A fizikai bántalmazás egyre ritkább a sportban, az érzelminek viszont egyre kifinomultabb formái jelennek meg

Legfontosabb

2022. július 05. – 07:15

A fizikai bántalmazás egyre ritkább a sportban, az érzelminek viszont egyre kifinomultabb formái jelennek meg
Goschi Gabriella és Pálvölgyi Ágnes – Fotó: Huszti István / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Válságban a sport, a régi módszertanok már nem működnek, a fizikai teljesítőképesség határát elértük, a mentális kapacitás lehetőségeit viszont még mindig nem aknáztuk ki rendesen. Emiatt állított össze egy ötkötetes tankönyvet két sportpszichológus, Goschi Gabriella és Pálvölgyi Ágnes, akikkel a szükséges paradigmaváltásról, az ostort felváltó motiváló eszközökről és Turi György örökségéről beszélgettünk.

  • Goschi Gabriella klinikai szakpszichológus, a Ferencváros férfi-vízilabdacsapatának sportpszichológusa, a 2020-as pekingi olimpián legalább tíz olyan sportoló vett részt, akivel szakpszichológusként foglalkozott.
  • Pálvölgyi Ágnes sportszakpszichológus, a Dél-dunántúli Sportpszichológiai Központ vezető pszichológusa, válogatott sportolók felkészítő pszichológusa, jelenleg a PTE PEAC sportpszichológusa.
  • Korábban mindketten élsportolók voltak, négy éve dolgoznak együtt, tavaly alapították meg a Sport és Lélek – Sport-pszichoterápiás Egyesületet.
  • Nemrég jelent meg szerkesztésükben a Dobbantó – A sportpszichológia tankönyve című ötkötetes sorozat első része, amelyben nemcsak sportpszichológusoknak, de edzőknek, testnevelő tanároknak, szülőknek és sportolóknak is útmutatást adnak arról, hogy igazán jó eredményeket csak testi-lelki és szellemi egyensúlyban lehet elérni.

A sportpszichológiáról egy ideje kevéssé a teljesítményfokozás, mint inkább a testen csattanó papucsok és öltözőkben molesztált lányok jutnak eszünkbe. Az elmúlt évek durva edzői módszereiről és a sportolók lelki vagy szexuális bántalmazásáról szóló botrányoknak volt közük a tankönyv megszületéséhez?

Goschi Gabriella: Nem, a botrányokhoz nincs köze. Ezt a könyvet négy éve kezdtük megalkotni, egy olimpiai ciklus van ebben a munkában. Ellenben a sportban lévő krízishez nagyon is köze van. A civil terápiákban is általában akkor kopogtat be a páciens egy szakemberhez, amikor valamilyen krízishez, mély problémához vagy önismereti nyitottsághoz érkezik el. Szerintünk a sportvilág is krízisben van egy ideje: a régi módszertanok már nem működnek, a fizikai teljesítőképesség határát elértük: a tudományos és technikai fejlődés elképesztő csúcsteljesítményekhez segítette hozzá a sportolókat, ezzel szemben a mentális kapacitás lehetőségeit még mindig nem aknáztuk ki megfelelően. A sportpszichológia fiatal tudományterület, máig keresi az identitását, és nincsenek igazán sem elméleti, sem gyakorlati útmutatások, amelyek a sport folyamatosan változó, extrém kihívásaiban, eredményfókuszában, a sportban lévő problémás vagy kritikus helyzetekben alkalmazhatók lennének. Ezért azt gondoltuk, hasznos lenne egy tudásmegosztó könyvet összeállítanunk, amelyben körvonalazzuk azokat a szakmai kereteket, amelyek a hazai és nemzetközi viszonylatban is hiányoznak. A sorozat ötrészes lesz, terveink szerint évenként jelennek majd meg az egyes kötetek.

Pálvölgyi Ágnes: A könyvünk megjelenése szerencsésen találkozott a közhangulattal is: mostanra a társadalom is jóval nyitottabbá vált a sportpszichológia által érintett akár kényes témákról folytatott párbeszédre, valamint ehhez megteremtődött a jogi környezet is. Az elmúlt években mi is egyre inkább érzékeltük az igényt, hogy az edzők és sportolók is válaszokat szeretnének kapni a bennük felmerült kérdésekre, hogy megértsék azt, hogy milyen pszichodinamikai folyamatok zajlanak a sportban.

Azt írják az ismertetőben, a könyv elkészüléséhez számos, sportkörnyezetben dolgozó szakemberrel, sportpszichológussal, edzővel dolgoztak. A felsorolásból hiányoznak a sportolók, őket bevonták a munkába?

G. G.: A köszönetnyilvánításban szinte az első helyen említjük őket, a velük való munkából és példaértékű hozzáállásukból ugyanis mi magunk is rengeteget tanulhattunk, hiszen problémáik hozzájárultak ahhoz, hogy még nem létező szakmai válaszokat és megoldásokat keressünk, hogy mi magunk is folyamatosan fejlődjünk. A sorozat további részeiben a sportolók is nagyon komolyan segítik a munkánkat. Míg a könyvsorozat első része inkább egy átfogóbb, elméletibb megközelítést ad a gyakorlatból érkező példákkal kiegészítve, a következő kötetekben konkrét helyzeteket világítunk meg, amelyekben egyes szituációkra és problémákra lebontva mutatjuk meg, hogyan lehet a legmegfelelőbb módon segíteni a sportolókat.

P. Á.: Ehhez a sportolók nagyfokú bizalma is kellett irányunkban, hiszen sokszor a legféltettebb titkaikat, a legnehezebb élményeiket osztották meg velünk. Bizonyos fejezetek sportolókat, mások edzőket, megint mások pszichológusokat szólítanak meg elsősorban – amiket persze nem lehet élesen elkülöníteni, sőt éppen az lenne a cél, hogy a pszichológia és a sport találjon egy olyan közös nyelvet, amelyben egymást segítve működnek a különböző szakterületek.

G. G.: Munkacsoportokban dolgozva ezért mi is különféle szakterületek képviselőit vontuk be, például hipnoterapeutát vagy gyermekklinikai szakpszichológust. A gyerekzavarok kezelése a sportban és a sport által külön fejezetet is kapott, hiszen a sport nagy felvevőterepe az ADHD-val (figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar) és ASD-vel (autizmus spektrumzavar) élő gyerekeknek is, akikhez szintén speciális edzői figyelem és magatartás szükséges.

Egyre több élsportoló beszél a sportpszichológia fontosságáról, itthon például Szilágyi Áron nyilatkozza gyakran, milyen nagy szerepet tulajdonít a saját szakembereivel közös munkának. Az ő esetében persze könnyű, de mégis, hogyan lehet visszaigazolni az önök munkájának hatékonyságát?

Goschi Gabriella – Fotó: Huszti István / Telex
Goschi Gabriella – Fotó: Huszti István / Telex

G. G.: A rövid válaszom az, hogy akivel dolgozunk, az mindig tudja. De ezek legtöbbször eléggé látványosak is. Van egy fiatal sportolóm, aki versenyhelyzetben mindig rendkívüli módon szorongott, és teljesen a tudása alatt teljesített, majd öt-hat alkalommal járt nálam, és a következő versenyen már a döntőbe jutott. A mi szemléletünkben – és ezért alapítottuk a sportpszichoterápiás egyesületünket is – a sportpszichológia sokkal több, mint egy eredményt segítő rendszer.

Abban hiszünk, hogy mi az egyensúlyt teremtjük meg a sportolóban, aminek mindig hatása lesz az eredményességre is – gyakran olyan mértékű, amilyet még csak elképzelni sem mert volna előtte.

P. Á.: Az eredményesség objektív fokmérőjén túl a munkánk sikere megnyilvánulhat az edzővel vagy csapattársakkal való kapcsolat javulásában is, vagy ha a sportoló személyisége fejlődik, akkor kellő magabiztossággal tudja képviselni magát akár a klubjával kapcsolatos, vagy egyéb méltatlan helyzetekben, és ez a magabiztosság a pályán is meg fog jelenni.

G. G.: Az egyik olimpikon sportolóm például három éve az egész szövetséggel szemben állt ellen bizonyos kéréseknek és képviselte a saját álláspontját, végül fantasztikus eredményt ért el az olimpián. Ezeket a harcokat csak akkor tudja valaki megküzdeni, ha képessé tesszük az önérvényesítésre, amit később a szövetség is pozitívan igazol vissza számára.

A konfliktusoktól eljutunk a durvább esetekig. Mennyire sikerült feltérképezni mára, hány klubot, szövetséget, sportműhelyt érinthet rendszerszintű probléma az edzői módszerekkel vagy más visszaélésekkel kapcsolatban?

G. G.: Egyelőre annak is örülünk, hogy erről a témáról egyáltalán már nyíltabban beszélünk. Az a fajta társadalmi érzékenyítés, ami egy ideje világszerte zajlik a problémáról, a sporthoz is elért – igaz, nehézkesebben. Attól azonban még messze járunk, hogy rendszerszinten felmérjük a teljes hazai sportszcénát. De az egészen biztos, hogy paradigmaváltásra van szükség a sportban.

Mi lehet a paradigmaváltás alapja?

G. G.: Mindenekelőtt a rendszerben működő szereplők edukációja: az edzők, testnevelők és más sportszakemberek, és velük együtt a sportolók tudatos felkészítése. Az edzők eddig szinte teljesen magukra maradtak abban, hogy az eredmények elvárásának kényszere mellett milyen módszereket alkalmazzanak: sok régi módszert már elutasítottak, de újakat még nem tudtak alkalmazni helyettük. Mi ebben szeretnénk sorvezetőket adni: megmutatni azt a színes pedagógiai és pszichológiai eszköztárat, amellyel jobb minőségű szakmai munkát is tudnak végezni; kihelyezni a stoptáblákat olyan esetek mellé, amelyek kimerítik a bántalmazás fogalmát; és arra is rámutatni, hogy az edzők még a legjobb szándék mellett is hogyan billenhetnek át bántalmazásba. Másrészt a sportolót – legyen szó egy 12 éves gyerekről – is el kell juttatni egy olyan énállapotig, amiben nem kiszolgáltatott egy helyzetben, hanem önismerettel felvértezett öntudatos fiatal ember, aki ezáltal már nem tud áldozattá válni.

De hogyan lehet a legjobb szándék mellett átbillenni a bántalmazásba?

P. Á.: Túl az eredmények érdekében való „túltoláson”, túlmotiváláson, a sportban például a testhatárok máshol vannak, mint a normál életben,

több a fizikai kontaktus, és akár ugyanaz a mozdulat ad lehetőséget a testtudat növelésére, mint a bántalmazásra.

Vegyük azt az esetet, amikor egy testnevelő szekrényugrást tanít: ha nem tartja meg a diák hátát, karját és az leesik, akkor azért a tanár a felelős, ha viszont ugyanezt az érintést a diák kényelmetlenül éli meg, akkor meg azért veszik elő. Vagy ott van az a harminc év körüli férfi kézilabdaedző, aki tizenöt éves, szexuális energiákkal teli serdülő lányokkal dolgozik – neki nagyon magas tudatosságra van szüksége ahhoz, hogy észrevegye és kontrollálja a saját magában felbukkanó érzelmeket, érzéseket, folyamatokat. Ehhez a tudatossághoz kell hozzásegíteni mindenkit, hogy a jó szándékú fejlesztés tényleg optimális maradhasson minden esetben.

G. G.: Nyugaton már van néhány ország, ahol a bántalmazás elkerülése érdekében azt is szabályozzák, hogy egy ellenkező nemű edző nem érhet hozzá a sportolójához. Gondoljunk bele, hogyan lehet így egy mozdulatot kijavítani, vagy a nyújtásban segíteni! A túlszabályozás sem megoldás.

Erről azért eszembe jut az az eset, amikor a metoo mozgalom kezdetén a művészek egy része a flörtölés és az udvarlás jövőjét féltette.

G. G.: Pedig amikor a bántalmazás témájában továbbképzést tartottam edzőknek, láttam, eleinte mennyire szorongtak amiatt, mostantól hogyan fognak tudni dolgozni. Rengeteg kérdésük volt: ha az a „lusta kölök” nem csinálja meg, amit kérek tőle, milyen eszközeim maradnak? Vagy hogyan tudom a dühömet úgy kifejezni, hogy azzal nem bántalmazok. Ezeket az eseteket sorra patikamérlegre raktuk, és lassanként kezdték megérteni, hogyan és mitől okozhatnak lelki sérülést a sportolóiknak. Az agresszió része a sportnak és része az életnek, ezt el kell fogadnunk, de csakis akkor, ha az nem bántalmazó. Meg kell tehát ismernünk a természetét, és meg kell tanulnunk bánni vele.

P. Á.: Illetve azt is fontos tudatosítani, hogy bár a fizikai bántalmazás szerencsére ma már egyre ritkább, az érzelminek viszont egyre kifinomultabb formái jelennek meg – ilyen például egy sportoló kihasználása. Foglalkozom olyan fiatal sportolóval, akit a klubja a kérése ellenére sem engedett el iskolába, hiszen az edzésről nem lehet hiányozni, verbális bántalmazás áldozata is lett, és olyan egyensúlytalanság alakult ki a szervezetében, hogy aztán fizikailag is megbetegedett, kórházba került, majd a klubja méltatlanul alacsony táppénzt fizetett neki. Máig létezik az a hozzáállás, hogy aki nem teljesít, az „megy a levesbe”.

Az abúzus viszont mintha gyakrabban fordulna elő bizonyos sportágakban, például az úszásban és a tornában. Ennek mi az oka?

G. G.: Ne legyenek illúzióink: a bántalmazás minden sportágban jelen van. A mi feltevésünk az, hogy azokban a sportágakban, amelyekben a test nagyon szem előtt van, ilyen az úszás, a torna, a ritmikus gimnasztika vagy az atlétika, jellemzőbben megjelenik a bántalmazás. Illetve azokban a sportágakban, amelyekben túl korán, akár három-négy évesen kezdenek intenzíven, eredményorientáltan sportolni a gyerekek, ott megint csak nagyobb arányban számolnak be ilyen esetekről később. A kettő ráadásul nagyjából egybe is esik.

Egerszegi Krisztina egykori úszótársa, a ma már íróként ismert Kiss Noémi több alkalommal is kimerítő részletességgel számolt be a nyolcvanas évek uszodai világáról, és az ott átélt fizikai és lelki bántalmazásokról: ordító edzők, papuccsal verés, a lányok szépségversenyszerű felvonulása a fiúk előtt. Egerszegi viszont egyszer sem szólalt meg ezekben az ügyekben. Mitől függ, hogy az erőszak tanúja vagy elszenvedője képes-e szembenézni a történtekkel?

G. G.: Fontosnak tartom, hogy erőltetni bármiféle kiállást vagy megszólalást éppúgy káros, sőt bántalmazó is lehet, mint az áldozathibáztató magatartás. Ha egy közösségben bántalmazás fordul elő akár egyszer, akár rendszeresen, az a közösség minden tagjára hatással van: a bántalmazóra éppúgy, mint a bántalmazottra és a szemtanúkra, de abban, hogy ez milyen mértékben traumatizál, nagyon nagy egyéni különbségek lehetnek. Függ például a társadalmi klímától, az egyéni szocializációs közegtől, az alapszemélyiségtől, az életkortól, továbbá a környezet reakciójától, a családi háttér minőségétől, az egyéni folyamatoktól, megküzdési módoktól. A traumafeldolgozás nulladik lépése, hogy valósággá tesszük, ha erőszak történt – nem tagadjuk, nem bagatellizáljuk, és nem az áldozatot hibáztatjuk. A „meg nem történtté tevés” a legártalmasabb a feldolgozási folyamatban az áldozat, a társadalom, de még a bántalmazó számára is. Ágival mi is dolgozunk aktív, de visszavonult sportolókkal is a traumájuk feldolgozásán.

A titoktartási kötelezettségük miatt, feltételezem, nem árulhatnak el konkrét neveket.

P. Á.: És a pszichológia etikai kódexe is kimondja, hogy a kliensekkel végzett munkát a pszichológus nem használhatja fel a saját haszonszerzésére. A sportolók azonban a nyilvánosság előtt működnek, ők pedig egyre gyakrabban nevezik meg, kivel dolgoznak. Ez a mi esetünkben is megtörténik, de mi magunktól nem nyilatkozhatunk.

Pálvölgyi Ágnes – Fotó: Huszti István / Telex
Pálvölgyi Ágnes – Fotó: Huszti István / Telex

Cseh László a visszavonulása után viszont mesélt edzője, Turi György módszereiről, amiben elmondása szerint a „koki a farúddal” még a jobbik eset volt a lelki terrorhoz képest. Turi erre reagálva túlérzékeny sportolóknak minősítette a megszólaló tanítványait, akiket ő „gépfegyverrel” soha nem kényszerített semmire, és mint fogalmazott, „ostor is, és cukor is kell” a világraszóló eredményekhez. Az önök módszertanában ostor helyett mik a humánus, egyben hatékony motivációs eszközök?

G. G.: A cukor és az ostor a klasszikus kondicionálás két alapeszköze, pavlovireflex-kialakítás, ami még egy kutyán is elvégezhető. De a sportolóink emberek,

és az ostor helyett pszichológiai módszertanok sokasága sorakoztatható fel az edző kezében ahhoz, hogy a tanítványát motiválja.

A probléma az, hogy ezeket a módszereket általában nem ismerik. A sportoló elképesztő dolgokat tesz és áldoz fel az eredményességért, és ha éppen valamit nem akar vagy nem tud megcsinálni, annak mindig van oka, amit fel kell tárni – az edzőnek érdemes bevetnie például a kíváncsiságát is. Ilyen apró dolgoktól tud bensőséges, valódi együttműködéssé válni az edző–sportoló kapcsolat.

P. Á.: Ha a sportolónak fájdalmat okoz egy gyakorlat, és nem érti, ez miért jó neki, persze hogy ostorral lehet csak rávenni, hogy tovább csinálja. De ha elmagyarázzák neki a feladat lényegét, és közösen, őt is bevonva keresik meg az edzővel a sportoló határait, akkor nem lesz szükség ostorra, mert a sportoló autonóm módon lesz a folyamat része, és pontosan tudni fogja, mit kell tennie ahhoz, hogy ebből fejlődés legyen.

G. G.: Megjegyzem, a gyerekek is értik ezeket a helyzeteket, és nekik is vannak saját motivációs bázisaik, amelyekre az edzők támaszkodhatnak, mindenféle ostor használata nélkül.

A kíméletlen módszereken túl a sportolók alapvető mentális jóllétéről is több szó esik ma, mint bármikor. A tavalyi olimpiáról mentális egészségére hivatkozva visszalépő Simone Biles vagy a médiaszereplései miatt szorongó Oszaka Naomi teniszező kiállása mit üzen a sportvilágnak?

G. G.: Én nagyon fontosnak tartom ezeket a nyilatkozatokat. Ezek a sportolók a világ legjobbjaiként vállalták mindezt, ezzel pedig látványosan reprezentálták azt a paradigmaváltást, amire szükség van a sportban. Simone Biles nagyon átélhetően magyarázta el azt az állapotot, amelyet számtalan tornász ismer, de ő kimondta: a pszichés jóllétem, az egyensúlyom a legfontosabb számomra és egy aranyérem sem ér annyit, hogy lelkileg vagy testileg megnyomorodjak. Nem véletlen, hogy rengetegen kiálltak mellette az amerikai elnöktől híres popsztárokig, ezzel valójában ők is kimondták: ha a sport alapvetően az eredményről szól is, ennél sokkal magasztosabb eszméket képvisel, mint a fairplay vagy az élet védelme.

Turi György jelenleg is szakosztályvezető a kőbányai úszóklubban. Mit gondolnak, a nyolcvanas–kilencvenes években szocializálódott edzői generációval együtt is végbe mehet itthon a szemlélet- és paradigmaváltás?

G. G.: Mindenképpen! Ez a folyamat a szemünk előtt zajlik éppen. Egy-egy képzésünk után mi naponta látjuk azt a fejlődést, ahogyan egy edző más módokon kezd működni. És mivel az eredmény is ezt igazolja majd, ők is el fogják hinni, hogy ez a helyes út.

A tankönyvük egyébként bárki számára hasznos lehet: nem kell élsportolónak lenni ahhoz, ha valaki szeretné csökkenteni a szorongását vagy növelni a motivációját.

G. G.: Ez szándékunk is volt. Hiszen az életnek gyakran vannak olyan teljesítményhelyzetei, amelyekben ezek a tudások jól jönnek. Ezért is szoktuk azt mondani, hogy a távlati célunk valójában az egész társadalom mentálhigiénés állapotának a javítása.

Kövess minket Facebookon is!