Mi vagyunk a mínusz egyesek, tudod

2021. augusztus 25. – 22:00

frissítve

Mi vagyunk a mínusz egyesek, tudod
Fotó: Máté Péter / Fishing on Orfű / Facebook

Másolás

Vágólapra másolva

Lovasi András sörcsapot szállít, kamasz srácok kiadják a jelszót: keressünk nőket, ők mindent tudnak. Szubjektív beszámoló a szerdán kezdődő Fishing On Orfű keddi napjáról.

Álmosan nyúlnak el az árnyékok a völgyben. A nagyszínpad előtt hosszú sávban feltúrt föld, a repoharak falára kicsapódnak a csersavak. Ajándékba kapott pillanatok ezek, ezerfelé egyenletesen kimért lopott idők. Ezerötszázfelé.

Olyan, mintha tavasz vége lenne, olyan, mintha nyár vége lenne, a domboldalról az ősz közelít, a kempingben poros avart kavar a szél, az úttest túloldalán az élményfürdő bezárt, az élményeket pozdorjából készült lemezek és lehulló csempék takarják. A mögöttünk hagyott, de soha el nem múló másfél év után nincs helyük élményekben, ebben a másfél évben szétporladt a megszokott, a mindennapi, mint lábak alatt a göröngyök, amiket múlékonnyá szárított a gyengülő nap.

Szétporladtak az emberek is, a közösségeik, és most próbálnak összeállni. Helyüket keresik ebben a megváltozottban, amikor semmi nem úgy van, és semmi nem akkor van, és semmi nem azokkal van, ahogyan, amikor és akikkel volt.

Egyszerű a képlet, mindenki nulla meg végtelen, a végeredményt meg úgy hívják, hogy élet. A színpadról hangok terülnek el a dombok között, énekhangok, gitárhangok, kórusban éneklő ezer torkok hangjai. De hol vagyunk még ettől, a hangok még gitárdobozokban pihennek, a hangok még a fröccsökben fürdőző hangszálakban pihennek, a hangok még ezerfelé szétszórtan pihennek. Az első tétova kísérletek, két év kihagyásba belepókhálósodott rutinok letisztogatása, rácsodálkozás arra, merre imbolyog a lélek, merre mozog a lélek ebben a megváltozottban is olyan megszokott környezetben.

Az első érintések, az első mosolyok, első kísértések, az első kis sértések. Kísérletek megkísértésekre, felespoharak aljáról felszabaduló gátlások. Keressünk nőket, ők mindent tudnak, mondják kamasz srácok, söröskorsókkal nekifutnak lejtőknek és emelkedőknek, amik mögött újabb lejtők és emelkedők várják őket, és mindegyik alján és tetején ott lesznek azok a nők, ha ezt még most nem is tudják, persze nem is az ő dolguk tudni, a nők azok, akik mindent. Hány nagy nekilódulás lesz még az életük, hány üres söröskorsó, hány félig teli felespohár, gyomorkeserű, lélekkeserűk. Este még mindig csak hármasban szaladnak ugyanazon a lejtőn, hajnalban lányokkal ülnek egy sátor előtt, mi vagyunk a mínusz egyesek, tudod, sör fröccsen a gesztusokból, a lányok nevetnek, könnyeik alatt felnő egy valamire való sárkány.

Éjszaka kifordított lelkek vagyunk, éjszaka kifordított lelkek leszünk. Egyetlen színpad, az idén legnagyobb fesztivál legkisebb napja ez, egyetlen színpad elé gyűlnek össze úgy ezerötszázan, és a végén mindenki összeáll egy képpé. De hol vagyunk még ettől is, még süt a bágyadt nap, ez is más most, mintha a napfényt is elgyengítette volna az elmúlt másfél év, mintha a fénysugarak egy része fennakadt volna védettségi igazolvány híján a sztratoszférában. Őszies augusztus ez, éjjel látszik a lehelet, éjjel kicsapódnak a tekintetekből az érzelmek.

Itt mindenki keres valamit, itt mindenki cipel valamit, ha mást nem, hiányokat. Itt mindenki cipel valamit, ballagva a lejtőkön lefelé, kaptatva az emelkedőkön fölfelé, a fejét veszített Jézus-kőszobor előtt, a színeit veszített erdőkben. Lovasi András is cipel valamit, életre szóló élményeket, fesztiválokat, elhangolt gitárokat, reflektorfények terheit, ilyesmik jutnának az ember eszébe, aztán szembesül a ténnyel, Lovasi András sörcsapot cipel, DIY fesztivál ez, ilyesmi jut az ember eszébe a fesztivál első napján, ami az első nap előtt van.

Lovasi András nem sörcsapot cipel, hanem színpadon ül és színpadon áll, Kispál András mellett, ők ketten a magyar rockzene ezen az estén, ők ketten mindaz, amiből a mai magyar gitárrock, a mai magyar fesztiválozás kinőtt, önmaguk kinetikus szobrai lehetnének, és bár néha tűnhetett úgy, hogy ez lesz a vége, ennek most nem ez a vége, ennek most az a vége, hogy mindenki összeáll egy képpé, de ez igazából mégse a vége, ez a kezdete, ha vége, akkor csak a várakozás vége, meg legfeljebb azé a napé, amikor a legnagyobb fesztivál néhány órákig a legkisebb fesztivál volt.

Fotó: Máté Péter / Fishing on Orfű / Facebook

Itt nincs zenészsimogató, itt nézősimogató van, fesztiválozósimogató, a simogatástól sebes lehet-e a tenyerem, lüktetnek a szavak, oda-vissza dobálják őket a domboldalak. Föld kaland ilyesmi, szép szavak, mind jöhet, mind jön is. Mind jönnek is, a fesztiválozók, a megélni akarók, jönnek a vágyak, mélyről, maszkok alól, karanténból törnek elő a test és a lélek ösztönei.

Jön a kicsit több púder, a kicsit több hajfesték, jönnek a karakteresre húzott rúzsok, jön a kicsit több hangerő. A délutánban indult koncertsorozat az éjszakába vezeti a tömeget, a málló, mulandó mollok durva dúrokká válnak, a hold bezuhan a sátrak közé, körbefordul az ünneplő tömeggel a tábor. Egy néptáncbajszos fiatal szeme fennakad úgy 63 alkoholfokban, labda, madár és az idő szállnak, biztonsági őrökkel barátkozik a reményvesztett magány.

Lehet-e szabadon boldognak lenni, egyáltalán képesek vagyunk-e még rá. Örvendezés búskomor dalokkal, a helyes dolgoktól boldog, de unalmas leszel, táncolsz, az égbolt csöppen ma a poharunkba, táncolunk, van, aki sírva keresi a boldogságot, van, aki sírva találja meg. Egyetlen színpad a legnagyobb fesztivál legkisebb napján, Lázár tesók, Tóth–Szendrői páros az Elefántból, Beck Zoli, Bérczesi Robi, és persze újra és megkerülhetetlenül a Lovasi–Kispál, nem jöttünk túl korán, nem lehetett túl korán jönni, lemezminőségben szólal meg az orfűi dombok között az élni vágyás.

És a végén aztán tényleg mindenki összeáll egy képpé. Természetesen.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!