Szövegtenger, amibe belefulladsz, de közben jól szórakozol

Ha meg kellene határoznunk a kortárs világirodalom legnagyobb rejtőzködője címet, azt nem is kaphatná más, mint Thomas Pynchon. A veterán amerikai szerző pontos személyazonosságáról legendák keringenek (többen gondolták úgy, hogy ő a korán visszavonult Salinger alteregója, de azt is, hogy több író koprodukcióban írja a neve alatt megjelenő műveket), így az olvasóknak nem marad más, mint a gyakran féltéglányi és sokaknak teljességgel befogadhatatlan regényei, amelyek gyakorlatilag a világ minden táján kultstátuszba emelték.

Pynchont nálunk is sokan szeretik, hiszen már több évtizede jelen van a hazai könyvpiacon is olyan művekkel, mint a Súlyszivárvány, A 49-es tétel kiáltása vagy a Paul Thomas Anderson-film alapjául szolgáló Beépített hiba. Ezek a kötetek játszódjanak bár a világ más és más pontján vagy más és más korszakban, mindenképpen közös bennük, hogy általában rengeteg, furcsábbnál furcsább szereplőt mozgatnak, nehezen átláthatók és értelmezhetők, a cselekményük hihetetlenül komplikált és széttartó, a nyelvezetük sokszor egészen nyakatekert, ugyanakkor annyi lényeges tudásanyagot is tartalmaz, amely a maga teljes egészében szinte mindenkinek befogadhatatlan.

De akkor miért szeretik annyian? Hát éppen azért, mert nála olyat kapunk, amire más garantáltan nem képes. És ha szerencsénk van, olvasás közben előbb vagy utóbb, de elkap bennünket a gépszíj, és jót szórakozunk a sokszor csak csetlő-botló, sokszor viszont véresen komoly pynchonos alakokon, meg persze azon az indázó történetgubancon, ami körülöttük szövődik, és ha mázlink van, az utalásokból is elég sokat megértünk.

Ez egy monstrum, de tényleg

Idehaza már nagyon sokan várták, hogy melyik lesz az a regény, amivel folytatódik az életmű, és nem is olyan régen kiderült, hogy ez a leghosszabb (1000+ oldalas) szöveg, az Ellenfényben lesz.

És hogy miről is szól? Talán nincs is olyan ember, aki ezt meg tudná mondani, hiszen ez az alkotás még a korábbiakhoz képest is felfoghatatlanul sok fő- és mellékszereplőt mozgat, számtalan különböző helyszínen és stílusban játszódik, ám pontosan olyan elborultan pynchonos, mint a korábbiak.

Így nem lepődhetünk meg azon, hogy az első fejezet kicsit olyan, mint egy ifjúsági kalandregény (bizonyos értelemben az is), amelyben egy különc fiatalokból álló léghajós társaság megérkezik az 1893-as chicagói világkiállításra, hogy valamilyen felsőbb hatalmaknak valakik után kémkedjen. Avagy nem, ki tudja? Pynchon rögtön tesz arról, hogy megkeverje az olvasóit, így hamarosan már egy Ferenc Ferdinánd trónörökös után nyomozó detektívbe botlunk (a derék főherceg két italozás közben nehezen tudja eldönteni, hogy egy feketék által látogatott kocsmában csináljon balhét, vagy inkább a kedvenc szórakozását űzze, nevesül, hogy magyarokra vadásszon egy kibérelt vágóhídon), aki révén bepillanthatunk egy olyan összeesküvésbe is, amelyet az amerikai milliárdosok azért szőnek, hogy megakadályozzák a híres feltaláló, Tesla világjobbító terveit. És itt még csak a legelején tartunk.

„– Ausztriában – magyarázta a főherceg – nekünk erdőink vannak teli vaddal, és hajtók százai kergetik az állatokat a magamfajta vadászok elé, akik arra várnak, hogy lelőjék őket. – Lew-ra vigyorgott, mintha huncutul visszatartaná egy vicc poénját. Lew füle viszketni kezdett. – A magyarok az állati lét legalsó szintjén vannak – jelentette ki Ferenc Ferdinánd –, a vaddisznó hozzájuk képest finom és nemes jószág… gondolja, hogy a chicagói vágóhidat kibérelhetném a barátaimmal egy hétvégi mulatságra? Persze kártalanítanánk a tulajdonosokat bármely jövedelemkiesésért.”

A szerző hamar eléri, hogy az olvasó elveszítse a lába alól a talajt, és sokszor ne csak azzal boldoguljon nehezen, amit olvas, de menthetetlenül el is vesszen a folyamatosan fel- és felbukkanó szereplők tengerében. Hiszen hiába kedvelünk meg vagy akár értünk egészen jól egy-egy szálat, a következő garantáltan meg fog keverni.

És mégis…

És mégis nehéz szabadulni tőle. Az Ellenfényben ugyanis minden zavarossága és túlburjánzása ellenére olyan különös energiával működik, amely lassan beszippantja az olvasót. A látszólag széteső epizódok idővel elkezdenek egymásra rímelni, a teljesen különböző helyszíneken felbukkanó alakok között váratlan kapcsolatok rajzolódnak ki, és az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy már nem is a cselekményt próbálja követni, hanem egyszerűen sodródik a regény világával.

„»Végállomás mindenkinek«, kiáltotta egy barátságtalan hang, és néhányan ezt a legrosszabb jelként értelmezték. De hagyták elmenni őket, bár a bakancsukat további gonoszságból elvették, és azt mondták nekik, maradjanak távol Coloradótól, hacsak nem akarják, hogy a következő alkalommal koporsóban távozzanak. Kiderült, hogy egy apacs rezervátum közelében vannak, és az indiánok voltak olyan kedvesek, és egy darabig befogadták Veikkót meg néhány társát, nem is beszélve arról, hogy mérhetetlen mennyiségű kaktuszsörrel itatták őket. Viccesnek találták, hogy fehér emberek ilyen csúnyán viselkednek más fehérekkel szemben, szinte úgy bánnak velük, mintha indiánok volnának, és némelyikük máris azt hitte, hogy Colorado a formája miatt valójában fehérek számára létrehozott rezervátum.”

Pynchon ebben a könyvben a 19. század végének és a 20. század elejének egész szellemi és politikai klímáját próbálja megragadni. Az ipari kapitalizmus felemelkedése, a technológiai forradalom, a tudományos optimizmus és a háttérben zajló összeesküvések mind jelen vannak, ráadásul egészen szürreális módon keverednek egymással. A matematikai elméletek, a kvantumfizika korai kérdései, az anarchista mozgalmak, a titkos társaságok és a vadnyugati kalandregények hangulata egyetlen hatalmas szövegfolyamba olvad.

Ez a szertelenség azonban nem puszta játék. Az Ellenfényben egyik visszatérő kérdése, hogy mi történik akkor, amikor a modern világ egyszerre kezd el hinni a tudomány mindenhatóságában és a mindent irányító háttérerőkben. Pynchon mintha azt sugallná, hogy a két dolog nem is áll olyan messze egymástól: ahol hatalmas rendszerek működnek, ott mindig megjelenik a gyanú, hogy valaki a háttérből mozgatja őket.

A regény egyik nagy erénye, hogy mindezt gyakran egészen váratlan humorral kezeli. A komikus párbeszédek, az abszurd helyzetek és a karikatúraszerű figurák időről időre levegőhöz juttatják az olvasót a szöveg sűrűjében. Pynchon világa egyszerre parodisztikus és komoly: miközben nevetünk a különc szereplőkön vagy a túlzó jeleneteken, a háttérben folyamatosan ott húzódik a közelgő 20. század minden feszültsége.

Az Ellenfényben ezért talán kevésbé hagyományos regény, mint inkább egy hatalmas irodalmi labirintus. Olyan könyv, amelyben szinte lehetetlen minden részletet átlátni, viszont éppen ettől válik izgalmassá az olvasása. Pynchon nem kínál könnyű utat, de ha az ember hajlandó bejárni ezt a kanyargós és sokszor zavarba ejtő világot, egy páratlanul gazdag és szórakoztató prózával találkozik.

Thomas Pynchon: Ellenfényben
Fordította: Greskovits Endre
Jelenkor, 2026, 10 999 Ft