Thomas Pynchon: Ellenfényben (részlet)

Darby igazi kis majomként függeszkedett le a horgonykötélen, leért a földre, és fürgén ugrálva a Kellemetlenség alatt ügyesen elkapott minden kötelet, amelyet Miles Blundell hajított le neki. Egy fakalapáccsal erős kis facövekeket vert be egymás után a kenderkötelek végén lévő hurkokba, és az óriási jármű, mintha valami apró fenevadhajcsár bűvölné engedelmességre, hamarosan mozdulatlanul kipányvázva állt fölötte.

Most zörögve leereszkedett a kötélhágcsó, utána nem sokkal pedig bizonytalanul lépegetett le rajta Miles egy hatalmas zsák szennyes ruhával. A nyugati égen csak sötétbíbor pír maradt, amely előtt Miles sziluettje látszott, valamint a fiúk fejéé a gondola ívelt pereme fölött.

Aznap reggel óta, sőt azóta, hogy még a hajnal első sugara sem jelent meg, ilyen-olyan légimániások vidám, piknikező tömege próbálkozott egész nap a repüléssel, még jóval napnyugta után is a közép-nyugati tompuló fényű nyári estében, amelynek melankóliáját a legtöbben bokros teendőik miatt észre sem vették, szárnyuk rögzített vagy mozgó, sirály-, albatrosz- vagy denevérszárny, aranyverőhártya- és bambuszszárny, celluloidtollakkal fáradságosan kidolgozott szárny, csillámlóan jöttek szerte az égből, mindenféle fokozatú pilóták a laboratóriumi szkeptikustól a Jézus-rajongó léghajósig, gyakran égi kutyák kísérték őket, akik megtanulták, hogy nyugodtan, szorosan mellettük üljenek a kis léghajó vezetőkabinjában, figyelték a műszerfalat, és ugattak, ha észrevettek valamit, amit a pilóta nem – bár más ebeket a hajó szélén vagy a kormányállásban lehetett látni, fejüket odatartva a szélnek, pofájukon elragadtatás. A léghajósok időről időre megafonon kiáltottak oda egymásnak, így az este, akárcsak a közeli város sok fája, repülős csevegéstől volt hangos.

A fiúk azon nyomban felállították az étkezősátrukat, fát gyűjtöttek, és begyújtottak a tábori tűzhelybe a Kellemetlenség felől fújó szélben, távol a hidrogénfejlesztő készüléktől. Miles sürgött-forgott az apró tűzhely körül, és hamarosan kisütött nekik egy „adag” harcsát, amelyet aznap reggel fogtak, és egész nap jégen tartottak – ennek olvadását a magasság hidege lassította. Körülöttük az égi testvérek egyéb csoportjai a maguk kulináris tevékenységét végezték, húst, hagymát és kenyeret sütöttek, amelyek ínycsiklandó illata a nagy tábor minden zugába belopózott.

A vacsora meg az esti szemle után a fiúk néhány pillanatot az éneklésre szántak, ahogy egy másvalamivel foglalkozó csoport talán imádkozott volna. A pár évvel előbbi hawaii kalandjuk óta (A Véletlen Cimborái és a nagy Kahuna átka) Miles lelkes ukulelés lett, és ma este, miután elintézte a konyhát, és szokásos, makulátlan állapotúra tisztogatta az étkezőt, elővette égi szekrényéből a sok négyhúros hangszer egyikét, s miután rövid bevezetőt pengetett, azon kísérte a fiúk énekét:

Vannak, kik városon élnek,
S kiknek otthona farm,
Ők sohasem nélkülöznek
Mosolyt s ölelő kart.
Ők mindig tudják, kicsodák,
S létük mire való.
S vagyunk mi, kiknek élete
Mindig a búcsuszó,
Mert mi vagyunk
A Magasság Mesterászai,
A Végtelen Vándorai…
Mitől más halálra rémül,
Arcunk meg se rezdül.
Fújja túl a szél a Beaufort-skálát,
S az éj bármily sötét lehet,
Csapjon a villám még,
És dörögjön az ég,
Csak víg, ifjú szívünk legyen!
Mert…
A Cimbora bátor lélek,
Ki nem borul ki, és nem is nyüszít,
Mert vére piros és feje tiszta,
Mint makulátlan blézerén a csík!

Aznap este Chick és Darby maradt a hajónál őrségben, Miles és Lindsay pedig chicagói kimenőt kapott. A maguk módján mindketten izgatottak voltak attól, hogy meglátogathatják a Világkiállítást, és gyorsan díszegyenruhát öltöttek, bár Milesnak akkora nehézséget jelentett, hogy bekösse a nadrágját, a megfelelő szimmetriával csomózza meg a nyakkendőjét, és rendesen begombolja plasztronján az Unió államait jelképező negyvennégy gombot, hogy Lindsay, miután néhány csepp Makasszar-olajat kent fürtjeire, és gondosan megfésülködött, kénytelen volt ügyetlen társa segítségére sietni.

Amikor Miles a lehető legalkalmasabb állapotba került ahhoz, hogy a „Szeles Város” népessége láthassa, a két fiú okosan odament a tűz fénykörébe, hogy várja a szemlét. Pugnax csatlakozott hozzájuk, farka mozdulatlan, tekintete várakozó. Randolph civilben bukkant elő a sátrából, tetőtől talpig kicsípve a szabad estéjére, mert ő is földi dolgaira indult, miután uniformisát lecserélte egy ízlésesen kockás kenderszövet öltönyre és selyemnyakkendőre, mindezt pedig elegáns fedorakalappal koronázta.

– Hé, Randolph – kiáltotta Darby –, úgy néz ki, mint aki randevúzni megy egy lánnyal!

Mivel élcelődő hangsúlyába némi férfibámulat is vegyült, Randolph úgy döntött, nem a megérdemelt pikírtséggel válaszol az innuendóra, hanem inkább riposzttal:

– Eddig nem voltam tudatában, hogy a maga korában lévő fickók bármiféle különbséget felismernek a nemek között.

Ezzel Lindsay-ből elismerő kacajt csalt elő, aki ezután azonnal visszatért az illő komolysághoz.

– Ennek a kiállításnak minden eseménye körül – emlékeztette Randolph az eltávozásra készülőket – ólálkodhatnak elvetemült és alantas elemek, akiknek egyetlen céljuk, hogy kihasználják az óvatlanokat. Nem fogom megtisztelni azzal azt a sötét negyedet, ahol e veszélyek a legvalószínűbbek, hogy a nevén nevezem. Látványának közönségessége, különösen éjszaka, magáért beszél, a legmeggondolatlanabbakon kívül mindenkinek elveszi a kedvét attól, hogy akár csak elgondolkodjék az ott kínált meddő örömökön, és hogy megvizsgálja őket, attól még inkább. Bölcs ember kevés szóból is… vagyis ez esetben… hrrömph, hmmm, akárhogy is… jó eltávozást, fiúk, és sok szerencsét. – Azzal Randolph tisztelgett, megfordult, és hangtalanul eltűnt a nagy, illatos sötétségben.

– Maga őrködik, Suckling – közölte Lindsay távozás előtt. – Tudja, milyen büntetés jár az elalvásért… Vésse ezt az elméjébe az őrtársának, Counterflynak is, aki, gyanítom, hajlamos a tespedésre. Őrjárat óránként, valamint a gáznyomás ellenőrzése és kiigazítása, aligha kell hozzátennem, az éjszakai alacsonyabb hőmérséklet miatt. – Megfordult és elballagott, hogy csatlakozzon Mileshoz, Pugnax pedig, akinek farka visszanyerte szokásos élénkségét, ott maradt, hogy a tábor határait fürkéssze, más kutyák meg a gazdáik nyoma után kutatott, akik talán illetéktelenül akartak belépni.

Darby, aki egyedül maradt az őrtűz fényénél, a szokásos lendületességével nekilátott, hogy megjavítsa a fő hidrogénszelepet, amelynek rongálódása korábban csaknem a vesztüket okozta. E kellemetlen emlék, akár Darby fürge ujjai alatt a károsodás, nemsokára egészen eltűnik… mintha olyasvalami lenne, amiről az ifjonc csak olvasott valami fiúknak szóló kalandregényben… mintha krónikájuknak ezzel a lapjával már végeztek volna, és a „hátra arc” parancsát már kiadta volna a földi napok valami hatalmas, bár láthatatlan parancsnoka, aki felé Darby nyájas engedelmességgel ismét odafordult…

Éppen végzett a javítással, amikor felnézve Chick Counterflyt pillantotta meg, aki kávét főzött.

– Kérsz egy kicsit? – kínálta Chick. – Vagy még nem engedik, hogy ilyet igyál?

Valami a hangjában arra utalt, hogy ez csak olyasféle baráti cukkolás, amire az embernek Darby korában számítania kell, és amit le kell nyelnie.

– Kösz, nagyon is jólesne egy bögrével.

Ültek a tűznél egy darabig némán, mint két marhahajcsár, akik tábort vertek a vadnyugati prérin. Aztán Chick váratlanul bizalmas közléssel lepte meg Darbyt:

– Nagyon hiányzik a papám.

– Gondolom, ez nagyon nehéz lehet neked, Chick. Azt hiszem, én még csak nem is emlékszem az enyémre.

Chick szomorúan bámult a tűzbe. Egy pillanat múlva megszólalt:

– Az a helyzet, hogy azt hiszem, velem maradt volna. Ha tud. Partnerek voltunk, tudod? Mindig foglalkoztunk valamilyen üzlettel. Valami príma kis vállalkozással. Nem mindig a seriff kedvére, de eleget ahhoz, hogy meglegyen a betevőnk. Nem bántam azt a sok éjjeli költözködést, de azokhoz a kisvárosi tárgyalótermekhez sose bírtam hozzászokni. A bíró csak ránk nézett, aztán emelkedett a kalapács, és sutty! már kint is voltunk az ajtó előtt, a főúton, mielőtt lecsapott volna.

– Jó kis edzés, lefogadom.

– Hát, de a papa mintha kezdett volna lassulni kicsit. Azon tűnődtem, miattam-e. Tudod, a többletgond vagy ilyesmi.

– Úgy tűnik, inkább a kínai cécó miatt, amit említettél – mondta Darby –, semmi olyan, amiről te tehettél volna. Figyelj, szívsz ilyet? – Azzal rágyújtott valami cigarettafélére, és megkínálta Chicket.

– Te jó Petunia néném! – kiáltott fel Chick. – Mi ez a szag?

– Hát kubéba. Csak gyógyászati célra. Dohány nem lehet a fedélzeten, ha emlékszel még a Véletlen Cimboráinak tagsági esküjére.

– Esküt tettem? Nyilván teljesen össze voltam zavarodva. Semmi dohány! Hé, ez itt az istenverte Keeley-féle elvonókúra. Hogyan vészelitek át a napot?

Hirtelen mintha egy egész kennelnyi kutya fogott volna dühödt ugatásba.

– Pugnax – magyarázta Darby, amikor látta Chick rémült arckifejezését.

– Ő és még ki?

– Csak a jó öreg Pugnax. Ez a sok tehetsége közül az egyik. Azt hiszem, jobb lesz, ha megnézzük.

Pugnax, amikor rátaláltak, feszülten és készenlétben állt, éberen figyelte a sötétséget – amiből a fiúk meg tudták állapítani, hogy kész kemény ellentámadást indítani bármi ellen, ami éppen közeledik hozzájuk.

– Tessék – szólalt meg egy láthatatlan hang –, jó kutyus!

Pugnax maradt a helyén, de már nem ugatott, nyilván szagra elfogadhatónak ítélte meg a látogatókat. Darby és Chick látta, hogy a sötétből egy hatalmas bifsztek repül ki ívben, lassan forogva, és szinte pontosan Pugnax két mellső mancsa közt ér földet, ahol a kutya fél szemöldökét felvonva egy darabig szemlélte, az ember azt hihette volna, lekicsinylőn.

– Hé, van itthon valaki? – Két fiú meg egy lány jelent meg a tűz fényében, piknikkosarakat hoztak, és fényes, indigókék moher repülős-egyenruhát viseltek skarlátvörös hajszálcsíkokkal, hozzá olyan fejfedőt, amely nem érte el a közismert Shriner-fez egyszerűbb geometriáját, lévén sokkal díszesebb, s még ebben a korszakban sem vallott a legjobb ízlésre. Például túlméretezett tüske állt ki német módra a közepéből, és számos halványzöld, elsötétült toll. – Helló, Darb! Mi újság és mi régiség?

Darby, aki ráismert az oregoni léghajós klub, a Kékség Csavargói tagjaira, akikkel a Véletlen Cimborái gyakran repültek közös gyakorlaton, szívélyesen elmosolyodott, különösen Miss Penelope („Penny”) Black láttán, akinek tündérszerű külseje rettenthetetlen lelket és rendíthetetlen akaratot takart, s aki az „esete” volt, mióta csak ismerte.

– Helló, Riley, Zip… Penny – tette hozzá szégyenlősen.

– Neked kapitány. – A lány fölemelte kabátujját, hogy megmutassa a négy aranycsíkot, amelyek szélén friss varrás nyomai látszottak. A Csavargókat közismerten tisztelték azért, mert a fiúkkal szigorúan azonos elbánásban részesítették a fecsegő nemet, beleértve az előmeneteli lehetőséget is. – Ühüm – vigyorodott el Penny –, odaadták nekem a Tzigane-t… Most hoztam ide Eugene-ból a vén teknőt, ott kötöttem ki annál a kis ligetnél, kutya baja nincs.

– Húha! Te vagy a parancsnok! Vitéz! – A fiú azon kapta magát, hogy toporog, és fogalma sincs, mihez kezdjen a kezével.

– Inkább adj egy puszit – mondta a lány –, ez a szokás meg minden.

Thomas Pynchon: Ellenfényben
Fordította: Greskovits Endre
Jelenkor, 2026, 10 999 Ft