Bodor Ádám: Az Erdély-mítosz igazi érzelmektől mentes, olcsó anyaországi termék

Bodor Ádám február 22-én lesz 90 éves. Érdemes most megállni, és az életműre átfogó pillantást vetni. Kolozsváron született, kamaszként börtönbe került kommunistaellenes röplapok terjesztéséért, két évet ült a hírhedt szamosújvári börtönben. Szabadulása után gyári munkás volt, majd teológiát tanult, a hatvanas évektől publikálni kezdett, 1982-ben Magyarországra települt, ahol azóta is él. A Sinistra körzet megjelenése óta a kortárs magyar próza egyik meghatározó alakjaként tartják számon, számos nyelvre lefordították, és máig az esszenciális erdélyiség megírójaként olvassák.

Ezt a beszélgetést úgy képzeltem el, mintha Bodor Ádám egy hegycsúcson állna. A levegő tiszta, fagyos, messzire lehet látni. Nem minden részlet tisztán kivehető, de ami igen, az élesebb, mint valaha. Ebből a perspektívából nem az életút kronológiája érdekes, hanem az a rálátás, ahogyan a megélt élet egyszerre, egészében kirajzolódik.

Kérdezni Bodor Ádámtól különösen nehéz. Nem azért, mert nem válaszol szívesen, vagy mert keveset tudunk róla, hanem mert túl sokszor kérdezték már, és mert maga az alkotó következetesen ellenáll annak, hogy magyarázza önmagát. Számtalanszor elmondta: az interjúk tele vannak csapdákkal, az exhibicionizmus kísértésével, azzal a veszéllyel, hogy az ember olyasmiről beszél, aminek nincs valódi tétje. Mégis újra és újra megpróbáljuk megszólaltatni. Ez a beszélgetés sem jubileumi kényszerből született, hanem azért, mert az életmű és annak létrehozója folyamatosan visszavonzza magához az olvasókat. Újraolvasva mindig marad Bodor Ádám prózájában valami, ami nem fejthető meg végleg: nemcsak a szövegekben, hanem az alkotói magatartásban, a hallgatásokban, a szigorú tilalmakban, a következetes pontosságban.

A beszélgetésben maga a szerző is eljátszott a közelkép-nagytotál ellentétével, egyes dolgokat egészen közel hoz: egy-egy mondatot, elvet, döntést. Máskor viszont megmarad a tágas horizontoknál, ahonnan az összefüggések látszanak.

Néha tényleg adódnak kényes helyzetek. Gondolom, jó interjú az, amikor sikerül az alany személyiségén megtalálni azokat a réseket, amelyeken át közelebb kerülünk titkaihoz, felfedni olyan tulajdonságait, amelyek nem köztudomásúak, kicsikarni belőle egyedi megnyilatkozásokat. Nem hiábavaló fáradozás, ebben sokan partnerek lehetnek, mert szeretnek magukról beszélni. Én nem szeretek. Egyébként a rámenős, provokatív kérdésektől dinamikus az interjú, csakhát mintha sejtenék, hogy nehéz belőlem kiszedni valamit, ilyenekkel ritkán tisztelnek meg. Egyszer szóvá is tettem: ahelyett, hogy családom, gyermekkorom felől faggatnának, például mikor kérdezi már meg végre valaki, hogy létesítettem-e volna testi kapcsolatot a börtönigazgató lányával? Erről tényleg kertelés nélkül el lehet beszélgetni: miért igen, vagy miért nem, mígnem a polgári életviteltől végzetesen idegen kis univerzumban találjuk magunkat. A tilalom határát nem ilyen helyeken vontam meg.

Ha a fentiek bizonyos értelemben igazak is, most mindjárt kiderül, hogy ebben az interjúban is óhatatlanul magamról beszélek. De ha jobban megnézzük, a novelláim és egész prózai tevékenységem a világról alkotott burkolt véleményemet teszi némileg hozzáférhetővé.

A belső határ, amelyet lehetőség szerint igyekszem tiszteletben tartani, a személyiség felségterülete előtt húzódik, amelyen túl úgy érzem, nem vagyok képes biztonsággal eligazodni, nem tudnám megkerülni érzelmeimet, elfogultságaimat, beleértve a művészi alkotással kapcsolatos akár gyakorlati, akár eszmei vonatkozású nézeteimet.

Nem szívesen nyilatkozom műveimről semmilyen értelemben, mert azokat, amint kiengedem a kezem alól, felruházom a nyilvánosság kockázatával, így a továbbiakban magukért kell helytállniuk.

Nem tenne jót nekik, de művészi autoritásomnak sem használna, ha bárkit beavatnék a keletkezésükhöz köthető körülmények, mozzanatok titkaiba, mert ezekkel magam sem vagyok teljesen tisztában, és ezzel kétségbe vonnám a közreadott opus szuverenitását. Egyszersmind az olvasóét is, akit tiszteletre méltó privát készségei irányítanak a novellával való találkozáskor. Az értelmezés az ő kiváltsága. Az említett határ tiltó cövekei általában ott meredeznek, ahol úgy érzem, véget ér az illetékességem, és ha megszólalnék, nem biztos, hogy igazat mondanék. És ha mégis, annak a nyilvánosság felé nem lenne relevanciája.

Ez így szépen hangzik, de az ember néha tapintatból kicsit enged, adódnak helyzetek, amikor nem tud elveihez következetesen ragaszkodni. Ilyenkor a témát alig érintve, inkább kerülgetve, mellébeszéléssel megpróbál túllépni a kérdésen. Egy-egy kérdéskör megkerülésének megvannak a bejáratott technikái, rutinos eljárásai, amelyek, ha írásban nem is annyira, de élőszóban több-kevesebb sikerrel működnek, átsegítenek a kényes pillanatokon.

Korábban nagyon szigorú történelmi-politikai környezetben, hatalmi szempontoknak alárendelt elvárások közepette, ha kissé naiv módon is, olykor megpróbáltam élni az egyoldalúan magamnak tulajdonított szabadság illúziójával. Ezt a kiváltságot elméletben, sajátos csúsztatással az elítéltetésem által jogilag is tisztázott hovatartozásom támogatta. Olyan értelemben, hogy ha már államellenes magatartásért elítéltettem magam, politikai állásfoglalásom tisztázott, bizonyos helyzetekben a továbbiakban is a nem kis áldozat árán megszerzett pozíció hatálya alatt viselkedhetem. Akár az irodalom nyilvánosságát is beleértve. Úgy véltem, a börtön megajándékozott egy plusz identitással, és a továbbiakra nézve felmentett minden szerepjátszás alól. Ez most ebben a formában persze utólagos érvelés, annak idején egyszerűen a kaland része volt, ösztönös dac, konokság, mögötte egy pontosan meg nem fogalmazott, homályos kis teóriával. Mindez kiélezett viszonyok között történt, amikor a szabadság és elnyomás fogalmával az élet minden területén folyamatosan szembesültünk. A kultúra is féltékenyen felügyelt terület volt, művészi szabadságról legfeljebb elvétve, zárványokban beszélhettünk.

A fentebb leírtak szellemében furcsa is lett volna, ha a hatalom elvárásai jegyében kezdek írásokat publikálni, így aztán azt írtam, amihez kedvem volt. Hogy azok egytől egyig meg is jelentek, arról már nem én tehetek, hanem a cenzúra hanyag hivatalnokai, de leginkább Szilágyi Pista, az Utunk akkori főszerkesztő-helyettese, aki, ha kellett, hetenként megküzdött értük. Ha úgy tetszik, életművem egyik felét tekintsük akár közös erőfeszítéseknek, egy hallgatólagos összefogás kézzelfogható eredményének.

Intézményes cenzurális viszonyokkal ma nem kell számolni, tartalmi, eszmei megfontolások a publikáló orgánum politikai elkötelezettségeiből adódhatnak. És adódnak is. Ez például nagyon is érinti a művésztársadalom egyik felének érdekeit. Az alkotói támogatások odaítélése – gondolom, általános tapasztalat – egy kétosztatú kulturális közegben elég egyoldalú képet mutat. Ha akarom, ez is a szabadság és kiszolgáltatottság fogalmához kapcsolódó jelenség. A hatalom ma is féltékenyen, körmönfont gonddal őrzi több-kevesebb sikerrel állásait, csakhát nagyjából, immel-ámmal és tessék-lássék tudomásul veszi a törvényesség játékszabályait is, és előzőleg legtöbbször jogi keretet biztosít tervezett intézkedéseinek, amikor valamit nem szeretne környezetében megtűrni. Mindezek mellett, ahogy ez a kérdésben felvetődött, történelmileg valóban egy lezárt állapot.

A kiszolgáltatottság kérdése nem feltétlenül a szabadság vagy a politikai irányultság fogalmához kapcsolódóan, viszont továbbra is időszerű. A kelet-európai történelmi fordulat óta, az átalakulás során sok minden nem történt meg, történt viszont valami más: a régió társadalmait is elérték olyan, egész életvitelünket alakító civilizációs folyamatok, amelyek nem túl zajosan világszerte belopakodtak a mindennapokba.

Történészi, szociológusi ambícióim nincsenek, laikusként most mégis úgy látom, a digitalizáció, az informatika majd minden területet meghatározó jelenlétével olyan eszmei értékek alatt rengeti a talajt, amelyek eddig társadalmi, közéleti gondolkodásunk pilléreinek számítottak.

Csábító eszköztár vesz körül, szolgáltatásait önfeledten igénybe is vesszük, miközben az alig észrevehetően a kultúra területét érintő elvárásokat is nem kevés agresszivitással saját kínálatára, hogy ne mondjam, ízlésére szabja. Párhuzamában igényeink uniformizálódnak, a történelmi emlékezet pedig fokozatosan elhomályosul, lépten-nyomon felsejlenek a múlttól való lassú eltávolodás tünetei. Kicsit készületlenül érte, kicsit elkábította a társadalmat a varázslat, amelynek önszántából enged, közben észre sem veszi, hogy az már az emberi kapcsolatokat is kikezdte, annyira ki vagyunk szolgáltatva közelségének. Anélkül, hogy a folyamatok között közvetlen okozati viszonyt le tudnám vezetni, nem esik nehezemre időbeli egybeesésükre felfigyelni.

Nemrég két alkalommal is jártam Közép-Ázsiában, meglepetésemre Buhara ősi falai alatt vagy Szamarkand utcáin, villamosmegállóiban ugyanaz a látvány: kortól, nemtől függetlenül mindenki meghitten bizalmas kis pajtását, telefonját bújja, dédelgeti. Az egyetemes magány titkos küldötte lapul a zsebünkben.

Az én nemzedékem a kíméletlen, személyiséget pusztító diktatúrában nőtt fel, mégis sokkal tartalmasabb, izgalmasabb korszakot tud maga mögött. Még a történelmi folytonosság tudatában eszmélt a világra, szellemi örökségére próbált építkezni, a kommunizmust a kapitalista viszonyok által generált polgári értékrend alapján minősítgette, élte és szenvedte meg, és mindmáig nem felejtett el hagyományos koordináták érvényében gondolkodni. Mára a történelmi múlt ködbe vesző alakjaival valami megfoghatatlan, steril adathalmaz lett, amivel nincs mit kezdeni. Következményeit, ha éppen muszáj, erőfeszítések árán, unottan és kétkedéssel fogadjuk. Történelmi hivatkozásokkal mostanság jobbára olyankor találkozom, amikor ideológiai érvelés kellékeként hirtelen hasznosnak mutatkoznak.

Hogy ne kalandozzunk el a távoli múltba, elég riasztó az a langyos elbizonytalanodás, amely ötvenhat megítélését újabban körülveszi.

Kicsit hosszúra nyúlt ez a válasz, olyan területet is érintve, ahol nem is vagyok illetékes, csakhát a kérdésben eldugott kiszolgáltatottság fogalma kicsit elgondolkoztatott. Erről-arról. A múlt elvesztéséről.

Mintha nem minden sejtünk a múlt emlékezetét hordozná. Máris kezd körvonalazódni, hogy ez a lopakodó trend a társadalmak részéről milyen természetű politikai preferenciákat eredményez.

Mindjárt tisztáznék valamit. Korábban bizonyára pontatlanul fogalmaztam. Ez nálam nem valami íratlan tilalom, amelyet semmi szín alatt nem illik megszegni, mindössze arról van szó, hogy általam megélt esemény megjelenítésére nem érzek késztetést, sőt egyenesen idegenkedem tőle, inkább a képzeletemre támaszkodom. Ami egyszer már megtörtént, sem bemutatni, sem megmásítani, más arcát megmutatni nem akarom – ha arra éppen érdemes, maradjon meg egyszeri tisztaságában az emlékezetben. Ilyen értelemben nem is teszek kivételt.

Ugyanakkor egy-egy megtörtént esemény mozzanatai, ha ritkán is, belekerülnek a történetekbe. Ez történik a Sinistra körzet egyik fejezetében is. Csakhogy világos legyen, miről beszélek, elmesélem.

Amikor a szamosújvári börtön festődéjében dolgoztam, egy alkalommal a termelést felügyelő, alapvető tulajdonságát tekintve szadista Mihalcea főhadnagy tiszteletlen viselkedés ürügyén egy hétre, büntetésből, nehezebb, próbáló munkakörbe parancsolt. Az ablaküveg-homályosító részlegbe. Kurva nehéz, testi, lelki energiákat felőrlő munka. Az átlátszatlan ablak rabszállító kocsik számára készül, lefesteni persze sokkal egyszerűbb lenne, de külső felülete, kitéve az időjárás szeszélyeinek, lekopik, belül az elvetemült elítélt, ha valamilyen oknál fogva kíváncsiság ébred benne, hogy éppen merre járnak, körmével lyukat vakarhat rajta. Ezért van szükség eleve olyan üvegre, amellyel nem tud mit kezdeni. A művelet maga így néz ki: egy alacsony oldalfalú láda aljára vastagon homokot terítek, elsimítom, arra üveglapot helyezek, azt is teleszórom homokkal, és egy ronggyal bevont, súrlókefe méretű és alakú fadarabbal hol finoman, hol erőteljesebben dörzsölgetni kezdem. Addig-addig, míg végül, órák elteltével, a folyamatos karcolások nyomán az egykor fényes üveglap egyöntetűen, teljes felületén elhomályosul és átlátszatlanná válik. A művelet során az üveglapnak nem szabad eltörnie, de ezt az üveglap nem tudja. Ha megtörténik, az ebédmegvonással jár. Fizikailag is próbáló, rohadtul nehéz, fokozott figyelmet követelő, idegőrlő meló. Ez a foglalkozás kerül bele a Sinistrába, kissé átminősülve: a manuális eljárást megkerülve a műveletet, lábtörlésre emlékeztető mozdulatokkal, talpát óvatosan az üveglaphoz dörzsölgetve, egy törpe végzi.

Hogy egyébként mégis mi tenné megörökítésre alkalmassá a személyes élményt? Nehéz erre válaszolnom, mert teljességgel nem zárhatom ki, de ilyesmi még nem fordult elő. Gondolom, elsősorban az, hogy erőteljesen hordozzon valamit, ami önmagán túlmutat, rendhagyó módon utal egy morális állapotra, amely mindenképp a nyilvánosság elé kívánkozik. Amire képes vagyok úgy tekinteni, mintha valaki mással esett volna meg. Ha egyszer majd írás közben egy ilyen valóban fajsúlyos egykori élmény eszembe jut, bele kívánkozik valamelyik történetembe, az már szinte felmentést ad a tilalom alól. De mondom, ilyen döntés előtt még nem álltam.

Van viszont a kérdésnek egy másik, zavarba ejtő oldala. Történeteimet olvasva, nem véletlen, ha az olvasó arra a következtetésre jut, hogy az író saját, olykor kényes emlékeit dolgozza bele a cselekménybe, saját élményeiből építkezik. Ez nagyjából a prózám tekintélyes résztét érintő probléma.

Mivel az előadásmód tekintetében gyakran alanyi, egyesszám első személy pozíciójához fordulok, az eljárás valóban azt sugallhatja, hogy magamról mesélek, mintha az előadott esemény velem esett volna meg.

Az olvasó ezzel nincs mindig tisztában, és a kitalált történetet személyemmel hozza összefüggésbe. Olvasási kultúra kérdése, a gyakorlott olvasó idejében rájön, ez stílus, a próza előadásmódjának, az előadó pozíciójának, látásmódjának eszköze, nem pedig alanyi megnyilatkozás.

Ajaj! Ez most meleg! Egyébként lehet, persze, hogy lehet. De ez nemcsak beszédmód, hanem egy felszínes gondolkodás árulkodó megnyilvánulása. Főleg Magyarországon, ahol lépten-nyomon szembesülnöm kell vele. Hirtelenjében nem tudnám megmondani, honnan is ered, de biztos, hogy nem cáfolhatatlan metafizikai jelenséggel állunk szemben, inkább valami olyasmivel, amelyet bizonytalan és megszépítő történelmi hivatkozások keltenek életre. És úgy tűnik, nem is valami felfokozott erdélyi, rátarti önérzet eredménye, inkább pótcselekvés, igazi érzelmektől mentes, olcsó anyaországi termék. Ráadásul a tudatlanság párhuzamosan kitermelte ennek sunyi, gyanakvástól táplált ellentétét is, miszerint

az erdélyi magyar, ha jobban megnézzük, bizony egy kicsit foltos, kicsit már román is. Románoznak is kedves honfitársaim lankadatlanul.

Az erdélyi polgárnak folyamatosan alkalma van érzékelni, megtapasztalni, hogy milyen sajátosságok között telnek napjai, így szülőföldjéről – ritka kivételektől eltekintve – nem feltétlenül badarságok jutnak az eszébe – azok pedig, akik az erdélyiségnek mesébe illő, mágikus vagy mitikus sajátosságokat tulajdonítanak, legtöbbször alig ismerik a hely történelmi, politikai és valós társadalmi viszonyait, amelyről magabiztosan nyilatkoznak.

Korábban azt mondtam, nem tudnám megmondani, honnan ered. Ha mégis, hát gyaníthatóan Trianon következménye ez is, egyívású a veszteség nyomán kialakult többi ellenhatással, a trauma mazochista mélyítésével, a dactól táplált anyaországi gőggel, a leereszkedő felszínességgel, és még sorolhatnám.

Ahol Erdély, mint történelmi, társadalmi és nemzetiségi képzet felmerül, megjelennek a gyanús tartalmú, érzelmes panelek, előregyártott eszmei klisék. A jelenséget kis rosszmájúsággal tekinthetjük évszázados mulasztások egyoldalú elkendőzésének, a veszteség kompenzálásának.

Romantikus, kései hommage az újrafelfedezett, közben már el is vesztett birtok iránt, megtűzdelve méltatlan, túlzó, oda nem illő elemekkel. Aki valaha alaposabban körülnézett Erdélyben, attól az ilyen képzetek távol állnak. Miközben ez az önámító, hamis látvány, ahogy fentebb sejteni engedtem, olykor tősgyökeres erdélyiektől sem áll távol, mert valamilyen oknál fogva hajlamosak azonosulni a nekik tulajdonított szereppel, vagy csak kedvüket lelik a melankolikus busongásban.

Ez a hangulat és olykor közéleti beszédmód engem elsősorban a mindmáig megőrzött erdélyi identitásomban, méltóságomban zavar, íróként viszont egyáltalán nem, mivelhogy semmi közöm hozzá. Kora fiatalságom óta ösztönösen érzem hamisságát, nem is fészkelte be magát a gondolkodásomba, nem fér össze a szülőföld iránti ragaszkodással és azzal az Erdély-képpel, amelyben felnőttem, és amely távozásom óta velem maradt.

Közrejátszhatott ebben az elfogultságoktól mentes szemléletben talán az is, hogy Erdély megkapó természeti adottságai és etnikai sokszínűsége mellett igen korán közelről találkoztam olyan társadalmi viszonyokkal, amelyek az általános Erdély-képet jelentősen árnyalták. A már családilag is fennálló szoros székely, örmény és német kapcsolatok személyes közelségemben jelezték, hogy nem egy homogén nemzetiségi és nyelvi közegben élünk, következésképp számolni kell a hagyományok, szokások, nem utolsósorban a társadalom felekezeti diverzitásával is. A nyarakat kolozsvári polgári otthonunktól távol töltöttük, rendszerint olyan természetközeli helyeken, ahol a gyakran zord vagy mostoha életviszonyok nem hasonlítottak az otthoniakra, ezeken a helyeken másként öltözködtek, étkeztek és viselkedtek az emberek, ráadásul nem is mindig magyarul beszéltek, ez pedig a szülőföldet nem meseszerűvé, hanem a maga valóságában, mint bármilyen más sajátos adottságú szülőföldet szerte a világban, egyszerűen érdekessé tette, markánsan meghatározva a szociális tájkép kontúrjait is. És akkor még nem említettem azt a gazdag választékot, amelyet a Partiummal és a Bánáttal együtt az erdélyi városok és falvak változatos arculata jelentett.

A kétnyelvű Kolozsvárról a háromnyelvű Brassóba, a négynyelvű Temesvárra vagy éppenséggel a soknyelvű Máramarosba utazni felért egy külföldi kiruccanással.

Történelmileg Erdély a középkor óta háromosztatú nemzetiségi tartomány volt, optimista túlzással, ellentmondásos kifejezéssel élve, egymástól változó, de általában „harmonikus elkülönülésben”. Tény, hogy külön konyhákon külön szakács főzött, utóbbiak vacsora után nem ugyanabba a kocsmába jártak. Markáns partikularitások mellett, a személyes kapcsolatokon kívül nem is igen volt átjárás a három nemzet politikai és kulturális körei között. Miután a háborút lezáróan Erdély státusza újra megváltozott, birtoklásában területileg változás történt, a nem is egyenlő arányban jelen lévő három nemzetiség között bizonyos egyensúlyi viszony még egy darabig fennmaradt. Nem estünk minden utcasarkon vagy megyehatáron egymásnak, hanem tudomásul vettük a másik félnek a közös birtok iránti ragaszkodását.

Na, ennek vége. A németek elmentek, a magyarság is jócskán megfogyatkozott, egyesek éppen csomagolnak. Ha nem is látszik a vége, nincs miről ábrándozni…

Nosztalgia? Az bizony van, minthogy érzelmi fogantatású. A hatvanas években, egészen a hetvenes évek elejéig Kolozsvár megnyugtató képet mutatott. Amikor a diákokkal teli esti korzón ismerős román, magyar és német fiatalok találkoztak, ha nem is álltak meg egymással a dolgokat megdumálni, a titkos, néma kommunikáció jeléül barátságosan hátba vágták egymást: „tudunk egymásról!” Aztán néha még felnőtt korban is. Össze-összekacsingattak, ha jártukban-keltükben itt-ott megpillantották egymást. Egy darabig. Aztán, ahogy teltek az évek, egyszer csak valamennyien egy másik városban találták magukat.

Egykori kolozsvári román kirándulótársaim, köztük barátaim, akik minden hazafiságuk mellett partnerek tudtak maradni és értették gondjainkat, sajnos már nem élnek, így a témát érintő konkrét megnyilatkozásaikra már nem is hivatkozhatok.

Ez most egy teljesen más világ, más arculata van mindennek, ami egykor közös ragaszkodásunk alapjait jelentette. A díszletek, olykor már kicsit idegenül, hol kopottan, hol átfestve, hellyel-közzel még állnak. A Farkas utca végében a magány szentélye, a gyönyörűséges református templom, előtte Sárkányölő Szent Györggyel, a város közepén Mátyás, mögötte tüntető gótikájával a térséget uraló Szent Mihály-templom. Ünnepekkor zeneszóra vidám fiatalok körbe is táncolják. Talán nem is sejtik, korábban ilyen táncikálásra, dobpergésre, harsonák hangjára omlottak porba Jerikó falai. Igaz, arra az Úr is rábólintott.

De hát be kell látnom, ez az egész, amiről most sem túl jó kedvvel beszélek, ha le is próbálom fejteni róla mindazt, amit politikai szándék vagy egyszerűen a bunkóság aggatott rá, akkor is jórészt érzelmi kérdés marad, amelynek érintésétől én sem vagyok mentes. Mint olyan erdélyi, aki földrajzilag valamelyest eltávolodott drámai ifjúsága színterétől, de azért évről évre többször is felkeresi,

kétszer dobban nagyobbat a szívem, amikor Erdély felé felérek a Királyhágó tetejére, és ugyanott, amikor lejteni kezd az út hazafelé. Ilyenkor a viszontlátás mámorától a búcsú szorongásáig sok minden megkísért.

Közöttük valami lesújtó hiányérzet, a pótolhatatlan mulasztás érzete, aminek semmi köze ahhoz, amit az ember történelmileg már rég tudomásul vett, mert bele is született. Inkább az, hogy már nem egy levegőt szívunk és nem egy kenyeret eszünk az otthon maradottakkal, akik a rezignáció páncélja mögött most is kitartóan a túlélés módozatain agyalnak. Félteni persze nem kell őket, nem nagyon fázósak, a többi, más nyelvű erdélyihez hasonlóan alkalmazkodtak az Északkeleti-Kárpátok hágóin besüvítő zordabb szelek klímájához, amelyek a századok alatt a védekezés kifinomult stratégiáit is alakítgatták.

Igen, nem tagadom, az idegesítő, giccses máztól mentes nosztalgia amúgy engem is kísér, nincs is nap, hogy eszembe ne jutnának a hegykoszorú megannyi bensőséges, titokkal hívogató tisztásai, amilyeneket Máramaros, a Görgény meg a Hargita hosszan elnyúló, mogyoróbokrokkal, fenyőcsemetékkel, borókákkal teletűzdelt illatos lejtői ma is kínálnak. Ragyogó, szívet-lelket melengető, érzelmeket, ragaszkodást ébresztő felemelő táj, anélkül, hogy azt egy merész gondolat az ott élőkkel egyetlen közös fogalomba terelve mitikus entitássá avathatná.

Ettől még jópofa, furfangos, kacskaringós észjárású, aranyos székely bácsikkal egy kis szerencsével tényleg lehet arrafelé találkozni, de tévedés lenne mindjárt arra gondolni, miszerint ők lennének többségben. Többségben az említett tájon – ha tippelnem szabad – hamarosan a sótlan, bumfordi medvék lesznek.

Mondókámat itt abba is hagynám, mert eleve nem jó úton járok, amikor érvekkel érzelmeket próbálok közömbösíteni, ugyanis minden érvelés ellenére a mítosz él, valamitől, belső vágytól fűtve továbbra is életképes, valami titkolt bűntudat vagy éppen titkolt remény folyamatosan ébren tartja. Amíg a dolgok természete szerint végképp el nem enyészik.

Így van, ilyen tekintetben engedek az ösztöneimnek. Sosem voltam reggeltől estig, egész évben és egész életemben egyfolytában író, és igyekeztem ennek megfelelően viselkedni. Félő, hogy a társadalomban elég bizonytalan kép alakult ki erről a gyanús foglalkozásról, ha sor kerül rá, ma is inkább szerkesztőként mutatkozom be, arról sem biztos, tudják-e, mi fán terem, de legalább nem kérdezik meg, hogy miket írok. Azt hiszem, ez a félig-meddig íróság tudata a tagadhatatlan lustaság társaságában szakmai szempontból szerencsés együttesnek bizonyult. Megnyugtató érzés, hogy híveim, bár egy elég szűkös kínálatból válogathatnak, aránylag kevés olyan olvasmánnyal találkoznak, amely miatt röstellkednem kellene.

Nem is hiszem, hogy több könyvvel valóban többet is tudtam volna közvetíteni a világ egy kis szegletéről, amelynek látványa megihletett.

De hogy egy kicsit még a témánál maradjunk, érdemes elmerengeni az írói hivatás környezeti adottságai fölött. Kezdeném mindjárt azzal, hogy míg a legtöbb alkotói tevékenység előzetes képzettséget feltételez, műveléséhez pedig megfelelő eszköztárat, az íráshoz nem kell egyéb, mint bárhol fellelhető toll és papír, és ugyebár a nyelv, amely jó esetben rendelkezésre áll. Aztán persze még valami, amiről nem tudjuk, micsoda. Aki írásra adja a fejét, általában a filológia berkeiben képezi magát, szakmai felkészültséggel teremti meg megélhetése kereteit, az írói pálya kényes területén elengedhetetlen önbizalmat is. Ilyen tekintetben is első látásra kivétel vagyok, református teológiát végeztem, nem voltak írói terveim, kényes helyzetben inkább a túlélés és a megélhetés elérhető módozatai foglalkoztattak. Aztán mégis nekibátorodtam, és már javában publikáltam, érzékeltem közelemben az irodalmi élet lüktetését, amikor rádöbbentem, hogy nekem ehhez nem sok közöm van, egyáltalán nem hiányzik, mondhatni idegen, és be kell látnom, túlságosan az irodalom szakmai problémái sem érdekelnek. Nem is voltam látható irodalmi rendezvényeken. Így van ez mind a mai napig, kivéve az olyan ritka alkalmakat, amikor műveim vannak terítéken. Miközben azért érdekel elég sok minden más, engedek is szívesen különböző természetű hívásoknak.

Őszintén szólva, ha már művészetről van szó, a zene jobban érdekel, és érzelmileg is sokkal közelebb áll hozzám, ki tudja tölteni a napjaimat.

Egyébként, ha választhattam, írói elfoglaltság helyett mindig a kalandot, meglepetést, sok bizonytalanságot tartogató havasi kiruccanás mellett döntöttem, egy pár hétre szóló síelésről soha, semmi szín alatt le nem mondtam volna.

Aztán egyszer csak kiderült, az író és a kissé bohém „nem igazi író” tulajdonságai igenis kölcsönösen feltételezik egymást, egy tőről fakadnak, ugyanabba a személyiségbe zárva. Anélkül, hogy a börtön döntő jelentőségét feledném, az íróiságtól látszólag távol eső, öntörvényű, vulgáris életvitel eszmei tapasztalatai az íróság sarokköveivé váltak. Nem titkokat fedek fel, amikor elárulom, hogy alapvetően urbánus alkatom ellenére az életművet tápláló döntő felismeréseket, olykor lesújtó tapasztalatokat a társadalom havasi völgyekbe mélyedő nyúlványai, az egzisztencia peremvidéki változatai sugallták. Akár a börtön élménye, e találkozás nélkül nem jött volna létre az a privát kis tartomány, amelynek levegője végül beszorult néhány könyv lapjai közé…

Nem emlékszem, korábban erről pontosan mit is mondtam. De nagyjából valami ehhez hasonlót. Ha egy bizonyos ponton megsejtem az elbeszélés végét, az ideig-óráig jót tesz a történet bonyolításának, de attól a folytatás még nyitott marad alternatív megoldások felé, a lehetőséget pedig illik kihasználni. A novellának esztétikai elvárásaim szerint akkor van vége, amikor még nem merültek le a legfontosabb elemek töltései, amelyek ébren tartják a történetet. Az ilyen kritikus pillanatokat az események belső viszonyai kínálják. Ami a biztonság iránti vágyat illeti, az a bizonytalanság jele, általában az ötlet véznaságára, gyengeségére utal, ilyenkor kezdi a mesélő történetét innen-onnan megtámogatni. Folytatni lehet történeteket tetszetős szövegekben, fordulatról fordulatra sokáig, de nem biztos, hogy megéri. A sok magyarázat, részletezés közepette egyre csak dagad, dagad a történet, felfúvódik, közben elveszíti üdeségét, kimosódnak, kifakulnak markánsabb színei, lassan az olvasó is elálmosodik, a szaporodó oldalak közül elszáll az a kis titokzatosság, sejtelmesség, amely egy-egy novellát sokáig emlékezetessé tesz. De van olvasó, aki éppen ebben a hömpölygő szóáradatban lubickolva találja meg az olvasás örömét. Ízlés dolga. A társas kapcsolatok elvárásait tekintve is van ugye, aki a jócskán telt hölgyekre hajt, míg mások könnyebb súlycsoportban képzelődnek, és a „felével” is beérik. Elnézést a vulgáris hasonlatért, csak szemléletes példával akartam élni.

De ha már szóba került, a való élet annyira más terep, telve következményekkel járó döntésekkel, annyira különbözik egy novella keletkezése során tevékeny mechanizmusoktól, hogy közös vezérlő szempontok híján nem is tudom a kettőt egy közös elvnek alárendelni. Míg egy írásmű keletkezését komoly esztétikai megfontolások is vezérlik, a magánélet inkább anyagi és etikai természetű gondokat vet fel, így az alkotás során szerzett tapasztalatok az életben aligha hasznosulnak.

A hőseim magatartását nem tekintem mintának, és azok sem írójuk álláspontját tükrözik.

A novella történetét én találom ki, ami pedig velem esik meg, azt túlnyomórészt mások. Kétféle kihívásról, kétféle stratégiáról beszélünk tehát. Akkor is, ha bizonyos értelemben az emberi életet egyszeri, felelősségteljes alkotásnak tekintjük. Így aztán némi párhuzam végül csak adódik: ahogy a biztonság kényelme, a rutin nem tesz jót a szövegeknek, ugyanúgy a gond- és kockázatmentes életformán is előbb-utóbb eluralkodik az egyhangúság, az unalom légköre, amely rendszerint a művészi alkotás sorsát is megpecsételi.

Hogy valóban jobban szeretném, azt nem tudom. Budapest belvárosában lakom, ezért folyamatosan elkívánkozom valahová. Nem azért, mert másutt jobban érzem magam, inkább azért, mert másképp, és ez naponta eszembe jut, és néha hiányérzettel tölt el. Az elvágyódás helyei elsősorban Erdélyben vannak, a nyarat Székelyföldön töltjük, tél végén pedig évről évre pár hétre felkeresem a havas lejtőket is. De akadnak ilyenek másfelé is. Kiemelten említhetnék például egy helyet Észak-Olaszországban, Merano és Bolzano között, a hegyekben, egy kis zárványban, ahova a tehenek melankolikus kolompján kívül nem érnek el a civilizáció és az emberi tevékenység hangjai. Nem mellékesen széles látószögű kilátással a pompás Dolomitokra. Itt családostól, barátokkal többször megfordultam, és máig lankadatlan vágyakozással gondolok rá. És hát, Berlin. Egyéves folyamatos ottlétünk során ez a diszharmónia pompájában tündöklő város végül megmagyarázhatatlanul nagyon otthonossá vált. Azóta is évről évre pár hétre vissza-visszajárunk.

Szeretek kimozdulni, most is mehetnékem van. Tavaly és tavalyelőtt ősszel is megszöktem tíz-tíz napra több ezer kilométerre Közép-Ázsiába. Mennék most is, éppen megcéloztam arrafelé egy igazi csemegét: gondoltam, mielőtt végképp lehull a függöny, kicsit körülnéznék, mi a helyzet a Tien-san fennséges lejtőin. Csakhát most már remeg a léc. Az idő már nem nekem dolgozik. Ráadásul tartok tőle, hogy szűkebb környezetemtől egy ilyen expedícióhoz az elengedhetetlen morális támogatásra már nem számíthatok.

Mint számvetés? Ilyesmiről bizonyára sokat lehetne mesélni, aminek a fele talán még igaz is lenne. Váratlan találkozások, köztük talán végzetesek is, felfedezések öröme, beleértve saját személyiségünket is, satöbbi. Ezekhez hasonló, bizonytalan tartalmú frázisok. Ha korábban céloztam is ilyesmire, jobb nem komolyan venni. Utazásaim során életemet döntően meghatározó következtetésekre már nem jutottam. Számvetésre most sem készülök, kicsit önző kedvteléseimnek sosem kerítettem morális keretet, nem is terelném a kérdést eszmei síkra. Ahogy korábban, az interjú elején megjegyeztem, annak már csak a fele lenne igaz.

Lehet, kiábrándító, amit mondani fogok. Az írás ma nem jelent semmit, mivel éppen nem írok. De az, hogy most nem írok, az sem jelent semmit, mert holnap vagy holnapután hozhat valamit az északi szél, megnyugvást vagy balsejtelmet, amely újra a gép elé ültet. Korábban előfordult, hogy az írást munkának neveztem, de néhány ritka kivételtől eltekintve nem az volt, mindig jókedvvel, szórakozásként végeztem. Akkor is, amikor más kedvteléseimet elébe helyeztem. Kivétel alatt a heti penzumot értem, amikor megélhetési indíttatásból az Utunknak rendszeresen tárcákat írtam. Ezek néha megizzasztottak, de a termés nagyobbik része azóta is éldegél a köteteimben.

Rég elengedtem őket. Kóborolnak erre-arra, földrész-szerte vagy két tucatnyi nyelven. De a szó igazi értelmében ők már rég szabadok. Mesélem is lépten-nyomon, milyen szerencsés alkat vagyok: amint egy írásom kikerül a kezem alól, mintha egy titkos, személyes „delete” gombot is megnyomnék, törlődik az emlékezetemből – érettségin elbuknék saját prózámból. Ez egyszersmind azzal is jár, hogy korábbi írásaimat bármikor újraolvashatom, mert az újdonság meglepetésével hatnak, mintha valaki más, egy hozzám hasonló felfogású fazon írta volna őket. Tetszenek is nagyon...