Akik nem felülről akarják megmondani, a cigányoknak mit kellene tenni

Harminc év a civil és roma fejlesztésben: az Autonómia Alapítvány küldetése

Akik nem felülről akarják megmondani, a cigányoknak mit kellene tenni

Akik nem felülről akarják megmondani, a cigányoknak mit kellene tenni

Harminc év a civil és roma fejlesztésben: az Autonómia Alapítvány küldetése

Másolás

Vágólapra másolva

2010 óta a cigányügy a politikában főleg közmunkát, „szeretetteljes szegregációt” és megvásárolható szavazatokat jelent, de korábban sem volt sokkal jobb a helyzet: a roma integráció a politikusnak veszélyesen népszerűtlen téma, valódi eredményeket az EU-s fejlesztési milliárdok sem hoztak. Az elmúlt évtizedek kudarcai után a kormányzat most újra nekifut a roma integrációnak, de a civilek gyanakvással figyelik a programot. Ez a cikk a rendszerváltás utáni egyik legnagyobb civil szervezet, az ezernél is több roma fejlesztési projektet megvalósító Autonómia Alapítvány támogatásával készült, a szervezet vízióját és munkáját mutatja be, és azt, hogy szerintük mi ment félre a roma fejlesztésben, és ők mit tudnak máshogy csinálni.

Magyarországon a rendszerváltás óta nem jött létre komolyan vehető cigány etnikai párt, nincs érdemi romamozgalom (cigány = roma, a két szót mi szinonimaként használjuk), az Országos Roma Önkormányzat leginkább elvetélt programok és rendszeres politikai botrányok miatt kerül be a hírekbe. Ez nálunk szinte természetesnek tűnik, ahogy ma már az is megszokott, hogy éppen a legszegényebb, roma többségű településeken kiemelkedő a kormánypárt aktuális választási eredménye.

A közmunka által megtestesített új etnikai rend mögött azonban egymás mellett élő párhuzamos társadalmak vannak. Bár a magyarországi cigányság messze nem monolit tömb, vannak sikeres romák, vállalkozók, celebek és értelmiségiek is, a cigány családok háromnegyede a statisztikák szerint ma is szegénységben él. A romák leszakadása az elfogadott stratégiák ellenére nem csökkent az elmúlt években. A rendszerváltás környékén még a roma polgárosodás volt a remény.

Morális kötelesség, hogy itt történjen valami

A

z 1990 óta működő Autonómia Alapítvány nevét a legtöbben talán onnan ismerhetik, hogy a Norvég Alap egyik magyar pénzosztó szervezeteként egy időben nekik is kijutott a civilek elleni kormányzati támadásokból. Az alapítvány nagyjából a rendszerváltás óta a hazai civil színtér egyik legfontosabb szervezete, amely sok más szervezetnek is igyekezett átadni a tudását.

A civil fejlesztések mellett azonban mindenekelőtt roma projekteket visznek már három évtizede. Gyöngyösön, a Duranda nevű cigánytelepen a fiatalok leszakadását próbálják megakadályozni. Az Autonómia Startvonal programja négy helyszínen (Gyöngyös, Budapest, Miskolc, Hatvan) készségfejlesztő és pályaorientációs mentorálást és támogatást nyújt a hátrányos helyzetű gyerekeknek. Ők élményalapú foglalkozásokon keresztül kapnak ismereteket az egyes szakmákról, és közben tisztába kerülnek a saját erősségeikkel is. Akik már szakképzésben tanulnak, azoknál a motiváció megerősítése, a mentorálás a fő cél.

A helyszínek közül a gyöngyösi speciálisnak számít. Az alapítvány munkatársai a város Durandának nevezett részén, az egyik szegregátumban dolgoznak az ott élő, főként roma gyerekekkel. Halmozottan hátrányos helyzetük miatt a foglalkozások mellett intenzív szociális segítéssel is támogatják őket. Videóriportunkban bemutatjuk, hogy működik a program, milyen kilátásaik vannak a Durandában felnövő gyerekeknek.

A gyöngyösihez hasonló programok nem csak az adott telepen vagy településen fejtik ki hatásukat. Ezek a projektek azért is fontosak, mert az alapítvány egyúttal egy szellemi és gyakorlati műhelyként működik: egyenlőségelvű integrációs modelleket dolgoznak ki, segítik a helyi együttműködések megszületését, jó esetben a közös sikerek megélését. Ezen keresztül példát igyekeznek mutatni, és másoknak is felajánlják a bevált megoldásokat. De az egész jóval messzebb, egy mexikói halászfaluban kezdődött.

Mexikóból a cigánytelepre

ACsendes-óceán partján lévő Santa Cruz de Miramarban a családok osztrigahalászatból éltek: a nyugati világban a luxust szimbolizáló kagylókért a férfiak órákat töltöttek a víz alatt, hogy aztán bagóért adják el azokat. Ide, egy villany nélküli kunyhóba költözött a hetvenes években egy magyar világjáró, hogy a helyiek bevonásával segítsen kiutat találni a máról holnapra élő családoknak.

Bár a látszólag jó szándékkal érkező fehérekről a helyi családoknak volt már egy-két rossz tapasztalatuk, Bíró Andrásnak, az Autonómia Alapítvány első igazgatójának idővel sikerült megnyernie a bizalmukat. Bíró igazi világfi, és az ma is, 96 évesen. Bár már keveset mozdul ki budai lakásából, a globalizációról és a Black Lives Matter mozgalomról ugyanúgy naprakész véleménye van, mint a mesterséges intelligencia hatalomátvételéről és a magyar politika mocsaráról. Élt Európában, Afrikában és Latin-Amerikában, volt ifjú kommunista az ötvenes évek Magyarországán, és lett belőle 1956 után Párizsban kiábrándult baloldali. A magyar emigráns a nemzetközi fejlesztésben találta meg a maga terepét.

Bíró András, az Autonómia Alapítvány első igazgatója – Fotó: Bődey János / Telex
Bíró András, az Autonómia Alapítvány első igazgatója – Fotó: Bődey János / Telex

„A meghatározó gazdasági fejlesztés olyasmi volt, mint amit most a kínaiak is csinálnak: adunk pénzt, de tőlünk fogtok függeni” – mondja fél évszázad elteltével Bíró. Ő különféle ENSZ-szervezeteknek dolgozva ennek az alternatíváit kereste, és olyan megoldásokat, amelyekkel a „globális Dél” szegényei maguk fogalmazhatják meg, mi lenne számukra a valódi fejlődés. „A kutatók általában úgy mennek a terepre, hogy kiszívják az anyagot az emberekből. Az én alternatív, részvételi kutatásomnak az volt a célja, hogy az emberek profitáljanak belőle. Kicsit provokáltam őket, hogy kitalálják, mit szeretnének, és azt hogy lehetne megvalósítani.” A mexikói faluban ebből egy halászati szövetkezet lett. A mentorálásával létrehozott társulás Bíró szerint nagy siker volt: a helyiek egyről a kettőre jutottak, és közben a helyi közösség sem roncsolódott szét.

Bíró András a nyolcvanas években elkezdett visszajárni Magyarországra. Úgy gondolta, hogy minden meglévő különbség ellenére a cigányok helyzete a harmadik világ szegényparasztjaihoz hasonló: a társadalom margóján, kirekesztve és lenézve élnek, és még az egyébként magát toleránsnak mutató pesti értelmiség is tele van előítéletekkel velük szemben.

Fekete igazolványtól a cigányosztályokig

A rendszerváltás előtt a cigányozás nagyrészt tabu volt a nyilvánosságban, a sajtóban nem létezett „cigánykérdés”, hiszen a faji probléma az uralkodó ideológia szerint csak a kapitalizmus terméke, ez a szocializmusban idővel magától megoldódik.

A szocialista egyenlőségeszmény mögött azonban a valóságban az erőszakos asszimiláció határozta meg a cigánypolitikát, ami az előítéletek miatt eleve kudarcra volt ítélve.

Az ötvenes években a cigányok külön fekete személyigazolványt kaptak, egészen a nyolcvanas évekig rendszeresek voltak a karhatalmi kényszerfürdetések, a belügy antiszociális maradványcsoportokként kezelte a telepen élőket. Az MSZMP KB 1961-es párthatározata kimondta, hogy a cigányság nem nemzetiség, hanem „alapvetően szociális probléma”, amit a munka, lakhatás és az iskolahelyzet javításával kell kezelni. A megvalósítás ellentmondásos volt, de a tartalék munkaerősereget jelentő, zömében szakképzetlen cigányságot a szocialista nagyipar felszívta, és sokan tudtak elköltözni a telepekről is.

A cigányok többsége így is az alsó rétegekbe tartozott az államszocializmusban is: nagyrészt betanított és segédmunkát végeztek, a községekben csökkentett értékű Cs-lakásokban éltek, az iskolákban a gyerekek sok helyen elkülönített „C-osztályokba” jártak. A rendszerváltással és a teljes foglalkoztatás megszűnésével aztán az addigi látszólagos társadalmi konszenzus is egy csapásra elpárolgott a cigánysággal kapcsolatban, és a munkahellyel együtt az önbecsülés forrása és a felsőbb társadalommal való kapcsolódás is tovatűnt.

Rendőrök egy magyarországi romatelepen 1981-ben – Fotó: Fortepan / Magyar Rendőr
Rendőrök egy magyarországi romatelepen 1981-ben – Fotó: Fortepan / Magyar Rendőr

Zsírpapíros ötletek Rockefeller-pénzből

Bíró ekkor, 1990-ben hozta létre az Autonómia Alapítványt. Hamarosan ők lettek a rendszerváltás utáni ország egyik legnagyobb civil fejlesztő szervezete, több mint ezer projekttel, magyar szinten jelentős forrásokkal és kapcsolatrendszerrel. „Nekem a citoyen autonómiája volt a legfontosabb, hogy a társadalmat alkotó egyének függetlenek legyenek a hatalomtól, és képesek legyenek a jogaikat kiharcolni és megvédeni” – mondja a kezdetekről Bíró, aki az Autonómia Alapítvánnyal együtt 1994-ben alternatív Nobel-díjat kapott polgárjogi tevékenységükért.

Ekkoriban már élénken érdeklődtek a magyarországi lehetőségek után az olyan nagy nemzetközi alapítványok, mint a Ford vagy a Rockefeller, a nyolcvanas évek közepe óta jelen volt az országban a Soros Alapítvány is, de megjelentek japán nagyvállalati fundok és mások is, amelyeknek a kelet-közép-európai térség új terepet és beavatkozási pontokat jelentett. Mint gyorsan kiderült, más ügyek, mint a demokratizálás és a civil szféra fejlesztése mellett a nemzetközi szereplők számára a kisebbségi tematika az egyik hívószó, erre szívesen áldoznak.

Az Autonómia Alapítványnak magyar szinten akkor jelentős forrásokat biztosítottak, hogy találják ki, hogyan lehetne segíteni a helyi cigány közösségeket, melyeket különösen erősen érintett a rendszerváltással érkező szociális csőd. A megfogalmazott misszió: „Egy olyan igazságos társadalom létrejöttének támogatása, amelynek tagjai szabadok, aktívan és felelősen alakítják saját, valamint közösségük sorsát.”

Romák a végeken, romák a földeken

Az Autonómia Alapítvány a kilencvenes években ezernél is több helyi programot támogatott cigány közösségekben országszerte. Döntően amerikai alapítványok támogatásából, viszonylag szabad kezet kapva. Az alapítvány egyszerre akarta javítani a gazdasági körülményeket és segíteni a roma civil szerveződéseket. A cél az volt, hogy önfenntartó és ne a szociálpolitikától függő közösségek jöjjenek létre, az alapelv pedig, hogy a projekteket az alapítvány mentorálásával, de a helyiek találják ki, hogy milyen vállalkozásokkal tudna az egész közösség gyarapodni.

„Amikor azt mondtuk, hogy kölcsönt kell adni a romáknak, mindenki hülyének nézett. A romák is és a pesti liberális értelmiségiek is, hogy nem hiszed, hogy ezt vissza fogják neked fizetni, látszik, hogy külföldről jössz” – emlékszik vissza Bíró András. Az alapítvány azt akarta, hogy szerződésen alapuló, valódi partneri viszony jöjjön létre, ahol a romáknak nem adományt adnak, hanem kamatmentes kölcsönt, amit egy-két éven belül vissza is kell fizetniük. Sok faluban gyorsan elterjedt a cigányok között, hogy itt van pénz, és az együttműködés érdekében elkezdtek szervezeteket is alapítani. Az Autonómia szándékosan extrém alacsony küszöbű programokat csinált, így akár egy egyszerű szavakkal, zsírpapírra felrótt ötlettel is el lehetett indulni. A lényeg az volt, hogy legyen a realitásokkal találkozó vízió, a részleteket az alapítvány munkatársai sok egyeztetési körön keresztül segítettek kimunkálni, hogy az gazdaságilag is működőképes legyen. Bár voltak menet közben elvetélt ötletek és bukások is, három év után a kölcsön-visszafizetési arány az alapítvány adatai szerint 70 százalék fölött volt, amivel úgy érezték, bőven rácáfoltak a kétkedőkre.

Bagaméri tormatermesztők az Autonómia Alapítvány egyik kilencvenes évekbeli mezőgazdasági jövedelemgeneráló programjában – Fotó: Autonómia Alapítvány
Bagaméri tormatermesztők az Autonómia Alapítvány egyik kilencvenes évekbeli mezőgazdasági jövedelemgeneráló programjában – Fotó: Autonómia Alapítvány

Cigánydinnye

A roma fejlesztés a rendszerváltás utáni évtizedben elsősorban a túlélést biztosítani kívánó helyi munkaerőpiaci programokról szólt. A munkahelyek tömeges megszűnése miatt sokan úgy látták, hogy a munkahelyteremtésre kell összpontosítani, és az Autonómia ezt Magyarországon új módon, a helyi cigány közösségekre építve, velük partneri viszonyban és őket többféleképpen segítve igyekezett megvalósítani, abban a reményben, hogy azok egy idő után már nem szorulnak majd külső segítségre.

A kilencvenes években az ország különböző pontjain, döntően kelet-magyarországi falvakban ezernél is több roma kisvállalkozói programot valósítottak meg helyi roma partnerekkel. Seprűkötő üzem, néhány fős varroda, kis falusi vegyesbolt, ólfelújítás sertéstartáshoz és sok minden más – a szabolcsi Nagycserkeszen pedig dinnyével kísérleteztek.

A dinnyézőkről a kilencvenes években Kőszegi Edit és Szuhay Péter dokumentumfilmet is készített. Most, jó 25 évvel később, elmentünk Nagycserkeszre, hogy az egykori szereplőkkel, rokonokkal újranézzük a filmet, és arról beszéljünk, vannak-e hosszú távú hatásai egy ilyen programnak.

Szuhay Péter néprajzkutató, az Autonómia Alapítvány kuratóriumának tagja számos mezőgazdasági mikroprojekt kidolgozásában és beindításában vett részt a kilencvenes években. Nagycserkeszen is ő tartotta a kapcsolatot az ottani roma csoporttal: a földek bérleti díját az alapítvány állta, a többi szükségest kamatmentes kölcsönből tudták megvásárolni a programban részt vevő családok. Nagycserkeszen a romák azelőtt is kötődtek a mezőgazdasághoz, dolgoztak az állami gazdaságban, napszámosként eljártak a környékbeli parasztgazdaságokba. A háztájizással már a Kádár-rendszerben megkezdődött a romák „utóparasztosodása”, és a rendszerváltáskor a paraszti létformának Szuhay szerint még volt vonzereje, így adta magát a gondolat, hogy a mezőgazdaságon keresztül emeljék fel a leszakadó közösségeket.

Voltak olyan települések is, ahol nem mezőgazdasági termelésben, hanem a hagyományos kisipari mesterségek felélesztésében és támogatásában (vályogvetés, téglaégetés, kosár- és seprűfonás) gondolkodtak, mivel ezeknek voltak hagyományai a romák körében – más kérdés, hogy a megélhetést ezek a tevékenységek tudták-e még biztosítani abban az időben. A nagycserkeszihez hasonló programok alapgondolata az volt, hogy ha megfelelő eszközökkel, szakértelemmel és tőkével ruházzák fel a romákat, akkor idővel képesek lesznek önállóan gazdálkodni az alapítvány támogatása nélkül is. Több évtizedes távlatból visszanézve Szuhay ma már azt mondja, nem láthatták előre, hogy az a modell, amit az Autonómia Alapítványnál elképzeltek, nem lesz működőképes.

Kőszegi Edit és Szuhay Péter néprajzkutató beszélget a program résztvevőivel, miután megnézték a róluk készült filmet – Fotó: Ajpek Orsi / Telex
Kőszegi Edit és Szuhay Péter néprajzkutató beszélget a program résztvevőivel, miután megnézték a róluk készült filmet – Fotó: Ajpek Orsi / Telex

A háromgömbös fagyi

Balogh János egyike volt azoknak, akik 1993-ban belevágtak a dinnyézésbe. Számára sem volt idegen a mezőgazdaság, már az apja is dinnyetermesztéssel foglalkozott. „Ehhez értettünk, ezt csináltuk” – mondja, amikor most, közel harminc év után, Nagycserkeszen azt tudakoljuk, mi volt a hatása a programnak. A dinnyézőkről a kilencvenes években készült egy 40 perces dokumentumfilm is, amit most az egykori szereplőkkel, rokonokkal nézünk újra. János úgy meséli, hogy azok kaptak akkor lehetőséget, akik mertek vállalkozni, nem féltek a munkától. A program azonban komoly feszültséget generált a nagycserkeszi romák között, többen sérelmezték, hogy miért csak öt család kapott lehetőséget.

„Azt hitték, hogy milliókat kaptunk, csak azzal nem voltak tisztában, hogy a kölcsönt vissza is kellett fizetni.”

A konfliktus odáig fajult, hogy Balogh Miklós két év után lemondott, nem sokkal később pedig infarktust kapott, és kórházba került. Akkor sem voltak összetartók a romák, de mióta nehezebb lett az élet, ez még inkább így van, véli János.

A filmben János is mesél az életéről, hogy a rendszerváltás környékén elvesztette a munkáját az állami gazdaságnál, utána egyik munkahelyről a másikra ment. Ekkor jött az autonómiás lehetőség. „Szeretnék jobban élni” – anno így foglalta össze Szuhayéknak, miért kezdett bele a dinnyézésbe, ez a mondat lett végül a film címe is. Balogh János szerint neki és a családjának ez össze is jött, a kamionozás mellett a dinnyéből annyi pluszjövedelemhez jutott, hogy olyan dolgokat is megengedhettek maguknak, amiket addig nem. „Csak egy példa, a gyerekeimnek nem egygömbös fagyit vettem, hármat, ki tudtunk menni hétvégén a strandra.”

Balogh János még évekig dinnyézett a program után, de az időjárás és a piac keresztbe tett nekik – Fotó: Ajpek Orsi / Telex
Balogh János még évekig dinnyézett a program után, de az időjárás és a piac keresztbe tett nekik – Fotó: Ajpek Orsi / Telex

A program 1995-ben befejeződött, de ők még közel tíz évig dinnyéztek a feleségével, lett annyi tőkéjük, hogy földet béreljenek, és saját erőből folytassák a termelést. Idővel ez egyre kevésbé érte meg, ki voltak szolgáltatva az időjárásnak, az importdinnyének, a hipermarketeknek. Az utolsó évben egy nagyobb esőzés az egész termést elvitte, annyi esett, hogy a dinnyék a víz tetején úsztak. Akkor döntötték el, hogy befejezik.

Keveseknek sikerült

Balogh Zsolt családja sem gazdagodott meg a dinnyézésből, de egy kicsivel jobban éltek utána, még úgy is nyereségük volt, hogy vissza kellett fizetniük a kölcsönt, mesélte. Szerinte annak a pár roma családnak javult a helyzete, akik bekerültek a programba, a többiek sorsán nem nagyon változtatott, hogy volt ez a lehetőség. A családból már csak ő dinnyézik, egy hektár földje van, az udvaron felállított fóliasátorban neveli a palántákat. Tavaly mínuszban zárták az évet, olyan rossz volt a termés, de jó évben, ha normális áron tudják eladni a dinnyét, 500 ezer forintot is meg tudnak keresni, ami a közmunkásfizetéshez képest hatalmas összeg.

A dinnyézés adott egy lökést néhány családnak, de csak keveseknek sikerült kiemelkedni a szegénységből. Volt egy időszak, amikor jó volt Nagycserkeszre visszamenni, mert azt érezték, hogy a programnak köszönhetően történt valami: többen is kedvet kaptak a gazdálkodáshoz, mert látták, hogy van értelme – teszi hozzá Kőszegi Edit, a film rendezője. „Saját dohányból tekerték a cigarettát, hozták a nagy dinnyéket, és olyan büszkék voltak, hogy jó volt hallgatni őket. Aztán egyszer csak vége lett ennek.”

Balogh Zsolt (balra) családja az Autonómia Alapítvány programjában kezdett el dinnyézni, a mai napig termesztik a gyümölcsöt – Fotó: Ajpek Orsi / Telex
Balogh Zsolt (balra) családja az Autonómia Alapítvány programjában kezdett el dinnyézni, a mai napig termesztik a gyümölcsöt – Fotó: Ajpek Orsi / Telex

Szuhay annak ellenére sem tartja kudarcnak a programot, hogy nem sikerült mélyreható változást elérni. De ez nem csak Nagycserkeszre igaz, a programok nyomon követése során a legtöbb településen az látszott, hogy kevesen profitáltak belőlük: nem annyira a leszakadó, gazdaságilag ellehetetlenült családok biztosabb megélhetését segítették, mint inkább egy helyi etnikai elitet erősítenek meg. A néprajzkutató szerint a program érdeme ugyanakkor, hogy rámutatott: sokkal komolyabb állami beavatkozásokra lenne szükség a leszakadóban lévő legszegényebb réteg felemeléséhez.

Egy innovációs műhely az összefogásért

A kilencvenes évek programjainak az volt az egyik tanulsága, hogy szükség van valódi aktivizmust gyakorló roma civil önszerveződésekre, melyek erősítik a demokratikus attitűdöket is.

A nagycserkeszihez hasonló programokban ugyanis gyakran inkább csak a helyi roma vezetők pozíciója erősödött meg. Ezt utólag is élesen bírálja Horváth Aladár, a Phralipe és a Roma Polgárjogi Alapítvány korábbi vezetője. Szerinte ezek a programok kis „gyutacspénzek” voltak, amikkel nem is lehetett komolyabb eredményeket elérni. „Indiában talán működik, hogy a szegények bankja ad 200 rúpiát, amiből valaki az utcán sütöget és árul, de Magyarországon ez harmadik világbeli struktúrákat erősített meg” – mondja.

„Bíró András új vajdákat képezett. Ezek a programok akaratlanul is kívülről támogatták a gyarmatosítást. Autonómia helyett ebből kiszolgáltatottság lett”

– foglalta össze nekünk a kritikáit Horváth Aladár, azt hangsúlyozva, hogy szerencsésebb lett volna valódi önigazgatásra képes roma polgárjogi szervezeteket támogatni.

A problémát az alapítványnál is látták. „Mi is éreztük, hogy a helyi főnököket erősítjük meg. Nem vagyunk minden támogatott projektünk vezetőjének későbbi karrierjére büszkék” – mondja önkritikusan Csongor Anna, az Autonómia Alapítvány korábbi vezetője, a kuratórium elnöke. „Ezeknek a közösségeknek a demokráciadeficit volt a legkisebb problémája, élni kellett. Magukhoz térniük a rendszerváltás sokkjából. Ez egy erős ellentmondás. Nem a közösségi szolidaritás volt a fókuszban, hanem az, hogy ők és a családjuk hogy fognak lehetőséghez jutni.”

Horváth Aladár, a Phralipe és a Roma Polgárjogi Alapítvány korábbi vezetője – Fotó: Bődey János / Telex
Horváth Aladár, a Phralipe és a Roma Polgárjogi Alapítvány korábbi vezetője – Fotó: Bődey János / Telex

Kell egy új generáció

A problémát az alapítvány többféleképpen igyekezett kezelni, és fokozatosan a fókusz is máshová került. Csongor Anna azután lett az Autonómia vezetője, hogy Bíró András 1995-ben távozott az alapítványtól. Az alapítvány a sok kis jövedelemgeneráló mikroprogram helyett ezután léptéket váltott: jellemzően nagyobb projekteket valósított meg, és közben reagálniuk kellett arra is, hogy a társadalmi-politikai környezet és a finanszírozás is megváltozott.

A korábban meghatározó amerikai magánalapítványok az uniós csatlakozás közeledtével kivonultak az országból, helyettük bejöttek előbb a Phare Access, majd az uniós pályázati források. Ez ugyan új pénzügyi lehetőségeket jelentett a hazai civil szektornak, de ennek megvolt az ára: az a fajta, az EU-s projektekre többé-kevésbé ma is jellemző túlbürokratizáltság, ami nagyon gúzsba köti a szervezeteket. Az olyan komplex társadalmi projekteknél, mint a roma fejlesztés, ahol a helyi körülmények alakulása sokszor előre nem kiszámítható, ez gyakran életidegen, és a gyakorlatban azzal a fajta „indikátorkényszerrel” jár, ami nem annyira a tényleges társadalmi hasznosulást, hanem a lefektetett indikátorok igazolható teljesülését várja el. Az adminisztratív terhek a sikeres programoknál elengedhetetlen rugalmasságot nehezítik meg, ráadásul ezek miatt éppen a kisebb, helyben működő szervezeteknek nem lesz sok esélye önállóan indulni a pályázatokon.

Az Autonómia Alapítvány ezért is tette prioritássá a civil fejlesztő tevékenységét: partnerként, koordinátorként, pályázatkezelőként segíteni a kisebb kapacitásokkal rendelkező hazai szervezeteket, azzal a meggyőződéssel, hogy egy új generációt kell életre segíteni, melynek tagjai már tudatosabban vállalnak fel szerepeket, és értékalapon állva kezdeményeznek a közösség érdekében. Az Autonómia mindig egyfajta innovációs és civil hub is volt, akik sok szervezettel együttműködve, komoly tereptapasztalattal a hátuk mögött, saját hibáikból is tanulva dolgoztak azon, hogy hogyan lehet egyenlőségelvű integrációs modelleket megvalósítani, miközben végig arra törekedtek, hogy a projektjeik fókuszában az együttműködés és a képessé tevés álljon. A folyamatos kihívásokat elemezve az elmúlt évtizedekben több területen, az oktatás, szakképzés, foglalkoztatás, lakhatás, civil-, pénzügyi és közösségfejlesztés területén tettek le innovatív megoldási javaslatokat.

Az alapítvány így foglalja össze három percben, hogy miben hisznek és dolgoznak:

A demokratikus attitűdöt, az összefogáson és együttműködésen alapuló problémamegoldást az alapítvány igyekszik a nagyobb projektek mellett kisebb, de több helyen alkalmazható módszerekkel is fejleszteni. Ez azért is fontos, mert tapasztalataik szerint sok segíteni szándékozó szervezet részéről ma is a feltétel nélküli segélyezés, adománycsomagok kiosztása dominál, amivel bent tartják a családokat abban a segített szerepben, amibe generációk alatt beleszorultak. A mindennapi anyagi problémákkal küszködő, segélyekre kondicionált családok pedig csak legyintenek, bármivel is jelentkezik náluk egy fejlesztésben, kiútban, képessé tevésben gondolkodó szereplő.

Van-e élet az uzsorán túl?

Erre a kihívásra igyekeznek választ adni az alapítvány pénzügyi fejlesztő módszerei is. Miért fogy el a pénz, lehet-e mégis spórolni, milyen megoldások vannak a családi és gyorskölcsönön vagy az uzsorán túl? Az egyik módszer, melynek talán demokratikus attitűdöt fejlesztő hatása is lehet, a közösségi önsegélyező pénztár. Azok, akik pár száz forintot be tudnak tenni egy közös kasszába havonta, kis idő alatt pár tízezres közös tőkét tudnak hizlalni. Amikor már elég nagy a keret, azok, akik megszorulnak, kölcsönt vehetnek fel, amit részletekben fizetnek vissza. Azt, hogy ki mennyi kölcsönt vett fel, hol áll a visszafizetéssel, egy „könyvelő” vezeti, a pénzes kassza egy második, a kassza kulcsa egy harmadik szereplőnél van.

A működés feltétele a bizalom, a rendszeres, heti, kétheti gyűlések, amikor a csoporttagok összejönnek, közösen kinyitják a kasszát, és átnézik, összevetik a könyveléssel. Ezt a folyamatot segíti az alapítvány munkatársa, ő is befizet, részese a saját banknak. A csoporttalálkozókon jelezhetik a tagok, ha kölcsönre van szükségük, arról pedig, hogy ki kapjon kölcsönt, szavaznak. A felelősségvállalás, a mérlegelés, a döntéshozatal fejleszti az együttműködési készségeket, avagy a demokratikus döntéshozatalt. Ha minden jól megy, egy idő után a csoport elkezd elemelkedni az egyéni szintről, tagjai a közösséget foglalkoztató ügyeket, ötleteket, megoldásokat vetnek fel, kezdeményezővé válnak.

De az Autonómia Alapítvány idővel pályázatkezelőként maga is „pénzosztó” lett, jelentős összegeket pályáztattak civil szervezetek számára. Ők továbbra is az amerikai magánfilantrópia méltányosabbnak érzett támogatáskezelési gyakorlatát próbálják követni, vagyis a magyar és az EU-s gyakorlattal szemben a hatásorientált, kevésbé papíralapú működésre törekednek. Horizontális kapcsolatot tartanak fenn a támogatottakkal, könnyen hozzáférhető szolgáltatásokkal segítik már azokat is, akik pályázni szeretnének hozzájuk, és a papír helyett végig a személyes kapcsolatra helyezik a hangsúlyt.

Az első CAF (Comunidades Autofinanciadas), azaz önfinanszírozó csoport megalakulása – Fotók: Autonómia Alapítvány
Az első CAF (Comunidades Autofinanciadas), azaz önfinanszírozó csoport megalakulása – Fotók: Autonómia Alapítvány

A pályázatokat kezelők világában még ma is ritka, hogy a támogató, mielőtt döntene a támogatásról, meglátogatja a pályázót, vagy hogy a megvalósítás során érdeklődést mutat a projekt menete iránt. Az Autonómiánál ez a kezdetektől bevett gyakorlat, ennek is tudják be azt a magas visszafizetési arányt, amit már a kilencvenes években sikerült elérni. A finanszírozást kapott projekteket közös vállalkozásnak tekintik, azokat folyamatos figyelemmel kísérik az ötlettől a zárásig.

Hasonlóan fontosnak tartják a roma értelmiségképzést is. Az új típusú roma civil önszerveződések erősítésére az alapítvány a 2000-es évek elején Pakiv néven nemzetközi programot indított. Ennek keretében román, szlovák, bolgár és magyar huszonéves roma fiatalok vettek részt intenzív vezetői és közösségfejlesztői képzésben, angolul tanultak Budapesten és Angliában, majd non-profit menedzsmentet, projekttervezést, kommunikációt, szervezetfejlesztési és közösségszervezési módszereket fél éven át egy dániai népfőiskolán. Ezek után a csoport hónapokat töltött el a négy posztszocialista országban, roma integrációs kezdeményezésekkel ismerkedtek, arra készülve, hogy ők is szerepet vállaljanak roma integrációs programokban.

A program hatására a saját elképzelésekkel rendelkező roma civil szervezeti aktivisták új generációja jelent meg, és többen komoly karriert futottak be közülük – a magyar résztvevők közül volt, aki később roma integrációért felelős miniszteri biztos lett (Daróczi Gábor), más minisztériumi szakértő, Dikh TV-s műsorvezető vagy éppen a nemzetközi European Roma Rights Center női jogi programjának vezetője lett.

Cigányok az éterben

Az alapítvány már a kilencvenes évek elején fontosnak tartotta a roma média támogatását. Voltak médiaképzéseik és érzékenyítő tréningjeik, osztottak újságírói Tolerancia-díjakat, de leginkább egy új, roma rádiótól várták az áttörést a cigány nyilvánosság megszületésében. A tévé túl drága és sok egyéb is kell hozzá, egy rádió ahhoz képest könnyebben elindítható, és joggal lehetett feltételezni, hogy komoly igény van rá a romák között. Az Autonómia kuratóriuma ezért már 1992-ben megfinanszírozta egy roma rádió előkészületeit, sőt stúdióberendezéseket is vásárolt. Miután egy nemzetközi program részeként Bulgáriában, Szlovákiában, Romániában is alakultak roma rádiószerkesztőségek, Magyarországon is megszólalt a Roma rádió kísérleti adása a Szigeten. 1998-ban aztán Kerényi György főszerkesztő vezetésével megalakult a Rádió C, amelynek az alaptőkéjét az Autonómia adta.

2001-ben végül hosszas huzavona után, a kritikák szerint az uniós csatlakozási elvárásokkal összefüggő politikai hátszéllel a Rádió C elnyerte a 88,8-as frekvenciát, ami szinte azonnal a fővárosi cigányság egyik leghallgatottabb adója lett (vidéken csak interneten lehetett fogni, az pedig akkor még csak keveseknél volt). Közszolgálati, közösségi profillal, de sok szórakoztató tartalommal egyszerre tudott népszerű lenni a romák és a fiatal nem romák között („taxis tekerj a Rádió C-re!”), természetessé téve a többségiek között is a roma médiajelenlétet és roma beszélőket.

Kerényi György főszerkesztő és Choli Daróczi József a Rádió C indulásánál – Fotók: Autonómia Alapítvány
Kerényi György főszerkesztő és Choli Daróczi József a Rádió C indulásánál – Fotók: Autonómia Alapítvány

A folyamatos finanszírozási nehézségekkel küzdő Rádió C végül 2011-ben szűnt meg. Addig azonban nemcsak rádió volt, hanem a romák önazonosságának fontos formálója is. A Teleki téri stúdióban a napi 24 órás adást negyvenen készítették, nagy többségük roma. A roma értelmiségből azonban néhányan kifogásolták, hogy a rádió vezetése nem cigányokból áll. A rádió körüli viták kapcsán az alapítványnál úgy érezték, hogy miközben az új médiának a roma társadalom egésze szempontjából is fontos küldetése van, a vezetését, és tágabban a „pro roma szervezetek” szerepét etnikai alapon próbálják megkérdőjelezni.

Cigányút: etnikai gyanakvás és a cigánypolitika útvesztői

Aroma fejlesztéssel foglalkozó szervezeteket ma is sokszor illetik éles kritikával, gyakran hangzik el, hogy a fehér megmentő szerepében tetszelegnek, vagy hogy a cigányság képviselői feje fölött osztogatnak forrásokat. Szintén fel szokták róni ezeknek a szervezeteknek, hogy miért nem inkább romák dolgoznak a romákért, vagy miért nem alkalmaznak több romát.

Az egyik kritikus, aki szerint az Autonómiához hasonló pro-roma szervezeteknek át kell alakulniuk, Suha Niki jogász, antidiszkriminációs szakértő, az Ame Panzh informális roma aktivista csoport alapítója és tagja – őket mostanában az új típusú identitáspolitika magyarországi roma képviselőiként szokás számontartani.

„Gondoljunk bele, mi lenne, ha a feminista és nőjogi szervezeteket férfiak vezetnék, mondván, nekik nagyobb a networkingjük és amúgy is, a nők ne akarják már háttérbe szorítani a feminista férfiakat nemi alapon, hiszen éppen értük vannak és dolgoznak” – hoz egy példát arra, hogy miért nem tartja természetesnek azt az állapotot, amikor nem romák uralják ezt a szférát. „Nem kell átadni a teljes irányítást azonnal, de áldozatot kell hozniuk, és munkába kell állítani a roma szakembereket” – mondja –, ha ugyanis nem romák vezetik a romákról szóló civil kezdeményezéseket, mindig egy „ők megmondják, hogy nekik mit és hogyan kellene csinálni” tematika fog kirajzolódni, ahol „a többséghez tartozók a megmentők, a segítettek pedig örök áldozatok maradnak”. Az Autonómia Alapítvány a problémát relevánsnak tartja, de nem szeretnének etnikai alapon méricskélni, elsősorban nem származás alapján döntenek a munkatársaikról.

Suha Niki korábban két évig ösztöndíjasként dolgozott az Autonómia Alapítvány borsodi projektjeiben, de úgy érzi, hogy ezekből a helyi közösségek nem profitáltak eleget, és a projektek legfeljebb néhány évvel élik túl a támogatási időszakot. Hogy akkor mi lenne a valódi feladata ezeknek az alapítványoknak és más civileknek? Szerinte leginkább a roma szervezetek financiális biztonságához kellene hozzájárulniuk, valamint a többség bevonásán kellene dolgozniuk: érzékenyítés, az esélyegyenlőség promotálása, hogy például egy településen „a gádzsók ne másodkézből tudjanak meg félinformációkat a helyi roma közösségnek célzott programokról”, hanem legyenek jól informáltak már a kezdetektől.

Közmunka alapú társadalom

Bíró András, az Autonómiából már 25 éve kiszállt alapító szerint az olyan külső segítők, mint az alapítvány is, csak kezdeményezők, a fejlesztés elősegítői lehetnek, de egy meghatározó változás csak belülről, a cigány társadalomból indulhat ki. Erre alkalmas, erős roma mozgalom azonban a rendszerváltás óta eltelt harminc évben nem jött létre.

A roma- és szegénypolitika 2010 után a foglalkoztatás növelésére, mindenekelőtt a közmunkára épült, miközben a család- és adópolitikának a középosztály lett a fő kedvezményezettje. A kormány 2011-es Nemzeti Társadalmi Felzárkózási Stratégiája tízéves távlatban határozta meg a szegénységben élők, köztük a romák integrációjának irányait. A stratégia statisztikai mutatói a következő években javultak, a mélyszegénységben élők relatív helyzete azonban a Tárki minisztériumi megbízásból készített, a 2009−2017-es évekről szóló értékelése szerint nem sokat változott. „Bár vannak pozitív példák, de összességében nem sikerült megállítani a területi leszakadást, sőt, a korábban felzárkózó területek is lejjebb csúsztak”.

Egy helyi férfi nézni, ahogyan a közmunkások dolgoznak Érpatak egyik utcájában 2013-ban – Fotó: Balázs Attila / MTI
Egy helyi férfi nézni, ahogyan a közmunkások dolgoznak Érpatak egyik utcájában 2013-ban – Fotó: Balázs Attila / MTI

Korábban, 2010 előtt hasonlóan kevés eredményt hozott a 33 Leghátrányosabb Helyzetű Kistérség programja. A 2010-es években a legszegényebbek anyagi életkörülményei egy U alakú trendet követve előbb romló, majd javuló tendenciát követtek, „a felzárkóztatás kulcsfontosságú területén, az oktatásban, azonban javulás nem történt”, sem a kompetenciaeredményekben, sem a gyerekek felzárkózásában. Az oktatáspolitikában miniszteri szinten támogatták a roma gyerekek elkülönítő oktatását jelentő „szeretetteljes szegregációt”, vagyis hogy bizonyos egyházi intézmények csakis cigány gyerekeket oktassanak, ahelyett, hogy a gyerekek vegyes iskolákba járhassanak, míg a romák foglalkoztatása a közmunka miatt nőtt jelentősen, négy év alatt 26-ról 45 százalékra.

A KSH adatai szerint minden harmadik roma foglalkoztatott közmunkán van, annak ellenére, hogy a kormányzati koncepció a közfoglalkoztatást átmenetiként kommunikálta, ahonnan majd az érintettek továbbléphetnek a nyílt munkaerőpiacra. Ez csupán elképzelés maradt, több kutatás is rámutatott, hogy a közfoglalkoztatásból minimális a mobilitás a piaci foglalkoztatás felé. A hivatalos statisztikák alapján a romák háromnegyede, míg a nem romák negyede él szegénységben vagy kirekesztettségben. Az iskolakötelezettség korhatárának leszállítása 16 évre tovább rontotta a roma fiatalok kilátásait, nőtt azok aránya, akik legfeljebb a nyolc általánost járták ki.

Megpróbálnak összefogni a civilek

Az Autonómia Alapítvány korábban is megpróbálta a szakmai tapasztalatát és módszereit felkínálni a mindenkori kormányzatnak, erre azonban általában kevés igény mutatkozott. A politika hol nem tudta, hol nem akarta integrálni a civil szféra működőképes modelljeit, de az utóbbi években már az önkormányzati szférában is sokkal kevesebb a kooperációs készség, a centralizáció miatt a polgármesterek keze meg van kötve, és a pályázati együttműködések sem feltétlenül helyben dőlnek el. Az alapítvány azonban most is igyekszik a tapasztalataival segíteni a szakpolitikát, és a nyilvános térben is határozottabban jeleníti meg az álláspontját.

Ebbe illeszkedett, hogy idén tavasszal az Autonómia Alapítvány kezdeményezésére több roma integrációval foglalkozó civil szervezet közösen fordult a kormányhoz, hogy egy szakmai elemzésben bírálja a Felzárkozó Települések (FeTe) nevű állami óriásprogramot, melyben régóta nem látott mennyiségű pénzt terveznek elkölteni a legszegényebb 300 település felzárkóztatására.

Biztos Kezdet Gyerekház Tiszabőn, a Felzàrkózó Települések program egyik helyszínén – Fotó: Bődey János / Telex
Biztos Kezdet Gyerekház Tiszabőn, a Felzàrkózó Települések program egyik helyszínén – Fotó: Bődey János / Telex

A 2019-ben indult FeTe Vecsei Miklós miniszteri biztos, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke alá tartozik. Az egész program a Málta Jelenlét-programjának a mintájára jött létre, gyakorlatilag annak az állami szintre emelése. A leghátrányosabb helyzetű, többségében roma többségű 300 faluban alacsony színvonalú az oktatás, a szociális és egészségügyi alapszolgáltatás, és nagyrészt csak közmunka van. A kormány eddig 16 milliárdot adott a FeTe-re, ehhez jött volna az EU-s helyreállítási alapból lehívni kívánt 220 milliárd forint. Mivel a kormány végül nem kérte a 3300 milliárdos kedvezményes hitelt, ebből végül csak 77,5 milliárd lett, de ez még így is több, mint amennyit az elmúlt években telepszámolási programokra költöttek.

Vecsei Miklós a FeTe nagy előnyének tartja, hogy a korábbi operatív programokkal szemben rugalmasan tudják felhasználni a forrásokat. A program megítélése azonban igencsak ellentmondásos szakmai körökben, aminek részben a megvalósító szervezetek kívülről átláthatatlan kiválasztása az oka – a Máltai Szeretetszolgálat ugyanis az állami programban helyi partnerszervezetekkel működik együtt, és ezek szinte kizárólag egyházi kötődésű szervezetek.

„A Málta a királycsináló” – mondja Nun András, az Autonómia Alapítvány igazgatója a kiválasztási folyamatra utalva. Közös elemzésükben a roma és pro-roma szervezetek többek között azt kifogásolták, hogy ezeket a megvalósító szervezeteket nem nyílt pályázat útján jelölték ki, és átláthatatlan, hogy mi alapján osztják szét a településeket. A kritika annak is szól, hogy a programban nem adnak esélyt más ötleteknek, innovációnak, kizárólag a Málta módszertana érvényesül, miközben annak eredményessége szerintük nem igazolt. Ezek a feladatok ugyanakkor elvileg a szociális ellátórendszer feladatai lennének, a szakpolitikailag összehangolt ágazati (oktatás, szociális ágazat, egészségügy) politika azonban továbbra is hiányzik, a szociális szféra dolgozói pedig bruttó 200-230 ezer forint körül keresnek, kevesebbet, mint egy bolti eladó.

„Vannak előnyei is a FeTe-nek: jól céloz, oda irányul, ahol valóban probléma van, hosszú távban és sokrétű fejlesztésben gondolkodik, ezek pozitívumok. Más szempontból azonban mi és a kritikát megfogalmazó többi roma és pro-roma szervezet nem tud azonosulni vele, tévedésnek tartja” – mondja Nun András, mert „a program nem kezd semmit a szegregációval, párhuzamos intézményrendszert épít ki, ahelyett, hogy az alapszolgáltatókat fejlesztené, és átláthatatlan, számonkérhetetlen, miközben irdatlan pénzeket használ”.

Nun András, az Autonómia Alapítvány igazgatója – Fotó: Bődey János / Telex
Nun András, az Autonómia Alapítvány igazgatója – Fotó: Bődey János / Telex

A korábbiakhoz képest jelentős, koncentráltan elkölteni kívánt milliárdok egy átgondolt programban jó lehetőséget jelentenének, hogy harminc évvel a rendszerváltás után végre történjen valami a roma fejlesztésben. A kormányzati programban azonban az a kimenetel is benne van, hogy az állam a lecsúszó rétegek problémáit nagyrészt átadja az egyházi szervezeteknek, és a szakemberhiány, a szakmai konszenzus hiánya és az ideológiai konfliktusok miatt legfeljebb csak remélni lehet, hogy később nem egy újabb elmulasztott lehetőségként fogunk gondolni erre az újabb nekirugaszkodásra. Fontos lenne eldönteni, hogy a roma társadalmat csak pacifikálni szeretnék a beavatkozásokkal, vagy valóban integrálni is, és ehhez mennyire lesz partner a társadalom.

Az Autonómia Alapítványt alapító Bíró András így értékeli 2021-ben az elmúlt harminc évet:

Ez a cikk az Autonómia Alapítvány támogatásával készült.

A téma érzékenysége miatt ebben a cikkben nem jelenítünk meg reklámokat.

Kedvenceink