Közülük kerülhet ki 2026 irodalmi Nobel-díjasa

Október 8-án 13 órakor, ahogy minden évben jó ideje, kinyílik a Svéd Akadémia díszes termének fehérre festett, arannyal futtatott ajtaja, és egy komor ember lép a kristálycsillárok alá, hogy az enteriőrhöz passzoló mappájából felolvasson egy nevet, 2026 irodalmi Nobel-díjasáét, aztán röviden méltassa az érdemeit. Egyelőre nagyon kevesen tudják biztosan, hogy az illető kicsoda, így természetesen sötétben tapogatózunk mi is. A kitüntetést tavaly elnyerő Krasznahorkai László nemrég az ELTE-n azt mesélte, hogy számára csak szűk egy órával a tavalyi ceremónia előtt derült ki, hogy 2025-ben látnoki erejű műveiért, amelyek az apokaliptikus terror közepette is képesek megmutatni a művészet erejét, neki ítélték oda az elismerést.

Hogyan lesz valaki irodalmi Nobel-díjas?

Csütörtök kora délutánig tehát az idei év kitüntetettjével együtt mi is csak találgathatunk. Mielőtt azonban elárulnánk, kik lehetnek szerintünk a befutók, érdemes röviden megismerni a kiválasztás folyamatát. A Svéd Akadémia alapszabálya értelmében

• a Svéd Akadémiát, valamint a felépítésüket és célkitűzéseiket tekintve ahhoz hasonló akadémiákat, intézményeket és társaságok tagjait,
• egyetemek és főiskolák irodalom- és nyelvészprofesszorait,
• korábbi irodalmi Nobel-díjasokat,
• illetve a saját országuk irodalmi életét reprezentáló írószövetségek vezető tisztviselőit illeti meg az irodalmi Nobel-díjra vonatkozó jelölések benyújtásának joga.

Noha a fentiekből következően előfordulhatna ilyen, fontos szabály, hogy saját magát nem jelölheti senki sem.

A 2026-os év jelöltállítási folyamata tavaly szeptemberben vette kezdetét, a Nobel-bizottság akkor küldte ki ugyanis több száz magánszemélynek és szervezetnek a hivatalos űrlapokat, amelyeket január 31-ig kellett kitölteni. A testület ezek mentén terjesztette a Svéd Akadémia elé a hozzájuk érkezett érvényes jelöléseket. Áprilisra 15-20 névre szűkült a lista, májusban pedig már csak a 2026-os irodalmi Nobel öt fő várományosának neve szerepelt egy szupertitkos dokumentumban. Az akadémia tagjai a nyár folyamán olvasták el a végső jelöltek köteteit, a Nobel-bizottság pedig ezalatt áttekintő jelentéseket készített nekik, amelyek összefoglalják az adott szerzők munkásságának legfontosabb mérföldköveit. Szeptemberben az akadémia tagjai összeültek, hogy tanácskozzanak egy nagyot. Ők mostanra alighanem tudják már a nevet, így aztán felteszem, hosszúra nyílik akkor a csend, amikor Stockholm valamelyik népszerű kávézójának mélyén 2026 irodalmi Nobel-díjasának kilétéről faggatja valamelyiküket az irodalom szakos unokaöccsük vagy unokahúguk.

A rocksztár külsejű európai férfiak ideje lejárt?

1901 óta adnak át irodalmi Nobel-díjakat, ezeknek eddig összesen 122 szerző örülhetett (hét alkalommal nem osztották ki, négyszer pedig megosztva ítélték oda a kitüntetést). Bő százhúsz év alatt lényegesen csekélyebb számú nőt díjazott a Svéd Akadémia. A mindössze 18 női kitüntetett fele ráadásul az ezredforduló után vehette át az elismerést. Elfriede Jelinek 2004-ben, Doris Lessing 2007-ben, Herta Müller 2009-ben, Alice Munro 2013-ban, Szvetlana Alekszijevics 2015-ben, Olga Tokarczuk 2018-ban, Louise Glück 2020-ban, Annie Ernaux 2022-ben, Han Kang pedig 2024-ben lett Nobel-díjas. A 2020-as évek eddigi mintázata női szerzőt valószínűsít tehát.

És mivel 2023-ban a norvég Jon Fosse, tavaly pedig Krasznahorkai László kapta a 12 millió svéd koronával, vagyis mintegy 390 millió forinttal járó kitüntetést, és bár tényleg nem tudhatunk semmi biztosat, annak van talán a legkisebb valószínűsége, hogy az irodalmi Nobel-díjat ismét egy rocksztárkülsejű európai férfinak ítéli az akadémia. E szerint a logika szerint magam sem Mircea Cărtărescura, sem pedig Norman Maneára nem tennék nagyobb összeget.

Rejtőzködő, messzi férfiak?

Ha a svédeknek van humoruk, és úgy vannak vele, hogy egyszer már bejött, hogy Krasznahorkai László beszél a ceremónián, az amerikai posztmodern rejtőzködő, agg mesterét, Thomas Pynchont is kitüntethetik. A 89 éves Pynchonhoz ugyanis, aki nem vállal nyilvános fellépéseket, és egy régi, középiskolai csoportképről kiragadott portrén kívül fénykép sem igazán készült róla az elmúlt hét évtized során, Krasznahorkai köztudottan közel áll. A díjátadót követő banketten elmondott beszédében a magyar író szeretett barátjaként hivatkozott a Long Islanden született szerzőre, akinek mint mondta, mély hálával tartozik.

A Paul Thomas Anderson által előszeretettel megfilmesített mester számos műve olvasható magyarul. A 49-es tétel kiáltása, a Beépített hiba, a Súlyszivárvány és a Kísérleti fázis után idén tavasszal az eddigi legvaskosabb Pynchon-kötet, az Ellenfényben is megjelent idehaza. Greskovits Endre pedig az angolul tavaly kijött Shadow Ticket fordításán dolgozik. Pynchon bár nem lép a nyilvánosság elé soha, a Simpson családtól a Tőrbe ejtve című krimivígjátékig a popkultúrában komoly lenyomatot hagyott, és amint az 1749 összeállításából kiderül, elképesztő méretű online rajongótábora van. Az említett cikkben az áll, 2006-ban, az Against the Day megjelenésével indult el a szerző életművére koncentráló Pynchon Wiki. A Pynchon in Public podcast 2013-tól sugároz adásokat, és létrehozói kezdeményezésére 2011 óta tartják meg a világ különböző pontjain az International Pynchon in Public Dayt május 8-án, a reddites Pynchon-közösségnek pedig több mint 16 ezer tagja van.

A Ladbrokes nevű brit fogadóiroda 16/1-re teszi Pynchon Nobel-díjának esélyeit, épp annyira, mint tavaly, és épp annyira, mint az ausztrál Gerald Murnane győzelmi kilátásait. Az 1939-ben született Murnane 14 kötetet jelentetett meg 1974 és 2021 között. Ezek közül az 1982-es The Plains a legismertebb, amely Rakovszky Zsuzsa fordításában 2012 óta Puszták címmel magyarul is olvasható, és amelyet Illyés Gyula Puszták népe című műve inspirált. A Svéd Akadémia abból a szempontból gondban lenne Murnane-nel is, hogy az író eddig még sosem hagyta el Ausztráliát, és Victoria állam határain kívül is csak ritkán merészkedett, a helyi emigráns közösség tagjainak segítségével viszont egész jól megtanult magyarul. Illyés Gyula mellett Marcel Proust, Emily Brontë, William Carlos Williams és Thomas Hardy műveiért rajong, sosem ült viszont repülőn, nem használ számítógépet, a legritkább esetben vesz részt felolvasásokon, lassan áradó, lebilincselő prózája viszont az ausztrál néplélek legmélyebb rétegeit tárja az olvasók elé.

A bűn, a gyász, a humor és a düh könyvei

A Ladbrokes hosszúlistáján egy másik ausztrál is szerepel. A 83 éves Helen Garner Murnane-hez hasonlóan Victoria államban született, és fikciós, illetve nem fikciós műveiért egyaránt számos rangos díjat kapott. Garner előszeretettel építi be a szépirodalmi munkáiba a saját élményeit, amikor pedig non-fictiont ír, szívesen elmélkedik a szépírás teoretikus kérdéseiről. Legfontosabb témái között említhetjük a függőséget, a veszteséget, az öregedést, a gyászt és a halált, de ne higgyük, hogy éjfeketék a könyvei, ugyanis a humora sem akármilyen. A vendégszoba és A fájdalom háza olvasható tőle magyarul. Előbbi a végstádiumú betegséggel küzdő baráttal töltött időről mesél, utóbbi pedig egy egész Ausztráliát megrázó bírósági tárgyalásról szóló tudósítás, ami nemcsak a bűnről és az ártatlanságról, de az igazságszolgáltatásról, a leírt és a kimondott szavak hiteléről és az elbeszélés nehézségeiről is beszél. A fájdalom házának nálam kétségkívül az év legfontosabb olvasmányai között a helye, úgyhogy 2014 Ned Kelly-díja, amit évről évre a legjobb ausztrál krimi- és true crime szerzőnek ítélnek oda, és amit Garner ezért a kötetéért kapott, szerintem kétségkívül jó helyre került.

A Ladbrokes egyaránt 20/1-es oddsszal emlegeti Cristina Rivera Garzát, Lídia Jorgét, Ljudmila Ulickaját és Margaret Atwoodot. A mexikói Rivera Garza írásművészete abban mindenképpen hasonlít Garnerére, hogy alkotásaiban és tudományos munkáiban összeolvadnak a történelem és a fikció síkjai, valamint a költészet, a próza és az esszé elemei, továbbá hogy a bűn természetrajza elementáris témát jelent neki is. Rivera Garza Liliana legyőzhetetlen nyara című, magyarul a Sonora gondozásában megjelent kötete kétségkívül felkavaró és zavarba ejtő olvasmány. A szerző az 1990-ben meggyilkolt testvére utolsó évét mutatja be, de nemcsak ezt az ügyet göngyölíti fel, hanem a bürokrácia útvesztőire, a patriarchális politikai játszmákra, valamint az emlékezet útvesztőire is rámutat, azt is meggyőzően bizonyítja továbbá mindezeken felül, hogy miként roncsolja a normalizált erőszak a társadalom szövetét. A memoár és önéletrajz kategóriában Pulitzer-díjjal kitüntetett kötet profin egyensúlyoz a true crime és az autofikció között. Rivera Garza szavakból emel benne a testvérének emlékhelyet, és ahogy korábban írtam, „bár a szerző húgának meggyilkolása körül gravitál a szöveg, megismerhető belőle a szeretet természetrajza, és arra is rávilágít, hogy a gyász sohasem jelent magányt”.

Nőtörténetek, az elnyomottak hangja és feminista sci-fik

A 80 éves Lídia Jorge idén két fontos elismerést már megkapott. Egyfelől a portugál nyelven alkotók legnagyobb elismerését, a Camões-díjat, másrészt ő lett az Osztrák Állami Díj az európai irodalomért kitüntetettje is. Utóbbi kuratóriuma szerint Jorge „a bizonytalanság birodalmába vezeti az olvasót, ahol semmi sem fenséges vagy szimbolikus, de mindennek jelentősége van”. A portugál irodalom egyik legfontosabb hangjának tartott Jorge nemcsak 13 regényt írt, de több gyerekkönyvet, számos novellát, valamint színdarabokat és esszéket is jegyez. Magyarul A férj címmel jelent meg tőle egy elbeszélésgyűjtemény, amely csupa leány- és asszonysorsokkal foglalkozó írást tartalmaz. A kötetben olvasható írások a női élet fordulópontjait, válságait jelenítik meg, a címadó darabot pedig 2017 májusában, az Irodalom Éjszakája keretében olvasták fel Budapesten magyarul.

Ljudmila Ulickaját és Margaret Atwoodot talán kevésbé kell bemutatni, mert idehaza is jól ismerik az életművüket. Ulickaja viszonylag későn került be az orosz irodalmi életbe, méghozzá amiatt, mert az eredeti szakmájának kényszerűségből hátat kellett fordítania. Genetikusként dolgozott, ám azt követően, hogy kirúgták, mert szamizdat irodalmat terjesztett és olvasott, három éven át a moszkvai Zsidó Színház irodalmi vezetőjének helyetteseként dolgozott, közben pedig elkezdett írni is. Előbb verseket, aztán filmforgatókönyvet, majd pedig prózával próbálkozott. Jellemző a pályájára, hogy Franciaországban előbb jelent meg kötete, mint ahogy Oroszországban elfogadták volna az írásait a folyóiratok. A Szonyecska című kisregény hozta meg számára a sikert. Az említett kötetről írt szövegében épp egy francia kritikus nevezte Ulickaját „szoknyás Csehovnak”, és azóta is így hivatkozik rá számos megjelenésének fülszövege. Maga Ulickaja ezzel kapcsolatban azt mondta, „Csehov nem lenne túl elégedett, ha hallaná, mint ahogy magam sem vagyok az. Ráadásul jól ismerem Csehovot: gyűlölte a nőket.”

Magyarul elsőként a Médea és gyermekei, valamint a Kukockij esetei című regényeivel találkozhattak az olvasók, azóta a Magvetőnél minden fontosabb munkája megjelent. 2009-ben a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége volt, de 2011-ben és 2016-ban is járt Magyarországon az aktuális köteteivel. Műveiben a szovjet állam elnyomásától, a történelem kiszámíthatatlan szeszélyeitől és változásaitól szenvedő kisembereknek ad hangot rendszerint. És bár sosem tért vissza a tudományos pályára, természettudományos szemlélete tetten érhető a prózájában is. 2016-ban azt nyilatkozta a Fideliónak: „Az ember ma pontosan ugyanolyan, mint ahogy azt már több ezer éve leírtak az Odüsszeiában vagy az Iliászban, vagy amilyennek éppen Dante ábrázolta az Isteni színjátékban fél évezreddel ezelőtt. Az ösztönök állandóak, a bűnök ugyanazok, a motivációk egybeesnek. Igazunk lenne tehát, ha azt válaszolnánk, hogy az emberi természet nem változott. Az én életem az emberiség fejlődésének éppen olyan időszakára esett, amikor nagyon rövid idő alatt mentek végbe alapvető változások.”

A Man Booker- és az Arthur C. Clarke‑díjas kanadai Margaret Atwood A szolgálólány meséjének mozgóképes feldolgozásakor lett világhírű. Persze a kritikusok és az olvasók már évtizedekkel előtte tisztában voltak vele, hogy mennyire fontos szerző is ő. Atwood roppant gyorsan ír, és a legváltozatosabb műfajokat lakta be az életműve a tudományos-fantasztikumtól a dél-ontariói rémregényekig, és bár kétségkívül nem a költészet az első, ami Atwoodról eszünkbe jut, jelentősek a mítoszok és tündérmesék inspirálta versei is. Sokan elintézik annyival, hogy a feminista címkét aggatják az életművére, és bár a nemek közötti különbségek kérdése kétségkívül visszatérő témája az írásainak, foglalkoztatja ezenfelül Kanada nemzeti identitása, Észak-Amerika és Európa kapcsolata, kiemelt helyet foglalnak el műveiben az emberi jogok, valamint környezetvédelmi problémák kérdései, ahogy a nőiesség társadalmi felfogása is. Mindezen felül átkozottul szórakoztató blogot vezet.

Ókori példaképek, a nemírók titkos társasága és a klasszikus irodalom csillagai

Sokan egy másik kanadait is emlegetnek az esélyesek között. Anne Carsont a Magvető főszerkesztője, Turi Tímea a következő szavakkal ajánlotta az olvasók figyelmébe: „Szabálytalan is, öntörvényű is, klasszikus tudást is mozgat, de ha egyszer elkapja az olvasót a lendület, nem tudja letenni. Többek között azért is ajánlott olvasmány, mert egy csomó vélt költészeti újítást relativizál: olvassunk Anne Carsont, egyrészt mert gyönyörű, másrészt pedig hogy ne találjuk fel utána a spanyolviaszt.”

„Carson, aki középosztálybeli hivatalnokcsaládban nőtt föl (apja banktisztviselő volt, anyja egy biztosítótársaság titkárnője), és gyerekkorát Ontario állam kisvárosaiban töltötte (apja munkája miatt gyakran költöztek), szinte véletlenül találkozott az antikvitás költészetével – írta Carson Vörös önéletrajza című, Fenyvesi Orsolya által magyarra fordított kötetének utószavában Krusovszky Dénes. – 1965-ben egy hamiltoni bevásárlóközpont könyvesboltjában akadt a kezébe egy kétnyelvű Szapphó-kötet, melyet végiglapozva azonnal az ókori költőnő bűvkörébe került. Egy évvel később pedig végképp megpecsételődött a sorsa, amikor új lakóhelye, Port Hope középiskolájának latintanáráról kiderült, hogy ógörögül is tud, és hajlandó diákjának különórákat adni az ebédszünetben.” Carsont a legtöbben a Vörös önéletrajzáról ismerik. A laza szerkezetű verses regény, melyben a költő görög mitológiai történeteket parafrazeál, azon belül is Gérüón és Héraklész történetét dolgozza fel. A Poetry Foundation szerint Carsonra a görög irodalom mellett legfőbb hatással Szapphó, Simone Weil, Homérosz, Virginia Woolf, Emily Brontë és Thuküdidész hatott.

A Ladbrokes által a legnagyobb esélyként megnevezett kínai Can Xue számára pedig a klasszikus nyugati, valamint az orosz irodalom a legfontosabb. Can Xue a szépírás mellett Shakespeare, Dante, Jorge Luis Borges és Franz Kafka életművével is intenzíven foglalkozott. A művei jellemzően életrajzi ihletésűek, és amint egy interjúban hangsúlyozta, azoknak a legkevésbé sincsenek politikai célkitűzései. Másutt pedig azt tette egyértelművé, hogy amennyiben valaki olvashatatlan érzi a könyveit, akkor egészen nyilvánvaló, hogy az illetőnek nincs helye az olvasói között. Az 1953-ban született szerző, akinek írói álneve kínaiul egyszerre jelenti az elolvadni nem akaró, szennyezett havat és a magas hegycsúcsok legtisztább, érintetlen hópelyheit, nagyrészt autodidakta módon képezte magát. Azt követően ugyanis, hogy a kulturális forradalom idején jobboldali elhajlónak bélyegezték, és kényszermunkára ítélték az édesapját és az édesanyát is, az általános iskola elvégzése után nem volt lehetősége továbbtanulni állami keretek között. Egyes irodalomtudósok és olvasók a világ egyik legkísérletezőbb szellemű szerzőjének tartják, aki írt ugyan regényeket is, de a kispróza számára a legotthonosabb. A Kortárs Kínai Írók adatbázisa szerint eddig mindössze három novellája jelent meg magyarul.

Kafkáért, illetve Dosztojevszkijért Can Xuéhez hasonlóan rajong a japán Murakami Haruki is, aki időtlen idők óta szerepel a favoritok között. Műveiben Murakami rendszerint a nyugati kultúrával ötvözi hazája hagyományait, a legfontosabb ihletforrásai közé tartozik a dzsessz, a mágikus realizmusból elrugaszkodó, a science fiction zsánerelemeit sem mellőző írásainak pedig visszatérő témái az elidegenedés, a magány, a vágyódás és a szerelem. Amint arról beszámoltunk, a Kaho története című új Murakami-regény nyáron került a japán könyvesboltok polcaira, és minden valószínűség szerint egy éven belül magyarul is olvasható lesz a kötet.

És volna itt még valaki. A Ladbrokes által 20/1-re taksált spanyol Enrique Vila-Matas, akinek a nem írást felmagasztaló esszéregénye, a Bartleby és társai számomra különösen kedves olvasmány. Vila-Matas a Jean de La Bruyère nevű 17. századi esszéistától kölcsönözte a kötet mottóját. Így hangzik: „Bizonyos emberek dicsősége vagy érdeme abban rejlik, hogy jól írnak; másoké meg abban, hogy nem írnak.” Utóbbiak a legritkábban kaptak irodalmi Nobel-díjat. Vila-Matas Melville-től Salingerig, Musiltól Rimbaud-ig kavargó műve a semmi iránti vonzódást kutatja az irodalom eszközeivel, a legnagyobb erénye pedig az, hogy megíródott és szikrázó humorú, elképesztő mélységű irodalmi csemege lett. Micsoda húzás lenne a Svéd Akadémia tagjaitól, ha épp ezen mű szerzőjének ítélnék az irodalmi Nobel-díjat.