Gisèle Pelicot a Telexnek: Megtartottam a férjem nevét, így már nem csak a szégyen tapad hozzá

Himnusz az élethez címmel önéletrajzi könyvet adott ki Gisèle Pelicot, Franciaország történetének egyik legsúlyosabb, egyben legbizarrabb nemi erőszakkal kapcsolatos perének főszereplője. A hetvenes éveiben járó francia nőt a férje tíz éven keresztül nagy dózisú nyugtatóval kábította el, és öntudatlan állapotában megerőszakolta interneten toborzott férfiakkal együtt. A bűncselekményekről a férj, Dominique Pelicot videókat is készített. Több mint 20 ezer videó és fénykép került elő, amik precízen rendszerezve voltak egy „Bántalmazás” nevű mappában, ezek bizonyítékul szolgáltak a perben. A feleség az erőszakokból semmire nem emlékezett, a vádlottak közül is csak egyet ismert fel, az egyik szomszédjukat.

Gisèle Pelicot maga kérte, hogy nyilvánosan folytassák le a tárgyalást, és vetítsék le az erőszakról szóló felvételeket. Ez utóbbit végül nem engedélyezte a bíró, de a tárgyalás nyilvános maradt, ezzel Gisèle Pelicot azt akarta elérni, hogy ne az áldozathoz, hanem az elkövetőkhöz tapadjon a szégyenérzet.

Az ügyben tavaly decemberben hozott ítéletet a francia bíróság. A férjet, Dominique Pelicot-t húsz év börtönre ítélték. Mind a további ötven vádlottat bűnösnek találta a francia bíróság az ellenük felhozott vádpontokban. Azokat is elítélték, akik ártatlannak vallották magukat. A nyilvános tárgyalást vállaló Gisèle Pelicot a nők elleni erőszakkal szembeni harc hősévé vált, az ügy pedig közel olyan fajsúlyos hivatkozási pont lett, mint a Metoo-mozgalom.

Bár az elmúlt két évben alig szólalt meg a nyilvánosság előtt, Gisèle Pelicot most exkluzív interjút adott a Telexnek.

Igen, kicsit visszavonultam a per vége után, szükségem volt rá, hogy megvédjem magam, elhatárolódjak a médiafigyelemtől. Most más a helyzet, mert kiadták a könyvemet, az emberek így mélyebben megismerhetnek. Nem könnyű ez nekem, mert nem értek az imidzsépítéshez, nincs gyakorlatom az interjúadásban, de hát ez is egy módja annak, hogy találkozzak azokkal, akik támogattak. Mert volt azért jó pár újságíró, akik végigkísérték az igazságszolgáltatásban megtett utamat. A mostani helyzetben újra párbeszédben lehetek mindannyiukkal.

Ami a pert illeti: attól a pillanattól kezdve, hogy szembeszálltam a zárt ajtós tárgyalásról szóló döntéssel, számítottam rá, hogy turkálni fognak a magánéletemben. Nagyon mélyre ástak, azt kutatva, hogy hol lehettem én a bűnrészes, a beleegyező. Egyesek számára ebben az ügyben az áldozat automatikusan bűnös volt, velem szemben meg 51 „áldozat” állt, akik „természetesen” semmiben sem bűnösek. Ami pedig a könyvemet illeti, ez is egy módja annak, hogy elmeséljem az élettörténetemet. Fontosnak tartottam, hogy azok az emberek, akik minden reggel nézték, ahogy bemegyek a tárgyalásra, vagy minden este kijövök, megismerjenek, megtudják, hogy ki is vagyok valójában, és miért állok ki a mai napig. Azt szerettem volna a könyvemben közvetíteni, elmagyarázni, hogy

az életben átélt összes szenvedés ellenére van lehetőségünk a talpra állni.

Nem azt mondom, hogy minden áldozattal az történik, ami velem, mert az én perem némileg egyedi volt. Nekem minden a rendelkezésemre állt, hogy bebizonyítsam az igazságot. Ellentétben más áldozatokkal, akik számára nem feltétlenül állnak rendelkezésre bizonyítékok, és akik éppen ezért nem mernek feljelentést tenni. Ők nehezebb dolgokon mennek keresztül. Ott van nekik a szégyen és az áldozatként megtapasztalt szélsőséges magány is.

Ez mindannyiunkat meglepett, az ügyvédeimet és engem is. A bíró vissza akarta állítani a zárt ajtós tárgyalást, azt hiszem, négy-öt napig tartott erről a vita. A főügyész abszolút támogatott minket abban, hogy ne engedjünk a bírónak, és az ügyvédeim is keményen küzdöttek. Újabb és újabb érveket hoztak fel, hogy miért kell levetíteni a videókat nyílt ajtók előtt, de a védőügyvédek ezt ellenezték. Tudták, hogy mi lesz, ha levetítik a felvételeket. És persze arra készítették fel a védenceiket is, hogy a folyamat zárt ajtók mögött fog zajlani, ilyen veszély nem fenyegeti őket. Tehát a szerepek felcserélődtek, amikor úgy döntöttünk, hogy végigvisszük ezt, és nyilvánosságra hozzuk a videókat. Hálás vagyok az ügyvédeimnek, hogy át tudtuk vészelni ezt a válságot.

Nem, de amikor bemegyünk a tárgyalóterembe, akkor tisztában vagyunk azzal, hogy nem egy kellemes kis délutánt fogunk ott tölteni. Ilyenkor a hibát keresik bennünk, azt mondják, hogy igazából mi is benne voltunk (az aktusban – a szerk.), beleegyeztünk, rosszakaróak vagyunk és exhibicionisták. Azt hiszem, hogy már minden jelzőt hallottam, amit egy áldozatra rá lehet aggatni, amivel azt akarják elérni, hogy ő bűnösnek tűnjön, az elkövető meg áldozatnak. Talán ez nem derül ki annyira a könyvből – mert kitartottam a döntésem mellett, és nem is bántam meg –, de szenvedtem azoktól, amiket mondtak rám. Meg aztán ott a kimerültség is. A tárgyalás három és fél hónapig tartott, minden nap reggel 9 órától, néha este 7 óráig, tehát rendkívül nehéz és fárasztó volt. De utána már nem éreztem ebből semmit, mert bűnösnek mondták ki őket.

Igen, kivéve egy hétfői napot, amikor egy avignoni pszichiáterrel kellett konzultálnom, és talán még egy másik napot. Amikor elkezdtük a tárgyalásokat, azt mondtam, hogy 15 napot csinálok végig, aztán kimaradok, és aztán a tárgyalás felétől megint jelen leszek az ítéletig. Addigra az üzenetem nagy visszhangot kapott, és a határokon túl is megértették. Minden nap egyre több nő jött, naponta érkeztek levelek az avignoni bíróságra, még ausztrál őslakos nők is küldtek nekem sálat. Szóval felelősséget éreztem mindezekért a nőkért, és úgy döntöttem, hogy a végéig ott maradok az ügyvédeimmel. Az ügyvédek is végig velem maradtak, pedig lett volna helyettesítésük. Éreztük, hogy megváltozott a tárgyalás jelentősége, és muszáj végig ott lennem.

Nem. Amikor szeptember 2-án bejelentettük, hogy ellenezzük a zárt ajtós eljárást, sejtelmem sem volt arról, hogy ilyen hatása lesz. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy mindenhol feliratokat fogok látni Avignon utcáin, a vár falain, vagy hogy nők fognak tapsolni nekem. Ekkor jöttem rá, hogy valami tényleg kezd megváltozni. És ilyenkor az ember elkezd felelősséget érezni, mert ezek között a nők között áldozatok is voltak, akik azonosultak a történetemmel. Azt hiszem, hogy őket nem hallgatták meg, és áldozatként sem ismerték el. Így ez a per bizonyos értelemben az ő perük is volt, hangot adott ezeknek a nőknek.

Az áldozati státuszt illetően igaz, hogy már nem kívánom elfogadni. Úgy érzem, hogy az ötéves jogi procedúra alatt elfogadtam, hogy áldozat vagyok, mert azt sem tudtam, mi lesz a tárgyalás kimenetele, hogy bűnösnek találják-e őket. Aztán igazságot szolgáltattak, és ma már az a célom, hogy visszaszerezzem az életemet. Ami az „ikon” szót illeti, azzal nagyon nehezen boldogulok. Jobban szeretem a „szimbólum” vagy akár a „nevezetesség” szót. De nemrég hallottam egy történészt, Michelle Perrot-t, aki azt mondta, hogy „szemfelnyitó” vagyok. Nekem sokkal jobban tetszik ez a szó, jobban leír, mint az ikon.

Igaz, hogy van bennem mentális erő és ellenálló-képesség, ha ezt mindenkinek átadhatnám, az csodálatos lenne. Mindenki igyekszik magát újjáépíteni, de mindannyiunknak megvannak a sebezhetőségei, vannak, akik törékenyebbek, nem ítélhetjük őket el ezért. Nincs erre recept, egyszerűen ilyen vagyok.

Azt hiszem, amikor nagyon fiatalon tragédiákat él át az ember, akkor másképp fejlődik. Kénytelen felépíteni valamilyen struktúrát, módot, hogy megvédje magát. Persze, én fiatalon elveszítettem az édesanyámat, és utána tragédiák sorozata következett, mégis voltak boldog pillanatok az életemben. Ami nem öl meg, az erősebbé tesz – ez teljesen igaz. Tulajdonképpen a DNS-emben van ez; a szüleimtől, a nagyszüleimtől örököltem. Előttem van a nagymamám, aki tragédiákat élt át, vagy például ott volt a súlyos beteg édesanyám, és mégse láttam őket soha összeomlani. Szóval ezek a példák és modellek voltak előttem, és nem érdemlek túl sok elismerést, szerencsés vagyok, hogy így működöm.

Mert nem ugyanazt a helyet foglaljuk el a családban. Én magam választottam Pelicot-t. Beleszerettem, és 50 évig éltem Pelicot-val, gyerekeket vállaltam vele, és szerencsére sok boldog pillanatunk volt. De a gyerekeim esetében minden romba dőlt. Ez katasztrofális esemény volt, és nem ugyanazt a helyet foglalja el az életükben, mint az enyémben. Tehát érthető, hogy másképp működnek. Mindent el akarnak dobni, semmit sem akarnak megtartani abból, amit az apjuk tett. Ez az ügy katasztrofális robbanás volt, ami mindent elsöpört.

És téves azt gondolni, hogy a tragédiák összehozzák a családot.

Mindenki a maga módján építi fel újra az életét. Mostanában a lányommal közeledünk egymáshoz, és remélem, hogy képesek leszünk majd később is közösen összeülni. Nagyon remélem.

Amikor ön együttérzést mond, akkor én inkább arra gondoltam, hogy ahhoz, hogy túléljek, időre volt szükségem, hogy elfogadjam, hogy az az 50 év, amit Pelicot-val töltöttem, hazugság volt. A tárgyalás alatt már nem éreztem semmilyen empátiát Pelicot iránt. Egyáltalán nem beszéltem vele, mert mindig a bíróhoz intéztem szavaimat. Egyetlen szót sem váltottunk.

Ami azt illeti, hogy meg akarom-e látogatni, természetesen. Nem tudom, mikor fogom megtenni, de főleg azért teszem majd, hogy szemtől szemben válaszokat kapjak, és hogy

szembesíthessem, hogy miért tette tönkre az egész családunkat, hogyan bántott meg minket ennyire. Ezért fogok találkozni Pelicot-val.

Kezdetben egyáltalán nem állt szándékomban könyvet írni, de kaptam ajánlatokat, és arra jutottam, hogy talán a saját történetemen keresztül segíthetek másoknak. Vannak bennünk olyan erőforrások, amelyekről nem is tudunk, és amelyek segíthetnek talpra állni.

A gyerekeim tegnap kapták kézhez a könyvet, egy héttel a nemzetközi megjelenés előtt, így mindenki más előtt elolvashatják. Azt nem tudják, hogy pontosan mi lesz benne, mert ez visszatekintés, és a végére akartam érni, mielőtt odaadom nekik.

Majdnem egy évbe telt megírni Judith Perrignon író segítségével. Remélem, talán egy kicsit jobban megértik majd édesanyjuk útját, mert bár tudnak valamennyit az életemről, azért nem mindent. Talán arra ösztönzi majd őket, hogy még jobban megismerjenek.

Optimista vagyok. Remélem, hogy értékelni fogják, és hogy végigolvassák. De most még nincs válaszom, és nem is válaszolhatok az ő nevükben erre.

A könyvem üzenete mindenekelőtt az, hogy bármi is történjen, remélni kell. Csak rám kell nézni, min mentem keresztül. És aztán a másik, hogy az áldozatoknak soha nem szabad szégyenkezniük. Nem szabad elszigetelődni áldozatként, mert magányos leszel. Merni kell felszólalni, és megosztani a történetüket. Azt hiszem, hogy ez a két legfontosabb üzenet: hogy nem szabad elszigetelődni és szégyenkezni.

Avignonban, még jóval a tárgyalás előtt, egy rövid ideig nem értettem a sajtót. Akkor úgy jelentek meg cikkek, hogy a tárgyalás hivatalosan még el sem kezdődött, de a sajtónak már voltak információi, és mindenki a saját verzióját adta elő anélkül, hogy igazán tudta volna, mi történik. Ez tényleg nagyon nehéz volt. Néhány fotómat ellopták, pár képet a Paris Match már két évvel a tárgyalás előtt publikált. Szóval nem igazán értettem ezeknek az újságíróknak a megközelítését. Úgy éreztem, hogy megpróbálnak felhajtást kelteni a tárgyalás körül, ami még el sem kezdődött. Aztán amikor a tárgyalás zajlott, a tárgyalóteremben lévő újságírók nyilván megírták a cikkeiket, én pedig köszönetet mondtam. Miért? Mert nagyon jóindulatúak voltak. Egyáltalán nem kritizáltak a tárgyalóteremben mutatott viselkedésem miatt. Szóval megköszöntem nekik, mert úgy éreztem, hogy szakmai alapon végezték a munkájukat.

Igen, akkoriban nem gondoltam volna, hogy ez egyetemes történet lehet. Azóta tudjuk, hogy a perünk nem csak Pelicot-ra korlátozódott. Ma már tudjuk, hogy ez csak a jéghegy csúcsa volt. Mert még ma is, rendszeresen megjelennek a sajtóban a kémiai alávetettséggel kapcsolatos mocskos esetek. És ez tragikus, igazi társadalmi csapás. Ahogy már mondtam, a kémiai alávetettség az erőszak eszköze.

A tárgyalás után azt hittem, hogy a szégyen oldalt váltott, és hogy más ilyen történet nem lesz. Tisztában vagyok vele, hogy ma még nagyon hosszú út áll előttünk, annak ellenére, hogy már törvényeket hoznak a beleegyezés definíciójáról. Tudjuk, hogy ez már nem jogi, hanem elsősorban hozzáállás kérdése. Ugyanakkor azt hiszem, hogy ez a tárgyalás kollektív ébredéshez vezetett. Persze még mindig hosszú út áll előttünk, de azt hiszem, a nők száját már nem lehet befogni. Többé nem fogják megakadályozni őket abban, hogy felszólaljanak. Legalábbis ebben reménykedem. A nők a baráti társaságomban, vagy azok, akikkel az utcán találkozom, gyakran azt mondják: „Most már tudom, hogy ha áldozattá válok, akkor feljelentést tennék, és ha tárgyalás lenne, nem zárt ajtók mögött tartanám.” Még a férfiakra is jelentős hatása volt az ügynek, megkérdőjelezték a férfiként betöltött szerepüket a nőkkel szemben. És a változás része az oktatás is. Már nagyon korán úgy kell nevelnünk a gyerekeinket, hogy mások iránt tisztelettel és figyelemmel legyenek, különben nagyon nehéz lesz együttélnünk egymással.

Azt hiszem, hogy nem, mindenhol ugyanazokkal az érzésekkel fogadtak. Néhány hónapja elmentem Brazíliába, és meglepve konstatáltam, hogy még ott is ismernek. De találkoztam németekkel, angolokkal, chileiekkel. És érezhető, hogy mindenkit érintett ez a történet és a szexuális erőszak.

Nem, nem zavar, mert tudom, hogy honnan jövök, és tudom, ki vagyok. Nagyon földhözragadt vagyok. De ez nem zavar, mert szeretek ezekkel az emberekkel beszélgetni, akik sokszor maguk is szenvednek, vagy áldozatok. És különben is, nincs okom, hogy magamat hibáztassam, ez a lényeg. Mindig megtiszteltetés lesz számomra, hogy olyan emberekkel beszélgethetek, akik szeretnének velem beszélni. Az utcán nem tartanak fel, az emberek köszönnek, én pedig megyek tovább. Megköszönik, és azt mondják, hogy megváltoztattam az életüket.

Nem, idáig még soha. Azt hiszem, hogy azok, akik negatívan állnak hozzám, nem akarnak velem találkozni, inkább el is kerülnek. Remélem, hogy ez így is marad.

Nem. Azt hiszem, hogy ha vannak is ilyen férfiak, ők inkább meglapulnak.

Úgy fogalmaztam, hogy nem vagyok radikális feminista. Bár a magam módján mindenképpen az vagyok, mert a zárt ajtók mögötti meghallgatások elleni fellépés is egy módja volt annak, hogy hozzátegyek az ügyhöz, még ha csak egy kicsivel is. De az én koromban… Természetesen részt vehetek vitákban, vagy előadásokat tarthatok jogász- vagy orvostanhallgatókkal, hogy elmagyarázzam az jogi helyzetet vagy az orvosi mulasztásokat, amelyeket több mint 10 éven át tapasztaltam. Vagy elmagyarázzam a fiatal jogászhallgatóknak, hogy amikor valaha oda kerülnek, hogy a támadót védik, akkor se alázzák meg az áldozatot, ahogy azt velem tették a tárgyalóteremben. Fontos, hogy úgy is védhet az ügyvéd, hogy közben elegáns marad az ember.

Mindezt még nem kezdtem el, inkább úgy vagyok vele, hogy ha adódik rá lehetőség, miért ne. Nem akarom állandóan ezt csinálni, de ha úgy látom, hogy meg kell tenni, akkor megteszem. Egyelőre befejezem a könyvem népszerűsítését, utána pedig megpróbálok visszarázódni a békés és nyugodt életbe, hogy felépülhessek és folytathassam úgy, ahogy korábban. Én átlagos nő vagyok, átlagos élettel, mint bárki más. Egy Madame Tout-le-monde (francia kifejezés, átlagos/mindenki/ asszonyság). Nem hiszem, hogy rendkívüli dolgokra vagyok hivatott. Azt hiszem, a legkülönlegesebb dolog, amit valaha tettem, az az, hogy szembeszálltam a zárt ajtós tárgyalással. És ez egy gyönyörű életfeladat volt számomra.

Szóval a könyv népszerűsítése után talán egy kicsit eltűnök, hogy az emberek elfelejtsenek engem – de nem teljesen, csak egy kicsit.

Igen, visszavettem a leánykori nevem, de részben megtartottam a Pelicot nevet. Nem azért, hogy fenntartsam a kapcsolatot Pelicot-val, hanem elsősorban a családtagjaim, és különösen az unokáim miatt. A médiavisszhang miatt fontosnak tűnt számomra, hogy megtartsam ezt a nevet a nyilvánosság előtt. Ezzel helyreállt az egyensúly is, már nem csak a szégyen tapad hozzá.

A Gisèle Pelicot: Himnusz az élethez – Nem az én szégyenem című könyv február 17-én jelenik meg világszerte, Magyarországon az Open Books Kiadó gondozásában.

A Gisèle Pelicot-ról és a perről szóló cikkeinket ezen a linken találja.