A 90 éves Bodor Ádám mindenkit megnevettetett a születésnapi könyvbemutatón

A 90. születésnapjára megjelent kötet bemutatóján Bodor Ádám szellemes volt, szűkszavú és szerény. A Kossuth-díjas író a saját műveiről most sem szívesen beszélt, és azt lehetett sejteni, szívesebben töltené az idejét egy sípályán vagy az egykori Kolozsvár valamelyik söntésében, mégis magától értetődő természetességgel volt jelen a Magvető Kiadó és a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) által rendezett ünnepi könyvbemutatón (ami ide kattintva végignézhető). Elmesélte, mire költötte az első írói honoráriumát, beszélt a másolói irodában töltött hónapjairól, és megtudtuk, még ha irodalommal nem is foglalkozik, az írás mit jelent neki.

Álkrokodilbőr táska, érkezés

Ahogy az utcaszintre értem a föld alól, lustán terült szét fölöttem az ég. A szeszélyes szürkület őzlábszín felhőket pottyantott a horizont szűk parcelláiba. A hajdani városfal mellé épült luxusbordély helyén dizájnbolt kínált színes semmiségeket, a Károlyi-kert bronznyula pedig rezzenetlen várta a fagypontnál szelídebbnek remélt éjszakát. A Petőfi Irodalmi Múzeum épületének árkádja alatt szűkszavú megállítótábla fogadott, mint valami körzethatár, „Bodor 90”. Akkor, gondoltam, lássuk tehát.

Odafönn foghíjas volt még a díszterem, a kivetítőn kronologikus fotósorozat futott. Bodor Ádám az édesanyja ölében ül, majd homokvárat épít. Líceumba jár, szemüveget ölt, behavazott lejtőkön és kopár házfalak előtt fényképezkedik. Az egyik fotón kiköpött Belmondo, a következőn tőrőlmetszett teológiahallgató. Aztán a Petőfi Irodalmi Múzeumban látjuk, Esterházy Péter mellett ül, Krasznahorkai Lászlóval diskurál, Kovács András Ferenc, Spiró György és Parti Nagy Lajos társaságában hallgat valami előadást. A fényképeken szereplők egy része közben odaért. A többiek a lusta égből követték a gyülekezést.

Addigra nemigen maradt üres szék. Kettővel mellettem azonban egy élénkbordó, műlakk, álkrokodilbőr táska pihent. Ott volt már akkor is, amikor érkeztem, és amikor kérdezgették a később jövők, hogy vajon szabad-e az a hely, a környékemen helyet foglalók zavartan tárták szét a kezüket. Én meg úgy képzelem, a táska egy Bodor-hősé lehet. Elvira Spiridoné? Irina Nyegrutzé? Valamelyik Senkowicz nővéré? Nem derült ki világosan, hiszen egy türelmetlen látogató fogta, a földre tette, és a székre ült. Könnyen lehet, hogy maga Eronim Mox volt az, és csak eljátszotta, hogy a táska ismeretlen neki.

A játékosan csoportosított hanyatlástörténet

Az ünnepeltet Török Petra, az intézmény főigazgatója köszöntötte először. Felhívta rá a figyelmet, hogy Bodor Ádám a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja, így minden műve elolvasható a DIA felületén. Megtudtuk továbbá, hogy ez a harmadik születésnap, amit Bodor Ádám a PIM-ben ünnepel, aztán Dávid Anna, a Magvető igazgatója kapott szót, aki a kiadó gondozásában frissen megjelent Behavazott lábnyomok című kötet kapcsán azt emelte ki, örül, hogy sikerült rávenniük Bodor Ádámot, hogy elolvassa a saját novelláit, és reméli, tetszettek neki. Biztosította továbbá az írót, hogy „ha véletlenül megindul a ceruzája, tudja jól, hogy boldogan kiadjuk”.

A Magvető szerkesztője, Szegő János volt az est moderátora. Kezdésként arról kérdezte a szerzőt, milyen érzés volt olvasni magát. Bodor Ádám azt mondta, miután lead egy kéziratot, úgy egy év elteltével képesek újdonságként hatni számára a saját történetei. A friss kötetbe került 130-140 szöveg között pedig vannak hatvan évnél régebbiek is, úgyhogy érdekes élmény volt számára az újraolvasás. A legkorábban megjelent és a legújabb novellák között nem érzett szembeötlő különbséget, így aztán a kronologikus újraközlés helyett fejlődés- vagy inkább hanyatlástörténetként rendezte fejezetekbe és állította új sorrendbe az írásait. Úgy fogalmazott, játékosan csoportosította azokat.

Lóbalzsam vagy diólikőr?

Szegő egy 1969-ben adott interjú részletét olvasta fel, amelyben Bodor Ádám egy félkész kisregényről beszélt. A szerző sejtelmesen annyit válaszolt, hogy végül nem készült el az a szöveg, azonban tisztázták a beszélgetők, hogy ez nem a Sinistra körzet ősváltozata. Utóbbi ugyanis az Erdélyből való távozása, azaz 1982 előtt kezdett formálódni. A szövegformálással kapcsolatban Bodor elárulta, hogy amikor írni kezd, egyből öröm szállja meg, és hozzátette, hogy

„ha nem szórakoznék jól írás közben, akkor biztosan nem írnék”.

Miközben Szikszai Rémusz felolvasta a címadó, Behavazott lábnyomokcímű szöveget, mi is jól szórakoztunk, Márkos Albert pedig úgy fejezte be a rövid, improvizált csellódarabot, mintha a vonójával elhessegetné a novellában felbukkant, hátrafelé repülő varjakat. A produkció után Markó Béla verses levelének felolvasása következett, aztán Dragomán György köszöntötte Bodor Ádámot a Hat dobókocka című, az alkalomra írt novellájával, amiről nem árulnék el túl sokat, hiszen hamarosan a Telextárcákban lesz olvasható. Annyi azért mégis álljon itt, mert a történeti hűséghez tartozik, hogy a felolvasást követően Szegő János azt kérdezte Bodor Ádámtól: lóbalzsam vagy diólikőr?

Az író az utóbbit választotta, azzal a kitétellel, hogy még inkább északi, égetett szeszek, illetve kiderült, hogy fiatalon lelkesen falta az indiánregényeket.

Levéltár, síléc, másolás

Aztán szóba került, hogy Kolozsváron rövid ideig egy másoló-fordító irodában dolgozott. Bodor Ádám élete sötét korszakaként írta le ezt az időszakot. Azt követően töltötte be ezt a munkakört, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában dolgozott, „pedig hát nem vagyok egy klerikális alkat”, mint fogalmazott. A levéltári felmondás után egy ismerőse kínálta fel neki a lehetőséget a másolóirodán, ahol emlékei szerint aránylag kellemes volt ugyan a közeg, viszont hamar rájött arra is, az éjszakába nyúló irodai munka nem neki való.

„Egynémely napokon, amikor nem hullafáradtan értem haza, egy jegyzetfüzetbe kezdtem körmölni” – fogalmazott ennek kapcsán Bodor.

Amint pedig a jegyzetekből történet kerekedett, azt elküldte az Utunk folyóiratnak. A szerkesztőség táviraton értesítette Bodort, hogy elfogadták közlésre a szöveget. Így kezdődött tehát. A novelláért 12 ezer lej honoráriumot kapott, épp annyit, amennyit a munkahelyén egy év alatt keresett volna meg, úgyhogy felmondott, Bukarestbe utazott, és az első írói bevételéből egy vadiúj sílécet vásárolt.

Csend, zene, hazaindulás

Kiss Tibor Noé köszöntőjével folytatódott az est, aki úgy fogalmazott, az első szó, ami eszébe jut Bodor Ádám prózájáról, az a zene. Szerinte ez a zeneiség teremti meg a Bodor-szövegek varázslatát, és ő is ennek nyomán indult neki, hogy meglelje a saját zenéjét. A kivetítőn ezt követően Bodor Ádám fordítóinak üzeneteit lehetett olvasni, majd ismét Márkos Albert zenélt. Jó volt nézni, ahogy Bodor Ádám nézte a zenét. Nyugodt volt a tekintete, és mintha a színpadtól messzire gondolta volna magát. Valahova a csend és a hangok közé. Ezek volt számomra az est legszebb pillanatai.

A legszórakoztatóbbak pedig azok, amikor Bodor kertelés nélkül utasította vissza a saját művei értelmezésére vonatkozó kérdéseket. „Írtam egynéhány könyvet, de irodalommal nem foglalkozom” – szögezte le, és hozzátette, hogy a legkevésbé éppen a saját művei kapcsán tartja illetékesnek magát.

Az est zárásaként Szikszai Rémusz előadásában meghallgattuk a Kikötő, este című novellát. A színész-rendező az egyik kezében fogta a szöveget, a másikkal pedig mintha szolmizált volna, míg olvasott. Az is lehet persze, hogy a hátrafelé szálló varjaknak vezényelt repülésirányt. Akárhogyan, taps következett, az élénk bordó, műlakk, álkrokodilbőr táska a földön maradt, én meg indultam vissza, a föld alá.