Mindig mindenkinek van oka haragudni a férfiakra

Szilágyi Fanni animációs filmeket akart készíteni, fotósnak tanult, operatőrként végzett, majd most rendezőként dolgozik. Novemberben került a mozikba az első nagyjátékfilmje, a Veszélyes lehet a fagyi, amiben Stork Natasa (Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre) egy ikerpár két tagját játssza: egyikőjük, Adél, egy csóró radiológus, aki éppen készül elhagyni az országot, a másik, Éva, pedig egy NER-es vállalkozó felesége, aki éli a fényűző életét. A történetet kettőjük szemszögéből látjuk, egymás után, és mint kiderül, szöges ellentétben, ahol nemcsak a hangsúlyok és a szempontok, de még a tények és körülmények is teljesen mások, mint ahogy azt megismerhettük. A legfontosabb tény pedig egy férfi, Ákos felbukkanása, akit Patkós Márton (A besúgó) alakít.

A Veszélyes lehet a fagyi azonban nem egy romantikus vígjáték két civakodó testvér között, hanem valami sokkal mélyebb és átéltebb annál. A főszereplőik nem tipikus filmbeli karakterek, hanem sajátos tulajdonságok, lelki zűrök és furcsa szokások jellemzik őket: egyikőjük éjszakába nyúlóan játszik a számítógépen, a másik mongol harci dalt hallgat, miközben körbeveszi őket az a keserédes közérzet, amiben mi is élünk. A Veszélyes lehet a fagyi Magyarországa a mi Magyarországunk, ahol a kórház összedől, és csak a lelkiismeretes emberek tartják össze, ahol egy friss anyának kötelező boldognak lennie, és ahonnan talán érdemes elmenni, ha nem tart vissza az a nagyon bonyolult gyökérzet, amit családnak hívunk.

Szilágyi Fannival a premier után beszélgettünk arról, hogy a férfiak miért csak mellékszereplők a filmjeiben, milyen kvalitásokat keresett, amire Patkós Márton volt a megfelelő választás, és hogy fiatal, női rendezőnek lenni még mindig hendikep-e az iparban, amiben már lassan tíz éve dolgozik.

Olyan ritkán látni filmben, hogy valaki hitelesen tud számítózni egy filmben. Ezt hogyan tudtad megcsinálni Stork Natasával?

Úgy, hogy vannak barátaim, akik WoW-oznak. Én is elkezdtem. Megcsináltam egy karaktert, de az első XP-vadászatnál tönkrementem, amikor ki kell nyírni egy csomó tigrist meg farkast. Virágokat meg gyógynövényeket szedtem inkább a réten a lila fák között. Elszaladtam az orkok elől. Isteni volt, de nem lett XP-m. Volt, hogy négy órán keresztül mászkáltam az erdőben, azt vettem észre, hogy a játékban és amúgy is lement a nap. Én a Sims-generáció tagja vagyok, egy barátnőmnek volt egy Sims-családja, azzal játszottunk ketten, és mi akkor abban éltünk, ott irányítottuk a képzeletbeli kapcsolatainkat.

A férjem ismerte a szakkifejezéseket, meg olyan emberektől kértem tanácsot, akik ebben benne vannak, hogy hiteles legyen az, ahogy ők beszélnek. Mert azt én is hallom, hogy ez egy nagyon speciális szókincs, ami nekem teljesen idegen. A Facebookon beléptem több WoW-csoportba. Izgi amúgy, még mindig nem léptem ki onnan, mindig olyan belső poénokat durrogtatnak, amikből egy szót sem értek.

A filmjeidben mindig be van kapcsolva a tévé, mindig szól a rádió, a világ mindig megjelenik valahogy, ez, gondolom, szándékos.

Szándékos. Nekem az, hogy valahol szól a tévé, megfogalmaz egy társadalmi réteget. Akármit is gondolok erről, ugyanezt csinálom. Nem is tudom, talán zavarnak a gondolataim. Mindig kell, hogy szóljon valami, különben megőrülök. Én az vagyok, akinél vagy megy valami gagyi dolog, amire lehetőleg nem akarok figyelni, vagy már láttam ezerszer. Mostanában talán kezdem feszegetni a határaimat, hogy kezdjek valamit a csönddel.

A Veszélyes lehet a fagyi tele van nagyon életszerű, látszólag megélt pillanattal, ez igaz a többi filmedre is, de ennyi minden nem történhetett veled.

A kisjátékfilmekben nagyon sok van Vár-Mánhegyi Rékából, aki szerintem gyönyörű történeteket ír. Viszonylag korán rájöttem arra, hogy ha valaki megír egy történetet jól, akkor én miért írjak egy kevésbé jót. Lehet, hogy ez abból jön, hogy én operatőrnek tanultam, és utána lettem rendező. Eszembe sem jutott rendezni, csak az operatőrszakon nem volt mellettünk rendezőosztály, ezért egymásnak kellett rendezni, és rájöttem, hogy ez nekem tetszik, nem olyan félelmetes. De a történeteket csodálom, tudok rajongani mások történeteiért, és imádom felfedezni magamat bennük. Lányi Zsófira (a film forgatókönyvírójára – KD) egy Mán-Várhegyi-adaptáció közben bukkantam rá, azonnal belezúgtam az agyába.

Kié volt a kiindulópont?

Nem szétválasztható. Volt egy közös filmtervünk, az ezt megelőző Inkubátoron, A csatárnő bal lába életveszélyes című rövidfilmből, amit viszont kidobtak. Akkor egy kicsit megroggyantam. Nem tudom, mit gondoltam, kicsi voltam. Vannak emberek, akik be vannak oltva a pitchelés ellen, én is ilyen vagyok, rossz megerőszakolni az introvertált embereket egy mikrofonnal. De miután visszautasították, sokáig szomorkodtam, aztán egyszer csak megelégeltük Lányi Zsófival, ennek most legyen vége. Legyen egy üres lap, amire felírjuk, hogy mi az, ami érdekel minket. Ő hozta az ikreket, én a kizökkentő férfit, onnantól pedig organikusan fejlődött az egész: szóljon arról, hogy mennyire más verziót élhet meg két ember ugyanazokban a helyzetekben. Legyen egy szerelmi háromszög, de ne egy romantikus őrület legyen, hanem a férfiak maradjanak mellékszereplők.

Mint minden filmedben. Miért?

Még nem tudom elképzelni, hogy hitelesen beszéljek egy férfi nevében. Annyira érdekeltek a körülöttem lévő nők, meg ezek a történetek. Biztos haragudtam a férfiakra.

Volt okod haragudni?

Kinek nincs? Mindig mindenkinek van oka haragudni a férfiakra. De először a lányok lelkében zajló zűröket akartam megérteni. Arról akartam hitelesen beszélni.

Milyen zűrökről?

A szülés utáni állapot nagyon érdekelt minket. Zsófival mind a kettőnket megkörnyékezett a család fogalma. Amellett, hogy iszonyú félelmetes, vonzó is – ennek annyi rétege van. Félelmetes, hogy mindenki úgy gondol a gyerekével töltött első pár hónapra, mint egy szerelemre, de egy csomó alkalom van, amikor ilyen nincs, és az horrornak hangzik. Mi van, ha nem alakul ki kapcsolatod a gyerekeddel? A depresszió is, ami utána csak így szinte ajándékba jön, szintén olyan gonosz dolog, mintha nem lenne elég bajod. Ahogy elkezdtünk ezekkel a témákkal foglalkozni, egyre mélyebbre kerültünk, és elkezdtek egyre jobban megdöbbenteni minket ezek a tragédiák. Az elszigetelődésre kerestünk motívumokat, hogyan tudnak elszigetelődni egymástól azok a lányok, akik az anyaméhben még össze voltak nőve.

Hogyan tudtatok mélyre kerülni ebben?

Beszélgettünk olyanokkal, akik érintettek. Zsófival mindketten sokat mozogtunk terápiás közegekben, ahol vadidegenek mesélnek magukról. Ez azért kinyit dimenziókat. Volt, hogy úgy éreztem magam, mint egy gonosz turista, de így kicsit könnyebb tapasztalatok nélkül hitelesen beszélni, ha ezeket meghallgatod. Meg ha saját a tapasztalatokat és érzéseket beleszövöd a történetbe.

Nagyon érdekes a film felépítése, először az egyik, aztán a másik testvér szemszögéből látjuk szinte ugyanazt, de gyökeresen más hangsúlyokkal. Az objektív igazságot viszont nem ismerjük meg. Nem is akartál ilyet?

Lett volna harmadik szemszög. Meg akartuk írni a fa szemszögét (egy építkezés közepén kinövő fa fontos elem a történetben – KD), ami talán a legobjektívebb lett volna, hiszen az egy más, bölcsebb entitás, ami úgy nézett volna le ezekre a problémákra, mintha óvodás gyerekek játszadoztak volna a fa törzsénél. De végül azért nem tettük, mert így is kerek volt a lányok története, és nem akartuk ezzel zárójelbe tenni. Én pedig kifejezetten örülök, hogy nincs letéve a szavazatunk sehova. Olyan érzést akartunk létrehozni a nézőben, hogy semmiről se tudja elhinni, hogy így vagy úgy volt. Gonoszul akartunk elbizonytalanítani.

Mindig is azt akartad, hogy egy színésznő játssza mindkét főszerepet?

Amikor írtuk, akkor Stork Natasára gondoltunk, őt emlegettük, tippeltük, hogyan fog majd viselkedni az adott jelenetekben. Natasa egy megfoghatatlan egyveleg, akiben minden megvan nagyon természetesen: egy rajzfilmfigura- szerű kedves kislány, de egyszerre egy díva, vagy egy érzékeny, elérhetetlen nő. Rengeteg a csodás és tartalmas színésznő Magyarországon, de vele őrülten megbízunk egymásban, ez elengedhetetlen ebben a skizofrén helyzetben, hogy őneki napi szinten ketté kell szednie magát.

Hogyan prezentáltad neki ezt a szerepet?

Átküldtem neki a treatmentet, és annyi kérdése és gondolata volt, hogy lejött, érti az egészet. Aztán elkezdtünk beszélgetni Éva és Adél tulajdonságairól, aztán arról, hogy a másik szemszögéből hogyan látják egymást. Fontos volt, hogy ne legyen karikatúra a felszínes, rihegő-röhögő luxifeleség, de az sem, aki befeszül és nem mond semmire semmit. Azt akartam, hogy úgy beszéljenek, ahogy én az anyukámmal vagy a tesómmal beszélek.

Éváék háza merre volt?

Pontos címet nem mondhatok, de egy gazdag környéken volt, sok fideszes politikus mellett. A környéken van Mészáros Lőrinc háza is.

Hogyan döntöttétek el, hogy Adél orvos lesz?

Azt akartuk, hogy egy olyan területen dolgozzon, ami nem megbecsült. Legyen szakmailag és pénzügyileg is alulértékelve, a radiológusok pedig tökéletesen hozzák ezt, még a hierarchián belül is éreztetik velük ezt. Ha már a végletek vannak Magyarországon, azokat érzékeltetni akartuk. Tamás például egy NER-es fickó, nem dolgozza magát halálra, luxusháza van, látszik, hogy a rokonai is pénzesek. Tamás és Éva nem küzdöttek meg ezért, Adélnak viszont a másik végleten a belét is ki kell dolgoznia a rohadó falú kórház alagsorában.

Beszédes az a pillanat, amikor Ákos azt mondja neki, hogy igyanak meg egy kávét, és az a kávé egy undorító, automatás lötty.

Abban a kávéban nagyon sok érzésem van egyébként, mert nekem az nagyon nosztalgikus. Nekem az a régi SZFE-t jelenti. Az osztályunk alatt volt egy automata, azon éltem, és emlékszem, hogy akárki oda bejött, nézte, hogy én ezt a porkávét milyen természetességgel iszom. Kérdezték, hogy miért iszom ezt a szart, és mondtam, hogy mert szeretem. Az mond valamit a filmben, hogy egy műanyag poharas, automatás kávé, de egy jó érzés veszi körbe.

Patkós Mártont milyen kvalitások miatt választottad ki?

Érdekes volt a casting, mert egy megfoghatatlan dolgot kerestünk férfiakban. Nem egy típust, mondjuk egy száznyolcvan centis, szőke, izmos mókamikit kerestünk, hanem azt a kizökkentő nyerseséget, ami ezeknek a csajoknak olyan vonzó. Azt nem akartuk, hogy egy nyálgép legyen, de beleraktunk mindent, ami annyira fontos Adélnak, de Évának is, és ettől az volt az érzésünk, hogy jézusom, ilyen már nem is létezik.

Van még egy színész, akire rá akarok kérdezni: Tárnok Marica, aki a kórházban Éva asszisztensét alakítja. Ő nem játszik filmekben, hogy sikerült megtalálni?

Ő eredetileg bábszínész, csodálatos gyerekelőadásokban szerepel. Először nem akarta elvállalni, mondta, hogy a filmezés neki egy globálisabb műfaj, eggyel tágabb a kör, mint a gyerekek. Szerintem szimpatikusak voltunk neki. A castingért felelős Ascher Irma találta meg, és Maricánál éreztem azt, hogy ő képviseli azt a nőt, akitől szívesen elfogadnám az ovis teát a kórházi folyosóra kitolva, vérben úszva. Radiológus szakasszisztenst játszik, akik előkészítik a betegeket, iszonyú állóképesség, életvidámság és felfogás kell ehhez.

Milyen nehézségei voltak annak, hogy a két főszerepet egy színésznő játssza?

Nagyon félelmetes volt eleinte. Előre kitaláltuk, hogyan kell megoldani – ketté kell vágni a képet, ez a legolcsóbb és legegyszerűbb megoldás. A színészeknek mindig egy koreográfiát kell követniük, soha nem lehet egy bizonyos vonalat átlépni, csak nagyon indokolt esetben. Sosem láttam a forgatás közben, hogy egy jelenet megszületett-e, pedig ezt tanultuk az iskolában, hogy addig nem szabad elmenni, amíg nem született meg.

Ráadásul a testvéred volt az operatőröd. Ez megkönnyítette vagy megnehezítette a munkát?

Megkönnyítette a gondolkodást. Nagyon örülök, hogy vele csináltam, hiszen ez az első filmem, óriási stresszel jár, iszonyú fontos, hogy legyenek szövetségeseim. Tele voltam szövetségesekkel, de az operatőr kifejezetten fontos alkotótárs. Gabival nagyon hasonlóan látjuk a dolgokat, amikor ízlésbeli egyeztetésekre volt szükség, tudtam, hogy neki ugyanaz tetszik, ami nekem. Ami nehéz, az az, hogy a hozzád legközelebb álló ember a családtagod, aki tele van stresszel. Iszonyú nehéz a testvéreddel vitatkozni, sokkal nehezebb, mint egy osztálytárssal. De megérte, nem lettek új konfliktusaink.

Nemcsak a saját filmjeiden dolgozol, hanem kereskedelmi tévés napi sorozatokat rendezel, dolgoztál az Ízig-vérigben, a Bátrak földjében és a következő Apatigrisben is. Ezek milyen élmények voltak?

Sorozatot rendezni más tudatállapot. Egy sorozatot valaki más írt, más a stílusa, csak meg kell érteni és bele kell simulni. Nekem bármilyen ízlésem és humorom lehet, ott egy másikat kell képviselni. Mindig úgy kezdődik, hogy azt meg kell szeretnem, ha utálom, akkor nem tudom csinálni.

Senki nem tud abból megélni, hogy öt-hat évente iszonyú kicsi költségvetésből rendez egy filmet.

Boldogulni kell az életben, és a sorozat egy kedves középút. Én rengeteget tanultam ebből. A Veszélyes lehet a fagyi forgatása közben lehet, hogy ideg-összeroppanást kaptam volna, ha nincs ez a gyorstalpaló előtte. Amikor kijössz az egyetemről, félelmetes érzés, hogy minden színész tapasztaltabb nálad. Olyan nincs, hogy rád felnéznek. Én meg még egy fiatal nő is vagyok. Kezelni kell a konfliktusokat, a kialakult helyzeteket, át kell vinni az akaratod, alkalmazkodni kell a tempóhoz. Ehhez az állóképességhez nagyban hozzájárultak a sorozatokban szerzett tapasztalataim.

Rengeteg női rendező van Magyarországon, még mindig hendikepnek számít, ha valaki az?

Máshogy reagálnak rád az emberek. Van, aki érezteti ezt veled, de egyre több embernek ez teljesen normális. Én odavagyok ezért az effektusért, hogy suhannak előre a csajok! Kis Hajni, Szilágyi Zsófi, Horváth Lili, Grosan Cristina, Zomborácz Virág, ez elképesztően szuper. Szerintem nekem rengeteg munkám van amiatt, hogy kell a női szemszög. Hogy igény van rá végre. De ott akkor is küzdeni kell azzal, hogy irányítasz egy csapatot. Ha nem vagy vezéregyéniség, és én egyébként nem vagyok, ez egy kőkemény küzdelem.

Izgulsz a Veszélyes lehet a fagyi fogadtatása miatt?

Sokáig mantráztam, hogy csak nekünk, alkotóknak tetsszen a film. Hogy azok, akik beletették a lelküket, elégedettek legyenek vele, és tényleg szeressék. Most meg kellene, hogy elégedjek, mert azt hiszem, az alkotók szeretik. Fel kéne húzni egy falat, és nem nézni, hogy a többiekkel mi van. Ez persze nem megy. Elkezdesz úgy viselkedni a filmeddel, mintha egy személy lenne. Féltem. Legszívesebben nem mutatnám meg senkinek. Érdekes tudatállapot ez. Rejtegetnéd, de közben azon izgulsz, hogy mi van, ha nem akarja majd megnézni senki.

Te szereted a filmedet?

Én nagyon.

A Veszélyes lehet a fagyi a mozikban látható.