Bodó Viktor: A rafinéria és a kummantás különleges magyar mentalitást fejlesztett ki a NER uralma alatt

2022. október 29. – 07:22

Bodó Viktor: A rafinéria és a kummantás különleges magyar mentalitást fejlesztett ki a NER uralma alatt
Bodó Viktor – Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Bodó Viktor egy ideje meghatározó alkotónak számít a német nyelvű színházi kultúrában, mégis fontosnak tartja, hogy évente legalább egy előadást rendezzen itthon is. Most éppen Kafka A kastély című regényének adaptációján van túl a Vígszínházban, ennek alkalmából pedig nemcsak a Kafkához való viszonyáról kérdeztük őt, de arról is, miért nem készített filmet több mint húsz éve, hogyan értelmezi az idei Junior Prima-díj körüli bonyodalmakat, és milyennek értékeli a Kispál orfűi koncertjét, amit szintén ő rendezett.

Legyünk túl ezen. Az elmúlt időszakban a Telex egyik legnagyobb olvasói indulatát kiváltó írása az orfűi Kispál és a Borz-koncert kritikája volt. Mint a koncert rendezője, te is dühös voltál az írásra?

Nem voltam dühös. A cikk alapélménye a közönség reakcióihoz képest mindenképpen váratlan, vagy inkább kijózanító volt, mert az írás alaphangja flegma és valamennyire bántó is. A cikk írójának talán gyanús volt a rajongói közönségsiker, és a rajongó tömeg ellenébe helyezte magát, ami egy kritikus részéről érthető pozicionálás lenne, és ez tök oké. Az viszont pech, hogy pont a Fishingen járt és pont a Kispál és a Borz-koncerten.

Ha Ákosra ment volna, a koncert másnapján nekem jobban esett volna olvasni, amit írt.

Az, hogy őt is bántották utána személyeskedő kommentekkel, szintén rossz érzés volt. De a Kispál meg végül szuper PR-t kapott a több száz kommentelőnek köszönhetően, a cikk miatt pedig a zenekart most valószínűleg nem szeretik kevesebben, és akik eddig utálták, azóta nem utálják jobban, így tulajdonképpen semmi lényeges nem történt. Az álhiggadt mondataim mögött a csendben feszülő, enyhe sértettséget és öniróniát is érdemes kihallani azért.

Szerinted jó koncert volt?

Közel sem voltam mindennel maradéktalanul elégedett, és becsúszott néhány komolyabb baki, de nehéz ennyivel elintézni, hogy jó vagy nem jó. A hangzás például egyértelműen kitűnő volt, precíz, ütős, finom effektek és szépen épített hangzásvilág. A látvány is oké volt, a videóeffektek ízlésesek, talán csak a világítás esett néha enyhe túlzásokba. Bödőcs Tibor hozta a formáját, és a színészek – Vajdai Vilmos, Mészáros Béla, Bánki Gergely, Keresztes Tamás és Kállai Gergő – jelenléte a műsorban szerintem szintén jó poén volt, Lovasi haláljelenete pedig kifejezetten bátor húzás. De az egész Kispál on Orfűt háromnapos eseményként érdemes értékelni, és az, hogy a Kispál újra összeállt néhány koncertre, baromi jó dolog.

A beszélgetésünk igazi apropója viszont az új színházi bemutatód. Hamburgban jelenleg is fut A kastély előadásod, amit a Vígszínházban most nem egyszerűen újrarendeztél, szinte „klónoztad”: ugyanaz az adaptáció, azonos a díszlet, a jelmez, a kellékek, kizárólag a színészek változtak. Hová lett így az alkotás izgalma?

Ezzel valóban lekerült rólam egy nagy adag stressz és felesleges szorongás, mivel most előre tudtam, hogy egy adott jelenet miről szól, a karakterek hova tartanak, milyen műszaki teendők vannak. Az időt, amit a hamburgi munkával megspóroltunk, a Vígszínházban a pontosításokra tudtuk fordítani. Mintha azt a lehetőséget kapnád ajándékba, hogy fejleszd tovább az őrületeid. És úgy tűnik, ez egy jól működő módszer.

Az évadnyitón azt mondtad, negyedjére foglalkozol Kafka regényével, és szerinted A kastély jóval filozofikusabb, mélyebb és viccesebb is annál, mint amilyen kép a köztudatban él róla. Te min nevetsz, amikor Kafkán nevetsz?

Nagyképűség lenne azt mondanom, hogy én jól olvasom Kafkát, inkább arról van szó, hogy az én fantáziámat nagyon megnyitja, és színházi szempontból is jó lehetőséget ad arra, hogy sokféle stílusvariációval dolgozzak. Kafka helyzeteiben, bár totálisan realistának tűnik az első pillanatokban, mégis lassan elhatalmasodik valami döbbenetesen vicces abszurdum. Feszültségként van jelen a helyzetkomikum, nem pedig direkt gegeken keresztül.

A regénynek nagyon sokféle értelmezése létezik, már csak amiatt is, mert lényegében az életünk a kastély: ahova mindenki fel akar jutni vagy ki akar jutni onnan. És ez a mű adja szerintem a világirodalom egyik legkülönlegesebb regényindítását is: a főszereplő megérkezik egy helyre, és azt állítja, hogy ő egy bizonyos valaki, mire a hely azt válaszolja neki, rendben, ha te ezt állítod, akkor mi is e szerint viselkedünk veled. Dupla csavaros fikció; kétszeres félreértéses abszurd komédia.

A kastély című előadás egyik jelenete – Fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház
A kastély című előadás egyik jelenete – Fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház

Ezután pedig elgondolkodhatunk azon, hogy Kafka sztorija mennyiben szól a migrációról, amikor arról beszél, hogy egy gyanús idegen hogyan tud egy zárt közösségben megfelelni; hogyan tesz úgy, mintha otthonosan mozogna egy idegen kultúrában; és egyáltalán,

milyen státuszhelyzetet kell hazudnia magának ahhoz, hogy megbecsüljék, mert e nélkül szarba se vennék, be se engednék.

K., a főhős tehát korunk embere?

Szerintem nagyon is az. A Kafka-hősök jellemzően nem egyértelműen szerethetők, és nem magától értetődő, hogy azonosulunk velük, ez a K. (Kafka több főhősét is K.-nak nevezte el, például A per fő karakterét) is sokszor arrogáns és antipatikus, és annak érdekében, hogy feljebb jusson, embereken gázol át. Jellemzően nőkön, rajtuk keresztül próbál nagyobb hatalomra szert tenni. Ügyetlen esendősége és reménytelen harca mégis valamiféle azonosuláshoz vezet. Közben persze vele is számos groteszk és abszurd dolog történik, amit megpróbál komolyan venni, és emiatt összezavarodik, akárcsak én vagy mi a körülöttünk zakatoló, minket is felzabáló elmebaj következtében.

Az egyik legendás hazai rendezésed, az egykor a Katona Kamrájában futó Ledarálnakeltűntem is egy Vinnai András-féle Kafka-átirat, A per adaptációja volt. Visszaköszön ebből bármi A kastélyban?

Igen, direkt és véletlenül is elrejtettem benne számos motívumot, amit a korábbi előadás nézői felfedezhetnek majd. Köztük lesz olyan jelenet, ami nosztalgikusan visszaköszön, mint egy 2022-es Kispál-koncert, és van olyan is, amit teljesen újradolgoztunk.

Az első vígszínházi munkád, A revizor nagyon szórakoztatóan, de szokatlan mértékben épített a napi politika történéseire. 2014-et írtunk ekkor, és azóta sem csináltál hasonló, ennyire a jelenre reagáló politikus színházat. Sőt mintha az előadásaidat egyre inkább elemelnéd a valóságtól, lásd a tavalyi 33 álmot az Örkény Színházban, és a mostani bemutatót. A közélet problémáit 2022-ben már nem érdemes színpadra tenni?

Érdemes egy buboréknak előadásokat csinálni? Persze röhögni a politikusokon, beszólni, együgyű vagy kegyetlen tetteikről kritikát fogalmazni jóleső lehet, de folyton ebből csinálni színházat, erőltetett és hamar kifullad. Illetve a napi politikai eseményekkel vagy magukkal a politikusokkal való foglalatoskodás is gyakran nyomasztó, undort keltő, és komoly színvonalveszteséget is jelent a világirodalmi anyagokhoz képest. Ha még találnék is egy fontos témát, ami intenzíven itt van körülöttünk, akkor is elbizonytalanodnék, vajon a színház a legjobb fórum ennek a feldolgozására?

Egy szűk nézői réteg gyors intellektuális kielégülésén kívül van-e valódi értelme?

Németországban a társadalmi problémákat és a felelősségtudatot gyakran egészen más szinten kezelik. Gianina Cărbunariu (román író, rendező) Stuttgartban például abból készített előadást, hogy a fejlett társadalmak millió tonnányi szemetét hogyan dolgozzák fel a harmadik világbeli szigetek lakói. Nem vagyok biztos abban, hogy egy magyar repertoárszínház bátran belevágna a nagyszínpadon egy hasonló jelenségről szóló előadásba. Magyarországon jelenleg komoly társadalmi, egyben morális válság van, én meg ezzel együtt valamiféle alkotói fordulópontot élek meg. De valószínűleg nem a színházi az egyetlen szakma, amelyik keresi most a saját útjait. Mintha egy nagyobb váltás előtt állnánk, és senki nem tudja, hogy most mi következik. Ebben a kicsit zavart és időnként sokkolt állapotban én most inkább a valóság elől menekülök. Szerencsére az én szakmámban ez is izgalmas út, és még finomabb módon lehet reagálni a világra.

Annak a magyar rendezői generációnak a tagja vagy, amelyik az elmúlt egy-másfél évtizedben inkább külföldön futott be jelentős karriert. Emiatt akár hálás is lehetsz a hazai közállapotoknak.

Hálás semmiképpen nem tudok lenni ennek a rendszernek. Komoly morális kérdéseket vetne fel, ha így lenne. Nincs értelme részleteznem azt a sok negatív érzést és gondolatot, ami napi szinten jön fel bennem ezzel a rendszerrel kapcsolatban. Újabb és újabb stratégiákat kell kialakítanom, hogy ne keseredjek meg és ne legyek állandóan szomorú vagy dühös, mert az csak felemésztene.

A nemzetközi kapcsolataim viszont még a Katona József színházi tagságom idején, kb. tizenöt éve kezdtek kialakulni a Ledarálnakeltűntem utazásai során, és leginkább Zsámbéki Gábornak köszönhetően, akivel a mai napig fontos baráti és szakmai kapcsolatom van. Lényeges részlet tehát, hogy én nem „menekültem” innen, csak kihasználtam a szakmai lehetőségeimet. Fontos az is, hogy évente legalább egyet rendezzek itthon is, hiszen ez az otthonom, akármi történjék is benne. Fontos nekem, hogy dolgozzak a saját nyelvemen azokkal a színészekkel, akik a legjobban értik a humor nyelvünkben is megtalálható, finom rétegeit.

Bodó Viktor A kastély olvasópróbáján – Fotó: Juhász Éva / Vígszínház
Bodó Viktor A kastély olvasópróbáján – Fotó: Juhász Éva / Vígszínház

Emellett még nyáron elindítottunk Farkas Andreával egy börtönszínjátszó-csoportot Márianosztrán, ami egy szolgálat jellegű dolog számomra, pedig rendkívüli szakmai kihívás. Most éppen velük fogom folytatni a munkát. Persze elképzelhető, hogy idővel lesz egy külföldi otthonom. A hírek helyett időnként inkább a térképet nézegetem, de családi okokból egyelőre itthon van a helyem.

A Junior Prima-díj ügyét te hogyan értelmezed? A hazai színházi szakma legutóbbi, emlékezetes konfliktusa: a díjra jelölt Vilmányi Benett az átadás előtti utolsó pillanatban visszautasította az elismerést arra hivatkozva, hogy a szervezők megkérték, ne politizáljon a beszédében, mire huszonöt korábbi díjazott színész fogalmazott nyílt levelet a Junior Prima függetlenségének védelmében.

Egy újabb zavaros ügy, ami indulatokhoz és több táborra szakadáshoz vezetett, és aminek a vége csak valami kínos hümmögés. Mindenképpen tiszteletre méltó dolognak tartom, hogy Benett (Vilmányi) beleállt ebbe a döntésbe, de hogy ez gőgös büszkeség, az ostoba kapkodás, vagy irigylésre méltó szabadság gesztusa volt-e, azt leginkább már csak Benett tudja megmondani. Egy díj átvételének mindenesetre egy kivételesen kitüntetett és szabad pillanatnak kellene lennie, és ha még ezt is el akarja venni valaki, arra talán érthető a bepöccenés. Azt semmiképpen nem hiszem, hogy a többi díjazottat akarta megsérteni azzal, hogy egy ilyen döntést hozott.

Hogy aztán hogyan és miért eszkalálódott egy ilyen düh az aláíróknál? Egy színészt ebben a hihetetlen módon átpolitizált, torz és sérülékeny helyzetben könnyű összezavarni abban, hogy mi a helyes és mi nem, hogyan döntsön morálisan. Azt pontosan tudja, hogy nem mindegy, hová áll és mit nyilatkozik, mert ezzel az egzisztenciáját kockáztathatja. Az érzelmi túlfűtöttség pedig elhomályosítja a világos látást.

De mégis miért van az, hogy a szakmában alig sikerült kibeszélni a sérelmeket, vagy általában, a társadalomnak szembenéznie régóta hurcolt problémákkal?

Mi, magyarok kifejezetten frusztrált nemzet vagyunk. A bűntudat és valamilyen torz kisebbrendűségi komplexus túlságosan mélyen gyökerezik a társadalmunkban, például az uralkodó valláson keresztül, de a büntetésnek az oktatásban és a nevelésben is fontos szerepe van mind a mai napig. Eközben a szemünk láttára történnek bűncselekmények, amelyeket simán meg lehet úszni, ha például öltönyben vagy és politikusnak nevezed magad. Ócska, régi trükk, de így megúszod az egymilliós, egymilliárdos, százmilliárdos lopásokat, amikre már senki nem is figyel. Nem értik, nincs rá idejük, úgysem tehetnek semmit, hiába tüntettek és írtak alá száz petíciót, marad az apátia, a félelem, és a túlélési eszközök. Nem lehet állandóan reménytelen harcban állni.

Ez a kettősség, a rafinéria és a kummantás különleges magyar mentalitást fejlesztett ki a NER uralma alatt.

Röviden tehát: talán túl sok mindennel kell szembenézni egyszerre, és ez blokkot és zavart okoz, majd végül tagadást.

Néhány rossz működés azért mégis változott az elmúlt években, a Vígszínházban például már te is az új igazgatói vezetés alatt dolgoztál. Észleltél különbséget a korábbi légkörhöz képest?

Inkább csak érzeteim voltak arról, hogy ez egy olyan légkör, amiben jól lehet dolgozni, és én is nagyon figyeltem arra, hogy a munka, amennyire csak lehet, feszültségmentes legyen.

Először dolgoztál együtt a K.-t alakító ifj. Vidnyánszky Attilával, akivel – látszatra legalábbis – egy másik színházi iskolát képviseltek, még ha mindkettőtök egykori egyetemi osztályfőnöke ugyanaz a Marton László volt is. Milyen a munka Attilával?

Kifejezetten derűsen könnyed és termékeny. Attila igazi hús-vér színházi ember, aki nemcsak felkészült és alázatos, de döbbenetesen strapabíró is, és rendkívüli teátrális érzéke van – nyilván ezért lehet jó rendező is. Már nyáron parkourtrénerhez járt, és dolgozott azokon a technikákon, amik az előadáshoz szükségesek. Életkorilag nem volt evidens, hogy ezt a szerepet ő játssza el, de azt tudtam, hogy Attila fizikuma lesz a legalkalmasabb erre. Itt egyszerre kell akrobatikusnak lenni és a karakter drámaiságát is megmutatni, márpedig pokoli nehéz szaltózni és szélsőséges idegállapotba kerülni egyidejűleg. Távolról figyelve a pályáját volt bennem némi aggodalom, hogy aki ilyen fiatalon ennyi elismerést kap, az nehogy összezavarodjon, de egy komoly felnőttet és egy szimpatikusan zárkózott, százszázalékosan hiteles színházi alkotót ismertem meg benne.

Ifj. Vidnyánszky Attila A kastély című előadásban – Fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház
Ifj. Vidnyánszky Attila A kastély című előadásban – Fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház

Ifj. Vidnyánszky Attila azt mondta, őt egyenesen a színészi kétségein, kiábrándultságán lendítette át ez a próbafolyamat. Valami hasonló a te színészi pályádon is megtörtént, és nemrég tizenhárom év után láthattunk újra filmben. Volt benned félsz, hogy színészként berozsdásodtál? Vagy olyan ez, mint a biciklizés?

Épp mostanában váltottam motorról kerékpárra, és biztosan állíthatom, hogy a biciklizést jobban el lehet felejteni, mint a színészetet. Egyébként gyakorlom a színészmesterség egy részét rendezés közben, vagy a gondolkodásmódot, amikor elemzem a darabot, és talán gyakran tudok olyan instrukciót adni, ami a színészeknek jó támpont lehet. Mivel alapvetően rendező vagyok, színészi munkát akkor tudok vállalni, ha az adott film rendezője biztos benne, hogy velem akar dolgozni, illetve olyan a forgatókönyv és a szerep, hogy érdemes nekivágni – mint ahogy az Horvát Lilivel a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre című film esetében is történt.

Fordítva is előfordul azért: te hajtasz egy munkára, amit aztán nem kapsz meg?

Kis Hajni Külön falkájában a kidobóként dolgozó apuka főszerepét nagyon szerettem volna eljátszani. Amikor egyre világosabb lett, hogy Hajni inkább amatőr szereplőben gondolkodik, én még mindig nem akartam elengedni a dolgot, mániákus állapotba kerültem. Jelentkezni akartam hozzá mint amatőr szereplő, ezért letoltam a hajam kopaszra, majd bokszolás közben meg az utcán, kidobók között készítettem magamról pár videót. Végül tényleg egy amatőr szereplő kapta meg a szerepet, és

a pofára esés elementáris erővel rázta meg az egómat. Összességében tehát valószínűleg jót tett a dolog.

Dietz Gusztáv pedig remek volt a filmben.

Szellemesen kegyetlen megszólalás. Nos, ennek igazán örülök! Még nem láttam a filmet, mert féltem, hogy a kudarc fájdalma előtör bennem, és kell még egy kis idő, hogy ne ilyen zavaros érzelmi állapotban nézzem meg.

Rendezőként ennél is régebben, több mint húsz éve nem forgattál filmet. Mi hiányzik hozzá, a megfelelő körülmények vagy az ambíció?

Talán ez alapvetően alkati kérdés is. A színházi munkák teljesen elemésztik a figyelmemet, és türelmem sincs ahhoz, hogy mint az igazi filmesek, évekig várjak arra, hogy elinduljon egy forgatás – amit aztán esetleg le is fújnak. Eddig egyetlen olyan forgatókönyvet sem sikerült írnom, aminek a fejlesztése közben ne veszítettem volna el a motivációmat. Én sokkal türelmetlenebb vagyok annál, mint ami ehhez a típusú munkához szükséges. Nálam a színházi előkészítés fél vagy maximum egy évig tart, és tényleg elképedve figyelem a filmrendezőknek ezt a lassú, évekig tartó készülődését.

Egy eleve nehéz terepen, sok bizonytalansággal kell tehát úgy haladni, hogy közben az is nyilvánvaló, hogy most leginkább azok forgatnak, akik jól fekszenek a kormánynak. Itthon én is megtapasztaltam, milyen az, amikor nagyszabású tervekben hiszel, de az esetek nyolcvan százalékában ezek nem jönnek össze. Külföldön, ha egy munkát elkezdek, azt be is szoktam fejezni. Itthon meg egyre inkább fogy számomra a levegő, kevés hely maradt, ahol a munkát el tudom képzelni. Szóval jó lenne, ha ez az egész csak egy kurva rossz álom lenne, amiből fel lehetne ébredni. Bár amennyire elmerültem Kafka világában, lehet, hogy egy újabb álomban ébrednék, amiből szintén fel kéne ébredni.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!