Gisèle Pelicot könyve kiemelkedik a hírességek önéletrajzai közül, de lesz, akinek át kell lapoznia részeket

Azt hiszem, hogy ha az ember kézbe veszi Gisèle Pelicot önéletrajzát, tudja is, meg nem is, hogy mit várhat. Franciaország történetének egyik legsúlyosabb, egyben legbizarrabb nemierőszak-ügyével jó eséllyel még azok is találkoztak, akik nem nagy újságolvasók, úgyhogy nem aggódom amiatt, hogy bármit elspoilereznék. Gisèle Pelicot-t a férje tíz éven keresztül nagy dózisú nyugtatóval kábította el, és öntudatlan állapotában megerőszakolta interneten toborzott férfiakkal együtt. Dominique Pelicot minderről több száz videófelvételt is készített, így cáfolhatatlan bizonyítékok álltak a vád rendelkezésére.

Az asszony egészen rendkívüli módon úgy döntött, hogy nem hajlandó a saját szégyeneként megélni a történteket, és az ügyben tartott tárgyaláson megfordítja az állást: nyílt ajtós tárgyalást kért, hogy az 51 elkövető, aki megerőszakolta, ne bújhasson el a világ szeme elől. Ezzel Gisèle Pelicot a nők elleni erőszakkal szembeni harc hősévé vált.

Miért kerülte el mindenki figyelmét a tíz éven át tartó erőszaksorozat? Hogyan nem omlott össze végleg a hetvenes éveiben járó nő ettől a történettől? Miből merített még annyi erőt, hogy végig tudjon csinálni egy hónapokon át zajló, nyílt ajtós tárgyalássorozatot, amin levetítették a videókat, ahol öntudatlan állapotában megerőszakolják őt? És hogyan építette újra ezután az életét? Az átlagnál jóval szorosabban követtem a tárgyalást, és több cikket is írtam a történetről, de még így sem voltak válaszaim ezekre a kérdésekre. Voltak ötleteim, hogy mi állhat ennek a furcsán törékeny, és mégis kérlelhetetlen nőnek a hátterében, de a könyv olvasása előtt nem mertem volna erről semmit se kijelenteni.

A kulcsok a múltban vannak

A történetbe azon a reggelen kapcsolódunk be, amikor Gisèle Pelicot készülődik, hogy bekísérje a férjét, Dominique Pelicot-t a helyi rendőrkapitányságra. Az asszony elbeszélőként nem tesz úgy, mintha nem tudná, mi következik. Előre megemlíti, hogy az ötvenéves házasság alatt megszokott becézgetés már nem áll a szájára, úgyhogy az egyszerűség kedvéért a keresztnevén nevezi majd a férjét, akit mára már csak Monsieur-ként emleget.

Elmeséli, hogyan tudta meg 2021 őszén, hogy a férje bevásárlás közben befotózott nők szoknyája alá, és emiatt eljárás indult ellene. Az unokázásból hazatérő Gisèle nagy megértéssel fogadta a vallomást, és már itt megfogalmazta, hogy rosszabbtól félt: betegségtől, ráktól, halálhírtől. „És én még azt hittem, hogy az apámat látom sírni” – magyarázza később szárazon, hogy miért nem tudott haragudni a töredelmes vallomást tevő férjére.

Nem sokkal később a rendőrség ledobta a gyanútlan nőre az atombombát, vagy ahogy ő fogalmaz később: elütötte egy nagy sebességű TGV-vonat.

Innentől kezdve szinte napról napra végigkövethetjük, hogy mi is történt Gisèle Pelicot fejében a történtek után, hogyan búcsúzott el 50 évnyi boldog házasság álcájától. De az is kiderül, hogy mi vezetett odáig, hogy az intő jeleket ne vegye észre senki.

Gisèle Pelicot – született Guillou – nem kevés megpróbáltatást viselt el az élete során. Egy háború által megviselt, nem túl jómódú családba született. A fiatalkorában egyre-másra halmozódtak a tragédiák: egy unokatestvér korai halála a teljes családra rányomta a bélyegét, a rákbeteg édesanyja ápolását 9 évesen kísérte végig, aztán az apja egy ellenszenves mostohaanyát vett maga mellé. Ebben a fojtogató légkörben ismerkedett meg a félénk Dominique Pelicot-val, aki maga is rengeteg mellőzöttségen és traumán ment keresztül. Innentől a két magára hagyott fiatal egymásba kapaszkodva próbálta végigküzdeni magát az életen.

Ezt az összetartozás-érzést sokat magyarázza a könyvben Gisèle. Ez volt az egyik legfontosabb tényező, ami megakadályozta abban, hogy meglássa, ki is a férje. Egy ideig ezek a közös szép emlékek tartották meg, hogy ne csússzon ki teljesen a lába alól a talaj. De megmagyarázza azt is, hogy miért félt gyerekkorától az elalvástól kislányként, és hogy miért hitte el, amikor hipochonder szorongásnak bélyegezték az aggasztó tüneteit. Amik persze annak a jelei voltak, hogy a férje bedrogozza.

De nemcsak Gisèle múltja volt több ponton traumatikus, hanem Dominique Pelicot-é is, akinek szintén feltárja a könyv a családtörténetét. A bántalmazó és vérfertőző kapcsolatokkal teli Pelicot-család viszonyait eleinte még csak „letapogatni” tudta az oda beházasodó fiatal lány. Aztán a tárgyalásokon kiderültek azok a részletek, amelyek megalapozták a férj személyiségtorzulásait. Az erőszakos apja molesztálta Dominique nevelt testvérét, akit később feleségül is vett. Pelicot azt állította, hogy gyerekkorában molesztálták, és hogy fiatalkorában kényszerítették a munkatársai, hogy részt vegyen egy csoportos nemi erőszakban. A pszichiáterek szerint meghasadt a személyisége, és az odaadó férj mögött egy önző, perverz lélek fejlődött ki. Ezzel a kétarcú alakkal pedig Gisèle is nagyon nehezen számolt le a fejében.

A per mellett egy család szétesését is követjük

A közös, felnőtt gyerekek szintén összeomlottak a történtek után, ez is a történet része. A szupermarketes lebukás után nemcsak a Gisèle-t ért erőszakokra derült fény, hanem más családtagok áldozatiságára is. Dominique Pelicot rejtett kamerával filmezte a két menyét zuhanyzás közben. A saját lányát, Caroline-t is elkábította, átöltöztette, és ízléstelen fehérneműben fotózgatta. Azt tagadta, hogy meg is erőszakolta volna, és ezt nem is sikerült bebizonyítani. Ez az örök kétség viszont nem csak Caroline Dariant kínozta, de az anyjával ápolt kapcsolatára is hatással volt.

Gisèle elismeri a könyvben, hogy eleinte nem tudta elképzelni, hogy a lányát is megerőszakolták, és talán nem is tudott elég türelmes lenni Caroline traumaválaszaival. A felnőtt gyerekek sem értették, hogy miért úgy dolgozza fel a helyzetet az anyjuk, ahogy. Szét is esett a család.

„Ez az ügy katasztrofális robbanás volt, ami mindent elsöpört. És téves azt gondolni, hogy a tragédiák összehozzák a családot” – mondta később Gisèle, amikor interjút adott a Telexnek az eseményről. Természetes, hogy még egy családon belül is mindenki másképp viszonyul az ilyen élettragédiákhoz. Viszont nehéz volt nem arra gondolni olvasás közben, hogy talán nem jó ötlet nyilvánosság előtt feltárni ezeket a konfliktusokat. A kérdésemre Gisèle azt mondta, hogy a gyerekei tudták, hogy könyvet ír, de alig egy héttel a megjelenés előtt kapták csak kézhez a kötetet. Amikor interjúztam vele, még csak egy napja volt meg nekik a könyv, és még nem kapott visszajelzést tőlük. Reménykedett, hogy jól fogadják.

Nem csak a családi kapcsolatokról kapunk közeli képet. Eleve a műfaj, de a téma és a bűnügy is meghatározza, hogy bensőséges részletekről is szó lesz a könyvben. A pert nem napról napra követjük végig, de azért elég részletes képet kapunk róla, hogy mi zajlott a tárgyalóteremben. Gisèle Pelicot nem köntörfalaz a bűncselekmények részleteivel kapcsolatban, de nem is csinál szenzációt a saját tragédiájából. Ezek viszont olyan jellegű cselekedetek, amelyekről még nekem is nehéz volt olvasnom, pedig a munkám során rendszerint erőszakos bűnügyekről írok, tehát hozzá vagyok szokva az ilyen történetekhez. Szóval aki érzékenyebb annál, mintsem tárgyilagos leírást olvasson egy szexuális erőszakról, az nyugodtan lapozzon néhányat a kötetben.

A Himnusz az élethez viszont nem csak a nemi erőszakok miatt folyó nyomozás és a múltidéző lélektani boncolgatások miatt különösen intim. Gisèle az életének olyan epizódjaiba is beavat minket, amelyek nemcsak szépek, de egészen elképesztő életigenlésről tanúskodnak. A nyomozás miatt újra felkereste például egy régi barátnőjét, akivel pont a férjén veszett össze évtizedekkel korábban. Ez a női barátság aztán döntő szerepet játszott abban, hogy átvészelje a nyomozás és a tárgyalás időszakát.

Sőt, minden őt ért trauma ellenére nem volt hajlandó lemondani a szerelemről sem.

Madame Pelicot nemcsak a médiában mutatott elképesztő erőt, hanem abban is, hogy hogyan építette fel újra a romokból az életét. Egyébként azt is szerette volna, ha ez az írás fő üzenete: hogy minden viszontagság ellenére mindig van remény arra, hogy a jövő boldogabb lesz.

Ráadásul a téma ellenére nem a drámai hangvétel az állandó. Érződik az idős nő bölcs gunyorossága, gyakran keserédes-vicces megjegyzésekkel nyugtáz dolgokat. A mostohaanyjával kapcsolatban például megjegyzi, hogy az édesapját amúgy is „üldözte a balszerencse, ezért inkább elvette feleségül”. Persze senki ne szépirodalmi igényekkel essen neki a kötetnek, de azt szerintem leszögezhetjük, hogy maga a szöveg is élvezetes, értékes. Itt pedig hozzá kell tenni, hogy Judith Perrignon író segítette Gisèle Pelicot-t az írásban.

Február közepén, a könyv megjelenése előtt egy héttel Zoomon keresztül beszélgethettem Gisèle-lel. Miután megválaszolta az utolsó interjúkérdésemet, ő is tett fel kérdést. „Olvasta? Tetszett?” – kérdezett a korábbinál sokkal oldottabb, kedves hangnemben. Arra volt kíváncsi, hogy mi maradt meg bennem a könyvből, vagy mi volt a legérdekesebb. Mondtam, hogy engem az foglalkoztatott leginkább, hogy honnan származik a vitalitása, és erre végül meg is adta nekem a választ.

Gisèle Pelicot: Himnusz az élethez
Fordította: Mihancsik Zsófia
Open Books, 2026, 5999 Ft