Kispál és a Borz-koncert: vége a 90-es éveknek, és nem jött újra el

Tizenkét év után újjáéledt a Kispál és a Borz, ami nélkül a kortárs magyar könnyűzene és általában a kultúra, sőt, Pécs se lenne olyan és az, amilyen és ami. A rockzene főnixmadara két új dallal és egy kétnapos orfűi minifesztivállal tért vissza. A szombati koncertre, ami Bödőcs zenekari főispán úr ünnepi beszédével kezdődött, mi is elmentünk (a Bödőcs-beszédet ebben a Zacc-posztunkban nézheti meg). A szokatlan produkciót szokatlan módon dolgoztuk fel: négykezes koncertkritikát írtunk, de nem akármilyet: a szerzők egyike, Hanga lényegében Lovasi-szűz volt – pécsi létére! –, János viszont már akkor Kispál-koncertre járt, amikor Emesének még nem indult a busza.

Az idővel nem tudok mit kezdeni. Hogy telik, de hogy mégis itt marad.

Egy teleírt, összegyűrt papírlapként képzelem el, amely saját szabályai szerint formálódik tovább, a felszínén mindig más és más jelenik meg, új és új időpontok, helyek, arcok, nevek. Legtöbbször persze csak homályos pacák látszanak belőle, a kiolvashatatlan szöveg mögött szétfolyt érzések, lepattogzott zománcú emlékek rejtőznek.

Ezerkilencszázkilencvenöt van. Vagy kilencvenhat. Már és még egyetemista vagyok, megjöttem, álmodó miskolci emberek, ébresztő, remek! Már kevesebbet hallgatok PUF-ot, de még hallgatok Quimbyt, még a sült krumpli meg a rántott hús, de néha már menetelnek az új keretlegények. Nyár van, az égen felhők mennek el nagy hallgatásban, egy hangfal előtt állok, háttal a hangfalnak, háttal a színpadnak, a hangfalból basszusok brummognak, hát milyen jó a basszusgitár hangja, ahogy átmegy a gerincen, ahogy hullámokat ver a gyomromban, a műanyag pohárban felhabzik a boroskóla, a dolgok legtermészetesebb rendje itt lenni.

Kispál és a Borz, ami nekem Lovasi és a Szövegek, mellette, nem mellékesen Lovasi és a Basszus. Éveknek kell eltelniük, amíg Lovasi dalszövegei mellé és basszusa helyett rácsavarodok Kispál gitárjátékára, sok gitárost hallgatok már addigra, hogy felismerjem, hogy a Kispál mennyire más kategória, mint bárki más, hogy mekkora egy ösztönös zseni, hat húr ugyanúgy, mint bárki más kezében, de mennyivel többet kihoz belőle, mint a kortársak közül bárki más.

Tényleg rejtély, hogyan, de képes voltam leélni huszonhat évet Pécsen úgy, hogy soha, még távolról sem közelítettem meg Kispál és a Borz-koncertet.

Nem, nem a mecseki mésztufabarlang mélyén nőttem fel, és igen, hallgatok amúgy zenét. Sokfélét, ráadásul. Viszont hiába tartom magam zenekedvelő embernek és elkötelezett lokálpatriótának, a kettő keresztmetszetébe valahogy pont a Kispál soha nem esett bele. De miért? – tettem fel magamnak a nagy kérdést, amikor kiderült, hogy én leszek az a szerencsés, aki égetheti majd magát a műveletlenségével augusztus végén Orfűn.

Választ azóta se nagyon találtam, se az ízlésemmel (tényleg hallgatok szinte mindent technótól kezdve Rammsteinon át klasszikus zenéig), se a korommal (hajj, hányszor kellett végighallgatnom azt a számot, hogy nem borozik már senki, részeg tinédzserek szájából) nem nagyon tudtam megmagyarázni. Szóval úgy voltam vele, egy koncert ártani nem árt, még az is lehet, hogy rájövök, valami isteni csodából maradtam ki annyi éven át, hát nem lehet véletlen, hogy itt ez a közel tízezer ember, öregek, fiatalok, pécsiek, nempécsiek.

Lehet-e újra kilencvenötben lenni? (Vagy kilencvenhatban.) Nem lehetett. Nemcsak a 60-as évek nem jön újra el, a 90-es évek se.

Nagyon vártam, nagyon szurkoltam, de nem, szombat este nem lehetett. Igaz, ez nem az egyetlen este hibája volt, és nem is csak az álnok, most épp rosszul csavarodó-tekeredő gyűrött papíré, amit időnek hívok.

Hamar rá kellett jönnöm, ha eddig ki is maradtam belőle, nem ez a koncert lesz a megtérésem.

Mert hiába kezd el az egyszeri koncertlátogató minden szám elején lötyögni, ha abban a pillanatban kiesik a buliból, amikor a körülötte álló sok ezer lelkes rajongó teli torokból kezdi üvölteni a Szöveget, amihez neki semmi köze.

Én se nagyon tudtam mit kezdeni magammal, miután elég hamar rájöttem, hogy szövegtudás híján a buli oroszlánrészéből ki fogok maradni. Itt ugyanis táncolni nem nagyon lehet (ha csak az ugrálást nem vesszük annak), és ha nem azzal vagyunk elfoglalva, hogy Lovasi helyett énekeljük a slágereket, könnyen úgy tűnhet, hogy tulajdonképpen az egyik szám pontosan ugyanolyan, mint a másik. Az én fülem nagyjából a hatodik környékén adta fel a dalok megkülönböztetését.

Szép lassan elvesztettem hát a reményt, hogy pusztán zenei alapon valami értelmezhető élményt fogok kapni, és beláttam, ha eddig nem voltam Kispál-fan, ezután se leszek. A nosztalgiavonat szélsebesen elrobogott előttem, én meg maradtam egyedül a peronon.

A koncert első fél órájában azért még bíztam, hogy utolérhetem. Nehéz lesz azért nem jól érezni magam – gondoltam – ennyi iszonyatosan boldog ember között. Biztos én vagyok a hibás – gondoltam –, mert semmiben nem vagyok képes meglátni a jót, itt is biztos van valami flow, ami elkaphatna, ha hagynám.

Végül annyira nem tudott elkapni, hogy a koncert harmincvalahányadik percében azon kaptam magam, hogy az emailjeimet csekkolom a telón. A negyvenedik percben meg azon, hogy azon gondolkodom, mi mindenem fáj már: a sarkam, a térdem, a csípőm, a hátam, a nyakam, és a igen, a fejem is, mert már lassan egy órája nem csak a színpadról dübörög a zene, de egy nagyon lelkes, ám annál hamisabban éneklő pali is üvölti az első szótól az utolsóig az összes dalt a fülembe.

Talán a túl sok miatt lett ezen az estén túl kevés, hiába volt a biztató újrakezdés.

Hiszen miután tizenkét éve elbúcsúztak, ez év elején fokozatosan kezdtek el visszatérni. Egy új dal (Rózsaszín), aztán a bejelentés: augusztus végén az ikonikus Fishing on Orfű helyszínén Kispál on Orfű, néhány nappal előtt még egy új dal (Mocsár). Szombati nagykoncert, előző este csendes-ülős Kispál-Lovasi akusztikus gitározgatás, a tavalyi Fishing mínusz egyes napján volt ilyen, és milyen jó volt. Most végül, az utolsó pillanatban ez is nagyszínpados koncertté alakul át, két este, két nagykoncert, pénteken Kispál és Lovasi, szombaton Kispál és a Borz.

Háromnegyed órája tombol a tömeg, a rózsaszín kantáros naciban gitározgató öreg (maga a Kispál András, később rájöttem) egyébként kifejezetten jól nyomja,

de olyan fáradtan ácsorog ott a színpadon, hát miért nem raknak neki oda legalább egy fotelt – töprengek.

Eltelt egy óra, és ezt a számot mintha ismerném, „részegen”, ez a refrén, igen, határozottan ismerem, ezt is hallottam már becsiccsentett emberek szájából nemegyszer. Elkezd formálódni bennem a gondolat, hogy a Kispál, vagyis hát Lovasi sikerének a titka a jól hangzó, de tulajdonképpen faék egyszerűségű szövegek, amiket boldog-boldogtalan ordítozhat anélkül, hogy rájönne, mennyire nem tud énekelni.

Az időérzékem lassan elveszítem, és a szemem is egyre többször csukódik le, de azt még én is kiszúrom, ahogy Lovasi borospohárból kortyolgatja a vörösbort két szám között. Nem nagyon tudom hova rakni ezt egy rockkoncerten, de nem sokáig mélázhatok a paradox jelenségen, le kell küzdenem egy ásítást.

Lassan eltelik másfél óra, én meg azon fantáziálok, ugráljon csak a Kispál András, ha akar, nekem sokkal nagyobb szükségem lenne arra a bizonyos fotelra.

Egy helyett kettő, kicsi helyett pénteken is nagy, dalokat ordibálunk szombat éjfélkor, rakéták indulnak el a torkunkból bele az orfűi éjszakába, idáig jöttünk, most dolgozzon a lelkünk,

énekelve ordibáljuk, vagy inkább ordibálva énekeljük, hogy otthon ül, és hallgatja, míg sötét lesz, és akkor sötét lesz, éjfélt üt a ritmus, majdnem két és félórája, hogy Bödőcs főispán ünnepélyesen megnyitotta a koncertet, éjfél van, 0 óra 2 perc van, a forévör jánggal indítjuk a napot, stílusos is, meg közhelyes is egyszerre, nemcsak százötven percen vagyunk túl, de nagyjából harminc dalon is, nagykoncert volt ez a javából, nem lehetne okunk a panaszra. És mégis van.

Hogy az egész mégse kerek. Vagyis inkább hogy túl kerek. Hogy nagyon megcsinált. Megrendezett, és nemcsak abban az értelmében a szónak, hogy az estnek volt rendezője, Bodó Viktor, voltak közreműködő színészek, nem is rosszak, volt ez furcsa, Barkasszal érkezős belépője a zenészeknek – de miért? Eleve, mi az, hogy rendező? Minek rendező egy rockkoncertre, a rockzenekar menjen fel és rockzenéljen, teli torokból, szívből és elszánásból, azzal a hittel, hogy amit mondani akar a világról, azt legjobban azzal a rockzenével tudja elmondani, amit éppen játszik. Ezért szeretjük. Úgy szeretlek, azért, amit olyan jól csinálsz velem. Akkor csináld azt, ami olyan jól csinálsz: zenélj, és amikor olyan lendületben vagy, amilyenbe egy A 60-as évek vége, Ha az életben, 0 óra 2 perc sorozat hoz, akkor a Húsrágó hídverő előtt ne szakítsd meg ezt a lendületet valami értelmezhetetlen újraélesztéses geggel.

Közjáték, Lovasi összeesik, teátrálisan újjáélesztik, zenélni kezd, eufória, őrjöngés, én meg félhangosan elmormolok egy imát: remélem, ebben valami mélyebb szimbolika is rejlik, nem csak az, hogy akkor most a Lovasi újjászületett. Sajnos közben egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem rejlik itt semmi.

A második óra után azon agyalok, mennyire lenne kockázatos egyszerűen lefeküdni a földre. Túl kockázatosnak ítélem, táncnak álcázott nyújtógyakorlatokkal igyekszem enyhíteni szenvedéseimet.

Kettő és negyed óra, a zenekar levonul, a közönség üvölt, hogy „vissza”, én magamban üvöltök, hogy „haza”.

A 90-es években, amikor a mi kalandunk indult, még fiatalok voltunk, Lovasi is harminc alatt, én pláne, az életünk nagyobb labirintus volt az elképzelhető legnagyobb labirintusnál, bárhová vezethettek benne és belőle utak.

Lovasi labirintusa milyen lehet most, mennyire fiatalos, mennyire kell egyáltalán, hogy fiatalos legyen, nem rosszabb-e a fiatalos nemcsak a fiatalnál, de a korához illően korosnál is, ilyenek járnak az eszemben. És hogy vajon most még hány utunk, és amerre eddig kanyarogtunk, arra mennénk újra? Vagy az lett, amit így pont nem akart itt senki?

És mit tudunk még mondani egymásnak, mit tud mondani Lovasi nekem, nekünk, annak a tízezer (kétmillió, egycsilliárd) rajongónak, aki itt van, újra vagy először? Van mi most a mondanivalója Lovasinak a világról, és hogy a húsz-harminc évvel ezelőtti dalok érvényesen állítanak-e valamit a világról most is, valamit, ami hiteles Lovasitól és hiteles nekünk. Van még egy mutatványa, amit ha látja, hogy sokan nézzük, megmutat?

Converse cipő van rajtam, ami Weiler Vili kollégám parádés megfigyelése szerint épp annak a jele, hogy az ember már fiatalos és nem fiatal – nem tudok szabadulni a visszatérő érzéstől, hogy Lovasiékon is épp ilyen Converse van, nemcsak a lábukon, az egész lényükön. Hogy ők már nem az a srác, aki a korral smárol. Hogy mi már nem az a srác vagyunk.

Kettő és fél óra, vége. Az egész testem zsibbad az egy helyben álldogálástól, a koncert elejét már rég elfelejtettem, és megint nem jut eszembe annak a számnak a címe, amire pár perce (órája?) még felkaptam a fejem, hogy nahát, ezt ismerem.

„Ezt a pillanatot is tökön ragadtuk” – valami ilyesmivel búcsúzik Lovasi a közönségtől, én meg arra gondolok, az én két és fél órányi pillanatomat tényleg jól tökön ragadták, bele is rúgtak, és nem is adják már vissza, soha.

Túl sokat gondolkodom, túl sokat van időm gondolkodni, nem kellene, hogy legyen, mert ez egy rockkoncert, mégis van.

Mert valami nem az igazi. Minden megy rendben, talán csak Németh Juci hiányzik a szombatról – pénteken ő is volt –, nincsenek látványos és jól hallható tévesztések, bakik, nem megy el az áram, nincs gond a lelkesedéssel, nem kopott meg Kispál gitártudása, Bräutigam Gábort, ha csak néhány szám erejéig, de jó újra a doboknál látni, Dióssy Ákos a Gyónást olyan zongoraszólóval kezdi, hogy ha semmi mást nem csinált volna, az is elég lett volna.

Szóval minden rendben ment, megtervezetten, megrendezetten, Bödőcs belépőjétől egészen a 0 óra kettő perc forévör jángig. De hiába, valahogy mégis az egész erőtlen volt, nem szólt úgy és akkorát, ahogy vártuk. Nem lehet azt jól megcsinálni, hogy két este két nagykoncert, ez a duplázás visszaüt, letompít, elgyengít, a váratlanul jó – az általam vártnál legalábbis jobb – péntek este árát szombaton fizettük meg, és fizette meg a zenekar is. Lehet, hogy ez volt a legnagyobb szabású Kispál-koncert, amin valaha jártam, de hogy nem a legjobb, az egészen biztos.

A koncert végén felzúg a hangfalakból a Forever Young. Nem, nem, nem. Ne akarjon senki örökké fiatal maradni, kérem. Nem jó móka.