olvadás sem, ami táplálhatta volna a tavat vagy a tározókat, mindezt tetézte, hogy az átlagosnál több mint egy fokkal melegebb is volt. A tó vízszintje 2020-ban már 24 centimétert esett, és a tározókból akkor sem engedtek át vizet, amikor azok vízszintje erre lehetőséget adott volna. A vízügy dokumentuma is vízminőségi problémákat említ ellenérvként.

Tavaly így az év 90 százalékában a tó vízszintje a szabályozási sáv minimuma alatt volt, és aztán erre jött rá a szintén meleg és csapadékszegény 2021, ami csak fokozta a vízszintesést. Idén így egyelőre egyetlen napon sem érte el a tó időszaktól függően 130 vagy 140 centiméteres szabályozási minimumát, a legmagasabb érték 114 centiméter volt, míg az eddigi átlag egy méter alatt maradt.

A Velencei-tó papíron nagyon egyszerűen működik, ha nem éri el a 140 centiméteres vízszintet, akkor megnyitják a tározókat, hogy föltöltsék, ha pedig 160 centi fölé emelkedne a tószint, akkor pedig leeresztenek belőle egy csatornán keresztül. Utóbbira egyébként legutoljára 2016-ban volt példa. A két tározó névleges maximális kapacitása összesen 11 millió köbméter körül van, és ha ennyi víz belefolyna a tóba, akkor körülbelül 50 centimétert is lehetne emelni a vízszintjén. De idén sem emeltek így rajta egyet sem, mert a tározók zsilipjei zárva maradtak (leszámítva az üzempróbát). A vízügy közlése szerint a tározókban sem volt elég víz, és az a kevés is rossz minőségi mutatókkal bírt, ráadásul az iszapkotrási munkák elmaradása miatt a befogadóképességük is csökkent. A szakmában ez nem nagyon lephetett meg senkit. Már egy 2014-es vitaanyagban is arról írtak, hogy a horgászati célú hasznosítás miatt a tározók vízminősége nem megfelelő, és forráshiány miatt a vízgyűjtőn elmaradtak az iszapolások és a műtárgyak fenntartási munkálata is. Egy 2020-as vitaanyag pedig arról számol be, hogy a Pátkai-tározót elkészülte óta, tehát az elmúlt közel 50 évben egyszer sem kotorták, és a zsilipkamrák hibái miatt a vízeresztés is nehézkes. A víz minősége pedig olyan pocsék, hogy csak késő ősszel vagy kora tavasszal alkalmas egyáltalán vízpótlásra, mert az üledék és a horgászok etetőanyagai tápanyagdússá teszik a vizet.

Ha ezeket a problémákat megoldanák, máris jobb állapotba kerülhetne a Velencei-tó. Ahogy arra az Országos Vízügyi Főigazgatóság szóvivője, Siklós Gabriella is utalt, a Zámolyi- és a Pátkai-tározó rekonstrukciója és kotrása után újra ereszthetnének jó minőségű vizet a tóba, és ezt nagyjából 10 milliárd forintból lehetne megvalósítani. Igaz, a csapadékszegény években ez sem jelentene teljes biztosítékot.

„A klorofill mellett sok minden más is megtalálható a tározó vizében. Irdatlan mennyiségű szervesanyag-tartalma van, ha ez bekerül a Velencei-tóba, oxigénhiányos állapot következik be, hiszen valahol le kell bomlania a szerves anyagnak” – mondta Padisák. Szerinte azt is érdemes volna megnézni, hogy a Velencei-tóban a horgászat milyen terhelést jelent, hiszen a tóba bevitt etetőanyag is jelenthet kimutatható szervesanyag-terhelést, ami szintén rontja a vízminőséget.

Nyáron az egyre több helyen kibukkanó meder és a halpusztulás civileket, horgászokat és politikusokat is arra indított, hogy megmozduljanak a tóért. Részben mesterséges vízpótlást sürgettek, részben pedig elmaradt munkálatokat róttak fel. Sokak szerint a parti közművek korszerűsítésével, átgondolt és rendesen kivitelezett kotrási és nádgazdálkodási munkálatokkal jó maradhatott volna a tó vízminősége. A kormány is napirendre vette a kérdést, újra előkerültek a fentebb említett vízpótlási lehetőségek. A megoldásra készült is egy 40 milliárdból végrehajtható tervötlet, de ezt a kormány rögtön titkosította is tíz évre.

A hozzunk vizet a tóba elképzelés hangzatos, de amellett, hogy az üdülőknek biztosan vonzó egy csurig telt meder, veszélyeket is hordoz magában. Elég csak visszanézni 1991–93-ra, amikor a tóba vezetett vizek miatt nagy tömegben elszaporodott egy toxint is termelő cianobaktérium, egy fonalas zöldalga pusztulásakor pedig fehéren habzott a tó, miközben nádas területek is károsodtak. Mindez azt mutatja, hogy csak igen nagy körültekintéssel szabad végrehajtani a vízpótlást. Már ha szükség van rá egyáltalán.

Padisák Judit limnológus úgy véli, hogy a természet szempontjait nézve felesleges vízpótlásért kiáltani, nem először történik ilyen.

„Ökológiai szempontból nincs semmi baj, mert a kiszáradásos állapot hozzátartozik a tónak a természetéhez, és az ott lévő természetes vegetáció nemcsak hozzá van szokva ehhez, hanem igényli is. Nincs mit csinálnunk, csak várni: add már, Uram, az esőt! A tó természetes életközösségeinek az a legjobb, ha így pótlódik a víz, annál is inkább, mert úgy vélem, hogy egy csomó szerves anyaggal dúsult felszín került végül is a szabad levegőre, ahol a végtelen oxigénkészletet használva lebomlik. Ha visszajön a normál vízszint, akkor ott klassz tavunk lesz. És ezt nemcsak úgy gondolom, hanem a tapasztalat is ezt mutatja. A Balaton 2003–4-ben mintegy visszaszerezte a természetes partvonalát a nagyobb vízszintcsökkenéssel, és ott olyan helyzet alakult ki, ami sem a fürdőzőknek, sem a horgászoknak vagy a kompnak nem volt igazán jó. De a tó parti üledékében felhalmozódott foszforkészletének nagy részét felhasználta az a gusztustalan alga- és hínártömeg, ami a déli parton volt. Azonkívül a nád is elkezdett regenerálódni. A nád csak szárazföldön csírázik, állandó vízszint mellett nem. Ahogy a képeken láttam, a Velencei-tó esetében erősen pusztuló nádasról van szó, annak pedig kifejezetten jó, hogy ki tudnak kelni a nádmagok. Ökológiai szempontból ez abszolút nem egy katasztrófa.”

„A kormánynak nem kellene titkosítania a vízpótlási terveket. Amikor a Balaton vízszintje csökkent, akkor egy másik kormány az Akadémia elé terjesztette a terveket. Sok szakértői jelentés készült, és azt mondtuk, hogy nem kell itt csinálni semmit. Valószínűleg most is erre jutnánk. Csak annyit kell tenni, hogy vigyázni kell a vízpótlásra szánt víz minőségére, és a tározókat nem halgazdálkodásra kellene használni, hanem arra, amire valók” – mondta az akadémikus.

Idén a halpusztulások és később vízminőségi problémák miatt bekövetkezett strandbezárások miatt pár napra elnéptelenedett a part, de azért a Velencei-tó népszerű maradt. És már nem is feltétlenül a víz a vonzó benne, a tavat körülölelő bringaúton időnként szinte egymásba érnek a kerékpárosok. A körülbelül 28 kilométeres kör rendkívül népszerű családok és nem túl gyakorlott biciklisták körében is, mióta néhány évvel ezelőtt elkészült a kerékpárút.

Az 1970-es években végképp eldőlt, hogy a Velencei-tó leginkább üdülési célokat szolgál, de ha ma szétnézünk a tó környékén, nem feltétlenül vonzó a kép. A strandok és partok sok helyen kopárak, kiégett fűvel, fátlan területekkel találkozunk. Balatoni szabadstrandokhoz képest is éles a kontraszt. Elsőre nem az az érzése az embernek, hogy ha nincs a vízben, akkor csak aszalódni lehet a napon, kevés az árnyat adó fa. Ennek aztán tökéletesen eltúlzott, valószínűleg nem duplacsavaros poénként előadott változata a tengert megidézni akaró Korzó, ahol mély homokban rakhatjuk ki magunkra a napra.

A Velencei-tó nemcsak a partfalat örökölte meg a szocializmusból, hanem a szocreál építészetet is. A parton nemegyszer egymás mellett terpeszkednek a behemót, már használhatatlan romok, egykor volt vállalati üdülők és vendéglátóhelyek, a mai kor szintén nem igazán visszafogott ingatlanjaival együtt.

Mindezt tetézik az elmúlt évek kisebb-nagyobb botrányai, mint például most Velencén a Korzó elkerítése, ahol egy közterületet zárnak el az emberek elől, míg Gárdonyban egy évtizedek óta strandként működő partszakaszon tiltották meg a fürdést.

Bár az eredeti elképzelések szerint a Velencei-tó partja mindenki által bejárható lenne, ezért lehetett csak minimum 30-50 méterre a partvonaltól építkezni, mégis egyre több helyen lehet elkerített szakaszba botlani. Gárdonyban nemrég több ezer négyzetméternyi vízparti zöldterületet minősítettek át vegyes beépítésű területté, és a helyiek attól tartanak, hogy itt is hotelek, lakóparkok, társasházak foglalhatják el a szabad partot. Néhány próbálkozás már történt is a part közelében, a Velence és Gárdony határán álló épületegyüttes viszont úgy néz ki, mintha egy 1970-es évekbeli filmforgatásról maradt volna ott díszletként. Rajta lóg az eladó tábla is, de a rendezetlen környezet sem indítja meg az ember fantáziáját. Még a térség korábbi országgyűlési képviselője, a fideszes L. Simon László is silány minőségűnek nevezte az ingatlant, és azt írta, apartmanok és lakóházak építését nem szabad engedni a tóparton, mert azok nem a minőségi turizmust segítik elő.

Az kétségtelen, hogy Velencei-tó parti területeire ráfér a rehabilitáció és a fejlesztés, de itt még van esély arra, hogy megmeneküljön a túlzott beépítéstől, és minden és mindenki számára élhető maradjon a tó.