Jó és rossz példákból is tanulhat a Tisza-kormány arról, hogyan érdemes bevezetni a vagyonadót
A Tisza Párt gazdaságpolitikai programjának egyik sarokpontja a szupergazdagok megadóztatása, vagyis hogy az egymilliárd forintnál nagyobb vagyonokra egyszázalékos vagyonadót vetnének ki. A vagyonadó bevezetésének tervét a választások után is többször megerősítették a Tisza politikusai, Kármán András pénzügyminiszter a parlamenti meghallgatásán is elmondta, hogy be fogják vezetni ezt az adót, ami elmondása szerint nemcsak szimbolikus, hanem gyakorlati jelentőséggel is bír.
A vagyonadó ötletének felvetése óta komoly diskurzus zajlik arról, mennyire jó ötlet egy ilyen adó bevezetése, lehetséges-e egyáltalán, ha igen, hogyan érdemes, mik lehetnek a buktatói. A kérdés a leggazdagabb magyarokat is megosztja, míg Bojár Gábor, Wáberer György és Jellinek Dániel támogatóan nyilatkoztak a vagyonadó bevezetéséről, Csányi Sándor, az OTP elnöke azt mondta a választások után a Telexnek, ő csodálkozik, hogy ennyi milliárdos támogatja ezt az ötletet. Ebben a cikkben magyar és külföldi szakértőkkel folytatott interjúk, háttérbeszélgetések alapján a vagyonadó mellett és ellen szóló érveket, a jó és kevésbé követendő nemzetközi példákat és azokat a szempontokat szedjük össze, amire Magyar Péter kormányának oda kell figyelnie a vagyonadó kialakításánál.
Túl nagyra nyílt az olló
Mielőtt azonban erre rátérnénk, nézzük meg, miért is merül fel egyáltalán a világ egyre több országában, hogy be kellene vezetni valamiféle vagyonadót. A vagyonadó globális népszerűsége elválaszthatatlan attól a ténytől, hogy az 1970-es évek óta meredeken nő a jövedelmi egyenlőtlenség világszerte. A párizsi gazdasági egyetem és a kaliforniai Berkeley Egyetem kutatói által összeállított World Inequality Report szerint 2025-ben a globális vagyon 75 százaléka a világ lakosságának leggazdagabb 10 százalékának a tulajdonában volt, míg az alsó 50 százalék, vagyis a világ lakosságának szegényebb fele a világ vagyonának 2 százalékával bírt.
Hogy ez az egyenlőtlenség mitől alakult ki, azt közgazdászok, társadalomtudósok több mutatóval igyekeztek bemutatni az évek során, de ami talán a vagyonadó szempontjából a legjobban illusztrálja a helyzetet, az a bérek és a termelékenység elszakadása. Ahogy az Economic Policy Institute grafikonján látható, a termelékenység és a bérek az Egyesült Államokban egészen az 1960-as évekig együtt növekedtek, vagyis a cégek többet tudtak termelni, többet is tudtak eladni, az így befolyó bevételekből pedig nagyjából ugyanolyan arányban osztoztak a tőke tulajdonosai és a dolgozók, mint addig (ez persze nem azt jelenti, hogy ez az elosztás egyenlő volt, de legalább nem romlott).
Az 1960-as évek közepén viszont ez a két mutató elkezdett elszakadni egymástól, és míg 1979 és 2025 között a termelékenység 1,4 százalékkal emelkedett, a bérek viszont alig, mindössze 0,6 százalékkal lettek nagyobbak. Mindez azt jelenti, hogy hiába termeltek a cégek többet, hiába nőtt az árbevétel és a profit, ebből a munkások alig láttak valamit. Akkor hol landolt ez a pénz? Részben a vállalatok vezetőinél, akiknek a bére 160 százalékkal emelkedett 1980 óta, nagyrészt pedig a tőke tulajdonosainál, a vállalatok részvényeseinél, befektetőinél.
Ha nem is mindenhol ennyire extrém módon, de hasonló trend látszik az egész nyugati világban, sőt, az elmúlt évtizedben már Kínában és más keleti országokban is. Hogy ez a növekvő egyenlőtlenség milyen morális és politikai problémákat okoz, az egy nagyon érdekes és fontos kérdés, amire terjedelmi okokból nem térnénk ki, a növekvő egyenlőtlenség mindenesetre a gazdaság egészének és az államok működésének sem tesz jót. Az gazdaság teljesítményét visszafogja, ha a vagyon nagy része a leggazdagabbaknál összpontosul, mert ők akármilyen luxusban is élnek, nem tudnak annyi luxusautót, 38 fogásos degusztációs menüt és 60 éves whiskyt vásárolni, hogy úgy pörgessék a gazdaságot, mintha a jövedelmi eloszlás alsó 20 százalékába tartozó háztartások többet tudnának elkölteni.
Ahogy azt Gabriel Zucman, a Paris School of Economics egyenlőtlenségekkel és adóelkerüléssel foglalkozó közgazdász professzora a Telexnek magyarázta, az egyenlőtlenségeket az is növeli világszerte, hogy a vagyonukat egyre növelő szupergazdagok egyre inkább el tudják kerülni az adófizetést. Ennek egyik oka, hogy a jövedelemadók rendszere strukturálisan nem alkalmas arra, hogy a leggazdagabbakat megadóztassa.
Ez általában is igaz, de Zucman szerint az Európai Unióban és Magyarországon még inkább.
Ugyanis minél gazdagabb valaki, minél különbözőbb befektetésekből, tőkehozamokból származik a jövedelme, annál inkább át tudja szervezni a pénzügyeit, hogy az lényegében alig generál adóköteles jövedelmet. Így állhatott elő például az a helyzet, hogy Elon Musk 2018-ban egy fitying jövedelemadót sem fizetett, ahogy Jeff Bezos Amazon-tulajdonos sem 2007-ben és 2011-ben, ezt a trükköt pedig még számos multimilliárdos el tudta játszani az évek során Warren Buffettől Michael Bloombergen át Soros Györgyig.
Zucman és kollégáinak kutatásai szerint pedig az Egyesült Államok mellett Latin-Amerika és Európa több országában, Franciaországtól Hollandián át a skandináv államokig is jellemző a helyzet, hogy a leggazdagabbak effektív adókulcsa alacsonyabb, mint az átlagos jövedelműeké.
Vagyis egy adott ország legvagyonosabb polgárai arányosan kevesebb adót fizetnek, mint az irodájuk portása.
A francia közgazdász kutatásai alapján például hazájában egy átlagos dolgozó mindent egybevetve a jövedelmének 50 százaléka után adózik, míg a milliárdosoknál ez az arány inkább 25 százalék körül alakul. A dúsgazdagok „adóoptimalizálására” egy egész iparág épült világszerte, a vagyonukat pedig politikai befolyásra is tudják fordítani, még nagyobb adókedvezményeket és egyéb előnyöket kiharcolva maguknak, még tovább növelve az egyenlőtlenséget.
Mindez egy lefelé tartó spirálba kergeti a világ országait: a növekvő egyenlőtlenségek miatt az államok így egyre kevesebb adót tudnak beszedni a klasszikus csatornákon, egyre kevesebbet tudnak költeni a közszolgáltatásokra, aminek a minősége így leromlik, a tehetősebbek inkább a magánegészségügybe, magánoktatásba mennek, az állami így még jobban romlik, és így tovább, körbe-körbe, lefelé.
Felzárkózunk egyenlőtlenségben
A vagyoni egyenlőtlenség Magyarországon is meredeken növekedett az elmúlt években, a legfrissebb hozzáférhető adatok szerint a magyar háztartások pénzügyi vagyonának 72 százaléka összpontosul a lakosság legfelső tizedénél, ami európai szinten is durva koncentrációt jelent. Ráadásul az elmúlt 16 évben lényegében minden döntés, amit az Orbán-kormányok adóügyekben hoztak, egyre egyenlőtlenebbé tette az adórendszert és a magyar társadalmat.
Az egykulcsos személyi jövedelemadó-rendszer bevezetése és az, hogy a magyar adórendszer más elemeknél jobban épít a fogyasztást terhelő általános forgalmi adóra mind-mind ahhoz vezettek, hogy Magyarországon minél többet keres valaki, annál jobban csökkennek az adóterhei.
A Budapest Intézet 2021-es becslése szerint a legfelső jövedelmi tizedbe tartozók összességében nagyjából 6-8 százalékkal kevesebb adót fizetnek jövedelmeik után, mint a legalsó jövedelmi tized háztartásainak tagjai, mivel az adókulcsuk pont ugyanakkora, de mivel a jövedelmük kisebb részét költik fogyasztásra, arányaiban sokkal kevesebb áfát fizetnek. A helyzeten az Orbán-kormányok által előszeretettel osztogatott adókedvezmények sem segítettek, sőt: a tehetősebb családok például sokkal jobban ki tudták használni a családi adókedvezmény jelentette előnyöket, és az anyáknak nyújtott szja-mentességen is a tehetősebb háztartások nyernek nagyot.
Bár a Magyar Péter által a kampányban emlegetett vagyonadóról inkább az Orbán-kormányok közreműködésével meggazdagodott üzleti szereplők büntetésének és a közvagyon visszaszerzésének kontextusában hallani, ezektől függetlenül a magyar adórendszer eddigi komoly egyenlőtlenségeinek korrekciója is elég érv lehetne ahhoz, hogy egy ilyen adónemről vagy a felső rétegek más típusú megadóztatásáról elgondolkodjunk.
A növekvő egyenlőtlenségekre, a közteherviselés mostani aránytalanságára megoldást jelenthetne, ha a leggazdagabbaktól direkt rájuk szabott adókkal szednének be többet az államok. Ezzel Gabriel Zucman szerint nem extra terhet rónának a kormányok a leggazdagabbakra, egyszerűen csak elérnék, hogy arányosan ők is legalább olyan mértékben járuljanak hozzá a közös dolgaink költségeihez, mint az átlagember.
Nem véletlen, hogy sok európai országban kísérleteztek a vagyonok adóztatásával, Spanyolországban, Svájcban és Norvégiában még mindig érvényben van ilyen adónem. A vagyonadó bevezetése pedig Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban is napirenden van, Kaliforniában novemberben tartanak majd népszavazást egy „milliárdosadóról”, Bernie Sanders pedig egy szövetségi vagyonadóról szóló tervezetet is benyújtott a szenátusban.
Min múlik a siker?
Ahogy persze arra a vagyonadó külföldi és hazai kritikusai mindig felhívják a figyelmet – ahogy Zsiday Viktor is tette a Telex műsorában – számos ország próbálkozott már a vagyonadóval, de több helyen, például Németországban, Svédországban vagy Franciaországban aztán ki is vezették azt. Az okok elég változatosak, a leggazdagabbak tőkemenekítésétől az adminisztratív költségeken át addig, hogy egyszerűen nem sikerült elég adót beszedni ahhoz, hogy érdemes legyen azt fenntartani.
Gabriel Zucman szerint viszont ez nem azt jelenti, hogy a vagyonadózásról kiderült, hogy nem működik, és ezért nem is érdemes vele foglalkozni. Vannak jól működő vagyonadó-modellek, például Svájcban és Norvégiában, ha pedig ezeket a mintákat összevetjük azzal, mi nem működött mondjuk a francia és a svéd esetben, akkor le tudjuk vonni a tanulságot, hogy hogyan lehet egy valóban működő vagyonadórendszert bevezetni.
Ahogy Zucman szerzőtársaival, Emmanuel Saezzel és Lindner Attilával, a Telexen megjelent cikkében is írta, okosan kell kialakítani és bevezetni a vagyonadót, hogy működjön. Ennek egyik legfontosabb feltétele az, hogy az adónak egy meghatározott szint fölött minden vagyonelemre ki kell terjednie, a vagyonelemek piaci árát figyelembe véve. Nem szabad semmilyen kivételt tenni, semmilyen kiskaput nyitva hagyni, a magyar esetben egymilliárd forint fölött minden vagyont meg kell adóztatni. A közgazdász kutató szerint Franciaországban például részben azért volt kudarcos a vagyonadó, mert túl sok kiskaput engedélyeztek a döntéshozók, a 25 százaléknál nagyobb vállalati tulajdonrészekre például nem vonatkozott. Ez viszont gyakorlatilag pont a leggazdagabbak legnagyobb vagyonelemeit mentette fel az adófizetés alól.
A közgazdász szerint a múltban sok országban elkövették azt a hibát, hogy elhitték a szupergazdagok érveit, hogy a sok tőzsdén kívül jegyzett céges befektetésük és egyéb vagyonelemeik valódi értékét túl nehéz kiszámolni, ezért sok mindent kivettek az adóalapból vagy egyszerűen rosszul értékeltek a hatóságok. A vagyonok kiszámítására viszont most már elég jó modellek vannak, Zucman szerint ebben jelenleg a svájci vagyonadó modell a legkorszerűbb, de a Kaliforniában benyújtott tervezet talán még jobb követendő példa lehet arra, hogyan érdemes megállapítani, kinek mennyit is ér a vagyona, akár tőzsdén jegyzett, akár azon kívüli befektetésekről van szó.
Elkerülhető a tőke menekülése?
A legtöbbet hangoztatott ellenérv a vagyonadó bevezetésével szemben az, hogy ha ilyennel próbálkozik egy ország, a szupergazdagok egyszerűen elmennek és elviszik a pénzüket, és akkor se adóbevétel, se beruházás, se fogyasztás. Karagich István, a leggazdagabbak pénzügyeivel foglalkozó Blochamps Capital ügyvezetője szerint az Egyesült Királyságban a vagyonadó és a non-dom szabályok (olyan adózási rezsimek, amelyek lehetővé teszik az adott országban élő, de nem ottani illetőségű személyeknek, hogy csak a helyszínen szerzett jövedelmük után adózzanak) szigorításának puszta felvetése is elegendő volt ahhoz, hogy nagy vagyonú szereplők átgondolják az adóilletőségüket és más országba költözzenek. Például Nyikolaj Sztoronszkij, a Revolut alapító-vezérigazgatója is Dubajba tette át a székhelyét, igaz, aztán pár hónap múlva megint megváltoztatta a lakcímét és visszaköltözött az Egyesült Királyságba.
Norvégiában a 2022-es vagyonadó-szigorítás után a leggazdagabb 6 család mintegy 600 milliárd koronányi – közel 20 ezer milliárd forintnyi – vagyont mozgatott külföldre, elsősorban Svájcba. Kicsit más volt a francia eset, amikor a 2012-ben megválasztott elnök, Francois Hollande a magas költségvetési hiány miatt olyan javaslatot nyújtott be, amely szerint 75 százalékos adó lép életbe az 1 millió eurós jövedelmek feletti részre (vagyis ez nem vagyonadó volt, hanem a magas jövedelmekre vonatkozott). Az intézkedést csak átmenetinek tervezte, de jelentős francia adóveszteség lett a következménye, mert a gigantikus kulcsok elől sokan a környező országokban kerestek menedéket, így Bernard Arnault milliárdos (LVMH), illetve Gérard Depardieu színész is belga állampolgárságért folyamodott.
Gabriel Zucman szerint viszont egyrészt a milliárdosok menekülése a várakozásokhoz képest mérsékeltebb lehet a valóságban az eddigi tapasztalatok alapján, másrészt több lehetséges megoldás is létezik erre a problémára. A kaliforniai vagyonadó tervezet például csak egyszer szedné be a tervezett vagyonadót, így Kalifornia milliárdosainak összességében valószínűleg nagyobb költség lenne átköltöztetni minden vagyonukat Texasba vagy valami hasonló helyre, mint egyszer befizetni az adót. Magyar Péter viszont nem csak egyszer, hanem évente szeretné adóztatni az egymilliárd forintnál nagyobb vagyonokat, így más megoldás után kell nézni. Felmerül még a „lelépési adó”, vagyis hogy a kivitt vagyonok után egyszeri adót szedhetne az állam. Az EU 2016-os adóelkerülés elleni direktívája meg is teremti egy ilyen exit tax bevezetését.
A francia közgazdász szerint a legjobb megoldás az lehet, ha a vagyonadót úgy szabályozzák, hogy ha valaki hosszú ideig Magyarországon élt és itt halmozott fel jelentős vagyont, akkor a vagyonadót még 5-10-15 évig akkor is be kell fizetnie, ha elköltözik az országból.
Ez úgy működhetne, hogy az érintett milliárdosnak azt a pénzt kellene csak befizetnie, amennyivel Magyarországon többet adózna, mint abban az országban, ahová átköltözött a vagyonával együtt, hogy ne történjen kettős adóztatás. Tehát ha egy olyan országba viszi a pénzét, ahol ugyanannyit kellene adóznia, mint itthon, akkor egy forintot sem kellene befizetnie a magyar költségvetésnek, de ha a Kajmán-szigetekre megy, ahol lényegében semmit nem adózik, akkor majdnem mindent el kellene utalnia, ami a magyar államkasszát megilleti. Így nincs kettős adóztatás, és nem is akadályozza az adó a tőke szabad mozgását, ezért Zucman szerint egy ilyen konstrukció az uniós szabályoknak is megfelelne.
Hazai kritikusok
A magyar vagyonadó tervezetének különleges karaktert ad, hogy azt nem csak az egyre növekvő egyenlőtlenségek és egyenlőtlen adóteher miatt akarja bevezetni a kormány, hanem az állami juttatásokon és korrupción meggazdagodott NER-es gazdasági elittel szembeni igazságtétel részeként. Magyarország esetében az Orbán-rendszer alatt meggazdagodott réteg több forrás szerint már el is kezdte kimenekíteni a vagyonát, de nem a tervezett vagyonadóval összefüggésben, hanem Magyar Péter állami vagyonok visszaszerzésére tett ígérete és a lehetséges hatósági vizsgálatok miatt.
Ezzel a körítéssel a magyar vagyonadó terve úgy jelenik meg a diskurzusban, mint a járadékvadász NER-es elit büntetése, amely valódi munka nélkül, a köz rovására gazdagodott, az etikátlan módon nagyon gazdaggá vált szereplők pedig megérdemlik, hogy mindenféle tőkeelemei, megtakarításai, részvényei apadjanak egy kicsit. Éppen emiatt azonban kritizálják is az adót, mert nyilván nemcsak annak kellene megfizetnie, aki állami közbeszerzésekből vagy keretszerződésekből szedte össze a milliárdjait.
Zsiday Viktor szerint a vagyonadó egymilliárd forintos limitje például olyan üzletembereket is adóztatna, akik tisztességesen, a piacról szerezték a vagyonukat, így nem lenne igazságos, ha ők adóznának sokat, mert mások loptak, vagy legalábbis azt gondoljuk, hogy loptak. Karagich István is a vagyonadó átgondolását javasolja. Szerinte
az 1 milliárd forintos értékhatárnál meghúzott vagyonadó több kárt okozhat, mint amennyi előnyt jelentene. Kevesebb bevétellel járna, mint azt az alkotók remélnék, és a NER-esek ki is kerülnék.
A legfelső vagyonréteg ráadásul nem utólag alkalmazkodik, hanem előre reagál, ők a legprofesszionálisabb vagyonoptimalizálók. A Blochamps számításai szerint 1 milliárd forint felett 25–30 ezer háztartás lehet érintett, kérdéses adóalapként feltételezhető vagyonuk nagyságrendje 16-18 ezer milliárd forint, amelyre 1 százalékos kulccsal mintegy 160-180 milliárd forintos költségvetési bevétel adódik.
A kritikusok szerint az is vagyonadó kockázata, hogy a vállalkozói szándékot jelentősen csökkentheti. A vagyonadó helyett – véli Karagich – hasznosabb lenne a tőkejövedelmek oldaláról megközelíteni a társadalmi adópolitikai kérdést. Átmeneti, 3–5 éves időtávon például indokolt lehetne egy olyan többletosztalék-adó, amely az előző évi eredményt érdemben meghaladó osztalékkivonást terhelné. Emellett indokolt lehet egy sávos örökösödési és ajándékozási adó, amely a vagyonátadást célzottabban érné el, mint egy nominális értékhatárhoz kötött vagyonadó.
Természetesen ezeknél a javaslatoknál mindig felmerül az, hogy milyen adózás alá esnek a különféle ezt elkerülő struktúrák, például a bizalmi vagyonkezelés módozatai, úgyhogy ezt csakis nagyon körültekintően lehet előkészíteni. Ugyanakkor a kormány a bizalmi vagyonkezelés kiskapuit is be szeretné csukni a vagyonadó bevezetésével együtt.
Ronthatja a versenyképességet?
Egy pénzügyi szakember forrásunk pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy bármennyire is meglepő lehet, azok a népszerű adópolitikai javaslatok is visszacsaphatnak a lakosságra, amelyek elvileg az átlagembert nem terhelik. A Fidesznél ilyen volt az, hogy ne a lakosság, hanem a multik, illetve bizonyos ágazatok fizessenek különadókat, a Tiszánál pedig ilyen hangulata van a vagyonadó kivetésének.
A mechanizmust a különadóknál, árrésstopoknál, önkéntes ármérsékléseknél mindenki megismerhette. A bankok, a kiskereskedők, a gyártók természetesen hivatalosan lenyelték a különadókat, a kiskereskedelmi adót, a magasabb tranzakciós illetéket, csak éppen máshol meg emeltek, és Magyarországon olyan áremelkedés jelentkezett, amely a térségünk legdrágább országává tette Magyarországot. Ezt pedig már a fogyasztó szenvedte el.
Ugyanez a helyzet előfordulhat a vagyonadóval is: ha a gazdaságban fontos munkáltató magyar vállalkozók a társasági részesedéseik, mint vagyon után adót fizetnek, az ronthatja a versenyképességüket. Legyen az a kiindulásunk, hogy adott egy hazai vállalkozó, akinek van 1 milliárd forint vagyonadó-köteles vagyona. Ha az 1 milliárd forint feletti vagyon lesz csak adóköteles, akkor ez 2 milliárd forintos vagyont jelent. Tegyük fel az egyszerűség kedvéért, hogy a jómódú vállalkozó döntően a cégében, társasági részesedésként rendelkezik vagyonnal, vagyis a vagyona 500 millió forint értékben tőkejövedelmet nem termelő elemekben, elsősorban ingatlanban van (állandó fővárosi lakhely és balatoni víkendház), a további 1,5 milliárd forint pedig a cége tőkeértéke.
Az eltérő lehet, hogy milyen jövedelmezőségű cégnek mekkora értéket tulajdonítunk. Erre állandó szabály nincs, úgy nagyjából az adott társaság EBITDA-jának a 3-8 szorosát éri egy társaság. Az EBITDA a cég adók, kamatok és tőkepótlás, vagyis amortizáció előtti nyeresége. Az EBITDA-t azért szeretik a vállalatértékelők, mert egy cég működéséből kiszűri az olyan változókat, hogy például a cég korábban mennyi vagyont halmoz fel és mennyi jövedelme származik a megtakarításaira kapott kamatból, vagy milyen speciális adókedvezményben részesül.
A masszívabb, de kisebb növekedési lehetőségekkel bíró ágazatokban általában kisebb a szorzó, vagyis a fenti 3-8-as intervallumunkban ez inkább a 3-as, így egy évi 500 millió forint EBITDA-t termelő cégre mondhatjuk azt, hogy 1,5 milliárdot ér, azaz a folyó évi EBITDA-nak a háromszorosát. Egy nagyobb növekedéssel leírható, prosperáló ágazatban, akár 8 is lehet ez az érték, vagyis már egy 200 millió forint folyó EBITDA-t sem termelő társaság is érhet 1,5 milliárd forintot.
Ha a vállalkozónak az 1 százalékos vagyonadót be kell fizetnie minden évben (10 millió forintot), és a többi vagyoneleméből nincs jövedelme, akkor a vállalkozás adózott eredményéből ki kell évente vennie annyi osztalékot, hogy abból teljesítse az adóterhet, csak ez neki már nem évi 1 százalék, hanem a kivétel terheivel inkább 1,5 százalék, azaz 15 millió forint.
És itt jön be a versenyképesség, a kapacitások és az amortizáció. Ha egy vállalkozó tíz év alatt az évi 1,5 százalékos bruttó adóterhelése miatt kumulálva kivesz 15 százaléknyit az adózott eredményből, azaz 150 millió forintot, az összevethető a gépeinek az elavulásával. Számoljunk úgy, hogy 10 év alatt kell a gépeket, eszközöket megújítani, kicserélni.
A versenyképességi probléma éppen ez, ha a cég értékének 10 százalékát (150 millió forintot) teszik ki a gépek, akkor tíz év alatt 150 millió forintot el kell költeni gépekre, tőkepótlásra, de éppen 150 millió forintot el kellett költeni vagyonadóra is. Ha egy magyar cégnek tíz év alatt az amortizáció ellensúlyozására szánt 150 millió forintot ki kell vennie a cégből, egy nyugatinak pedig nem, akkor a magyar vállalatnál kevesebb jut modernizációra, fejlesztésre, kapacitásbővítésre. Ebből következően megeshet, hogy amikor a magyar munkavállaló a vagyonadót támogatja, bizonyos mértékben a magyar tulajdonú vállalkozások, így akár az őt alkalmazó cég lemaradására is szavaz a külföldi versenytársakkal szemben.
Persze hogy hány milliárdosnak kellene ilyen formán a cége versenyképessége kárára kifizetnie az adót, vagy hány tulajdonos vállalná be a cége hátrányát azért, hogy magánvagyona után adózzon, akkor tudnánk majd meg, ha már megtette ezt a lépést az új kormány. Egyelőre azonban még tervezet sincsen, így nem tudni, Magyar Péter és Kármán András hogyan tervezik megoldani a vagyonadóval felmerülő problémákat, dilemmákat.
